A FORTUNÁTUS c. történelmi drámájának ismertetése:
Móricz Zsigmond fiatalkori nagy drámája, amely 1918 novemberében szinte véletlenül látott nyomdafestéket. Egy akkori hetilap karácsonyi mellékleteként Móricz-művet akart adni olvasóinak. November végén „lerohanták" kéziratért: egy füzet lesz az egész, jó lesz akármi, csak Móricz Zsigmond neve fontos, hogy hirdethessék.
Móricz a világháború végén, az ország összeomlása idején alig írt, bénultan figyelte az eseményeket. A „munkairtó időben", ahogy ő megjegyezte, félkézzel, egy sok-sok éven át fiókban porosodott munkáját adta oda. A kézirat a Móricz név hitelével, olvasatlanul ment a nyomdába.
Döbbenetes hatása csak akkor jelentkezett „szakkörökben", mikor a füzet forgalomba került. A leghevesebb szemrehányásokkal illették a szerkesztőt, gondatlansága miatt, hogy egy ilyen „antiszemita fércművet" ki mert hozni. Móricz Zsigmondot pedig halkan szigetelni kezdték. Az 1918-19-es aratásban bizonyára más szerepet szántak volna a „tősgyökér, őshumusz", nagy paraszt-alibi embernek a forradalom szellemi frontján, ha nincs a „végzetes kisiklás".
A kis könyvet pedig a legrejtélyesebb módon tüntették el a legrövidebb idő alatt. De nemcsak a könyv példányait, emlékét is kiirtották: nincs az a lexikon, Móricz-bibliográfia, irodalomtörténet, amelyben az írónak ez a munkája szerepelne!
Pedig az alábbi mutatóból is megfigyelheti az olvasó, Móricz Zsigmond egyik legforróbb drámájáról van szó, egyik legtüzesebb írásáról, melynek lapjairól olyan vihar fú, nyelvéből olyan erő, mint az Erdély-trilógia leggazdagabb passzusaiból. A dráma maga nem bontakozik ki teljesen: ennek oka Móricz Zsigmond oknyomozó realizmusa, mely a történeti tárgyat mindig teljes hitelességgel akarta fölvetíteni, s nem engedte, érvényesülni a drámában benne rejlő az életnél is igazabb művészi igazságot. De így is a legnagyobb Móricz-írások közül való.
A magyarországi zsidóság egyik legsötétebb figurájáról, a Mohács előtti idők „pénzügyminiszteréről", Fortunatus-ról mintázta meg Móricz Zsigmond hősét.
Mit tud a történelem a Móricz-dráma hőséről, Fortunatusról?
Fortunatus eredeti neve Snéor Sálmán (Salamon) volt, egy Efraim nevű gazdag zsidó fia. Egy keresztény nővel folytatott viszonya miatt tűzhalállal büntetnék, de Perényi Imre nádor megkeresztelteti s ezzel megmenti. A nádor, mint keresztapja adja neki a Szerencsés (Fortunatus) Imre nevet.
Pénzügyi szakértelme s az udvarnak nyújtott kölcsönei egyre nagyobb befolyáshoz juttatják II. Lajos udvarában. 1520 táján már mint alkincstárnok „érezteti csöppet sem hasznos befolyását a kincstár kezelésében" — írja róla a Zsidó Lexikon.
1521-ben elesik Nándorfejérvár, a főpapok és országnagyok őt okolják a veszteségért, mert a vár felszabadításához szükséges pénzt és hadiszereket későn küldte el.
Ekkor már teljesen befolyása alá keríti a szerencsétlen, félig gyermek királyt. Hamis pénzt veretett királyi beleegyezéssel, a valódi értéke csak fele névértékének. 1524-ben Verbőczy hatalmas támadást intéz ellene s a többi megkeresztelt és egyéb félzsidó ellen, s követeli Fortunatus elmozdítását. Fortunatus befolyása erősebb, mint bárkié, hatalma egyre nő. Egy év múlva jelentkeznek a becstelen pénzpolitika következményei: nyomor, éhínség, pusztulás mindenfelé a hitelétvesztett, értéktelen pénz nyomán.
A nemesség rákosi tanácskozása követeli, hogy a király égesse el Fortunatus-Snéor Salamont. A király kényszerhelyzetben a budai csonka-toronyba záratja. Titokzatos közbenjárók rövid néhány nap alatt kiszabadítják. A nemesség s a nép csak akkor tudja ezt meg, amikor „kiszabadulása megünneplésére" Fortunatus nagy lakomát ad budai Szent-György téri palotájában.
A felbőszített tömeg fellázad, megrohamozza a palotát, lerombolja, zsákszámra hordja el a zsidó felhalmozott aranyát. Másnap az egész budai gettót lerombolja a nép.
„Szerencsést - írja a Zsidó Lexikon - ez a nagy veszteség sem tette tönkre, de még csak meg sem tántorította. Rövid idő alatt az eddiginél is nagyobb befolyáshoz jutott. Az udvari párt tehetetlensége miatt elhatározta, hogy (az ellenfél) Szapolyaihoz közeledik. Egy hónappal a börtönből való kiszabadulása után a Fuggerek kezén volt (felvidéki) rézbányákat is megkapja": - Ismét alkincstárnok, tagja az országtanácsnak. „Szerencsés most már mindvégig ügyesen tartotta magát, - folytatja a Zsidó Lexikon, - ő kapta meg a budai, majd később a pozsonyi harmincadot is". II. Lajos király ezzel törlesztette neki 1500 forintnyi személyi adósságát. „Több zsidó kútforrás szerint halála előtt visszatért a zsidó hitre, aminthogy ez az ingatag jellemű, (!?) ember egész életében, még megkeresztelkedése után is, állhatatosan ragaszkodott a zsidókhoz, akiknek hitétől csak végzetes külső kényszer szakította el. A zsidók annyira méltányolták Szerencsés ragaszkodását hittestvéreihez, hogy a fennálló szokásokkal ellentétben fiait az ő nevén hívták a tóra elé". (Zsidó Lexikon 845-846. l.).
*
Móricz Zsigmond:
FORTUNÁTUS
Történelmi színmű 3 felvonásban
Történik 1525-ben Budán és Pesten
SZEREPLŐK:
FORTUNÁTUS
SALAMON
DRÁGHFFY KABOLD
DRÁGHFFYNÉ
BARTA
ÖREG DRÁGHFFYNÉ PERZSI
DRÁGHFFY BENIGNA
VÉNASSZONY
A PRÍMÁS
ÍRÓDEÁK
EFRAIM HÚSZ FIATAL LEÁNY
DINA KATONASÁG
Jegyzet. Ezt a fiatalkori munkámat, amely sok-sok éven át a fiókban porosodott, a munkaírtó időkben úgy adom ki, régi ügyefogyottságban, mint a gyermek a régi játékát: hátha kerül gyermek, aki kicsit így is eljátszogat vele.
Budapest, 1918. november 28.
M. ZS.
ELSŐ FELVONÁS.
(Fortunátus hálószobája gyönyörű, nagy, sárga terem. Három részre tagozódik, Úgy hogy mindenik rész önálló külön interieurt ad. Ragyogó sárga szín az uralkodó. Falak, szőnyegek, fegyverek s más díszítő alapelemek mind sárga alapszínűéit. Az egész terem egy jóízlésű és diszkrét középkori kéjenc fényűző bűnbarlangjának a képét adja. Jobb oldalon házi oltár, mögötte ágy, nagy oltárképpel, amely valamely drága szépségű primitív piktor ignotus romeke. Ez a kép egy titkos folyosó ajtaja s ha kinyílik, az oltár és a térdelő zsámoly lépcsőül szolgál előtte. A középajtó beöblösödik s kétoldalt négyszögletes oszlopok teszik szinte fülkévé. Az ajtók igen alacsonyak és szélesek.)
(Efraim, Dina és Salamon alázatosan meghajolva állanak pár lépéssel a baloldali ajtó előtt. Feltűnően sokáig, egész percig maradnak görnyedten, fel sem mernek pillantani. Tudják, hogy még nincs benn Fortunátus, várják. Sötét, rőtvörös köpenyekben vannak, a két öreg zsidó igen szegényes külsejű s a sárga zsidófolt lerongyolva lóg a ruhájukon. A lány vadonatúj köpenyben van, amely a földet söpri. A kámzsa fel van húzva a fejére, de a férfiaké a hátukon lóg s Efraim ritka őszhajú, borzas feje, csapzott nagy szakálla egyszerre megszerettetik ezt a melegszivű, okos, jámbor, ideges jó embert. Salamon az utakon és batyucipelésben megrokkant, megkopott öreg, nagyon ártatlan és gyámoltalan, ha haszontalanságról van szó, de ha valami üzleti észre van szükség, a szeme megcsillog s ernyedt ujjai karomszerűen megkeményednek s valami önkéntelen humorral esik rá, mint valami héja árnyéka a beszéd témájára.)
DINA (hirtelen térdre esik, a másik percben már a földön hever).
EFRAIM: Dina! (rémületében melléje roskad). Elóhim!... Elájult! Most mit tegyek vele? (még jobban becsavarja a lányát a köpenyébe). Salamon hamar, mondd el az ájulásról való imát, óh Uram én egész elvesztettem fejem. (egyre csak csavargatja a köpenyt a lányára, még az arcát is betakarja.)
SALAMON (zsidóul, monoton hangon imádkozik, egy szót sem érteni belőle.)
DINA (levegő után kapva feléled, sóhajt.)
EFRAIM: Dina! Gyermekem! Kis lányom! No, csak szedd össze magad. Ne félj. Azért nem egy gójnál vagyunk! Nem idegennél. Izrael fiánál. Snéor Sálmánnál. És ha Fortunátus Imrének hívják is, azért ő még zsidó és a zsidók büszkesége, a zsidók reménysége. Olyan ő, mint Eszter, aki a király házában élt a többi zsidók közül. Igaz, Fortunátus Imre elhagyta apái hitét: de azért igazi zsidó ő! Minden szombaton alamizsnálkodik! és héberül írja a számadási könyveit!
DINA: Ő a legszebb férfi a világon!
EFRAIM (megzavarodik): A legszebb... Micsoda szó ez? A legjobb! A legjobb zsidó! Meglátod, ha majd belép, szeretettel ölel keblére bennünket a szegény zsidókat!
DINA: Ha belép! Atyám, ha belép, én újra elájulok, ha belép a szép Snéor!
EFRAIM (felfortyan s szokása szerint hirtelen méregbe jön): Elvette-e eszedet Isten, hogy hiábavalóságokat szólasz. Mi a szépség, az Isten küldötténél? Az csak olyan, mintha a budai hitközségről, Isten óvja, azt mondanád, hogy szebb házban lakik, mint a pozsonyi hitközség.
DINA: Óh atyám, ha ereznéd, hogy dobog a szívem, nem beszélnél ennyit. Kérdezd meg a budai zsidó asszonyokat és lányokat, nem állana-e meg a szívük kopogása, ha egyszerre csak a szép Snéor szobájában térdelnének a szőnyegen.
EFRAIM: Isten őrizz, hogy, kérdeznék én ilyet tőlük. Egészen más az én tisztem: a törvény magyarázása, és az elmúlt dolgoknak, meg azoknak az írásoknak megfejtése, amelyeket a zsidók a világ minden tájairól összehordanak az én kis házacskámba. És te balgatag gyermek, akit én sok rimánkodásodra azért hoztam el magammal, hogy öregségemnek gyámola légy, mert lábaim már gyöngék és szemeim már homályosak. Ha megloptad öreg atyád bizodalmát és ilyen hívságos vágyak miatt jöttél velem, akkor jobb, ha nem nevezed magadat Izrael leányának és Sion gyermekének.
DINA (fájdalmasan): Atyám, ne szólj így velem. Hiszen tudod, hogy én csak egy kis fecsegő madár vagyok Izraelben... De lásd atyám, én mióta élek, mindig, a Snéor bátyám nevével kelek és fekszem és te ezt jól tudtad és soha se mondtad, hogy ne tegyem.
EFRAIM: Bizonnyal nem, mert Etel Snéor, ha elhagyta is apái hitét, azért ő mégis igazi zsidó és a zsidók büszkesége, a zsidók reménysége, mint Eszter, aki élt a királyházában és első ágyasa volt a királynak...
DINA: Istenem, milyen szép itt minden! Atyám, magyarázd meg nekem, mi az, amit itt látnak szemeim?
EFRAIM: Gyermekem (Salamon a függönyöket és szőnyegeket szakértő módon tapogatja, mindennel nagyon meg van elégedve. Efraim viszont szét sem néz, csak tudós módon recitálja) a Fortunátus háza tele van véghetetlen gazdagsággal: ékszerekkel, aranyhímzésű szövetekkel, bársonnyal, selyemmel, posztóval, pénzzel, különféle egyéb házi szerekkel és sok szerémi borral.
DINA (gyerekes, naiv, vidám kíváncsissággal nézeget körül. Általában igen boldog és megelégedett, hogy itt lehet. Salamon halkan magyaráz valamit, de nem mer hangosan szólni).
DINA: Mi az a bor atyám? (idegesen kacag.)
EFRAIM (felfortyan): Hallgass! Mit lármázol ilyen tiszteletreméltó helyen! Itt úgy kell viselned magad, mint ha bebocsátanának a zsinagógába a függöny mögé, ahol is nem szabad az asszonyi állatoknak zavarni az emberek ájtatos imádkozását! És te itt úgy fecsegsz, úgy kérdezősködöl, mint a csecsszopók.
DINA; Atyám! Ő jön!... (Efraimék körülnéznek s helyre állanak ijedten egymásmellé, pedig semmit sem vettek észre.) Jön Ő és elájult megint az én tetemem! (Fortunátus a középső ajtón belép).
EFRAIM: Csss! Te szerencsétlen teremtés! Hajolj le.
FORTUNÁTUS (észre sem veszi őket s a jobb oldal ablakhoz siet, azt felrántja és kinéz rajta, de visszahúzódik, hogy kívülről meg ne lássák. Mohón figyel kifelé. Olyan pillantással, mint egy vadat látó vadászkutya, de óvatosam mint a róka a bokor mögött).
KABOLD (jön s szigorú pillantást vet a zsidókra, akik félve bújnak össze).
DINA (állva marad s szinte átszellemült arccal néz Fortunátusra. Aztán kitalálja, hogy az valami lány után néz ki az ablakon és rémült, ijedt arccal les).
FORTUNÁTUS (halkan, suttogva): Gyere csak gyere! Nézz ki. Templomiba megy!
KABOLD (meglepetve): Hász ez a Drághffy uram hugja, az istenem uram, biz a Benigna kisasszony! (Dina megtántorodik.)
FORTUNÁTUS (úgy belemerült a lelkesedésbe, hogy nem figyel): Csitt! Ki ne mondd még egyszer!
DINA: Atyám! Ő más lány után les ki az ablakon!
EFRAIM: Mi? Te szerencsétlen! Hajolj le, hajolj le! Ostoba lány, mért hoztalak el vesztemre! (Dina szédelegve lehajol.)
FORTUNÁTUS (ebben a percben visszanéz rájuk, már mindnyájan meggörnyedve állanak): Zsidók!... Nem haragszom!... Majd hivatlak! (visszafordul az ablakba s felkiált). Eltűnt!... Bement a templomba. (Kabold a zsidókhoz megy s kitereli őket a szobából. Efraim és Salamon bókok közt eldöcögnek, Dina szédülve, tántorogva megy ki. Kabold utánuk megy s mindjárt visszajön).
FORTUNÁTUS: Imádkozik!,.. Boldog isten, kihez szól!... Ha én volnék az az isten, térden lesném odafenn az égben! Ó, beteljesíteném! (visszafordul s mélázó nagy léptekkel végig járja a szobát.)
KABOLD (visszajön): Jól vagyunk eccer!... országgyűlés fegyverben áll Rákoson, ü kelme meg a lányok után szimatol! A magyari nemesek a Fortunátus fejét követelik, Fortunátusnak meg a Drághffy jányon az esze.
FORTUNÁTUS (visszafordul az ablakból, előre jön s leül a párnás székbe): Micsoda lány, Kabold!... Karácsony óta ételem-italom ez! Úgy imádom ezt a szüzet, mint senkit, életemben!
KABOLD: Fejünkre vakarunk még ez imádságbul.
FORTUNÁTUS (nem hallja): Micsoda leventéről álmodik ez! Aki forró és merész és büszke, mint az oroszlán? Aki mindent egy kockára dob, aki rablólovag, ha kell eget, földet meggázol érte! Ó...
KABOLD: Ajjaj! Megkötik itt jámbor, koszorúdat!
FORTUNÁTUS: A szüzek szüze, ez igazi szent soha sem fogja átlépni e küszöböt!
KABOLD: Nem elég a bátyja felesége? Majd búzádba vetik a sarlót, vigyázz! (az oltárképre mutat). Mán nagyon szagolják, hogy itt jár hozzád Dréghffyné asszonyunk!
FORTUNÁTUS: Zárd el, zárd le!... Nem kell többet az asszony! A húgára vágyom!... De közelébe sem lehet férni a kevély Drághffyak lányának!... Soha sem fogja az a gyermek megtudni, mi volt ő nekem!... Pedig tudnék az lenni, amire ő vágyik titkos álmában! Ó, csak pár pillanatig volna itt nekem, míg megkáprázik a szemem a boldogságtól, ha újra eltűnik is!.. Kabold, hozd fel nekem!
KABOLD: Óóó! Mostan tértél eszedre!
FORTUNÁTUS: Hamar, hamar gazember! A nagy egek csinálták ki, hogy ma országgyűlés van Rákoson! Nézz ki, üres minden utca! Senki sincs itthon Budavárában! A templom hátsó kapuja két lépés! és egyedül eresztették, egyedül ma az oltár elé imádkozni! Az isten jön segítségemre és minden ördög, ha kell! Itt kell látnom őt! Itt akarok előtte fetrengeni, itt a homlokommal verem a kőkockát és ő a sarkával rám tipor, mert így vagyok méltó rá! mert így vagyok az, aminek ő engem látni akar! Rabold, mért nincs ötezer éves szüzességem, hogy lássa: magtalanul tudnék elsorvadni érte.
KABOLD: Háborodott!
FORTUNATUS: Siess, siess! Az oltár előtt imádkozik! Lesd el, mikor kilép, ragyogóan, mint a fellegekből a napsugár! dobd az arcára a keleti mágus kendőjét s hozd fel nekem!
KABOLD: Iszen csak ez süljön ki világra, olyan máglyát raknak alád, égig csap a füstje! Eszeveszett!
FORTUNÁTUS: Hadd vesszen az ész! Húszezer ősöm vétkéért akarok előtte penitenciázni!
KABOLD: Bár magadért tudnál az, isten előtt jólélek!... Én nem fogok lányt rabolni a templom kapujából!
FORTUNÁTUS: Az oltár elől Kabold! Az oltár lépcsőjéről! Ez fog neki kápráztató lenni! Megérzi ő, hogy azt akarom, hogy még ott legyen a ruhájában a tömjén füstje, hajában a szenteltvíz szaga, az arcán az imádság dicsősége, mikor felserken előttem, itt mágnásasszonyok és szolgálóleányok és mindenféle szüzetlen némberek megfertéztetett templomában! Ó, tudja ő, hogy hol lesz! Minden lányos szoba tele ennek a helynek hírével, ahová: csak asszonyi állatnak s csak szerelemre szabad bejutnia!
KABOLD: Kötelekbe kellene verni!
FORTUNÁTUS (térdre esik, suttogva): Itt fog állani előttem, tisztán, mint a kék liliom, magasan, mint az oltári szentség Úrfelmutatáskor és látja, hogy engem megőrjítenek az én vágyaim és tudja, hogy szenté tesznek engem az én bűneim! És azt fogja mondani, hogy a vétkekbe vetette az Úr az erények magvát s azok magasra nőnek, mint a temetői fű. Boldog Fortunátus!
KABOLD: A jó lélekbe, mit akarsz ennyi dajnával! Még a nénjével vége sincs, mán a húgával újra!... Há, nézz én rám! Én rám la! Én se vagyok kutya! Ember vagyok! Harminc esztendő óta vagyok asszonyra való legény! Ha kapóra jött valami cseléd, nem mondom!...
FORTUNÁTUS (feláll, hidegen, keményen): Indulj! Fel kell hozni a lányt!
KABOLD: Jaj, ne kívánd édes uram, ne kívánja kelmed, ha istene van! Örüljön, hogy a másik se jön! Bezzeg arra vigyáznak most, mint a Krisztus testére húsvétba, Az öreg Drághffyné mindent tud, két hét óta kőmívesekkel van tele a palota odaát, úgy keresik ennek az alagútnak a túlsó végit! mer a vén asszonyt má megöli a kíváncsiság, hogy, hun lehet titkosan átgyünni a menyének ide e!
FORTUNÁTUS (hirtelen felriad, szenvedéllyel): Mindjárt elvégzi az imát. Itt a keleti mágus kendője! Menj érte!
KABOLD: Nappal? én? az oltár elől? A galagonyabokor megfog engem, poroszlókézre ad, ha megteszem!... Jaj, uram ne kívánd.
FORTUNÁTUS: Jól van. Abrakot vetek neked! Itt egy erszény arany (odadobja a kis asztalra). Ha elhozod a leányzót, fogod a zacskót, leoldod az istállóban a hókalovat és mégy amerre látsz. De ha fel nem hozod, rögtön felköttetlek a pincében, vagy a padláson! A legelső ágon!
KABOLD: Ne volnál csak Fortunátus!... de az ördögnek minden sikerül, mihelyt gazság! Hát csak ide azt a mágyiás kendőt!
FORTUNÁTUS: De vigyázz! Mert ha egy annyi idővel, míg az alma leesik fájáról, tovább tartod az arcán, mint kell, a mennyeknek országába küldöd az angyalt, de én téged a pokolba, ördög fajzat!
KABOLD: Énnye, tán először van a kezembe! Hát hány jányt hoztam én már fel evvel! volt-é csak eggyel is baj?
FORTUNÁTUS: Hát az első? Nem meghalt-é?
KABOLD: Az első! A nem számít, a csak próba vót!
FORTUNÁTUS: Küldd be a zsidókat!
KABOLD: Ha most se főznek szurokba, füstölő barát leszek a paradicsomba! (el).
FORTUNÁTUS: Egy marék aranyért minden országokat máglyára eladnék: egy szép lányért tengerbe hánynék minden aranyat!...
EFRAIM (Dinával és Salamonnal bejön. Alázatosan, meggörnyedve állanak meg előbbi helyükön. Dina sápadt s egészen át van alakulva, valami lázas makacsság látszik az arcán s merően nézi az elfordult Fortunátust): Etel Snéor!...
FORTUNÁTUS (hirtelen visszafordul s természetes hangon rászól): Hogy mersz engem!... Nem tudod, ki vagyok! Fortunátus Imre, magyarok főura, keresztények elseje, országos alkincstartó, thesaurus regii (erősen). Nem félsz, hogy mind tömlőcre hányattatlak! (Találkozik a szeme a Dináéval, aki rémülten s kigyúló arccal néz rá. Elhallgat s a lányt meglepetve szemléli).
EFRAIM: Csak engem nagyúr, csak én vagyok hibás!... (észre veszi, hogy Fortunátus szigorúan nézi a lányát). Lányom ez kegyelmes úr, utolsó sarjam, velem kérezkedett a boldogtalan, hogy öregségem gyámola legyen, merthogy térdeim roskadtak és szemeim alig látók. Csak egy kis gerlice ő, aki a ház körül jár mellettem és a saját szavát sem érti. És az öreg Salamon: jó ember, de nézd el neki kegyelmes úr, hogy a törvényhez nem ért... És én nagyúr, én csak az öreg Efraim vagyok, a kit a lélek rá vitt, hogy a Szombat-utcából feljöjjön a Szentgyörgy-térre, egész a Duna felé néző várfalig... a törvényt magyarázom uram és megfejtem azokat az írásokat, a melyeket a zsidók a világ minden tája felöl egybe hordanak nekem.
FORTUNÁTUS: Lányod?
EFRAIM: Lányom, uram; vesd le csuklyádat gyermekem.
DINA (hátra veti a kámzsát s égő szemekkel néz, aztán, hogy Fortunátus megdöbbenve néz rá, lehanyatlik a feje).
FORTUNÁTUS: Dina... (melancholiával). Mikor még Izraelben éltem, nekem is volt egy kis húgom, Dina...
DINA (felnéz s szinte imádattal mondja): Én vagyok uram...
FORTUNÁTUS: Igazán, öreg. Efraim vagy-é? vére atyámnak Efraimnak?
EFRAIM: Igen, nagyúr, mi ketten vagyunk most Efraimok a budai hitközségben, — isten tartsa meg!
FORTUNÁTUS: Efraim rabbi a törvénytudó?
EFRAIM; Igen, nagyúr.
FORTUNÁTUS: Szólíts Etelnek… Etel Snéornak…
EFRAIM: Snéor Sálmán ő!... (könnyesen, lelkesen, előlép). Az egész budai hitközség tudja, hogy mikor ama rágalmazó lépett föl, ki a zsidókat azzal akarta rágalmazni, hogy keresztény gyermeket megöltek; a vért pedig ő maga rejtette, el a zsidóik közt, te Snéor Sálmán, megtudván a dolgot, a királynál és előkelőknél közben jártál, míg a rágalmazót a te kezeidbe adták és te pedig a zsidóknak, kik azt megfojtották... A pénzt pedig, amit erre költöttél mind a saját erszényedből adád vala s miután ezt cselekedted volna, minden rabbi, minden község, minden zsinagógában kihirdette, hogy aki téged hitehagyottnak nevez, az elöljárók által személyén s vagyonán büntetessék!
FORTUNÁTUS: Azért jöttél-e, hogy ezeket megmondd?
EFRAIM: Nem azért gyermekem, de a szívemet mi lágyította a te hangod és... (szemét törüli). Az egész budai hitközség, isten, védje meg tudja, hogy Csehoriszágban, mely királyság szintén a magyar király uralma alatt áll, a prágai hitközségben, hol sok zsidó lakik, még több, mint Budán, dühösködnek ellennök, hogy onnét kiűzzék őket, de ám Etel Snéor Sálmán személyével és vagyonával közben jár, hogy Istennek segítségével ezen csapást is Izraelről elfordítsa.
FORTUNÁTUS: Ha ezért jöttél, örömmel térhetsz meg. Őfelsége, a mi király urunk, már íratja deákjaival a levelet, hogy megvédje a prágai zsidókat.
EFRFRAIM: Isten hosszabbítsa meg az ő királyságában. Minden zsidó meghajol és földre borul az ő nagy fölségégének széke előtt.
FORTUNÁTUS: Ha ezért jöttél, most elmehettek.
EFRAIM: Nem ezért jó fiam!... Rövid leszek mint a talmud egy verse... Elmondom neked az én kedvem jó fiamnak és az Isten által felmagasztalt kedves jó nagy uramnak, mért kellett nekem járástól elszokott lábaimat arra erőltetni, hogy a Szombat-utcából feljöjjek, fel a Szentgyörgy-térre, a Duna felé néző várfalig... A felséges Mária királyné, a felséges Miksa császár leánya és Fülöp, kasztiliai király unokája papokat hozott magával Spanyolországból, akik egészen ki akarják forgatni a magyari zsidókat abból a boldog életből, amelyet a kegyes magyari királyok alatt éltek. Rövid leszek. A magyari királyok, ha egyéb országaikban kegyetlenül bántak is Izráel menekültjeivel, ez országban boldog időket hagytak nekik. Így Zsigmond király, így Albert király, akit jónak és irgalmas szívűnek ismertek keresztény alattvalói: véres országot és elátkozott tartományt csinált Ausztriai birodalmából, de Magyarországot meghagyta nyájas menedékül számukra. Így Mátyás király, így Lajos király őfelsége. És miért édes fiam! Ezt kell jól megértened és ezért kellett nekem járástól elszokott lábaimnak ide vonszolni öreg testemet. Azért, mert a magyari szokások szerint eleddig úgy tekingették a zsidókat, mintha nem is emberek volnának, hanem valamely birtoka a királynak, hasznos tulajdonuk, mint a méhköpük, amelyek koronként megtelnek mézzel, amit is ki lehet szedni a köpükböl: így a zsidóktól a náluk meggyarapodott pénzt. És ezért olyan gondjuk van rájuk, mint csordáikra és méneseikre és engedik vala, hogy békében éljenek és szaporodjanak és jaj azoknak, akik bántani merészelik őket. És törvényeik vannak a zsidó vagyonról és a zsidótartás jogáról és a királyok csak ritkán ajándékozzák el a zsidókat és a nagyurak, ha kinek vagy egy zsidója van, megbecsüli, úgy őrzi, mint a szemefényét, el nem ajándékozná, inkább nem bánja, ha csordáját elrabolják, mintha a zsidóját kifosztják. Legfeljebb, a halála után testálja el, mint féltett kincsét.
FORTUNATUS (sóhajtva): Engem is így testált el valaha Perényi Imre nádor uram egy főasszonynak! (Dina egyre égőbb lelkesebb tekintettel néz rá s az ő hatása alatt). Cudarok, gazok!
EFRAIM: Ne káromold Izrael istenét gyermekem! megszorította derekunkat bűneinkért, de egyben oltalmat is adott választottjainak a nyomorúság földjén. Addig boldog itt a szegény zsidó, míg azt nem kezdik hirdetni, mint most a spanyol papok, hogy: „a zsidó: ember, a zsidó emberek feszítették meg, a Krisztust! Ki kell pusztítani a zsidó embereket!” Kitalálták a vérvádat, ami eleddig hallatlan volt ez országban és most a királyné egyre-másra ajándékozza el a zsidók vagyonát. Sopron városában új várfalat emeltek és mivel emiatt le kellett rombolni némely keresztények házait, a királyné kárpótlásul ezeket megajándékozta a belvárosban lakó zsidók házaival és azt írta a tanácsnak, hogy a szétosztásnál érdem szerint nézzenek a keresztényekre, ki mennyit kapjon, igazságosan osszanak: „mert úgymond, az isteni törvény azt parancsolja, hogy az igazi keresztény hit híveit többre kell becsülni a zsidóknál, hogy így a hit meghozza bőséges jutalmát”.
FORTUNÁTUS: Már a király visszavette a királyné adománylevelét.
EFRAIM: Soká éljen a mi urunk, a király és az ő vére menjen át az ő maradékaiba: de Kőszeg városának a király tett hasonlatos adományt. Mikor a tavaszon a nagy bandériumot rendelte a király, a városi tanács felparancsolta a zsidókat és azt mondván, hogy nekik pénzük nincs, megparancsolta nekik, hogy adják össze a kellő pénzt az egész bandériumra, kölcsön. Mikor aztán a katonaság megnyerte a király tetszését, azzal a kéréssel ostromolták a király szívét, hogy „jutalmul nagy áldozatukért, engedje el Őfelsége mind a pénzt, amivel a város tartozik a zsidóknak, de még azonkívül a magánosoknak is legalább a zsidókamatokat!” És úgy lőn. (Fortunátus lehajtott fővel elfordul és elsétál az ablakig, ahol egyszerre kinéz, s elfelejti az egész dolgot, eszébe jut a másik ügye.) És ki fogja csak krónikába is tenni bár, hogy „ezen időkben a zsidók állították a saját pénzükön az országos bandériumok legfőbb részét a haza védelmére”.
FORTUNÁTUS: Mit akarsz.
EFRAIM: Szorgalmatosan kell ó gyermekem tanítani a régi igazságot! Csak hadd nézzenek minket, hadd nézzenek jószágunknak, hogy élhessünk, mint emberek, ne kiáltsanak ki embereknek, hogy sírva kelljen bujdosnunk e siralom völgyében, mint az üldözött vadaknak!
FORTUNATUS: És te, Dina Dinácska, te is azt mondod?
DINA: Én?... Inkább legyek üldözött ellenség az isten földjén, mint megtűrt háziállat! Szégyen, szégyen Izraelre, átok és gyalázat, hogy Góg és Mágóg fiainak jármába hajtotta fejét!
EFRAIM (felcsattan): Ostoba lúd gágogása! Micsoda szók ezek? Ezért hoztalak-e magammal, hogy lerontsd, amit az értelmes öregség épít?
DINA: Vér és hulla és pusztítás jöjjön sanyargatóinkra, hogy naponként és szünet nélkül lássuk! (Ledobja magáról a csuhát és lángszínű selyemruhában áll.)
EFRAIM: Micsoda ruha ez? Nem tudod-é a parancsot, hogy milyen ruhát szabad felvenni egy zsidónőnek!
FORTUNÁTUS: Csodálatos tűz minden szavad! óh szépség, óh imádandó gyönyörűség! Honnan az egekből szállottal alá!
EFRAIM: Az én lányom ő, uram!
FORTUNATUS: A nagy isten khérubinja!
EFRAIM: Az én lányom, ha mondom! Én nemzettem ezt késő aggkoromban Rákhellel, a zsidók kántorának leányával.
FORTUNATUS (nagy izgalommal; éhesen szemléli): Mit tudod te öreg Efraim, ki ő? A női nem, dicsősége! Istennek földi angyala! És micsoda ábrándjai lehetnek az igazi férfiról!... (Lángol.) Én mondom neked, hogy soha sem láttam asszonyi állatot, akiben ekkora lélek lakozott volna! Micsoda termet és minő tekintet! Leány, a te szépséged megállítja a napot és a te hangod megszelídíti az óceánt!
EFRAIM: Őrjöngök! Máglyára akarjátok-e hurcoltatni a szent nép ezreit és tízezreit!
DINA: Övezze magát fegyverrel, aki soha fegyvert sem látott és gyermekek verjék meg az erős férfiakat, mert itt áll felettünk az Úr, aki erős és bosszúálló és az ő előtt leomlanak Jérikhó falai!
EFRAIM: Semmit sem tud, semmit sem tud és ez akar-e prófétálni! Egy igét is tud-e a bibliában, amint írva vagyon és a Judithok sarkába, akar ez hágni? Ó jaj, óh jaj, óh ezer jaj árva fejemre, hogy hagytam meglopattatni magamat a lopótól és megcsalattatni az álnoktól. Ne higyj neki, édes fiam, ne higyj neki. Csak alakot tesz magából, mert tetszeni akar neked. Nem az istent szereti ez, csak téged! (Hirtelen nagy ötlete támad, félig súgva.) A vére kergeti! a bűnös vére! az szabadítja fel a nyelvét szóra, hogy szemedet magára fordítsa. Hiszen mióta él, mindig a neveddel kél és a neveddel fekszik. De a gonosz, vesztébe rohan! Odadobom neked! (Sírósan.) Mit bánom én, tedd utolsóbbá a szemétnél! Töltsd be kívánságát! aztán megfojtom! mert az én vérem ő, az én ágyékomnak sarja! és az enyém, mint ez a rongy, ez a ruha, mint az ebem, a csirkém! Ó jaj, jaj nekem, vénnek, hogy házamnak csirkéje gyűjt eleven szenet a fejemre!... Aztán, ha a véred lehűlt, ha majd elmúlik a szemedről ez a gőz, ez a pára, majd meggyőzlek Snéor, hogy a népre csak a hasznos igazságokat szabad kibocsátani! Csak azt az igazságot kell a népnek prédikálni, amely hasznos Izraelnek! (Elmegy Salamonnal.) Amely Izraélnek hasznos! (El.)
FORTUNATUS (kevés szünet után mohón odasiet Dinához, aki szédelegve áll): Dinácskám, gyermekem, igaz-e amit öreg atyád beszél? Óh szépek szépe, csodálatos leány! Megkötöztél szemed kárbunkulusának sugaraival. Lábod elé varázsoltál és soha nem fogok bájolásod elől menekülni. Ó te szépség királynője, fölötte mindennek, amit eddig elképzelni bírtam! Csak Izraelben támad ilyen csoda! Igaz, igaz, minden szó igaz, amit agg atyád ejtett!
DINA: Ó Sálmán Etel Snéor, én bátyám! Megloptam atyám bizodalmát és megcsaltam szemeit, miattad! Szívszorulással jöttem hozzád, mert el kellett jönnöm, mert ha el nem jövök, meghaltam volna. Csecsemőkorom óta, igaz! a te neveddel táplálkoztam és a te híreddel oltom szomjaimat. Oly erős a kívánkozás utánad a szívemben, hogy imént míg meg-görnyedetten vártunk, fejembe rohant minden vérem és arccal borultam le a szőnyegre, amelyet a te lábaid taposnak.
FORTUNATUS (a párnás székhez vezeti, s leülteti): Nos és kiábrándultál-e, hogy megláttad a te szegény bátyádat?
DINA: Hogy lehetne az? Ha láttalak volna rútnak, vagy öregesek, vagy akármilyennek, amilyen idegen képet csak visel ember, mégis az én bátyám lennél, akit én szeretek olthatatlanul! (Nem néz rá.) De te hatalmasabb vagy, mint, amilyennek a fecsegők dicsőítenek a zsidó-utcáiban, okosabb, mint a bölcsek mondogatják felőled nagy szakállukba a zsinagóga tornácán. És szebb vagy, mint a lenyírt hajú zsidó asszonyok pletykában emlegetik együtt, mikor titkos kamrájukban viselik a drága ruháikat és ragyogó kösöntyüket, amelyeket zálogban bírnak a mágnás asszonyoktól.
FORTUNÁTUS: Óh, te édes nyelvű boszorkány.
DINA: Olyan vagy, amilyennek reméltelek. Tetőtől-talpig aranyból és acélból. Te erős és bátor és dicső! Te Sámson és Dávid és Salamon és Absolon! Te minden zsidók vezére, titkos messiás!
FORTUNATUS: Nézd Dina e kezeket: fejérek, mint a hó. Pedig több vér szennyezte, mint Jeruzsálem falát. Nézd az arcom, vidám és mosolygó, pedig, több átok vágódott bele, mint amennyi szél a boszorkány éjfélen. Nézz bele a szívembe: több lelkivád marcangolhatná, mint a keresztények poklának minden fetrengőjét. Dinácska: egy nagy talizmán véd engemet! tehetek akármit, minden lepattan rólam: megvéd engem az én hitem. És Dinám, úgy ragaszkodom a zsidósághoz, mint a mentsváramhoz; azok a szombati alamizsnák, mentenek meg, azok a péntek esti imák, azok a titkos böjtölések és azok a zsidó betűk, amelyek naponta emlékeztetnek a választott népre. És ha egyszer halálomat érzem, akkor Dina, zsidó papok vegyenek körül, és én szívbeli töredelemmel térek vissza Izrael ölébe, hogy eljussak Ábrahám kebelébe.
DINA: Az nem elég Snéor! Le az álarccal!... Soha én a mai napig nem hallottam ezekről a dolgokról! Éltem, mint a galamb a kalickában, aki nem tudja rabságát... De most, hogy titeket erős férfiakat hallottalak alkudozni!... Óh, mért nem vagyok én erős férfi, hogy kivonjam a szablyát a hüvelyből és tüzet ontsak az elnyomók házára!
FORTUNÁTUS: Óh te szépség, te drágaság. Milyen boldog ember is vagyok én, hogy ilyen kinccsel ajándékozott meg az Úr, a szombati alamizsnákért... (Belép Kabold.) Ah! (felugrik, s odasiet.) Mi az?
KABOLD: Baj, baj! Ebbe a szempillantásban toppant be a kapun maga az öreg Drághffy. Nem volt húsz lépésem, hogy előtte belopjam a húgát.
FORTUNÁTUS: Megláttak-e?
KABOLD: Úgy ment, mint a karikacsapás!
FORTUNÁTUS: Menj Drághffy elé, én is megyek. Be ne lépjen ide! Hol a leány?
KABOLD: A még alszik, a kerek házban maga (felveszi az erszényt.)
FORTUNÁTUS: Ember, egy hajszálát meg ne érintse!...
KABOLD: Mán én felőlem mindenki ott jöhet-mehet, ahun akar. Isten áldjon kapufélfa! (el).
FORTUNÁTUS: Dinám, most menj atyádhoz el, országos főúr jött hozzám. Várj reám.
DINA (félve, féltve): Várok reád! Izrael leányai tűrni, várni, jól megtanultanak!
FORTUNÁTUS: Így mennél-e el? Dina! Egy csókot!
DINA: Ha tudnám, hogy csókommal lángragyújtalak! úgy csapnék le érintetlen ajkammal reád, mint az úr tüze a fenyőszálra.
FORTUNÁTUS (szenvedéllyel átkapja, s lázasan csókolja): Nincs több igazi tűz, csak Izrael leányainak ajkán! (Dinát átvezeti azon a bal ajtón, amelyen Efraimék kimentek, aztán gyorsan visszajön, s a középajtót elakarja zárni. Abban a percben felnyílik az ajtó, s belép rajta Drághffy): A nagy házba nagyuram, a méltó helyre a méltóságos vendégek. Ez csak kis zug. Háló házam.
DRÁGHFFY: Táguljon kegyelmed!... Csak semmi cerimónia. Jobb a, kis zug, ahol te is szívesen marakodsz... otthon vagy, én is... Áá! (meglepetve körülnéz): Csupa aranyház, királynék ágyasháza ez?!
FORTUNÁTUS: Perényi Imre nádor, Isten nyugtassa. jó keresztapám, ő testálta szegény szolgájára!
DRÁGHFFY: Úgy! Perényi! Hm. Az mindenkinek nagy ajándékot hagyott, mi? Kiszikkadt vén odvas fa. (jár-kél, s közben beszél, figyel); meghagyta hány deák énekeljen felette, hány hajdú, milyen ruhában álljon őrséget körülötte, hány vén asszony sirassa, ki kísérje!... A király, a prímás, a nádor, sorra, főurak, kódusok és meghagyta, ki mennyi pénzt kapjon, ha gyalog megy utána a temető kapujáig! Há?... Mindenki ott volt. Kacagtam rajtuk! Kutyák, mennek szagolni a koncot! Vén kujon, Perényi maga is kacagott valahonnan alulról, hogy megtisztelték a pénziért! jeles egy temetés! Soká megmarad annak a híre! hát te ezt a házat kaptad, mi? ezt a szobát, hisz ez csupa arany! találkahely! asszonyok járnak ide! hallottam bizony, vén Perénvi titkos folyosókat vágatott bele. A szomszéd palotába szógáll! Átmegy a Duna alatt is! Mi? Hát mit adtál érte?
FORTUNÁTUS: Én fizettem ki a pénzbeli donátiókat.
DRÁGHFFY (megtorpan): Mi?... a tízezreket, a királynak? meg a többinek?...
FORTUNÁTUS: Mindent uram!...
DRÁHGFFY: Úgy! Drágán vetted! mi? Ki is akarod használni?
FORTUNÁTUS: Ahogy egy házat lehet uram. (félre magában gúnyosan.) Mindent tudsz!? Rám rontasz? Kelepcébe akarsz csalni?...
DRÁGHFFY: Csudállottam is. Vén dög Perényinek soha egy dénárja is nem csörgött az iszákba... Miféle szék ez itt?! Hány csatában törték össze a csontját, aki ilyet kifundált! Világnyomorékoknak való?
FORTUNÁTUS: Jó abban ülni, próbálja meg kegyelmed!
DRÁGHFFY (dühöngve): Nem vagyok én égi nyavalyás! Az asszonyomat ki is verném a házból, ha ilyenbe ülne. Az öregapám apja még oláh volt a Retyezáton, sose hált életében egyszer is fedél alatt. Az anyja is ott kölkezte az erdőn egy makkfa tövében, mint a többi medve a boccsát. De marokkal fojtotta meg a toportyánt, ököllel verte agyon a mackót! Az öregapám is többet volt csatában, mint házban, hanem a kecskepásztor fia több földet szerzett, mint amennyit az apja életében bejárt. Engem az apám lófarkára akart köttetni, mikor az anyámtól paplant kértem! Az én házamba nem piszkított sárgát Perényi, nem is fog! Micsoda rongyok ezek! (letépi s szétszórja a szobában a párnákat.)
FORTUNÁTUS: Némbereknek kellemetes!
DRÁGHFFY: Ha! Az ágyasházadba hát némbereket eresztesz? megvallod nyilván! Rongyokkal rakod, cifrákkal cifrítod! cafráknak! Soha férfi ember hálóházába asszonyi fajzatot be ne eresszen. Hálj a fegyvereddel, csatlósoddal, vadászebeddel! asszonnyal soha!
FORTUNÁTUS: Ha ráéhezek!
DRÁGHFFY: Akkor keresd meg. Améket elől kapod, vedd el, mint kakas a tyúkot. Osztán rúgd fel, hagyd ott! (beleül a letépett székbe, másat gondol.) Mi van azokban a pergamentekben, akikben ígértél.
FORTUNÁTUS: Minden írás meg van. Itt a fiókban.
DRÁGHFFY: (újra kitör): Hozzád kényes perszónák járnak, már nem lehet várni semmit belőled. A fal fejér legyen, a medvebőr fekete, a fegyver acél. Eladtad a velencések ajándokait, akit rád bíztam?
FORTUNÁTUS: El bizony; mindent uram, pedig jó szerencsével. Kitudtam a velencésektől, hogy ők azokat a szőnyegeket, amelyeket kiköveteltél tőlük a közbenjárásodort, darabját 180 arany forinton vették. Eladtam a nyolc szőnyeget az egri püspöknek, meg az aurániai perjelnek egyet-egyet kétszázötven aranyon.
DRÁGHFFY: Az egri püspök, a zsobrák, a dupláját fogja venni értük.
FORTUNÁTUS: Így is elég. Négyezer aranyat kaptam értük. Meg vagy elégedve velem?
DRÁGHFFY: Hol az a négyezer arany? Rakd ládikádba, küldd a palotámba. De megszámoltatom!...
FORTUNÁTUS: Csak számoltasd nagyúr, tudod-e, hogy hét aranyat ígértél egyér, egyér nekem, a szőnyegekér, ha eladom. Ötvenhat aranyat leveszek belőle.
DRÁGHFFY: Ötven arany! Te pióca!
FORTUNÁTUS: Ötvenhat! Nyolczor hét ötvenhat, uram!
DRÁGHFFY: Nem igaz! meg akarsz csalni, mint a múltkor, mikor elpotyáztad nekem az erdődi szerzést!
FORTUNÁTUS: Igazán mondom, avval se csaltalak meg. Máskülönben hiszen kegyelmed ingyér kapta: a csatlósai rablották a lembergi vásárosoktól.
DRÁGHFFY (kardjára üt): Fegyverrel szereztem. Igaz jussom volt! De ha most is megcsalsz, meglékelem az agyad! Huszonöt arany se jár azért a nyolc rongy pokrócért.
FORTUNÁTUS: Ötvenhat uram. Hétszer nyolc ötvenhat.
DRÁGHFFY: Megállj, mert kiszámolom, ha hazudsz, jobb ha előre mérget veszel (kinyújtja a kezét, mind a két tenyerét s kifeszíti mind a tíz ujját.) Nyolc rongy. (a balkezén bezár három ujjat) hét-hét arany (a jobb kezén bezár két ujjat, s pihen.) Na. Két-három, az éppen hat. Mi?
FORTUNATUS: Kétszer három hat, uram!
DRÁGHFFY: Hat (sorra kinyitja a két kezén a lezárt ujjait egyenként, s számol) tizenhat, huszonhat, harminchat, negyvenhat, ötvenhat, (elképed.) Ötvenhat, (felnevet) hahá! látod, hogy rajta tudlak kapni, ha akarlak, kiszámítolk én a tíz ujjamon mindent! Nem csak ti tudtok számolni, mi?... Hehehe! Na, legyen a tied száz arany, amért most az egyszer becsületes voltál. El ne felejtsd, kivel van dolgod! Drághffyval, aki tud jutalmazni de bosszút is tud állani! (vadul.) Kegyetlen bosszút, embertelen bosszút! Rögtön rakasd össze nekem a pénzt.
FORTUNATUS: (kikiált): Deák! Rakj össze egy perzsa ládikóba 3844 aranyat! (Deák bejön.)
DRÁGHFFY: Mennyit?
FORTUNATUS: Rakj össze négyezer aranyat, jól megérts. Akkor vegyél ki belőle százat, mert azt nekem adta a kegyelmem úr, akkor vegyél ki belőle még ötvenhatot, mert az az enyém juss szerint.
DRÁGHFFY: Aj, te nyúzó, hát csak nem engedi el a magáét. No, vegyél ki magadnak is egyet! (elsétál balra.)
FORTUNÁTUS: (halkan): Csak háromezret pakolj be... csak kétezret! (hangosan.) De ami a mienk, azt el ne felejtsd kivenni! (Deák el).
DRÁGHFFY: Jó, jó, kössenek fel, nehéz élet, mióta, ez az új világ beütött. Azelőtt csak az volt a törvény, hasítsd ketté derékig. De ma kicsit ér, ha csak annyit tud az ember. Ma pénzt kell keríteni, ma zsidókkal, izmáelitákkal, örményekkel kell az embernek alkudozni, pedig ott sose lehet tudni, mikor csalnak meg.
FORTUNÁTUS: Én sose merném megpróbálni.
DRÁGHFFY: Nem is komendálnám!... Hát amaz fundált írások már hol vannak?
FORTUNÁTUS (felnyit egy ládát): Minden készen van. Itt van egy vallás tételről való privilégiom levél, az egri káptalan pecséti alatt, hagy Péter pispek és Rozgonyi István fiával Jánossal egyetemben, kötést tötek volt. Zecsém jusson bírhatja Hadadi Pál földjeit (mást vesz elő.) Item egy nyitott privilégiom, az egri káptalan pecséti alatt és Ulászló királynak öregbik pecséti alatt kit az Garai urak ellen az Drágh fiai nevére csináltattam, az Abon nevű jószágról (mást vesz elő.) ltem, nuis privilégiom Wladislaus királynak kisebb pecséti alatt, kiben fél sasfő vagyon, mint ha ezt a király engedte volna, hogyha az Támás fiainak Lászlónak és Hendrichnek magvok szakadna, tehát mind örökös s mind pedig lelemény jószáguk szállna a Drághffy János fiaira.
DRÁGHFFY: Jól van fiam, ezt jól csináltad. László már fiak nélkül meghalt, a Hendrichnek vagyon ugyan két fia, de szárazbetegség van a mellükben. De mi lesz az én Debrő Imre szolgámmal?
FORTUNÁTUS: Csináltattam egy grácia levelet, azon Wladislav király pecséti alatt, kiben kettős sasfő vagyon hogy ő Debrő Imre fejének és jószágának megkegyelmezett volna.
DRÁGHFFY: Lámcsake, milyen kicsi az egész. Elő vesz a ember egy kis pergamentet és azt írja rá, amit kell. Járjon utána, akinek jól esik. Ezeket jó helyre teszem, igazán megbecsülöm. Csak még azt szeretném megérni, hogy ország bírója legyek. Akkor osztán nem félek senkitől is. Na. (Elrakja.)
ÍRÓDEÁK (jön, hozza a kis perzsa formájú ládikát).
DRÁGHFFY: Jól van szógám, meg van-e olvasva. (Íródeák meghajlik.)
FORTUNÁTUS: Mindjárt itt utána számoljuk egyesével.
DRÁGHFFY: Hadd el! Kivetted-é a száz aranyat belőle. (Íródeák meghajlik.) Hát magadnak az egyet? (Deák boldogan mosolyogva int.) Hé, látom az orrodról, hogy kettőt loptál! de igen akasztófa ága. Hazudsz, de megolvastatom! ha egy is hibádzik, karóba huzatlak! Gazdáddal együtt! (Nevet, íródeák ijedten hátrál s el.) Keményen kell bánni ezekkel a cudarokkal, mert a szemét is kilopják az embernek. Na már osztozkodjunk. Sok helye van ennek! (Belemarkol a pénzbe s szórja, mint a homokot, egy marékkal kiemel.) Ezt meg kell adni az érseknek, mert sose adja ki a hét parasztomat, pedig igen jeles szekérmívelő mesterek. (Jobb zsebébe teszi.) Ezt a pápai legátusnak adom, hogy sürgesse már a római nagy papnál a feloldozásomat, amért egyszer dühömben mind elverettem az erdődi papokat, hogy nem bírták elimádkozni a szőlőmről a jégverést. (Balzsebébe teszi.) Ezt megfizetem a budai zsidóknak. Nem, az ebek várjanak ebek harmincadjára, inkább megveszem rajta az Avast. Egy marék pénzért ide kell adniok a Móricz fiaknak, úgy se érnek vele semmit, csak medve lakja meg oláj, ha nem adják ide, Marótra viszem a bandériumot! de akkor szorulnak!... A többit már ki kell hányni a katonák fizetésére, mert tegnap is megfenyegettek, hogy felégetik a pesti kastélyomat. Hej keserves világ ez a mai, nagy a drágaság, hajdanába az egész fekete sereg nem került annyiba, mint ma egy rossz bandérium.
FORTUNÁTUS: De remélem uram, Drághffy bátyám, velem meg vagy elégedve.
DRÁGHFFY (élesen, szúrósan ránéz): Meg. A sok írásért én is mutatok egyet. Egy jó privilégiom-levelet. (Kiveszi a zsebéből s elébe tartja Fortunátusnak, de úgy, hogy az nem veheti el, csak úgy olvashatja.)
FORTUNÁTUS (olvassa): Mi, II. Lajos, Isten kegyelméből Magyar-, és Cseh... királya... ezennel adjuk tudtára mindeneknek, akiket illet, hogy Imrét, alkincstárnokunkat, akit Fortunátusnak, avagy Szerencsésnek neveznek sokrendbéli hűtlensége... Mi ez uram!...
DRÁGHFFY: Olvasd, csak olvasd!
FORTUNÁTUS: Rendeink kívánságára máglyahalálra ítéltük... Uram! miféle tréfákkal mulat te kegyelmed!
DRÁGHFFY (vad arccal feláll): Addig vezettek pórázon, míg hagyom! A pénzed már itt van! Az írásokat megcsináltad! Semmi szükségem rád tovább! (Rárivall.) Ne hazudj cudar! Térdre nekem! Hányszor volt itt a feleségem! Máglyán égsz zsidó!
FORTUNÁTUS (egy pillanatnyi néma rémület után) Mért mondasz zsidónak! Mi közöm bennük!
DRÁGHFFY: A Rákoson a rendek! Semmi kedvesebbet nem viszek nekik, mint a fejedet! Országbíró leszek két nap se telik! Bőrödből szabatom új kutyabőrömet! Nézz ki! Katonák a ház körül! Egér legyél, ha ki akarsz szökni (Fortunátus az ablakhoz rohan.) Hahá, zsidó!
FORTUNÁTUS: Ennyibe veszed, amit neked használék?
DRÁGHFFY: Ennyibe se! Vadászok a sólyommal, de ha a bóbás galambomat kerülgeti, torkát tekerem. Itt járt az asszony! Tegnap elárulta magát! Erről a párnás székről beszélt! Erről a sárga házról! Napestig itt maradsz, addig megkapom a rókalyukat! Addig nem bánom, hijd ide a cafra dög szeretődet! Az én feleségemet! Ha ha!... Van egy szűz húgom zsidó, tegyél csudát, hozd ide magadnak! Azt is neked adom! Estig itt mulathatsz vele. De mikor a nap lemenőre hajlik, ha meg nem lesz a dög Perényi titkos útja, a méken Újlaki Lörincnéhez járt, akkor is itt leszek érted!... Nem vagyunk Újlaki Lőrinc! Te se vagy Perényi, zsidó! Addigra megrakatom a máglyát frissen vágott fából, hogy tovább füstöljön!
FORTUNÁTUS (percekig tétován áll, aztán felnevet): Szűz húgod van oláh!... Igyuk ki hát az utolsó kupát. Amit az élet ád!
KABOLD (igen félszegen, gyáván, kishitűen jön): Itt vagyok uram. Hogy gondoltál olyat, hogy én megszökjem! Igaz, hogy az erszényt azt elvettem, de csak nem hagylak itt, mikor baj van!
FORTUNÁTUS: Ahá, gazember, szökni akartál, de körül van a palota katonával, mi?... Nem baj fiam, hozd be a lányt!
KABOLD: A jányt? Az istenuccse. Aztat el is felejtettem! No uram, ha aládgyújtják a pokolba a kemencét, te még azt se bánod, ha egy tucat jány lesz melletted!
FORTUNÁTUS: Csak egy legyen Kabold. Egy, e közül a kettő közül!... Fegyverre mind! Olcsón nem adjuk el magunkat! Hahá! Azt hittem egész életemben, hogy dúskálok a szépségben! És az utolsó órámban kell megtalálni a legkülömb kettőt a föld minden lánya közül! (Zaj, karcolás hallatszik az oltárképről.)
KABOLD: Asszony!
FORTUNÁTUS: Hadd jöjjön Kabold! Most kell! Most alig várja a vérem! Jó szerencsét Drághffy uram! Mint nekem van! Szerentsés Imrének!... Most menj, ezzel ha végzek, hozd a lányt!
DRÁGHFFYNÉ (az oltárkép helyén megjelenik, ékes fűzöld selyem ruhában. Rabold el): Szolgám! Rabom!
FORTUNÁTUS: Ó nagyasszony! Minden asszonyok legbátrabbja!
DRÁGHFFYNÉ: Legbolondabbja! (Leszáll.)
FORTUNÁTUS: Én vagyok a te bolondod nagyasszonyom! Tíz napja nem láttalak!
DRÁGHFFYNÉ: (szenvedélyesen): Tíz napja? Hát számolod? Az ország a Rákoson a félzsidó fejét követeli és te a tíz napokat számolod? (Szenvedélyesen simogatja az arcát.)
FORTUNÁTUS: (lihegő szenvedéllyel öleli át, magához szorítja s úgy csókolja, szinte vér serked a csókja után. Az asszony elkábul s engedi, hogy Fortunátus a pamlagra vigye s tűri az egyre szenvedélyesebb szerelmet. Fortunátus végig végig csókolja, az asszony végül átöleli a férfi fejét, majd megfojtja nagy gerjedelmében, aztán eltaszítja s kielégítetten, lankadtan dől vissza): Ó csodálatos drága kincs! Minden asszonyok legvirága!
DRÁGHFFYNÉ (halkan): Olyan könnyű vagyok… ha a réti szél itt érne, felkapna, mint a rózsalevél…
FORTUNÁTUS (előtte ül a földön): Az hozott el szegény, alázatos szolgádhoz, a réti szél, a szánalom szele… ennyi veszély között.
DRÁGHFFYNÉ : Boldog veszélyek, boldogtalan irigyek: százszorosra fokozzák a gyönyört!
FORTUNÁTUS: Ha ma sem jöttél volna el asszonyom el kellett volna égnem az utánnad való lángolásban.
DRÁGHFFYNÉ: Ha ezer ördög, ezer lángpallossal állja utamat, pedig tízezren őriztek odaát! Nem tudod-e hogy ma el kellett jönnöm! Mi van ma?
FORTUNÁTUS: A boldogság napja, hogy itt vagy.
DRÁGHFFYNÉ: Háládatlan szolga! Megérdemelnéd, hogy poroszlók kezére vesselek!... (Gyöngéden megveregeti az arcát, aztán torkon kapja szerelmes dühvel.) Ma öt éve kaptalak ajándokul Peréni bátyámtól.
FORTUNÁTUS: Ah!
DRÁGHFFYNÉ : Még életében hányszor mondta: Fiacskám, kicsim, ha kikíséred síromig a koporsómat, rád testálom a zsidómat. (Nevet.) Hogy kacagtam, rajta! Mire az nekem! Hát azt mondja ha megharagít az urad, őtet vesszőztesd meg! Akkor, szólék, hamar vége lesz, sose hagyják abba a vesszőzést, mert az uram mindig haragít. Jól van, azt mondja: ha haragit az urad: vele vigasztaltatod meg magad: A sarkamig pirultam: Egy zsidóval?!
FORTUNÁTUS (mélabúsan): Nagyon kegyes vagy asszonyom!
DRÁGHFFYNÉ: Ó te babajgós! Van panaszod? Hát nem fogadtam el a testálást? nem gyalogoltam ki a temetőig. Mindenki nevet rajtam: egy zsidóért!
FORTUNÁTUS: Már akkor nem voltam zsidó.
DRÁGHFFYNÉ: Ó te becstelen, te szerelem mester: előttem tagadod? (Hátraveti magát s szünet.) Mintha holtbetegen feküdnék szerelem lázban... Őrült... alig beléptem, már összetört!
FORTUNÁTUS: Ki tudja, lesz-e rá később időnk! Hamar szedd le a virágot... hamar csókold meg az asszonyt! Mert jön az ura! S akkor a szolgát kilökik!
DRÁGHFFYNÉ: Úgy szeretném ezt a sárga szobát! Ezt a sok szépet, szőnyegek, függönyök, csillogó holmik... kitől tanultad?... Úgy tele van a lelkem sznes emlékekkel... csordultig vagyok a boldogsággal... És én négy évig nem is gondoltam rá, mim vagyon, micsoda kincsem énnekem! Éltem a bánatban, úsztam a könnyekben, többet sírtam, mint ettem, többet szenvedtem, mint szerettem. Ma egy éve Imre apám requiemjén eszembe jutottál. Megemlékeztem rólad s elémbe hívattalak... Hogy állottál ott a fehér arcoddal, a sötét, kerek, lantornás ablakok homályán, mint egy szűz leányzó... csinosain és ügyetlenül, alázatosan és merészen... Megkívántam, hogy megérints, s mikor csókra eresztettem a kezem, ilyen nagy dalia, olyan puhán ejtettél csókot rá, úgy csippentettél csöpp csókot reá, hogy végigbirizgelt a testemen, mintha egy méh hullat vala mézhabot a szívemre... El voltam álmélkodva s a szívem lassan megindult, mint tavasszal, ha kienged a patak...
FORTUNÁTUS: Óh asszonyom...
DRÁGHFFYNÉ (szelíden betakarja a száját): Ssss. Hallgass! Szót se! A te dolgod ma nem beszélni... (Két tenyérbe fogja az arcát.) Óh, mennyit legyezgetted már sok édes szóval a szívemet, ma én hadd beszélek... Hogy megkérdeztem: mi hasznodat vehetném jó szolgám? Ha már tulajdonom lettél, mi hasznodat vegyem?... Az arany függőm díszemre, a nyerges paripám örömemre, a míves jobbágyom hasznomra vagynak: te mire lehetsz?... „Boldogságodra asszonyom!” — s mondád: boldogságodra asszonyom! (Felugrik kacag, tapsol.) Hogy csillogott gyáva szemed, az a te két ravasz, gonosz szemed, ez a szerelmes, jó bolond, ez a tébolyult két szemed! És én egyszerre jókedvemben voltam és engedtem, hogy álnokságod betúrja a nyilat fájdalmas telkembe s mérgezett cseppekkel gyógyítsa be: „minden birtokodnak azt a hasznát vedd, — mondtad és dideregjél a bátorságodtól, — igen, én tudom, hogy reszkettél, mint a kis eb, — mindenednek azt a hasznát vedd, amire való! Én a szerelemre vagyok teremtve!”… Nyomorult! Nyomorult! Nyomorult! Jó percben találtad ki, mi kell nekem! Alázatos rabszolga szerelme aranytálcán! Mikor én olyan megtörött, kötélbe vert rabja voltam egy vadállat testiességének. Óh te tudtad, mi a hű szolga dolga. Jó percben kínáltad a forrásvizet szomjanhaló úrnődnek! Percekig nem bírtam a felháborodást, a gőgöt, a fagyot: a tied lettem. Mit, mondám: igaza van a zsidónak! Igaza van a zsidónak!
FORTUNÁTUS: Csalódtál bennem asszonyom!? Nem jól szolgáltalak ki?
DRÁGHFFYNÉ: Jer közelebb! Még! Még!... (az arcát simogatja s egyszerre magához öleli.) Te kalmár! Elvesztettem már az eszem! Úgy bánok veled, mintha valaki volnál nekem. Nem itt vagyok-é, te alattvaló, te édes semmi lény!... Ah, de hát felér-e a te szerelmi szolgálataiddal az ételek és italok özönje, a ruhák és ékszerek, a vadászatok és társaságok minden fergetege! Ha a szemed rám veted nem szebb-e minden kárbunkulusnál, ha szíved szívemen ver, nem áhitatosabb-e a templom malasztjánál! Jó szolgám vagy és lelkemnek hűséges rabja! És mind kipótolod, amit az élet elrablott előlem. Elfeledteted az átkozott férj durvaságait, a mondhatatlan gaz vadállat morgását. Meg kellett volna már halnom a rémülettől, hogyha téged nem kaplak vigaszomra! El kellett volna epednem örökösen, ismeretlen örömek, vigadozó gyönyörűségek után sóhajtva a tömlöcös éjszakákban. Új életre virágoztattad a meghidegült tetemet s a szívem kiszáradt ágát rózsák özönével borítottad. Szomjú lelkem soha nem kapott eladdig harmat csöppjét is a száraz délszakokon, tőled jöttek a meleg esők s a fűzsendítő lágy árvizek. Virágos kert gyarapult a kopasz kősziklán és óh boldoggá tettél, a szerelem szerszámaival te hűséges cselédem, te jó szolgám, (elérzékenyedve sírva fakad.) És most utoljára vagyok veled, utolszor használom fel szerelmi szolgálataidat, ostromolnak a csákányok s omlik, romlik végvárunk végbástyája. Óh jaj, jaj, megérnem végét boldogságom idejének! S tudni, hogy élek azontúl min eleven halott... Élni lehet annak, ki nem tehet másként, de nekem már, aki ismerem a gyönyör telijét! Jaj nekem úgy élni, mint az ágyon szikkadt apácának.
FORTUNATUS: Óh édes asszonyom!
DRÁGHFFYNÉ: Ne sírj és ne vigasztalj! Minden hiábavaló! Még csókot egyszer és mondd meg mivel fizesselek ki! Na, ne riadozz, bolond, hisz nem társam vagy! Szolgám! Szolgám! Kiszolgáló emberem! Bátran beszélj! Bármit beteljesítek! Szólok a királynénak, halálos ítéletet feloldatok, vagy adományt, vagy mit tudom én; mi kell?! Hivatal, bérlet, kincstári megbízás, bányák, másnak a vagyona, vagy...
FORTUNÁTUS: Egy csókod még!
DRÁGHFFYNÉ: Bolond, bolond! (hevesen fetrengve csókolóznak).
FORTUNÁTUS (kiszakítja magát s feláll): És most menj asszonyom, férjed itt volt, elhozta halálos ítéletem. Az utca tele van fegyveres népével. Tudd meg, hogy a legfőbb boldogságot tetted, amit ember tehet: a halálraítéltnek édessé tetted a halált!
DRÁGHFFYNÉ (felszökik): Őrjöngő! (tétovázik, aztán az ablakhoz siet, kinéz, elsikolt.) Barta! anyámasszony csatlósa áll az élükön.
FORTUNÁTUS (utánaugrik s visszakapja az ablakból): El, el innen. Ezer szem les ide, menj el, hogy hagyj el nagyságos asszonyom!
DRÁGHFFYNÉ: Nem! Nem! Én innen nem megyek! Itt a helyem! Ha máglya kell, együtt hurcoljanak. Mit, én féreg, hogy elhagyjalak, mikor magam döntöttetek halálba! Meglátom én, ki meri kezét emelni rám! A királyné, szeret, rajong értem: maga fog jönni, hogy kézen vigyem ki a gazok láncsái közt! És te szoknyámba fogódz kis bolondom: sértetlen léssz!
FORTUNÁTUS: Nem asszonyom! Oktalan volnál gyarapítani a veszélyt! Tűnj el, menj el! S hozz könnyebben szabadítást!
DRÁGHFFYNÉ: Talán igaz, talán igaz, fiam; zárkózz szobádba s védd magad, utolsó lehelletig védd magad, meg jövök! itt leszek! meg kell jönnöm a fehér lobogóval, mire az ördögök palotád kapuját betörik! (Fortunátus felnyitja az oltárt.) Nem! jössz te is! velem jössz! És ülj a leggyorsabb lovamra és elváltoztatod magad, majd én, én öltöztetlek fel és menekülj. Szerelmem drágája, mentsd meg magad nekem, kellesz nekem! Még kellesz te nekem!
FORTUNÁTUS: Sokszoros veszély! Hiszen nálad várnak! Azért várnak estig, hogy arra szökjek! Ha nálad fognak el, ablakod alatt raknak máglyát nekem!
DRÁGHFFYNÉ: Óh istenem, óh könyörülő istenem!
FORTUNÁTUS: Menj asszonyom! és légy nyugodt! Nincs több mentség, csak ha magad mégy a királyné elé s fejemet elkéred...
DRÁGHFFYNÉ: Megyek, megyek! Te bölcs és jeles, te drága és kedves szolgám! Oh, hát isten veled paradicsom! Mennyi győzelmes szép szerelmi csata zajlott le itt! Milyen nehezen válok meg tőled én. Fogunk-e még találkozni tanútalan!... Zárdába, zárdába vonulok én. S te menj kolostorba, menj fiacskám, hogy tudjam, hogy nekem élsz, ahogy én nem élek egyébre csak emlékeimnek!... De nem! Nem fogsz! Hányszor mondtad, hogy nem tudsz asszonytalan élni! neked újabb asszonyaid lesznek! mikor már rég elfeledted az én óráimat, új meg új némberek ölében fetrengsz. Ne hazudj nyomorult! (Dina megjelenik, megdöbbenve áll, aztán visszavonul).
FORTUNÁTUS: Esküszöm asszonyom...
DRÁGHFFYNÉ: Jaj milyen tébolyodott vagyok, ó Fortunátus, ha tudnám, hogy hűtelen leszel, ennen karmammal szedném ki ezt a szép szemed, hogy más nő szemének vissza ne sugározzon, így marnám le rólad azt a márvány képet, amely őrjöngővé tesz, ha csak vissza is gondolok rád!
FORTUNÁTUS: Higyj nekem nagyasszonyom!
DRÁGHFFYNÉ: Hiszek neked fiam, hiszek gyermekem! mert nem tehetek mást! És megmentelek, pedig ki tudja nem volna e boldogság nekem, ha én vesztenélek el, ha én siratnálak meg, csak én. Csak én! Mert csak én voltam veled az utolsó perceidben, rám ontád vég hőségedet, enyimnek tudom most véghetetlenül a hűségedet!... De mi lesz napok, mi lesz évek múlva! Mikor te járod a világot s könnyű kárpótlást keresek mindenütt! De énnekem végem, én elzártan és lerongyolódott hittel, szétoszlott örömeim sokat siratom!... Isten megáldjon gyermekem! Rettegett minden pillanat! Ennyi ideig se szabadott veled maradnom, de mikor nem lehet elválni, mikor nem lehet elválni! (A Fortunátus karjai közé omlik és az erősen, aztán egyre gyöngédebben csókolja.) Már elmegyek és imádkozz értem, és gondolj rám és reszkess tőlem... ha másra veted szemed valaha, reszkess tőlem. (újra megcsókolja s el. Az oltárkép bezárul mögötte).
FORTUNÁTUS: Imádandó asszony! (Kabold benéz) Elment! Soha többé, soha sem látom többé!
KABOLD: Akkor jó! Akkor jöhet a másik! (el).
DINA (belép, előre jön, szédülve él lelkileg összetörve): Uram...
FORTUNÁTUS (visszafordul): Dina! Gyermek! Te mit keresel itt! Ez nem szép! Hívatlanul!
DINA: Bocsáss el nagyúr!... Ősz atyámmal hadd menjek el...
FORTUNÁTUS: Hová? Katonák a ház körül! Tömlőcre vetnek!... Szegény kis bogaram! Balgatag te! Hiszen te hallgatóztál!
DINA: Hagyj el uram, atyámnak házánál lecsüggedve, mint a napsütött virág, majd csak elhervadok.
FORTUNÁTUS: Óvjon Isten! Bimbó, még csak ez után virítsz! Lásd gyermekem, ez egy nagy és dicsőséges nő volt, aki itt elment, aki eltűnt, mint a fáklyafény az égben! Azt kellett hinnem, hogy utána örök sötétség lesz körültem! Hogy össze volnék törve, hogy meg lennék most semmisülve, ha te nem jössz ma elém. De mi volt nekem egy szál fáklya, mikor egész erdőt látok lobogni! Te kis tűzcsóva te, hiszen felgyújtottad körültem a világot! Hát nem látod rajtam, hogy más ember vagyok! Nézz ki az ablakon, ellenségeim, a keresztények körül vettek, mint az ár és el kell vesznem. (Dina kinéz s felsikolt.) Ez az asszony, aki most elment, több volt nekem, mint egy fél világ, de mióta téged ismerlek, kevesebb, mint egy haló porszem. Meg kell menekülnöm, hogy éljek, az Úr választott népének! És éljek neked!
DINA: Óh uram, gyenge az én eszem és fájós volt az én szívem, de most úgy tetszik, hogy kérubimok emelnek szárnyon.
FORTUNÁTUS: Eljő a nap, hogy Izrael felöl elvonulnak a fellegek és olyan tisztán süt az Úr választott népere a nap, mint egykor az Édenkerthen. És ezt te tészed!... Imádlak ó Juda leánya!
BENIGNA (belép, mögötte csak egy pillanatra jelené meg Kabold, aki be sem néz, egyedül hagyja. Benigna élőn jön a középajtón s ahogy tévetegen, nagy szemekkel sápadtan kiér az oszlopok közül, meglátja): Boldogságos Szűz! (meglátja az oltárt, eléje térdel s összekulcsolt kézzel imádkozik.) Ó szállj le szűz anyám, ó végy karodra édességes szűz Mária! (Megnyílik az oltárkép s Drághffyné áll benne. Szólani sem tud a meglepetéstől Benigna újra felnéz s ahogy Drághffynét megismeri, féltérdre felszökik.) Néném!... Elrablottak!... Szabadíts meg!... (Elájul)
FORTUNÁTUS (hozzáugrik s ölében felfogja, lefekteti a dívánra): Ó mennyek angyala!
DRÁGHFFYNÉ: Félre! Félre gaz képmutató! Kis Benigna! Mi ördög barlangjába kerültünk! Távozzatok két sátán fajzatok! Zsidók! Máglyára a zsidókkal! (Az ablakhoz rohan, feltépi, kikiált.) Barta! Barta! fegyverre hamar! Törjétek be a kapukat! Hamar! Máglyára a zsidókkal!
BARTA (kinn): Megyünk, megyünk! (Lárma, fegyverzörgés, csatazaj.)
FORTUNÁTUS (semmire sem ügyel, csak a Benigna arcát lesi. Hosszú szünet. Baldog örömmel felkiált): Él! Él!... Ó hála Istenem! (Drághffyné megdöbbenve, szívére szorított kézzel néz reájuk. Dina halálra váltan.) Él, csak elájult! Mennyek legdicsőbb, legtisztább, legszüzebb angyala! (Benigna felemeli a fejét s szembe néz Foriunátussal, aki felegyenesedik.) Él!... Ó irgalomtalan szerelmű hölgyek! Szakítsátok háromba a szívemet, hiszen mindahármatokat egyformán szeretlek! (Már a szomszéd szobában hallatszik a csatazaj. Drághffyné, Dina, Benigna megilletődve néznek rá s mindahárman most szeretnek bele igazán.)
(Függöny gyorsan legördül.)
MÁSODIK FELVONÁS.
(A Drághffyak pesti háza. Nyitott, tágas, nagy tornác, amely egészen elfogja a színpadot s belülről, a ház felől nézünk ki belőle. Túl rajta az udvar, balról nagy eperfák. Jobbról úgy középen rakják meg a máglyát. Távolabb, de nem nagyon messze látszik a Duna s annak túlsó partján „Buda Mátyás korában”. Szép zöld színek. Májusi fényes délután.)
(Efraim és Salamon gúzsba kötve hevernek a jobb oldalon. Kabold szintén meg van kötözve, de ül, középen. Gonosz tréfákat csapnak vele a vitézek, akik vannak vagy huszonöten s rendetlen csoportokban ácsorognak, vígan diskurálnak a színen, Perzsi, a kulcsárné bort hord ki nagy korsókban, a baloldali ajtón a házból. A vitézek fesztelenül ölelgetik Perzsit, de ő arra ügyet sem vet.)
EFRAIM (sírva, jajgatva): A lányom! A lányom! Hol van az én ártatlan kis leányom!
BARTA (szikár, magas, piros, friss és vidám, vastag őszbajúszú ember): Ne óbégass atyus, majd meghozzák akasztásra!
EFRAIM: Már hoztam magammal, jaj, jaj, mér hoztam magammal!
BARTA (leguggol Kaboldhoz): No cimbora! há mibül jobb innya? Ónkupából, fakupából, vagy cserépkorsóból?
PERZSI (egy legyeskedőhöz): Ne csikojj mán, mer a nyakadba öntöm!
KABOLD: Belém inkább!
BARTA! Ahá! De mibül! Kupábul? Korsóbul?
KABOLD: Hát koma megiszom én a moslékos dézsábul is, de má csak a fakupa az igazi!
BARTA: A fakupa?
KABOLD: A fakupa!
BARTA: Tanítsátok meg egy kicsit! (Vitézek nagy zajjal felkapják a vállukra, hogy újra földre csapják.)
KABOLD: Hé, hé, várjatok csak!
PERZSI: Ugyan haggyátok a szegény fejét! Ne bántsátok már na.
BARTA: Mit? mi? (Kaboldhoz, hogy mit akar mondani, int, hogy várjanak.)
KABOLD (a katonák vállán): Nini pajtás! Én még nem is kóstoltam cserépbül a bort! Most ápetitusom van rá, megpróbálom!
...
[A levél megkurtítva] Egész levél megtekintése
