Barátaim, Magyar Hazafiak!
Vannak idők az ember életében, amikor reménytelennek látja saját és népe helyzetét, s ilyenkor jogos elkeseredésében hajlamos arra, hogy felhagyjon fölvilágosító, nemzetmentő tevékenységével. Én is sokszor éreztem már abszolút fölöslegesnek, hiábavalónak négy évtizedes munkálkodásomat; hiszen elismerést alig-alig kaptam érte, ütleget, fenyegetést, oktalan gyűlölködést annál inkább. (Ráadásul gyakran épp azok bizonyultak érdemtelennek jóindulatomra, akikért – elemi céljaimat, terveimet félredobva – a lehető legtöbbet elkövettem.) Azonban valahogy mindig meggyőztem magamat arról, hogy fölülemelkedjem elbutított honfitársaim kishitűségén és értetlenségén, s folytattam a harcot az ő érdekükben is, még ha a sikerre igen kevés volt a valódi esély, akkor is.
Ez egy roppant göröngyös, veszélyes és kockázatos ösvény, amin járunk, s minden józan érv amellett szól, hogy térjünk le róla; hiszen csupán magunknak árthatunk, használni viszont tán senkinek sem tudunk. Ezt a visszavonulást követeli személyes egzisztenciánk kiépítése, családi békénk megóvása s még ezer egyéb szempont. Ám, ha mélyebben eltöprengünk, rájövünk arra, hogy nincsen lényegesebb annál, minthogy kivéreztetett, szerencsétlen sorsú nemzetünkön próbáljunk segíteni, mert ezt helyettünk senki sem teheti meg. A Magyarok Istene sem botlásainkat, hibáinkat fogja számon kérni rajtunk elsősorban; hanem azt, hogy életünk hosszán minden tőlünk telhetőt megtettünk-e népünkért és hazánkért, avagy elfásulva, kiégve, meggörnyedve a hordozott kereszt terhe s a lesújtó kudarcok alatt, föladtuk a küzdelmet.
Ez a hitem szerinti szakrális küldetés egész földi pályafutásunkra érvényes, s ha valaki tisztességgel meg akar felelni neki, akkor nincs kiszállás. Nem érdekes, ha olykor elfáradunk, ha le kell mondanunk az összes jóról, szépről és kényelemről, ha pénz, pozíció és hírnév messze elkerül bennünket, sőt az sem, ha belehalunk a végén; mert semmi sem lehet fontosabb számunkra, mint a nemzet túlélése és boldogulása. Ha mi letesszük a kardot (tollat), nem lesz, aki újra fölvegye. Ha megalkuszunk, könnyelműen lemondunk az igazságról és a szabadságról, nem juthatunk derék őseink mellé a túlvilágon; hanem beteljesedik rajtunk a pusztulásunkra törő, gonosz ellenségeink átka: az egész magyarsággal együtt hullunk a feneketlen semmibe.
Ilyen sötét, elaljasult korban egy pillanatig sem lehetünk közömbösek; teljes elszántsággal szembe kell szállnunk vérszívóinkkal s a pokol zsarnoki helytartóival, bármi is lesz a következménye! Ezt kívánja a magyar virtus és becsület, ezt kell cselekednünk, hogy méltóvá váljunk sok évezredes történelmünkhöz, hagyományainkhoz és dicső hőseinkhez, mártírjainkhoz! Nem hagyhatunk veszni semmit, föl kell készülnünk a legváratlanabb akadályokra, s a legvakmerőbb áldozatokat is meg kell hoznunk föltámadásunkért, megmaradásunkért és élhetőbb jövőnkért!
Gondoljátok ezt meg alaposan, s pihenjetek, lazítsatok, töltekezzetek valamennyit, ha zsákutcába tévedtek, s lelkileg elbizonytalanodtok. Majd ismét vállvetve, friss erővel fújjátok riadó kürtjeinket, lobogtassátok nemes zászlóinkat, és ragadjátok meg győztes fegyvereinket, mert minden ifjabb és vénebb (köz)katonára szükségünk van ebben a szent önvédelmi háborúban!
Ehhez kívánok nektek (is) további bölcsességet, bátorságot, egészséget és kitartást!
Büszke nemzettestvéri szeretettel: Siklósi András
/Forrás: Siklósi A. 2010.12.15-i levele/*B.K-T.L.
