A Püski Kiadó a nyomtatását elvállalta, baráti áron másfélmilló forintért. Ezért rákényszerültünk támogatást kérni a kiadáshoz.
Minden kis összegre szükségünk van. 10.000,- forint segítségért ajándék CD-t, 20.000,- forintért pedig egy kötetet adunk az adományozónak.
A 20.000,- forintot , vagy ennek megfelelő összegű bármilyen deviza fizetőeszközt adományozók neve a kötetben is megjelenik!
Segítségüket, támogatásukat nagyon kérjük, és hálásan megköszönjük!
Rendtársi kézcsókkal és szíves üdvözlettel:
lovag vitéz Jávor Zoltán
ny. főiskolai tanár
a Művésznő keresztfia és
szellemi hagyatékának gondozója
e-mail: vorzoli@enternet.hu
OTP számlaszám (Forint) OTP Bank SWIFT azonosítója (BIC): OTPVHUHB
IBAN: HU61 1177 3229 0371 0371 3990 0000 0000
OTP számlaszám: (Deviza): OTP bank SWIF1 azonosítója (BIC): OTPVHUHB
IBAN: HU92 1177 5221 0898 7886 0000 0000
(A támogatáson szíveskedjenek feltüntetni a nevem!)
Dr. Rosdy Ernőné és Dr. Andriska Jolán lektori véleménye:
Lektori javaslat
Szeleczky Zita életéről, művészetéről, mélységes Isten-hitéről, hazaszeretetéről Hit és Magyarság címmel a Művésznő keresztfia vitéz Jávor Zoltán könyvet irt.
Mint a könyv egyik lektora a következőket ajánlom tisztelettel figyelmébe:
A kötet kiadása igen időszerű, a Magyar Örökség Díjas Művésznőről eddig még nem jelent meg egyetlen, az életművet összefoglaló kötet sem, - amely a kiterjedt szempontokat szem előtt tartva munkásságát, életművét, korabeli dokumentumokat, a színikritikákat, emigrációs ténykedését és néhány visszaemlékezését hitelesen feldolgozta volna,
Annál is inkább lényeges, hogy mindezeket ismertessük, mert még a mai napig is számtalan hibás valótlan, téves értékeléseket olvashatunk, hallhatunk róla a hazai és a határon túli Médiákban.
.
Ennek egyik alapvető oka az ismeretek hiánya. .Részletes, helyes adatok alapján megirt filmográfia vagy színházi szerepléseiről készült összesítő feldolgozás sem készült. - beleértve az emigrációt is. A majd 300 fénykép teszi teljessé a kötetet.
Külön értéke a könyvnek, hogy kilenc esztendei itthoni művészeti munkája mellett részletesen taglalja az idáig ismeretlen az emigrációban végzett magyarság-tudat megőrző tevékenységét - melyért 1994-ben elnyerte a Magyar Köztársasági Érdem-rend Középkeresztjét.
A kötet a Püski Kiadó gondozásában jelenik majd meg és jelentős összegbe kerül.
Tisztelettel javaslom és kérem a kiadás anyagi támogatását.
Gábor Júlia:
A magyar színháztörténet több más kollégájával – Muráti Lili, Szilassy László, Szörényi Éva – együtt Szeleczky Zitát évtizedekre száműzte a magyar köztudatból. Pedig az 1930-as, 40-es évek egyik legnépszerűbb magyar színésznője, a közönség egyik kedvence volt. Számos korabeli film főszereplője, a magyar színház bájos, körülrajongott üdvöskéje.
Pályáját kétszer törte derékba a történelem. Először szakmai döntését – nem akart méltatlan szerepben fellépni a Németországban vendégszereplő Nemzeti Színház társulatában – értelmezték félre, politikailag megbélyegezve a fiatal színésznőt. Másodszor a hazáját leigázó szovjet kommunista diktatúra elől külföldre menekülő színésznőt politikai döntése élete hátralévő részében elszakította a hazai színházi élettől.
Ez a könyv hiánypótló, az első lépés afelé, hogy törlesszük tartozásunkat Szeleczky Zitával szemben. Filmjeit ma már mindenki ismerheti a tévé csatornák jóvoltából, de kevesen tudnak színházi sikereiről, életének buktatóiról és szinte semmit arról, hogyan alakult élete a több évtizedig tartó emigrációban: Olaszországban, Argentínában, az Amerikai Egyesült Államokban. E kötetből megismerhetjük hősies küzdelmét a magyar nyelv megtartásáért „külföldre szakadt hazánkfiai” között, missziós szerepvállalását a magyar költők, drámaírók, zeneszerzők műveinek ébrentartásáért, megismertetéséért a külhoni magyarság körében. Több évtized folyóiratcikkei, interjúi, kritikái, még soha nem publikált dokumentumai vannak e kötetben összegyűjtve. Egy hazájának, magyarságának elkötelezett, kényszerűségből külföldön élő színésznő önfeláldozó élete, küzdelmes pályája bontakozik ki az írásokból, levelekből, vallomásokból.
A válogatás, annak ellenére, hogy elfogult rokoni szeretet motiválta a könyv összeállítását, igyekszik objektív lenni, nem elhallgatva a Szeleczky Zita elleni támadásokat, ellenérzéseket, elítélő dokumentumokat sem.
A kötet végén hasznos adattárakat talál az olvasó: Szeleczky Zita színházi és filmes szerepkatalógusát.
A kötetből azt is megtudhatjuk, hogy a színésznő zaklatott élete folytatódik a hagyaték sorsának alakulásában is. Szeleczky Zita idős korában hazatért Magyarországra, s igyekezetében, hogy szeretett nemzetére hagyja értékes hagyatékát, sokfelé hagyományozta azt. A szakemberekre vár a feladat, hogy feldolgozzák az immár Magyarországra került hagyatékot, és Szeleczky Zita alakját az őt megillető helyre állítsák a magyar színház 20. századi történetében. E könyv szeretettel és rengeteg munkával összeállított anyaga bőséges anyagot szolgáltat, jó kiindulópont a több köz- és magángyűjteményben fellelhető anyag további kutatásához, feldolgozásához.
2010. december 4.
A száműzött Szeleczky Zita
Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémián, 2008. december 15-én,
a Magyar Örökség megtisztelő cím laudációját írta és elmondta
dr. Szigethy Gábor:
Fogyatkozik azok száma, akik még látták a harmincas évek derekán a Nemzeti Színház színpadán semmiből támadt tündérkirálykisasszonyként színpadra lépő és varázslatos bájával, elbűvölő mosolyával a nézőket azonnal meghódító fiatal színésznőt, Szeleczky Zitát.
Sokan vagyunk, akik az elmúlt két évtizedben, amikor újra láthatóak lettek régi filmjei, fél évszázados késéssel felfedeztük: tündöklően tehetséges, érzékeny és sokarcú színésznő volt Szeleczky Zita.
Számtalan szerepet játszott el a Nemzeti Színházban 1936 és 1941 között: terjedelmes szereplista, megsárgult fényképek, rajongó újságcikkek, idős emberek fakuló emlékezete őrzi a hajdani színésznő emlékét. Magyar örökség.
Ma már újra és újra megtekinthetjük filmjeit - az első, aMéltóságos kisasszony 1936-ban, az utolsó, Az első 1944-ben készült és Szeleczky Zita ma éppúgy imádnivaló, játékos és gyönyörű ifjú asszony, mint fél évszázaddal ezelőtt volt. Szomorú tény: mi férfiak már nem lehetünk reménytelenül szerelmesek belé. Magyar örökség.
Fogyatkozik a számuk, de még nagyon sokan vannak, akik Szeleczky Zitát fél évszázados emigrációja során látták, hallgatták, csodálták. Dél-Amerikában, Észak Amerikában, Ausztráliában, a világban mindenhol, ahol szétszóródva magyarok éltek és élnek, s akikhez a földrészekről földrészekre vándorló színésznő szólni akart, mert hitte, tudta és vallotta, hogy dolga van itt a földön: „Jövök, mint bujdosó igric, szeretném bejárni az egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt mindannyiunk számára, ma pedig fájó, elérhetetlen álom..." A megszámlálhatatlanul sok pillanat, amelyben a színésznő boldoggá tette a hazájuktól távol, a szülőföldtől elszakadva élő magyarokat: magyar örökség.
De magyar örökség, élő örökség a kalandos életű színésznő sorsa, életútja, a jobbról-balról rázúduló rágalomhadjárat is. 1941-ben nem vállalta, hogy néhány napos próbával eljátssza a Nemzeti Színház németországi vendégjátékán Vörösmarty darabjában kedvelt és sikeres szerepe, Ledér helyett az alkatától idegennek érzett Tündét. A nácik lakájai azzal vádolták, hogy a fiatal színésznő nem akar színpadra lépni az úgymond „baráti" Németországban: Szeleczky Zitának távoznia kellett a Nemzeti Színházból. 1945-ben (és később is) a kommunisták lakájai véres szájú antiszemitizmussal vádolták és hiába állította 1947-ben a népbírósági tárgyaláson a kommunista Gobbi Hilda, hogy Szeleczky Zita soha nem volt antiszemita, mégis három év börtönbüntetésre ítélte távollétében a színésznőt a bíróság. („Röhej, hogy mi volt a fővád ellene. Szavalta Petőfi versét: „Jön a muszka, jön a muszka, itt is van már valóba.. " - nem tévedett Petőfi Sándor, nem tévedett Szeleczky Zita.”) És hiába állította a kommunista Várkonyi Zoltán, hogy Szeleczky Zita neki, a származása miatt üldözött színésznek felajánlotta menedékül a saját lakását - a rágalmazó nyilasok után a rágalmazó kommunisták bélyegezték hazaárulónak a színésznőt.
Szeleczky Zita 1941-ben nem volt náci: ez volt a bűne. 1945-ben nem volt kommunista: akkor ez volt a bűne.
Színésznő volt, mélyen hívő ember és magyar: a nemzeti-szocializmustól éppúgy féltette Magyarországot, mint a nemzetközi szocializmustól, a náci csürhétöl éppúgy, mint a kommunista hordáktól. Egy hol a nácik által, hol a kommunisták által megszállt országban az ilyen ember mindig bűnös. És nem Szeleczky Zita volt az egyetlen ember ebben az országban, aki éppúgy félt a náciktól, mint a kommunistáktól. Magyar örökség.
Szeleczky Zita 1941-42-ben egy színi évadon át, dörgő tapsvihartól ünnepelve, az Operett Színház színpadán játszotta és énekelte Huszka Jenő operettjében 48-as forradalmárként: „Soha ne lengjen idegen zászló Budavár fölött”.. A nézők értették, miről és miért énekel. És rettegéssel vegyes tapsvihar övezte akkor is minden fellépését, amikor 1944 őszén Petőfi Sándor versét szavalta: Fel a szent háborúra! Jön a muszka! A nézők értették, miről és miért énekel. Szeleczky Zita félt. Mindenki félt. Komp-országban élünk. Hitler embertelen birodalmából Sztálin embertelen birodalmába sodorta hazánkat a gátlástalan, erkölcstelen nagyhatalmi érdek. Magyar Örökség.
És aki 1945 után nem lett a proletárdiktatúra híve vagy engedelmes alattvalója, ha itthon élt, ha itthon maradt, megtűrt „egyéb" volt; ha elmenekült: klerikális, antiszemita, reakciós, fasiszta. Magyar örökség.
Szeleczky Zita mélyen hívő, magyarságát egész életében töretlenül vállaló színésznő volt. Színésznő, aki a száműzetés keserű évtizedeiben vállalt, a megpróbáltatások közt is mindig vállalt szent feladatának tekintette, hogy sorstársaiban, bárhol a világban élő magyarokban Vörösmarty, Petőfi, Ady szavaival ébren tartsa a hitet: Komp-ország hazánk egyszer majd révbe ér, s Magyarországot nem hazaáruló gazemberek és ostoba ideológiák megszállott rabjai fogják kormányozni.
Megtörhetetlen hite legyen mindannyiunk magyar öröksége.
Balog Zoltán:
Igehirdetés a Szeleczky Zita emlékére tartott istentiszteleten
Jézus mondja: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővessző: aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.”
János evangéliuma 15,5
Gyökerekre mindannyiunknak szükség van … A Biblia is gyökerekről beszél, ha egy kicsit másként is, mint ahogy azt mi el szoktuk képzelni. Jézus azt mondja, ha nem gyökereztek bennem, ha Ti, mint szőlővesszők nem gyökereztek a szőlőtőben, akkor bizony ti is kárhozatos életre vagytok ítélve, akkor Ti is el fogtok veszni, akkor Ti sem fogtok gyümölcsöt teremni. Ezt kell megértenünk, amikor megpróbáljuk újra fölfedezni a gyökereinket, megőrizni a hagyományainkat.
40 éven át azt mondták nekünk, azt hirdették nekünk mindenütt, iskolában, gyárban, bányában, pártgyűléseken, művelődési házakban, hogy nem számít, hogy mi volt. Nem számít, hogy hova tartoztál, nem számít, hogy milyen nemzetnek a tagja vagy, nem számít, hogy milyen vallásod van, felejtsd el, most már mienk a jövő, az Internacionalizmusé a jövő.
Elmúlt ez az idő és mi újra keressük a gyökereinket. De hova tudunk mi igazán gyökerezni? Hogyan találjuk meg azt, ami a miénk volt, és ami elveszett. Ennek az igének a nagy és fontos mondanivalója az, hogy sohasem elég az, amit Te magadnak összekeresel, mint valami szimpatikus, divatos önazonosságot, és attól kezdve azt mondod magadról, hogy az vagyok, aki ezt és ezt képviseli, gondolja, szereti az életében. De az sem elég, ha csak átveszed azt, amit a szüleid adtak neked.
A Biblia tanítása szerint az embernek életében két kérdésre kell tudni jó választ adni - nem feltétlenül szavakkal, hanem inkább egész életével - ahhoz, hogy jó élete legyen. Mindkettőt a Biblia első lapjain olvashatjuk. Az első így hangzik: „Ádám, hol vagy?” Isten nem azért kérdezi ezt az első embertől, és utána minden egyes embertől, Tőled is: „hol vagy ember?”, mintha nem tudná. Hanem azért, mert Ádám, az ember bizony eltévedt a saját életében, s így már nem tudja, hogy hol is van most ő, ki is ő tulajdonképpen.
Szeleczky Zitára emlékezve hálaadással mondhatjuk el, hogy ő erre a kérdésre: „Ádám hol vagy?”, „Zita hol vagy?” jó választ adott. Akkor is, amikor Argentínában volt, akkor is, amikor az Egyesült Államokban volt, és akkor is, amikor Magyarországon volt. Mert tudta magáról, hogy ő kicsoda. Azt a nagyon egyszerű, szerény, de magabiztos választ adta – nem elsősorban szavakkal, hanem az egész életével -, hogy én magyar vagyok és keresztény. Ez számára nem csak gyökér, nem csak valami ajándék volt a szülői házból. Az ő életében benne van ennek a vidéknek minden íze, illata, szépsége, napfénye és esője, a poros utak és minden más…és azok a gyönyörű nyarak, amiket itt töltött. De a gyökér még ennél is sokkal mélyebben van. A gyökér az a mély meggyőződés, hogy a hit nélkül, amit Isten nekünk ajándékozott a Jézus Krisztusban, igazán még jó magyarok sem tudunk lenni. Nekünk a hitünkben van beleágyazva a magyarságunk. Hiszen a mi keresztény hitünk nélkül a magyarságunk úgy, mint ahogy minden más népnek az önazonossága nem más, mint pogányság. De Jézus Krisztusban a magyarságunk Isten ajándéka. S ha a magyarságunk Isten ajándéka a Jézus Krisztusban, akkor a második kérdésre is jól fogunk tudni válaszolni.
Ugyanis a második, megint csak egy keserű és vádló kérdés, így hangzik: „hol van a te testvéred?” Hol van Ábel? – kérdezi Kaintól, a testvérgyilkostól Isten. Hiszen a kiontott vér fölkiállt az égig, mert nem kapott emberi igazságot. Hol van a testvéred? Erre a két kérdésre kell tudni jól válaszolni: Ki vagyok én, és ki az, aki rám van bízva? Ki az, aki nélkülem elbitangolna, aki nélkülem elesne, és aki nélkül én egy küldetését, hivatását be nem teljesített ember lennék? Erre a második kérdésre akkor lehet jól válaszolni, ha tudom, hogy ki vagyok én. Ma elmondhatjuk, Istennek hálát adva mondhatjuk el, hogy Szeleczky Zita erre a második kérdésre is jól válaszolt. Arra, hogy hol van a te testvéred.
Mert megkereste a testvéreit, megkereste Ausztráliában, megkereste Dél-Amerikában, megkereste az Egyesült Államokban, megkereste levelekben, megkereste személyesen, megkereste avval a csodálatos művészettel, amit az Isten neki adott. Tudjuk, hogy a tehetség ajándékát Istentől nem érdemeink alapján kapjuk. Ha sikerül jó művésznek vagy szakembernek, vagy bárminek lennünk, az nem a mi érdemünk. A művészet, a hivatás akkor éri el a célját, ha továbbadjuk, amit kaptunk. Istennek az ajándékai arra vannak, hogy továbbadjuk őket. Van e csodálatosabb dolog, mint ha valaki a művészetét adja tovább? Szeleczky Zita továbbadta, szétosztotta, s ezért látjuk azt, mi, az utókor, hogy megdöbbentően erős a jelenléte ma is sokak életében.
Megdöbbentő és bátorító, hogy ma Magyarországon és nemcsak Magyarországon annyian vannak, akik Szeleczky Zita emlékét ápolják. Hiszen, gondoljunk bele, végül is Magyarországon alig jutott neki több mint 10 esztendő. Ez a 10 esztendő, annak a filmjei, annak a dalai, annak a színpadi szerepei elegek voltak ahhoz, hogy mélyen bevésődjön az emlékezetbe, a hangja, az élete a magyar emberek tudatába, de még inkább a szívébe. Annyira, hogy 40 év nem volt elég az ellenségeinek ahhoz, hogy kitöröljék. Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban itt, Nekézsenyben az ő nevét úgy emlegettük magunk között, hogy a szánk elé tettük a kezünket. Nem volt feltétlenül ildomos, nem volt feltétlenül tanácsos büszkének lenni arra, hogy Szeleczky Zita ezt a falut tekintette a saját szülőföldjének. És mégiscsak eljött az idő. Mert az idő mindig eljön, csak hűségesnek kell lenni: Ha hűségesek vagyunk, az idő mindig eljön, hogy a gyökereinkre rátekinthessünk, és hálát adjunk azért, ami életben tartott bennünket. Ki vagy te és ki a te testvéred? Hol vannak a te gyökereid?
Akik vagyunk, azt nem mi csináljuk, azt nem mi csak részben alkotjuk Önazonosságunkat sokkal inkább ajándékba kapjuk. Ajándékba kaptuk az életünket és nem csak a pusztán biológiai, hanem a szellemi, a lelki életünket is. Kegyelemből élünk, kegyelemből vagyunk, és ha talán dorgálóan gondoltunk azokra, akiknek itt lenne a helyük a keresztények és a magyarok között, de még sincsenek itt, akkor gondoljunk mi is úgy magunkra, hogy és mi miért vagyunk itt? Kinek köszönhető az, hogy mi itt vagyunk? Kinek köszönhető az, hogy mi jó helyen vagyunk? Miért vagyunk mi itt, ahol lennünk kell, az Úristennek a közelében és egymás közelében? Erre válaszként sok mindent föl lehet sorolni: „azért mert én akkor kiálltam, azért mert én akkor megtanultam, azért mert én nem felejtem el, azért mert nekem megtanították, mert volt nekem egy jó édesanyám, vagy nagymamám, vagy tanítóm, vagy tanárom vagy lelkipásztorom vagy barátom vagy ki tudja kicsoda. De végső soron, ha belegondolunk, az, hogy Istennek a kezében lehetünk, hogy jó helyen voltunk és vagyunk, az mégiscsak kegyelemből van.
Erre a kegyelemre kell igent mondani. Aki erre a kegyelemre igent tud mondani, aki el tudja mondani, hogy elsősorban nem személyes érdem, hogy ő jó helyen van, hanem az Isten ajándéka, az keresni fogja a testvéreit. Mert nem vagyunk olyan sokan, hogy bárkiről le lehetne mondani. Mindenki számít és mindenkire szüksége van ennek a nemzetnek, és magának a Mindenható Istennek. Hiszen senkit sem teremtett hiába. Erre rádöbbenni, ezt megérezni, ezt, hogy ez a kiválasztottság a mi csodálatos ajándékunk; ez rejlik benne ebben a mondatban: Ti vagytok a szőlővessző, én pedig a szőlőtő - mondja Jézus -, maradjatok meg énbennem. Ez a feladat: maradni. Maradni akkor is, ha menni kell, akkor is, ha hosszú tekervényes utakat teszünk meg, lélekben akkor is maradni. Maradni ott a forrásnál, maradni ott Istennek a szereteténél. Igen, ez az összekötöttség, ez a személyes kapcsolat. Mennyiszer hallhattunk már erről ebben a templomban. Személyes kapcsolat nélkül nem ér semmit, sem az összeválogatott identitás sem a hagyomány sem a tradíció, még a történelmünk sem még az egyházunk története sem, még a magyar kereszténység története sem ér semmit anélkül, ha erről belülről lelkünkből nem mondunk rá igent. Nem mondjuk azt, hogy igen, igen ő az enyém, igen őt kaptam, és rá igent mondok Jézus Krisztusra. Ez a személyes kapcsolat nem egyszerűen valami magánügy, vagy privát dolog, érzelmes elköteleződés Jézus mellett. Ebben az evangéliumi mondatban szépen benne vannak ennek a Krisztushoz tartozásnak a kozmikus dimenziói. Hiszen nemcsak egyszerűen magáról beszél Jézus, mint szőlőtőről, hanem, mint a háttérben, megjelenik a szőlősgazda.
A Szentháromságnak a titka sejlik föl, az Atya, a Fiú és aki a belegyökerezést, az összekapaszkodást adja a Szentlélek-Isten. Kálvin János mondja: „a Szentlélek nem más, mint a kapcsolat (vinculum), a kötelék, mely bennünket Istenhez és Jézus Krisztushoz köt”. Ebben az Igében benne van az a csoda, hogy a szőlősgazda és a szőlőtő együtt munkálkodnak. A mi teremtettségünk, és a mi megváltottságunk az összetartozik.
Isten megteremtett bennünket, és arra teremtett meg, hogy majd egyszer életünkben eljöjjön a pillanat, amikor igent mondunk Neki. Úgy mondunk igent, hogy úgy érezzük, nem is mondhatunk mást. És ki másnak mondhatnánk igent, mint neki, a mi életünk Teremtőjének, Gazdájának, a mi életünk Urának. Aki megteremtett, aki elkészítette az életünket, az elkészítette a megváltást is a mi életünkre, hogy tudjuk azt, jó helyen vagyunk. Jó helyen vagyunk az életünkben, ebben az országban. Ebben az országban, amelyik egy tejjel-mézzel folyó Kánaán lehetne, és volt is már néhányszor a történelemben. Csak éppen ne úgy laknánk, ahogy lakjuk, csak éppen ne csak egyszerűen ország lakosok lennénk, hanem olyan polgárok, akik tudják, hogy ajándékba kapták ezt a földet és ezzel el kell számolni. Nem is elsősorban egymásnak, nem majd valamifajta világi bírósági tárgyaláson, - bár lehet, hogy lesznek, akiknek ott is el kell majd számolni egyszer, hogy mit tettek ezzel a földdel -, hanem mindenek előtt elsősorban Istennek a színe előtt kell elszámolni azzal a jó hellyel, azzal a jó földdel, azzal a jó világgal amit nekünk adott embereknek, hogy mit tettünk vele.
Hogy jó választ tudjunk adni, ne szavakba, ne ékesszólásban, hanem az egész életünkben, ahhoz megváltott embernek kell lenni. Ahhoz, hogy minden a miénk lehessen, és jó lehessen, ahhoz bele kell gyökerezni az életünknek a Megváltóba. A világ törvénye ma az, hogy ha az ember azt, ami az övé nem fogja meg, nem ragaszkodik hozzá, akkor elveszik tőle. Lehet, hogy nem gonosz emberek veszik el, hanem csak valamilyen szellő, vagy valamilyen szélvihar, a világ huzatja elragadja. Persze sokan emlékeznek az életnek arra a természetes rendjére, amiről úgy gondoltuk annak idején, hogy mindig így lesz, hogy a vasárnap az vasárnap, a hétköznap az hétköznap, a tavasz, az tavasz, a nyár az nyár. Én is emlékszem még azokra a tiszta kék színű kötőkre itt Nekézsenyben úgy negyven évvel ezelőtt, melyeket a gazdák odakötöttek az ünneplő, vasárnapi ruhájuk elé, amikor megetették az állatokat, mert a vasárnap az Istené volt, és az Isten házáé, meg a családé. Tisztának kellett lenne ehhez, és föllocsolták, majd szépen felsöpörték még az udvarokat is.
Hol van már ez a világ, ahol rendje volt az életnek? Süllyedőben van, mert nem ragaszkodtunk hozzá elég erősen. Mert ha belül nincs rend, akkor kívül sem lesz sohse. Ennek a belső rendnek a kivetülése lehet, hogy másként történik ma már, mint ahogy történt 30-40 vagy 50 évvel ezelőtt, de mégiscsak lehetséges élni ezt a szabadságban kapott rendet az ajándék által, melyet Isten nekünk adott, s lehet általa gyümölcsöt teremni. Ezen múlik minden, ezen múlik a jövendő. Ez a mi bizonyosságunk, hogy a jövendője ennek a falunak, ennek az országnak, ennek a nemzetnek, a Kárpát-medence jövendője nem gonosz emberek szándékain múlik, nem a világtörténelem alakulásán múlik, még csak nem is a politikusokon múlik, hanem egyedül Isten kegyelmén és azokon, akik megragadják ezt a kegyelmet.
Egyetlen igazán fontos kérdés van: lesznek-e, vannak-e gyümölcstermő emberek? Vannak-e akik sok gyümölcsöt hoznak az életükkel? Akikből de mindaz az élet, mindaz az életerő, amit fölszívtak a történelemből, a hitükből, a lelkükből, Isten ajándékaiból, az kiárad a szőlővesszőkön keresztül, és gyümölcs lesz belőle meg gazdagság. Ahogyan Szeleczky Zita élete és művészete is kiáradt. Ez a gazdagság itt van közöttünk.
Pál apostol egyik helyen arra bíztat, hogy vegyük birtokba, örüljünk annak, amit ebben világban kaptunk, a természetnek, az országunknak a nemzetünknek, örüljünk embereknek. Mert őket ajándékba kaptuk és ma is hálával tartozunk azért, hogy ilyen csodálatos emberek nőhettek, növekedhettek ezen a vidéken. Ennek a vidéknek, ennek a helynek a gyümölcse ő, a művésznő, akit csodálunk ma. Ő a miénk, s minden, ami széppé teszi ezt az országot, az életünket. De van egyetlenegy egy feltétel, s minden ezen múlik. Ha ez nem teljesül, akkor a legjobb dolgok is ellenünk fordulhatnak. Minden a miénk. Akár élet, akár halál, akár elmúlt dolgok, akár eljövendő dolgok, akár magasság, akár mélység. Minden és mindenki a miénk egy feltétellel: ha mi a Krisztuséi vagyunk.
Ő a mi igazi gyökerünk. Hozzá kell ragaszkodnunk. De hála az Istennek, hogy erre nem egyedül kell vigyáznunk, hanem vigyáz velünk életünknek teremtője és megváltója, maga a szőlőtő, Jézus Krisztus!
Ámen
Nekézseny, 2009. július 5.
/Forrás: vitéz Pintér Kornél 2010.12.11-i levele/*B.Kiss-Tóth László.
| image0.jpg 79 KB Megtekintés Letöltés |
| 002.JPG 99 KB Megtekintés Letöltés |
