Napok, órák választanak el bennünket az ünneptől, a békesség fejedelmének megszületésétől.
Ahogy az ilyenkor szokás díszbe öltözött fenyők, világító füzérek, vásárok próbálják varázsossá tenni városaink hangulatát. A fények csillogása, a szimbólumok ismerős üzenetei, a finom étkek, a forró italok gyógyírként hatnak ránk ezekben az amúgy sötét és gondterhes időkben.
A sovány vigaszok népe lettünk. Egy fűnek-fának eladósodott, különböző pénzügy politikai manőverekkel megráncigált országban tétován bolyong és kapaszkodik egymásba sok százezer magyar. Olyan helyen élünk, amely államban eltűntek a biztos pontok, ahol egyre szélesebb, egyre tátongóbb nyílást vet a bizonytalanság hasadéka. Alapjában megrendült a hitünk abban, hogy egyszer nekünk is jó lehet.
Egy nemzet jövője az azt összetartó különböző társadalmi helyzetű emberek állhatatosságán, akaraterején, tevékeny alkotó vágyán és közös igyekezetén áll vagy bukik. És hatalmas bűnt követ el az a nemzet, amelyik kihasználni nem pedig felhasználni igyekszik ezen erőket. Magyarország lakossága minden évben joggal érezheti becsapottnak magát. Hiába nyújtja erején felül, amit elvárnak tőle, újra és újra kiforgatják abból, amije van, elveszik tőle azt is, amiről egyébként azt hitte járna neki. A nemzet elidegenítette egymástól saját erőit. Egy letargikus, önmagát marcangoló, sérelmeiben fetrengő ország várja most karácsonyát.
Az ember ezen az ünnepen adni akar. Arra vágyik, hogy belenézzen a másik ember szemébe, köszönetet mondjon neki, hogy itt van, vele van, és holnap is vele lesz. Csak ez maradt, a legszűkebb, a legbiztosabb kör: anyák, apák, lányok, fiuk, testvérek, a párok egymásba vetett hite és szeretete.
Hisz tudjuk, az önzetlenség bármilyen csúfos évet is írjunk, soha nem veszít értékéből. Lemondunk magunkról, hogy másnak több jusson belőlünk. Ennek szellemében éljük meg a magunk karácsonyát.
Gruttó György
