Botos László:
1919. március 25-én ezt írta Lloyd-George: „Délkelet-Európában így sohasem lesz béke, mert Szerbia, Csehszlovákia és Románia határaiba bekerül a magyar irredenta. Azt kívánnám tehát, hogy a béke megállapításánál ragaszkodjunk ahhoz az irányadó elvhez, hogy különböző népfajok a saját anyaországukhoz csatoltassanak. Ennek az emberséges szempontnak meg kellene előznie minden gazdasági, stratégiai és pénzügyi szempontot.”[1] Pozzi nyilatkozza, hogy ha az Egyezményt Lloyd-George szerint hozták volna meg, akkor ez az igazságos kiengesztelődés békéje lett volna. „Az a béke, melyről a háború haldoklói is álmodtak, gyermekeik érdekében.”[2] Monzie írta 1923-ban: „A történelem lélekbúvárai sohasem fogják tudni megérteni, hogy történhetett meg az, hogy ugyanazon férfiak, akik a fajok és nemzetiségek jogainak tiszteletét hirdették, a magyaroktól olyan városokat és falvakat vettek el, amelyeknek a lakossága csak magyarul beszélt, – színtiszta magyar eredetű és szívében, gondolkodásában is csak magyar. – Milyen ördögi szellem indította például a határkijelöléssel megbízott szakértőket arra, hogy a cseheknek jutassanak olyan területet, amely alatt a magyar vállalatoknak meghagyott bányák aknái húzódtak? A trianoni és a saint germaini békék szerzői valóban egy új Bábel munkásai voltak, a tájékozatlanság és szándékosság hiányának mentsége nélkül. Mi fogjuk elszenvedni az ő örültségük büntetését. . .”[3]
1926-ban, Aristide Briand, francia államférfi így nyilatkozott: „Elég egy pillantást vetni Közép-Európa térképére, hogy az ember meggyőződjék arról, hogy az új határok nem felelnek meg az igazságnak és semmiképpen sem tarthatnak igényt arra, hogy véglegesek legyenek.”[4] A francia szenátus megtagadta Trianon jóváhagyását, kijelentették, csak abban az esetben hagyják jóvá, ha a kormány átvizsgálja a hibákat és igazságtalanságokat, melyek tudomásukra jutottak. A kormány e feltételt sohasem hajtotta végre, ezért az sohasem lett elfogadva.[5]
1920 óta az angol kormány előtt ismert a dunai népek problémája, ezért a Locarno-i Szerződés óta – egy ideig – az angol sajtó síkra szállt a revízió felidézéséért. Az angolok egyhangúlag elismerték, hogy a dunai népek problémája Magyarország felosztásával kezdődött. Lloyd-George, 1920. június 30-án ezt mondta a rumán miniszter Vajda-Voivoda-nak, hogy: „A magyar követelések legnagyobb része jogos. Keresnünk kell a kiegyezés módozatait.” [6]
Nitti, az olasz miniszterelnök figyelembe véve a Duna-völgy békéjét, csak úgy látta azt megvalósíthatónak, ha előbb rendezik a magyarok ellen elkövetett igazságtalanságokat.[7] Nitti a határok újra tárgyalását javasolta. Az nem valós állítás, hogy a fasiszta Mussolini volt az első, aki felvetette a határkiigazítás kérdését. A magyar határkiigazítás egész Európa érdeke.
Pozzi írja, hogy egyesek Magyarországot okolják a nyugtalanságokért, melyeket a revíziós követeléseik váltanak ki. Azt hirdetik, hogy ha Magyarország elállna követeléseitől, akkor béke honolna e területen. Pozzi ezzel szemben így nyilatkozik: de ez a béke „a temetők és a gályarabok fegyházának békéje lenne.” [8]
Kormányunkhoz intézett beszédében Benes ezt a kijelentést tette: „Ha fel nem hagynak revíziós politikájukkal, a pokolba kergetem magukat Európából.”[9] Ha Magyarország belenyugodott volna a Trianoni Döntésbe, akkor a csehek és pánszlávok már a Földközi-tengerig terjesztették volna ki határaikat. Ennek a politikának hatására a francia külügyminiszter, Barthou így nyilatkozott: „A béke visszaadta Románia régi határait.” [10] Ez egy szemenszedett hazugság!
Az Antant 1913-ban Bulgáriától elvette Dobrudzsát és Rumániának adományozta, 1918-ban megkapták Beszarábiát és Bukovinát Oroszországtól, 1920-ban pedig Erdélyt és Bánátot. Dobrudzsát minden erőfeszítés nélkül, mert a „meghódított” területet az Antant ajándékozta nekik. A területeket, melyeket Rumánia, Szerbia és Csehszlovákia kapott, előzőleg sohasem birtokolták. Csehszlovákiát, Trianonban tákolták össze! Ilyen nép és ország sohasem létezett! A csehek ezer évvel ezelőtt telepedtek le Morva területén. Elisée Reculus szerint, Magyarország már ezer éve egy tökéletes földrajzi és politikai egységet képezett.[11]
A horvátok, saját elhatározásukból, már 800 éve Magyarországgal közös államszövetségben éltek akkor, amikor Jugoszláviához csatolták őket 1920-ban. Kulturálisan és vallásilag közelebb álltak hozzánk, mint a rácokhoz. A tótok, ruszinok már ezer éve szabadságban éltek velünk, mégis Csehszlovákiának ajándékozták őket. Erdély, Bánát ezer éven át magyar területek voltak. A hunok, avarok és az ősi lakosság, akik sohasem hagyták el teljesen e területet, magyarul beszéltek. Az uralkodó osztály jött és ment, de az eredeti őslakos nép maradt, „mint a kő”, ahogy Wass Albert mondja.
Franciaország nem méltányolta, hogy ezek a népek, saját akaratukból, ezer éven át velünk osztoztak jóban-rosszban, amit a sors kivetett számunkra. Jogainkat nem ismerték el, pedig köztudott, hogy Franciaország hasonlóképpen jött létre, egy központból, az úgynevezett Ile de France-ből. Évszázadokon át lassan sok terület önszántából egyesült az Ile de France-al, sokat pedig meghódítottak. Az utód-államok követelték az általunk állítólag elfoglalt, leigázott területek „visszaadását”. Ez a vád lett megcsonkíttatásunk alapja. Minthogy az utód-államok követelték tőlünk, az ősi magyar föld „visszaadását”, a németek ugyanúgy követelték Belgium és az északkeleti területek visszaadását, kihangsúlyozva a németek elsőbbségét. Ha a franciák szerint ez a német követelés igazságtalan volt, akkor mivel magyarázzák hazánk feldarabolását? [12]
Pozzi írja, hogy Magyarország sohasem hódított meg cseh, szerb vagy rumán területeket és nem igázta le az ott élő népeket. Az elszakított területek mind jogos, ősi magyar területek voltak, a nép pedig nem akarta az elszakadást. Ezért nem engedélyezték a népszavazást. Az idegen uralom alá szorított magyarokat negyedrangú állampolgárként kezelték. Legújabban javult a helyzet az iskoláztatás terén, de a többségnek nincs meg a lehetősége, mert majdnem lehetetlen gimnáziumi és egyetemi végzettséget szerezni. A hatalmon lévők kivonják a fiatalokat a magyar központokból, hogy megfosszák őket a nemzet-tudattól. A rumán földreform törvény elméletben minden állampolgárra vonatkozik, de a valóságban csak a kisebbségeket érinti. Ezzel a törvénnyel az oláhok jogot adtak maguknak a kisebbségek birtokainak elkobzására.
A franciáknak joga lenne e területen az igazságos beavatkozásra, mert 800 000 ember életét áldozták a háború során, azzal, hogy 1917-ben visszautasították Ausztria különbéke javaslatát. Nagy nehézség árán a Szövetséges Hatalmaknak sikerült Rumániával törvénybe iktattatni a kisebbségi jogokat, mely rendelet végrehajtását a Népszövetség szavatolta. „Románia arra kötelezi magát, hogy a kisebbségek védelmét alaptörvényei közé iktatja, és nem hoz olyan törvényt, vagy rendeletet, illetve nem indít olyan hivatalos eljárást, amely a kisebbségek jogaival ellentétben áll.” A 12 szakasz értelmében: „A szerződés határozatainak végrehajtását a Népszövetség biztosítja. Amennyiben jogi kérdésekben, vagy a tények elbírálásában véleménykülönbségre kerülne sor, a vitatott kérdést az állandó nemzetközi bíróság fóruma elé terjesztik. A bíróság határozata megfellebbezhetetlen és jogerős.” (Pozzi 319)
Az oláhok nem akarták elfogadni e törvényt, mert akadályt láttak benne rumánosító politikájuk megvalósítására. Bratianu, színlelt felháborodásában így kiáltott: „Nem akad önérzetes román, aki vállalkoznék olyan okirat aláírására, amely ennyire sérti nemzeti méltóságunkat! Elfogadása félműveltségünk beismerését jelentené!” „Nem kapjuk meg Erdélyt, ha a szerződést nem írjük alá? Ám lássuk! Merészelje csak bárki annak birtokát elvitatni tőlünk!…” Rumániának mégis el kellett fogadnia a „megszégyenítő”-nek nevezett szerződést. 1919. december 9-én, néhány perccel a nagykövetek tanácsa ultimátumában kitűzött határidő lejárta előtt írta alá.[13]
Indokolásként Ferdinánd király ezt írta Poincaré-nak: „Engednünk kellett, mert Románia kimerült, tönkrement és forradalom előtt áll.” (Pozzi 320) Rumánia az okmány aláírása óta nem tartotta be az egyezmény egyetlen pontját sem.
Minden magyar igyekezet és bizonyítás hiábavalónak bizonyult, mert a Népszövetség tehetetlen volt. Ez azt jelentette, hogy hazánkat Trianonban kiárusították. Az Egyezmény be nem tartása egyenlő a hazugsággal, az Antant, amely az igazság és béke bajnokának játszotta meg magát, lejáratta magát, elvesztette hitelét és hazuggá vált. A békeszerződések nem, vagy nagyon elvétve, védik a gyenge, vagy háborút vesztett nemzeteket, csak a győzteseknek adnak jogot. Ebben a reménytelen helyzetben, sok ezer, idegen uralom alá került magyar hagyta el ősi földjét, átadva a helyét az idegen bevándoroltnak. Ezért a népességi arányszám erősen megváltozott. Székelyek és magyarok ezreit kényszerítették a kivándorlásra. Az ott maradóknak megtiltották a magasabb iskolai végzést, ezért vezető nélkül maradva nem boldogulhattak, visszaestek minden szempontból és most, alacsonyabb rendű osztályként nyomorban élnek, sinylődnek. Félelemből eltitkolják nemzeti eredetüket. Az utód-államok kisebbségeinek nincsen semmi joguk.
Még egyszer visszatérünk Magyarország jogos határkiigazítása követelésének hangoztatásához, mert a vád, aminek alapján feldaraboltak, és az elfogulatlan kutatás kimutatta, hogy az Benes és társai szándékosan hazug munkája révén jött létre. Benes az első világháború kitörésének okát Gróf Tisza Istvánra hárította. Détruisez l’Autriche-Hongrie, című kiáltványában írja, hogy 1914. július 8-án, a Korona Tanácskozáson, Tisza volt az, aki követelte a háborút. Korábban idéztem a császárhoz írt levelét, amely röviddel Benes kiáltványa után jelent meg. Take Ionescu támogatta Benes propagandáját. Marghiloman, egykori rumán miniszter igazolja azt a tényt, hogy Ionescu az oroszok fizetett ügynöke volt, és még volt mersze Tiszát okolni a váddal? A rácok úgyszintén támogatói voltak e vakmerő híresztelésnek. Azt próbáltak elhitetni a világgal, hogy a szarajevói gyilkosságot Tisza készítette elő, mivel ellenezte Ferdinánd tervét, mely szerint a csehek, rácok vették volna át Magyarország szerepét a hármas monarchiában, Ferdinánd királysága alatt. Ezért rendeletei keresztezők voltak, hogy az orvgyilkosok közel kerülhessenek a főherceghez. Szerencsénkre a rácok nem hangolták össze propagandájukat. Ezért történhetett, hogy a vád elhangzása után, Párizsban, Dragutin Dimitrievics ezredes, a szerb hírszolgálat vezetője szaloniki börtöncellájában kijelentette: „Én akartam, én csináltam. Dicsekszem, és büszke vagyok, mert azt akartam, hogy elpusztuljon Ausztria. . .”[14]
Dimitrievics beismerése, hogy ő készítette elő a gyilkosságot, nem került ki a köztudatba. Még ma is, Benestől származó információk a döntők. Változást nem érhettünk el, mert Trianonban mindent a régi határozatok szerint döntöttek el. Charles Danielou írja: „Nem arra törekedtek, hogy az egyik felet büntessék, mint inkább arra, hogy a másiknak kívánságait kielégítsék.”[15] Henri Pozzi mondja, hogy Trianonban nem tettek egyebet, mint megerősítették azokat a döntéseket, amelyeket a csehek, rumánok és szerbek korábban egymás között létrehoztak.
Már 1917-ben, a Cseh Forradalmi Szervezet egymás között felosztotta Magyarországot. E tervhez segédkezet nyújtottak a francia és angol tanácsadók, valamint Lord Northcliffe pénzügyileg, amikor határozatokat hoztak Londonban, Amszterdamban és Párizsban. A propaganda bizottság rendszeresen Londonban találkozott, Lord Crewe házában, 1918-tól a Trianoni Döntésig. Ezek voltak, akik befolyásolták a döntéseket. Az új határokat a hamis statisztikai alapon hozták, amit e csoport Benestől kapott. Elnöke Lord Northcliffe volt. A Bizottság tagjai Gróf Denbigh, Robert Donald, a Daily Chronicle szerkesztője, Sir Roderick Jones, a Reuter News Agency igazgatója, Sir Sidney Low, Sir Charles Nicholson, parlamenti tag, Sir James O’Grady, Wickham Steed, a Times külföldi levelezője, Seton Watson, szerkesztő és történész és H.G. Wells, író.
15 évvel később, az angolok beismerték, hogy félrevezették őket, ezért több mint 200 parlamenti tag követelte a határok felülvizsgálását.
Charles Danielou, francia trianoni reporter, 1921-ben így ír: „A kis szövetségesek mindennap új kívánságokat terjesztettek elő. Mindennap mélyebbre és mélyebbre hasítottak bele Magyarország ezeréves testébe. Az a határ, amelyet kezdetben Masaryk követelt a csehek nevében, teljesen néprajzi határ lett volna. A tiszta magyar városok, mint Pozsony, Léva, Ipolyság, Rimaszombat, Kassa az anyaország határain belül maradtak volna, és éppúgy Magyarországé maradt volna az egész keleti Szlovenszkó és a rutén föld.”[16]
A Nagyhatalmak Benes javaslatára félredobták az etnik határokat, és helyette a stratégiai határokat fogadták el. Ennek egyenes következménye volt a magyar irredentista mozgalom, amelyre Lloyd-George utalt.
Ezer éve annak, hogy a szlovák (tót) és ruszin történelem és érdek egybeolvadt a magyarral. Erdély és a Bánság ezer éven át magyar lakosú terület volt. Itt a nép civilizációs egységben élt évszázadokon át, közös gazdasági törvények szerint. Ezen a területen, melyet elszakítottak Magyarországtól, a nép morális egységben élt.
Pozzi kérdi, hogy ha a nemzeti alapelvet lehet alkalmazni egyik nemzetre, akkor miért nem lehet alkalmazni azt a másikra is? Miért nem adták ezt meg a székelyeknek és a bánsági magyaroknak, akik egy szoros közösségben élnek? Miért bűn az a magyarok részéről, hogy óhajtják az elvett területek visszacsatolását? Kijelenti, hiszen a franciák is így jártak el, 1871-től 1914-ig. Ők ugyanezt a jelmondatot használták: „Nem, nem, soha!” Állandóan visszakövetelték Elzász-Lotaringiát, melyet végül így vissza is kaptak.
Magyarországnak különleges joga van a határkiigazításhoz, mivel az okmányok, amelyek a háború után láttak napvilágot, arról tanúskodnak, hogy Magyarország nem bűnös a háború kitöréséért. Épp az ellenkezője igaz: elkövetett mindent annak megakadályozásáért.[17]
Paul Boncour, francia külügyminiszter mondta: „Bizonyos, hogy a béke, vagy a háború kérdése a most következő hónapokban fog eldőlni.” Pozzi mondja: „Most ismét Franciaország kezében van Európának a sorsa. A népek bőrére borzalmas diplomáciai játék folyik ma Európában. Franciaországnak aszerint alakul a jövője, ahogy most határoz. Európában kizárólag mi tudjuk keresztül vinni, hogy a tarthatatlan szerződések megváltoztatása békés úton megtörténjék.” [18]
Tudják-e a népek, amit az okmányok bizonyítanak, hogy kik az igazi okozói a háborúnak? Nem tudják, írja Pozzi, mivel a Nagyhatalmak nem akarják ezt köztudottá tenni. El akarják takarni bűnösségüket, az utód-államok meg nem akarják feladni az ellopott területeket. Az előkerült okmányok tisztázták Tisza István ártatlanságát, ezért Magyarországot nem lehet vádolni a bűnnel.
Kell beszélnünk a kisantant csonka hazánkat körül fogó gyűrűjéről. Az egyetlen menekülés e fojtogató zárlatból Ausztrián át volt lehetséges. Benes ezt az utat is le akarta zárni, amikor megpróbálta Ausztriát rábeszélni, hogy lépjen szövetségre a csehekkel és lengyelekkel, amely csapdából hazánk nem tudott volna kiszabadulni.
Tardieu e szövetséget Dunai Államok Gazdasági Szövetségének nevezte. E javaslat nem valósult meg Genf-ben, mert végül Mussolini hazánk segítségére jött.
Első rátekintéssel, a trianoni határok úgy néznek ki, mintha minden ok nélkül húzták volna meg, írja Palotás Zoltán. Közelebbről nézve nagyon is okszerű, és én még hozzátenném, nagyon is tudatos, előnyös az utód-államokra nézve. Egy békeszerződés csak akkor lehet tartós, ha mindkét fél részére igazságos, elfogadható döntést hoz. Ha a döntés csak egyik fél érdekeit szolgálja, akkor ez nem békeszerződés, hanem Békeparancs. A nagyobb kedvezményben részesülő ennek tudatában veszélyeztetheti a másik fél nemzeti megmaradását. Dr. Palotás szerint a magyar revizionisták hibát követtek el, amikor figyelmen kívül hagyták a kínálkozó alkalmakat, és ahelyett, az értekezlethez fellebbeztek a Szent Istváni államelv alapján, az egységes magyar állam és a tökéletes Kárpát-medencei földrajzi egységét hangoztatva, ami az öntelt nyugati politikusok előtt elavult feudális és imperialista rendszer maradványának látszott. Sokkal később észlelték a hibát, és csak ekkor hangoztatták az igazságos döntést, amely az etnik határokat követte volna, de ekkor már nem tudták áttörni a Masaryk-, Benes-propaganda befolyását. Alig hangoztatták, hogy az új határok a vasútvonalakat követték, átvágva a magyar vásárterületeket. A gazdasági szempontok figyelembe vétele nyomós ok lett volna a vita eldöntésében, mert e határok homogén többségű magyar területeket vágtak keresztül. Nagyon sok politikus volt, akik tudták, vagy érezték az igazságtalanságokat, ezért a Népszövetség alapító (preambulum) alkotmány cikkelye (X. és XIX.) kimondja a lehetséges határkiigazítást Magyarország részére, de ezt mindeddig elhallgatták:
„Az előadottakból némi fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy a trianoni békeszerződés amúgy is rendkívül szigorú szövege – ahol a magyar kisebbségek részére szűk körű jogokat biztosít, és azoknak nemzetközi ellenőrzését, bírósági védelmét garantálja – és ennek gyakorlati érvényesülése között, olyan űr tátong, amit én az Előszóban erkölcsi csapdának voltam kénytelen nevezni. Konkrét esetek ismertetése, vagy legalábbis régi szakírók munkáiból vett szemelvények felhasználása lenne szükséges ahhoz, hogy közelebbről, kézzel foghatóan bizonyítsuk; a nemzetközi jogban és a diplomáciatörténetben szinte páratlan az az ellentét, ami különösen a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányában (annak előszavában) meghirdetett nemes, magasztos célkitűzések – de sajnos, csak nagyon általános, fellengzős szóvirágok – és például a trianoni béke gyakorlati érvényesülése között van.”[19]
Az én meglátásom szerint Nyugat nem kedvelte hazánkat, mert egy idejétmúlt feudális államnak vélte, a demokrácia korában, figyelem nélkül hagyva, a kisebbségeknek, évszázadokon át meglévő, szabadságát.
Az egyes határszakaszok jellege (Palotás Zoltán, 55)
Határ- szakaszÖssz. Hossz kmTerm. határ kmMest. Határ kmNyelvhatár kmNem nyh. kmKözlek. Határ kmNem k.h. km
Csehszlovák 192082329852518805561262
Csehszlovák Kárpátalja nélk.
Kárpátalja*
608
215
268
30
340
185
18
––
590
215
346
215
262
––
Jugoszláv
Román
Osztrák631
432
356215
––
30416
432
326450
90
356181
342
––100
310
––531
122
356
Összesen2242543169991413289711
Ugyanaz a jellemzés, de nem km-ekben, hanem a hosszak %-ában kifejezve:
Határ- szakaszÖssz. Hossz kmTerm. határ %Mest. Határ %Nyelvhatár %Nem nyh.
%Közlek. határ %Nem k.h.
%
Csehszlovák 1920
823
36
64
2
98
68
32
Csehszlovák Kárpátalja nélk.
Kárpátalja*
608
215
43
14
57
86
3
––
97
100
56
100
44
––
Jugoszláv
Román
Osztrák631
432
35634
––
866
100
9271
21
10029
79
––16
70
––84
30
100
Összesen2242247641594357
A magyar kisebbségek területi elhelyezkedése
Magyar népesség
TerületNépess. Össz. MillióEbből magyar millióHatár mentén millióHatártól beljebb millióHomogénVegyes
Csehszlovákiához
Rumániához
Jugoszláviához!3,5
5,3
1,51,1
1,7
0,50,8
0,4
0,30,3
1,3
0,2Igen
Nem
TúlnyomórésztAlig
Igen
Kevéssé
Elcsatolva10,53,51,51,8
(1910-es adatok alapján, megközelítő becslések!)
Háromféle trianoni határt fedezhetünk fel a döntésben. Legtöbb a politikai határ. A határoknak csak egynegyede természetes földrajzi határ, három-ötöde középen szeli át a homogén magyar területeket. A határok kijelölésekor 43%-ban a szállítási lehetőségeket (utak, vasutak) vették figyelembe, amit főleg az utód-államok kaptak meg!
Palotás Zoltán kérdi, hogy kormányunk tudott volna-e olyan engedményes javaslatot előterjeszteni, amely kielégíti mindkét oldalt és megtartja az egységet, mint korábban évszázadokon át? Elismeri, hogy nagyon nehéz kérdés, de megjegyzi, hogy a szlovákok és a többi utód-állam is – mivel tudták, hogy az Antant támogatja őket – minden magyar javaslatot visszautasítottak. Ugyanakkor az Antant nem ismerte el a nem liberális, nemzeti magyar kormány megalakulását, amely valóban magyar érdekeket szolgált volna, mint pl. Károlyi Gyula szegedi kormányát. Az utód-államok kizártak mindenféle tárgyalási lehetőséget, kizárólag a parancsbékét fogadták el. Ezért a Trianon utáni magyar kormányoknak, nagyon óvatosnak kellett lenniük a revizionista követelésükben. Ez a kérdés megvilágosodott már akkor, amikor kormányunk a Népszövetséghez fordult gazdasági segélykéréssel, újjáépítés végett. Mielőtt megkaptuk a segélyt, alá kellett írni egy nyilatkozatot, hogy a Békeszerződést minden erőszak nélkül önszántunkból írtuk alá.
A Trianon előtti magyar történelmet olvasva, amely tárgyalja a nemzetiségi problémát, nagyon ritkán találkozunk olyan véleménnyel, amely valamiféle megoldást, javaslatot tartalmazna a kisebbségi kérdés megoldására. Miért van ez így? Ahhoz, hogy feleletet kapjunk, elemeznünk kell a helyzetet, magyar szemszögből. A magyar állam a Kárpát-medencében nagyhatalom volt, amely képes volt ellenállni a tatár veszélynek, és egy évszázadon át a világot meghódítani vágyó török hatalomnak és a Habsburg imperializmusnak. Magyarország volt e térségben az egyetlen erő, amely menedéket tudott nyújtani a menekülő, kis nemzetek népeinek Közép-Európában és a Balkánon. Az itt menedéket talált népek elcsatolási követeléssel álltak elő Trianonban, amely kifejezhetetlen igazságtalanság volt ellenünk, amely majdnem megbénított minden ideális gondolatot. A magyar politikusok és értelmiségi vezetők mély fásultságba estek.
1848 után, Ausztria, cári Oroszország segítségével, leverte a Kossuth-vezette magyar szabadságharcot, és 1867-ben az osztrák-magyar kompromisszum létrehozta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A bel- és külügy intézése osztrák kezekbe került, régi évszázados Habsburg szokás szerint megint csak idegeneket hozattak az országba, bankárokat, iparmágnásokat, és sokezer holdas birtokokkal idegen számazású arisztokráciát létesítettek, azért, mert nem bíztak bennünk. Nem bízhattak egy olyan népben, amely négy évszázadon át küzdött a Habsburg elnyomás ellen. Magyar nemességünk ezért volt háttérbe szorítva. Hogy megfékezzenek, német, zsidó, szláv, szerb és oláh nemzetiségeket telepítettek az országba. Az egyetemek, a közoktatás, az egyházak és a megyei vezetés a német, zsidó és szláv népek hatalmába került. Mindezek az idegenek, „jó magyarokká lettek”, ugyanakkor, amikor az ősi származású magyarokat megbízhatatlanoknak, másodrendű állampolgároknak „bélyegezték” saját országukban. A helyzet még rosszabbá vált akkor, amikor a protestáns vallás elvesztette vezető szerepét, amely hosszú időn át az egyetlen menedék volt népünk részére.
Ez időben alakult ki a kapitalista ipari osztály, amely nagy részben zsidó kézben volt. Ez világjelenség, amikor a tőkés polgárság veszi át a vezető szerepet. Papíron eltörlik a jobbágyságot. Valóságban a földnélküli paraszt (földműves) a földesúr függvénye maradt. A magyar paraszt, ha éhségtől hajtva nagyobb darab kenyeret kért, sok esetben csendőrszuronyt kapott az oldalába. Ugyanakkor az idegenek előnyben, kedvezményben részesültek.
A katonaságnál sem volt kedvezőbb a helyzete a magyarnak. Ahhoz, hogy egy magyar tiszt előléphessen, meg kellett tagadnia magyar azonosságát, és el kellett fogadnia az osztrák érdekeket. Mi magyarok minden vonalon másodosztályú állampolgárokká váltunk saját hazánkban. Mindezek után jött a trianoni vád, hogy elnyomtuk a kisebbségeket. Így lettünk mi, elnyomott magyarok, akiket semmi lehetőség nem illetett, s akik számára csak a katonai kötelesség és az adófizetés maradt meg, a nyugati politikusok szemében nemzetiségi elnyomók lettünk. Az osztrákok hirdették ezt, hogy befolyásolják a nyugatiakat, és így szabad kezet kapjanak ellenünk. A magyarellenes vád nem más, mint hazug propaganda, mert az évszázados magyar „elnyomás” ellenére a kisebbségek művelhették magukat és szaporodhattak, akkor, amikor mi véreztünk és fogytunk.
Ez a Habsburgok érdeke volt és azoké az idegeneké, akik kiszolgálták őket, hogy eltereljék a figyelmet a nagymérvű gazdasági és társadalmi nehézségekről, és szítsák a magyarellenes érzést a kisebbségek körében. Így könnyebb volt nekik korlátok között tartani bennünket.
Az idegen Habsburg császár, ki magyar király is volt, nem tekintette kötelességének leállítani a magyarellenességet, sem külföldön, sem az országon belül. Ezért nagyon kevés történészt találunk, aki ismertette a magyar nemzet igazi mivoltát, kivétel egynéhány: Málnási Ödön, C. A. Macartney, Andrew Burghardt, Dabas Rezső, John Montgomery, Padányi Viktor, Szabó Dezső stb. A történelmi könyveket, melyek Trianont tárgyalják, mind az utód-államok történészei írták. Ezért a trianoni hamisításokat, csalásokat, hazugságokat még tovább népszerűsítik.
Szabó Dezső jegyzi meg, hogy ha a Monarchiában élő Kárpát-medencei és balkáni népek rákényszeríthették volna a Habsburgokat teljes függetlenségük megadására, ez lehetett volna a magyar politika sarokköve.[20] Ehelyett, mint elnyomott többségi nép a Kárpát-medencében szolgáltuk a Habsburg érdekeket. Így segítettük a korlátlan Habsburg uralmat, amely megtagadta a kisebbségek függetlenségét.
1848-ban, ha a magyar ügyintézést a bel- és külpolitikát mi irányíthattuk volna, akkor elkerülhettük volna Trianont. De a számos idegen származású magyar állampolgár, az idegen, nem-magyar kormány (Habsburg) és támogatóik a leghangosabban hirdették, hogy az egyetlen út a némettel való menetelés. Ugyanakkor, biztatták, szították a magyarellenességet a Monarchián belül, minden nehézségért minket okolva.
Az idegen származású „magyar állampolgárok” propagandája nem engedett semmilyen engedményt a kisebbségek részére, akkor, amikor a körülményeknél fogva erre nagy szükség lett volna. Egy megfelelő engedménnyel nem szakadt volna szét a régi történelmi kapcsolat, hanem újabb kapcsolatot kovácsolhattunk volna. De az idegen származású magyarok a legnagyobb hűséggel azonosultak szövetségesükkel, Ausztriával.
Valaha is remélhetett hazánk egy igazságos békét, ilyen propaganda következtében, amely rossz hírünket költötte bel- és külföldön egyaránt? Miért büntettek bennünket jobban, mint Németországot, aki ellen a Nyugati Hatalmak háborúba mentek? Hogyan volt lehetséges, hogy ott határkiigazítást hajtottak végre, egyes vegyes lakott területen, alkalmazták a népakaratra támaszkodó döntést? Az Antant hogyan elégedhetett meg azzal, hogy elfogadtatta a kisebbségi jogvédelmi törvényt az utód-államokkal, de nem gondoskodott arról, hogy a Nyugati Hatalmak ezt be is tartassák azokkal, akik megsértik az emberi alap jogokat? Részünkről hiba volt az is, hogy politikusaink kellően nem hangoztatták azt, hogy a túlméretezett csonkítás következtében nem tudjuk fenntartani önmagunkat, vagyis a Népszövetség támogatására szorulunk.
Amikor végigolvassuk a Trianoni Döntéseket, eltűnődünk azon, hogy a Nagy Hatalmakat miként lehetett ily mértékben félrevezetni? Hogy volt lehetséges, hogy ennyire ne ismerjék a magyar történelmet, akkor, amikor már több mint ezerévi közösségben élünk velük? Házasság útján kapcsolatban voltunk szinte minden európai királyi házzal. A franciák és az angolok, hogyan bízhattak a kisantant szavahihetőségében, hogy majd a jövőben ők fogják védeni Európát?
A trianoni tárgyalások idején az önrendelkezési jog elve egy lényeges tényező volt, melyet a Szövetségesek elfogadtak és alkalmaztak is, akkor, amikor az oláhok, rácok és tótok területelcsatolást követeltek – de ami később kiderült – kizárólag az ő népeik vehettek részt a szavazáson, a túrócszentmártoni szavazáson csak a tótok szavazhattak. 1918. december 1-én Gyulafehérváron pedig, kizárólag az erdélyi oláhok, pedig számos erdélyi oláh autonómiát óhajtott, és nem pedig egyesülést a rumán királysággal. Pop-Cició, rumán politikus attól félt, hogy az Erdélyen kívüli oláhok (rumán királyság) akik sokkal alacsonyabb kulturális szinten éltek, mint az erdélyiek, Erdélyben átveszik a vezető szerepet és azt elszegényesítik.
Mindaddig, amíg kisebbségek élnek az utód-államokban, demokrácia ott el sem képzelhető, mert az állam attól tart, hogy a magyarok előbb vagy utóbb követelni fogják a határ-kiigazítást. Ez az egyik ok arra, amiért az utód-államok a mi haderőnk többszörösére építették ki katonai erejüket. A fölényes haderő felépítése bújtatott agresszióról beszél. Ezt láthatjuk abból, hogy még most is nyíltan követelnek nyolc országtól megcsonkított megmaradt magyar területeket egészen a Tiszáig. Ezért, egész addig, amíg nem orvosolják a Trianonban hozott határozatokat, Közép-Európában mindig ott lesz a háború csírája, melyet nem mi idézünk elő, hanem az utód-államok félelme és magyarellenes politikája. Az emberi jogok elfogadott egymezményeit egyetlen állam sem tartja be a területén élő magyarokkal szemben. Ezért rákényszerülünk revízió felújítására, ez az egyetlen lehetőségünk.
1975-ös Helsinki Egyezmény engedélyezi a békés határkiigazítás lehetőségét. Ezért engedélyezett és nem tiltott a revízió újra felvetése.
Kormányunk, még a revizionista követelésben is nagyon szerény volt, mert csak az 1910-es etnik határokat követelte, valamint a népi döntést a hovatartozásról, melyet a nemzetközi szervezet ellenőrzött volna. Kormányunk nem követelte az idegen többségű területeket, csak azon területeket, ahol a magyar nép elszigetelten élt, az idegen betelepülők következtében, és még azt, hogy állítsák le a magyarellenes üldöztetéseket. Ez volt a lényege a magyar revíziós mozgalomnak – amely még most is helyénvaló! A franciák ugyan ezekkel a követelésekkel éltek 44 éven át Elzász Lotaringiával kapcsolatban.[21]
Amikor delegációnk, késsel a torkán, aláírta a Békeparancs Egyezményt, ezt csak Millerand, francia miniszterelnök kisérő levelének hatására tette. Kormányunk válasza Millerand levelére:
„A magyar kormány meg van győződve arról, hogy (itt a Millerand-kísérőlevélre gondolt) a megértés kibontakozó-félben lévő szellemében fogják megoldani a békeszerződésből kifolyóan fölmerülő vitás kérdéseket és ugyanez a szellem fog megszüntetni minden olyan igazságtalanságot is, amelyet a kísérőlevél nem említ, vagy nem ismer el igazságtalanságnak. Ebben a fölvetésben és az ország súlyos helyzetének tudatában a magyar Kormány nem tagadhatja meg a békeszerződés aláírását.”[22]
Láthatjuk, hogy kormányunk tudatában az ország veszélyes helyzetének, és ugyanakkor abban bízott, hogy az igazságtalanságok orvoslást találnak az aláírás következtében. Az a tény, hogy küldöttségünk nem lehetett jelen a tárgyaláson, nem védekezhetett, a döntés nélkülünk történt, mindez feljogosít bennünket, hogy a Békeparancsot véglegesnek ne ismerjük el, ezeket a tényállásokat kell elismertetni. (Raffay, 45)
Pozzi írja: „. . . A Trianoni Békeszerződés tárgyi ’tévedéseit’ már nem lehet elvitatni.” „ . . . nem arról van szó, hogy kisantant-, vagy magyarbarátok vagyunk-e? Kizárólag arról van szó, hogy az igazságosság követelményeinek eleget tegyünk, ismerjük be az elkövetett hibákat és hozzuk helyre azokat. Mi elfogadtuk a Millerand-féle levelet! Minket kötelez a becsület – és saját érdekünk is! Egyetlen hatalmas kérdés áll ma Franciaország előtt. Hogy az elmaradhatatlan revízió a mi közreműködésünkkel és hozzájárulásunkkal történik-e meg, vagy erőszakkal fog megtörténni, nélkülünk és ellenünk?”[23]
Pozzi említi, hogy a nemzeteknek, akik szavatolták a trianoni döntéseket, a revízió alkalmazásakor nem is kellene törvényen kívül helyezni a döntéseket, csak a Millerand levélben ígért sérelmes határkiigazítást kellene végrehajtani.
Dr. Badiny írja hogy, Montalk Gróf Potocki javaslatára az Új Európa Rend barcelonai kongresszusán kijelentette, hogy a trianoni határozatot hatálytalannak minősítették a hivatalos Barcelonai Nyilatkozat keretében.[24]
A Cseh Köztársaság elnöke, Masaryk, gyakran sajnálatát fejezte ki Benes erőszakos politikájának sikeréért. Ő, Masaryk, túlzásnak találta a juttatásokat, amelyet Polson Newmann-nak a XX. Század folyóirat főszerkesztőjével közölt. „Nagyon hajlandó vagyok figyelembevenni a jelenlegi határok revízióját Magyarország javára.”[25]
Ma különösen időszerű Trianon revíziója, mert az utód-államok közül egyesek már nem léteznek. Az Egyezményt Csehszlovákiával és Jugoszláviával kötötték. Horvátország kivált Jugoszláviából, Szlovákia pedig elvált a Csehektől, mert nem szenvedhették tovább a testvéri ölelést. Benes a Szovjetnek adományozta Kárpátalját, hogy a pánszlávizmus Európa szívébe hatolhasson. A szovjethatalom is megszűnt, Kárpátalja így került ukrán tulajdonba, amely sohasem bírta ezt a területet. Rumánia, az ő erőszakos beolvasztó politikája miatt, amely megvonja a kisebbségek jogait, alkalmatlan Erdély birtoklására. Ezért található meg a székelyek és a magyarok körében a lassan újra kialakuló mozgalom, autonómiakövetelés Erdély részére, amely jó gazdasági kapoccsá alakulhatna.
„A második világháború előestéjén, az Atlanta Statutum első szakasza ünnepélyesen kijelenti, hogy a Nagy Hatalmak elismerik a múlt hibáit, melyet kijavítani óhajtanak.” [26]
Hasznos lenne a közmondásos bölcsesség elfogadása: „Jobb később, mint soha” és újra tanulmányoznánk a trianoni határokat.
Dr. Pungur József megoldást javasol. Az USA és Európa politikusainak és a világ hivatalosainak, kiknek hatalmában áll a határ revíziójának tárgyalása, támogatniuk kellene a kisebbségek önrendelkezésének alkalmazását. Meg kell akadályozniuk a további üldöztetést, és megértetni az elnyomókkal, hogy a határok véglegesen kialakultak már Trianon előtt, és a népek ezt óhajtják visszaállítani. Meg kell értetni velük, hogy Közép-Európa csakis egy békés együttműködés következtében képes és tud megmaradni. Ha ez nem valósul meg, akkor a nyugati, vagy keleti nagyhatalmak martalékává lesz. Dr. Pungur szerint, hirdetni kell a megoldást, hogy az ott élő kisebbségeknek erős egységre kell jönniük azon a területen, ahol Trianon előtt éltek. Pl. az oláhok egyesüljenek a moldvaiakkal, a magyarok az erdélyi székelyekkel, Szlovákia, Délvidék, Kárpátalja Magyarországgal, és a koszovói albánok egyesüljenek Albániával. A kisebb számú népek számára emberséges népcserét javasol, úgymint a magyarországi oláhokat kicserélnénk a Kárpátokon kívüli magyarokkal. Az itt említett példákat alkalmazhatnánk a vegyes területeken. Ha nem találjuk meg a megoldás nyitját, akkor a közép-európai kérdések áthúzódnak az új évezredbe, mert a bajok maguktól nem szűnnek meg.[27]
Én nem találom ezt a javaslatot elfogadhatónak. Én inkább hajlanék egy Erdély, Szlovák, Horvát és Magyar Föderáció felé.
Az utód-államok sohasem fogják megadni kisebbségieknek az autonómiát, mert ehhez az uralmon lévő nép hozzájárulása kell, de állampolitikájuk annyira soviniszta, hogy erre képtelenek. Ha valami csoda által ez mégis létrejönne, még akkor is a nemzetiségek mindörökre – ha csak nem olvadnak be – idegenek maradnak az utód-államokban és emellett még elvesztenék a magyar azonosságot is. Az uralmon lévők sohasem engednék meg a népi döntést e kérdésben. Ezért e kérdés nem oldható meg belpolitikailag, csakis egy nemzetközi döntés hozhat megnyugvást, mint ahogy a feldarabolást is így hozták létre.
Többször lett említve, hogy a Kárpát-medence egy földrajzi egység Közép-Európában, amely teljesen önellátó, nem szorul külföldre, természetes határokkal rendelkezik, amelyek könnyen védhetőek. A múltban, az itt élő népek, mind élvezték a békét és jólétet, amikor nem zavarta meg ezt a német, tatár, török és az osztrák. Emberi irigység, hamis vádak következtében a Trianoni Döntés felosztotta ezt az egységet.
Kizárólag, mint egység tud ez a terület biztonságot, jólétet biztosítani az itt élőknek. A csonka ország nem képes minden szükséget kielégíteni, ezért az egymástól elszakított részek nem tudnak jólétet, békét, biztonságot nyújtani, valamint bástyaként szerepelni Kelet és Nyugat között, mint ahogy ez volt a múltban.
Az utód-államok mohó követelésükben nem gondoltak a jövőre. Teljes figyelmüket a minél nagyobb területek megszerzésére irányították.
Lassan, idő haladtával, a nyertes államok népeinek igazságra vágyó egyénei kezdenek rádöbbenni Trianon hibáira. Még mindig van remény a határok békés elrendeződésére. Ha a nagy hatalmak nem javítják ki hibáikat, akkor az itt élő, józanul gondolkodó nép következtetése hozza majd meg a változást.
Petr Liska írását említem, az 1990. június 15-ei prágai Ludove Noviny újságból, amely írja, hogy abban az időben (1920) Szlovákiának nem voltak határai. . . Ha a szlovákok többre becsülték a nemzeti elvet a területi elvnél, és ugyanakkor megtagadják az 1918. október 30-i Túrócszentmártoni Nyilatkozatot, akkor nem tagadhatják meg ugyanezt az elvet a területükön élő 700 000 magyartól. Ludove Noviny írja, hogy Szerdahely, Komárom, Párkány, Galánta, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó és Kassa nem tartozott a szlovák területhez. Továbbmenve az író folytatja, hogy „elvi okokból, mint amelyekért támogatom a szlovákok önállósági erőfeszítéseit, a jövőben támogatni fogom a magyarok jogát a Felvidék ama részére, amelyet időlegesen lakni fognak az önálló szlovák állam keretében.” [28]
A jelenkor történészei és politikusai azt hangoztatják, hogy a Trianoni Döntést nem lehet megváltoztatni, ezért elutasítják a magyar revízió kérését. De itt megemlítem, hogy e határokat már többször is megszegték, akkor, amikor Csehszlovákia felbomlott, amikor Horvátország önállósodott, amikor Kárpátalját Benes a Szovjetnek juttatta, és 1945 után, amikor a Szovjet Csallóköz egynéhány faluját Csehszlovákiának adományozta. Tehát van lehetőség, csak dolgoznunk kell érte.
Ez a lehetőség mutatkozott 1999-ben, amikor az erdélyi oláh értelmiség követelte (és még mindig követeli) függetlenségét Rumániától, mert Moldva, az előbbi rumán királyság, kizsákmányolja az erdélyi oláhokat.
Sabin Gherman szervezésével megalakult a Pro-Transilvania és az Erdély-Bánát Liga, többnyire fiatalok részvétével Rumániában és máris több fiókszervezettel rendelkeznek, úgymint Los Angeles, Róma, Dublin, Berlin. E szervezkedés megválogatja tagjait és kizárólag tiszta múlttal rendelkező fiatalokat toboroznak. Kihangsúlyozták, hogy elsősorban a magyarokkal és németekkel óhajtanak jó kapcsolatot kiépíteni. Erdély régi eszmeiségét tartják szem előtt. 12 pontban határozták meg irányelveiket. A gazdaság reformja, az ország történelmi régiókra való ügyviteli felosztása, a szavazás megváltoztatása, egykamarás parlament megteremtése, a tulajdonjog szentesítése, jogbiztosítás, hogy külföldiek is vásárolhassanak földet, az egyházi vagyon visszaszolgáltatása, pénzügyi, adózási és mezőgazdasági reform, a veszteséges cégek megszüntetése, nyugdíjnövelés, az átlag kereset 75%-os szintjére, tanügyi, kulturális és kutatóintézmények hathatós pénzügyi segítsége, fiatalok anyagi támogatása.
A nyolcadik pont kimondja, hogy mint adófizető állampolgár, mindenki egyenlő, függetlenül nemzeti eredetétől, legyen az román, magyar vagy német.
A bajok okozóit abban látják, hogy Erdély államtörténetében ezer évre tekint vissza, Rumánia pedig csak 150 évre. Az egészségügy reformja halaszthatatlan. A korházak technikai berendezéseit kell modernizálni, az egészségügyi dolgozók béremelésének végrehajtása halaszthatatlan feladat.
Lehetetlen, hogy folytatódjon, ami 1998-ban is történt, hogy Erdély kevesebb összeget kapott a költségvetési pénzalapból, mint Bukarest, pedig az adóbevétel legtöbbje innen származik.
E liga vezetősége mindenkit szövetségesnek tekint, aki a bukaresti függőség megszüntetését óhajtja. A Pro-Transilvania Alapítványt a román kormány törvényen kívül helyezte, de erről még Sabin Ghermánt nem értesítették. A törvényen kívül helyezés – mondja – jogtalan, mert a Helsinki Záróokmány társulásra és szabad vélemény-kinyilvánításra vonatkozó IX. cikkelye ezt a szabadságot szavatolja.
Lehetőség van arra, hogy e mozgalom párttá fog alakulni, „amikor az 1997/27 -es számú törvény értelmében megtartja alakuló értekezletét, amikor megfogalmazzuk szabályzatunkat és politikai programunkat.”
Sabin Gherman fiókszervezeteket alakit Szeben, Kovászna, Hargita és Maros megyékben. „A gazdaságilag önálló Erdélyt, Skócia mintájára képzeli el, amely régiók együttműködésén alapul.” [29]
Egy újabb kecsegtető jel a Trianoni Döntés ellen, amely a prágai napilap, Ludove Noviny oldalain jelent meg, Bohimil Dolezál, a második világháborús Benes-rendeletek elismert kritikusa tollából, 1999, június 8-án. E cikk szerint, a magyar királyságot az értekezleten azért darabolták fel, hogy az egy idejét múlt középkori állam, amelyre semmi szükség nincs, mivel, hogy a modern közép-európai nemzeti államok megalakultak. „Az a mód, ahogy ezt az államot megszüntették, nagyon sajnálatra méltó. . . A tárgyaláson, a magyar küldöttség formális részvétele helyett, kegyetlen parancs békét diktáltak, amelynek célja nem a bölcs és békés állapotok megteremtése volt, hanem az előírt jegyzék szerinti számla behajtása, a haszonhúzás. Hatalmas magyar lakosú területeket csatoltak el a szomszédos államokhoz. Egyharmada a magyar lakosságnak idegen uralom alá került. A háborús károk magas megtérítése, amit a magyaroknak fizetniük kellett, a belső károk, amit a háború és a kommunista forradalom idézett elő, tönkretette a magyar közgazdaságot. Az országot magára hagyták problémájával, ami alkalmat adott a Horthy rendszernek a feléledéshez, és a sebek gyógyítására. A megoldás, melyet Horthy talált, új háborúba vezette az országot. A Trianon, a München és Potsdam Egyezmény, három szégyellnivaló okmány, melyek hitelesítve lettek Nyugat tudtával, vagy azok hozzájárulásával. Ez a három egyezmény rossz fényt vetett Magyarországra, és megnehezítették a kapcsolatkeresést a közép-európai államok és a haladó nyugat-európai államok között.”
Jól ismert tény, hogy a Trianon legvadabb hirdetői a csehek, Masaryk Tamás és Benes Edvard voltak. Az itt említett oláh és cseh véleményeket figyelembe véve láthatjuk, hogy a történelem kereke lassan, de forog. Lehetséges, hogy az új cseh generáció az igazság megismerésében válik a mi revíziós mozgalmunk támogatójává. Ki kell építeni velük kapcsolatainkat. A Nagy Hatalmak még mindig ellenzik e törekvést, de az idő jön, amikor majd ráeszmélnek tévedésükre.
[1] Pozzi Henri: A háború visszatér, 188.
[2] U.o. 189.
[3] U.o. 189.
[4] U.o. 193.
[5] Pozzi Henri: Századunk bűnösei, 298.
[6] U.o. 300. Viorel Tilea, Vajda-Vojvoda titkára: Románia diplomáciai tevékenysége 1919. novemberétől 1920. márciusig. Bukarest, 1922.
[7] U.o. 301. Nitti volt miniszterelnök és olasz kiküldött a békekonferencián. L’Europe senza Pace, 1921. La Decadenza del’Europe, 1922. La Tragedia dell’Europe, 1922. La Pace, 1924.
[8] U.o. 304.
[9] Kostya Sándor: A Felvidék, 156. Padányi Viktor: A Nagy Tragédia, I. 1977. 286.
[10] Pozzi, Századunk bűnösei, 307.
[11] U.o. 307-308.
[12] U.o. 309.
[13] U.o. 320. Marghiloman: Notes Politiques, V. kötet
[14] Pozzi, A háború visszatér, 185.
[15] U.o. 186.
[16] U.o. 191.
[17] U.o. 198.
[18] U.o. 194.
[19] Palotás, Zoltán: A Trianoni határok, Budapest, 1990, 54.
* 1945-től a Szovjetunió része.
* 1945-től a Szovjetunió része.
! Horvátország nélkül.
[20] Szabó Dezső: Az egész látóhatár, Lyndhurst, NJ. 1975.
[21] Pozzi, A háború visszatér, 204.
[22] Raffay Ernő: Magyar Tragédia, Trianon 75 éve, 45.
[23] Pozzi, A háború visszatér, 193-194.
[24] Badiny Jós Ferenc, Ősi Gyökér, 1973, január. 1.2.
[25] Pozzi: A századunk bűnösei 298.
[26] Habsburg Ottó: „Önrendelkezési Jog”, Kanadai Magyarság, 1998. augusztus 29.
[27] Pungur József: „A Kelet-Európai Nacionalizmus és a Nyugat Felelőssége” Hunnia, 1998. június 25. 6-7.
[28] Kostya Sándor: A Felvidék 5. A Túrócszentmártoni Nyilatkozat következtében alakult Csehszlovákia, egyesítve a cseh és szlovák népet.
[29] Fülöp Dénes, Magyar Jelen, 2001. jan. 8. 12.
1919. március 25-én ezt írta Lloyd-George: „Délkelet-Európában így sohasem lesz béke, mert Szerbia, Csehszlovákia és Románia határaiba bekerül a magyar irredenta. Azt kívánnám tehát, hogy a béke megállapításánál ragaszkodjunk ahhoz az irányadó elvhez, hogy különböző népfajok a saját anyaországukhoz csatoltassanak. Ennek az emberséges szempontnak meg kellene előznie minden gazdasági, stratégiai és pénzügyi szempontot.”[1] Pozzi nyilatkozza, hogy ha az Egyezményt Lloyd-George szerint hozták volna meg, akkor ez az igazságos kiengesztelődés békéje lett volna. „Az a béke, melyről a háború haldoklói is álmodtak, gyermekeik érdekében.”[2] Monzie írta 1923-ban: „A történelem lélekbúvárai sohasem fogják tudni megérteni, hogy történhetett meg az, hogy ugyanazon férfiak, akik a fajok és nemzetiségek jogainak tiszteletét hirdették, a magyaroktól olyan városokat és falvakat vettek el, amelyeknek a lakossága csak magyarul beszélt, – színtiszta magyar eredetű és szívében, gondolkodásában is csak magyar. – Milyen ördögi szellem indította például a határkijelöléssel megbízott szakértőket arra, hogy a cseheknek jutassanak olyan területet, amely alatt a magyar vállalatoknak meghagyott bányák aknái húzódtak? A trianoni és a saint germaini békék szerzői valóban egy új Bábel munkásai voltak, a tájékozatlanság és szándékosság hiányának mentsége nélkül. Mi fogjuk elszenvedni az ő örültségük büntetését. . .”[3]
1926-ban, Aristide Briand, francia államférfi így nyilatkozott: „Elég egy pillantást vetni Közép-Európa térképére, hogy az ember meggyőződjék arról, hogy az új határok nem felelnek meg az igazságnak és semmiképpen sem tarthatnak igényt arra, hogy véglegesek legyenek.”[4] A francia szenátus megtagadta Trianon jóváhagyását, kijelentették, csak abban az esetben hagyják jóvá, ha a kormány átvizsgálja a hibákat és igazságtalanságokat, melyek tudomásukra jutottak. A kormány e feltételt sohasem hajtotta végre, ezért az sohasem lett elfogadva.[5]
1920 óta az angol kormány előtt ismert a dunai népek problémája, ezért a Locarno-i Szerződés óta – egy ideig – az angol sajtó síkra szállt a revízió felidézéséért. Az angolok egyhangúlag elismerték, hogy a dunai népek problémája Magyarország felosztásával kezdődött. Lloyd-George, 1920. június 30-án ezt mondta a rumán miniszter Vajda-Voivoda-nak, hogy: „A magyar követelések legnagyobb része jogos. Keresnünk kell a kiegyezés módozatait.” [6]
Nitti, az olasz miniszterelnök figyelembe véve a Duna-völgy békéjét, csak úgy látta azt megvalósíthatónak, ha előbb rendezik a magyarok ellen elkövetett igazságtalanságokat.[7] Nitti a határok újra tárgyalását javasolta. Az nem valós állítás, hogy a fasiszta Mussolini volt az első, aki felvetette a határkiigazítás kérdését. A magyar határkiigazítás egész Európa érdeke.
Pozzi írja, hogy egyesek Magyarországot okolják a nyugtalanságokért, melyeket a revíziós követeléseik váltanak ki. Azt hirdetik, hogy ha Magyarország elállna követeléseitől, akkor béke honolna e területen. Pozzi ezzel szemben így nyilatkozik: de ez a béke „a temetők és a gályarabok fegyházának békéje lenne.” [8]
Kormányunkhoz intézett beszédében Benes ezt a kijelentést tette: „Ha fel nem hagynak revíziós politikájukkal, a pokolba kergetem magukat Európából.”[9] Ha Magyarország belenyugodott volna a Trianoni Döntésbe, akkor a csehek és pánszlávok már a Földközi-tengerig terjesztették volna ki határaikat. Ennek a politikának hatására a francia külügyminiszter, Barthou így nyilatkozott: „A béke visszaadta Románia régi határait.” [10] Ez egy szemenszedett hazugság!
Az Antant 1913-ban Bulgáriától elvette Dobrudzsát és Rumániának adományozta, 1918-ban megkapták Beszarábiát és Bukovinát Oroszországtól, 1920-ban pedig Erdélyt és Bánátot. Dobrudzsát minden erőfeszítés nélkül, mert a „meghódított” területet az Antant ajándékozta nekik. A területeket, melyeket Rumánia, Szerbia és Csehszlovákia kapott, előzőleg sohasem birtokolták. Csehszlovákiát, Trianonban tákolták össze! Ilyen nép és ország sohasem létezett! A csehek ezer évvel ezelőtt telepedtek le Morva területén. Elisée Reculus szerint, Magyarország már ezer éve egy tökéletes földrajzi és politikai egységet képezett.[11]
A horvátok, saját elhatározásukból, már 800 éve Magyarországgal közös államszövetségben éltek akkor, amikor Jugoszláviához csatolták őket 1920-ban. Kulturálisan és vallásilag közelebb álltak hozzánk, mint a rácokhoz. A tótok, ruszinok már ezer éve szabadságban éltek velünk, mégis Csehszlovákiának ajándékozták őket. Erdély, Bánát ezer éven át magyar területek voltak. A hunok, avarok és az ősi lakosság, akik sohasem hagyták el teljesen e területet, magyarul beszéltek. Az uralkodó osztály jött és ment, de az eredeti őslakos nép maradt, „mint a kő”, ahogy Wass Albert mondja.
Franciaország nem méltányolta, hogy ezek a népek, saját akaratukból, ezer éven át velünk osztoztak jóban-rosszban, amit a sors kivetett számunkra. Jogainkat nem ismerték el, pedig köztudott, hogy Franciaország hasonlóképpen jött létre, egy központból, az úgynevezett Ile de France-ből. Évszázadokon át lassan sok terület önszántából egyesült az Ile de France-al, sokat pedig meghódítottak. Az utód-államok követelték az általunk állítólag elfoglalt, leigázott területek „visszaadását”. Ez a vád lett megcsonkíttatásunk alapja. Minthogy az utód-államok követelték tőlünk, az ősi magyar föld „visszaadását”, a németek ugyanúgy követelték Belgium és az északkeleti területek visszaadását, kihangsúlyozva a németek elsőbbségét. Ha a franciák szerint ez a német követelés igazságtalan volt, akkor mivel magyarázzák hazánk feldarabolását? [12]
Pozzi írja, hogy Magyarország sohasem hódított meg cseh, szerb vagy rumán területeket és nem igázta le az ott élő népeket. Az elszakított területek mind jogos, ősi magyar területek voltak, a nép pedig nem akarta az elszakadást. Ezért nem engedélyezték a népszavazást. Az idegen uralom alá szorított magyarokat negyedrangú állampolgárként kezelték. Legújabban javult a helyzet az iskoláztatás terén, de a többségnek nincs meg a lehetősége, mert majdnem lehetetlen gimnáziumi és egyetemi végzettséget szerezni. A hatalmon lévők kivonják a fiatalokat a magyar központokból, hogy megfosszák őket a nemzet-tudattól. A rumán földreform törvény elméletben minden állampolgárra vonatkozik, de a valóságban csak a kisebbségeket érinti. Ezzel a törvénnyel az oláhok jogot adtak maguknak a kisebbségek birtokainak elkobzására.
A franciáknak joga lenne e területen az igazságos beavatkozásra, mert 800 000 ember életét áldozták a háború során, azzal, hogy 1917-ben visszautasították Ausztria különbéke javaslatát. Nagy nehézség árán a Szövetséges Hatalmaknak sikerült Rumániával törvénybe iktattatni a kisebbségi jogokat, mely rendelet végrehajtását a Népszövetség szavatolta. „Románia arra kötelezi magát, hogy a kisebbségek védelmét alaptörvényei közé iktatja, és nem hoz olyan törvényt, vagy rendeletet, illetve nem indít olyan hivatalos eljárást, amely a kisebbségek jogaival ellentétben áll.” A 12 szakasz értelmében: „A szerződés határozatainak végrehajtását a Népszövetség biztosítja. Amennyiben jogi kérdésekben, vagy a tények elbírálásában véleménykülönbségre kerülne sor, a vitatott kérdést az állandó nemzetközi bíróság fóruma elé terjesztik. A bíróság határozata megfellebbezhetetlen és jogerős.” (Pozzi 319)
Az oláhok nem akarták elfogadni e törvényt, mert akadályt láttak benne rumánosító politikájuk megvalósítására. Bratianu, színlelt felháborodásában így kiáltott: „Nem akad önérzetes román, aki vállalkoznék olyan okirat aláírására, amely ennyire sérti nemzeti méltóságunkat! Elfogadása félműveltségünk beismerését jelentené!” „Nem kapjuk meg Erdélyt, ha a szerződést nem írjük alá? Ám lássuk! Merészelje csak bárki annak birtokát elvitatni tőlünk!…” Rumániának mégis el kellett fogadnia a „megszégyenítő”-nek nevezett szerződést. 1919. december 9-én, néhány perccel a nagykövetek tanácsa ultimátumában kitűzött határidő lejárta előtt írta alá.[13]
Indokolásként Ferdinánd király ezt írta Poincaré-nak: „Engednünk kellett, mert Románia kimerült, tönkrement és forradalom előtt áll.” (Pozzi 320) Rumánia az okmány aláírása óta nem tartotta be az egyezmény egyetlen pontját sem.
Minden magyar igyekezet és bizonyítás hiábavalónak bizonyult, mert a Népszövetség tehetetlen volt. Ez azt jelentette, hogy hazánkat Trianonban kiárusították. Az Egyezmény be nem tartása egyenlő a hazugsággal, az Antant, amely az igazság és béke bajnokának játszotta meg magát, lejáratta magát, elvesztette hitelét és hazuggá vált. A békeszerződések nem, vagy nagyon elvétve, védik a gyenge, vagy háborút vesztett nemzeteket, csak a győzteseknek adnak jogot. Ebben a reménytelen helyzetben, sok ezer, idegen uralom alá került magyar hagyta el ősi földjét, átadva a helyét az idegen bevándoroltnak. Ezért a népességi arányszám erősen megváltozott. Székelyek és magyarok ezreit kényszerítették a kivándorlásra. Az ott maradóknak megtiltották a magasabb iskolai végzést, ezért vezető nélkül maradva nem boldogulhattak, visszaestek minden szempontból és most, alacsonyabb rendű osztályként nyomorban élnek, sinylődnek. Félelemből eltitkolják nemzeti eredetüket. Az utód-államok kisebbségeinek nincsen semmi joguk.
Még egyszer visszatérünk Magyarország jogos határkiigazítása követelésének hangoztatásához, mert a vád, aminek alapján feldaraboltak, és az elfogulatlan kutatás kimutatta, hogy az Benes és társai szándékosan hazug munkája révén jött létre. Benes az első világháború kitörésének okát Gróf Tisza Istvánra hárította. Détruisez l’Autriche-Hongrie, című kiáltványában írja, hogy 1914. július 8-án, a Korona Tanácskozáson, Tisza volt az, aki követelte a háborút. Korábban idéztem a császárhoz írt levelét, amely röviddel Benes kiáltványa után jelent meg. Take Ionescu támogatta Benes propagandáját. Marghiloman, egykori rumán miniszter igazolja azt a tényt, hogy Ionescu az oroszok fizetett ügynöke volt, és még volt mersze Tiszát okolni a váddal? A rácok úgyszintén támogatói voltak e vakmerő híresztelésnek. Azt próbáltak elhitetni a világgal, hogy a szarajevói gyilkosságot Tisza készítette elő, mivel ellenezte Ferdinánd tervét, mely szerint a csehek, rácok vették volna át Magyarország szerepét a hármas monarchiában, Ferdinánd királysága alatt. Ezért rendeletei keresztezők voltak, hogy az orvgyilkosok közel kerülhessenek a főherceghez. Szerencsénkre a rácok nem hangolták össze propagandájukat. Ezért történhetett, hogy a vád elhangzása után, Párizsban, Dragutin Dimitrievics ezredes, a szerb hírszolgálat vezetője szaloniki börtöncellájában kijelentette: „Én akartam, én csináltam. Dicsekszem, és büszke vagyok, mert azt akartam, hogy elpusztuljon Ausztria. . .”[14]
Dimitrievics beismerése, hogy ő készítette elő a gyilkosságot, nem került ki a köztudatba. Még ma is, Benestől származó információk a döntők. Változást nem érhettünk el, mert Trianonban mindent a régi határozatok szerint döntöttek el. Charles Danielou írja: „Nem arra törekedtek, hogy az egyik felet büntessék, mint inkább arra, hogy a másiknak kívánságait kielégítsék.”[15] Henri Pozzi mondja, hogy Trianonban nem tettek egyebet, mint megerősítették azokat a döntéseket, amelyeket a csehek, rumánok és szerbek korábban egymás között létrehoztak.
Már 1917-ben, a Cseh Forradalmi Szervezet egymás között felosztotta Magyarországot. E tervhez segédkezet nyújtottak a francia és angol tanácsadók, valamint Lord Northcliffe pénzügyileg, amikor határozatokat hoztak Londonban, Amszterdamban és Párizsban. A propaganda bizottság rendszeresen Londonban találkozott, Lord Crewe házában, 1918-tól a Trianoni Döntésig. Ezek voltak, akik befolyásolták a döntéseket. Az új határokat a hamis statisztikai alapon hozták, amit e csoport Benestől kapott. Elnöke Lord Northcliffe volt. A Bizottság tagjai Gróf Denbigh, Robert Donald, a Daily Chronicle szerkesztője, Sir Roderick Jones, a Reuter News Agency igazgatója, Sir Sidney Low, Sir Charles Nicholson, parlamenti tag, Sir James O’Grady, Wickham Steed, a Times külföldi levelezője, Seton Watson, szerkesztő és történész és H.G. Wells, író.
15 évvel később, az angolok beismerték, hogy félrevezették őket, ezért több mint 200 parlamenti tag követelte a határok felülvizsgálását.
Charles Danielou, francia trianoni reporter, 1921-ben így ír: „A kis szövetségesek mindennap új kívánságokat terjesztettek elő. Mindennap mélyebbre és mélyebbre hasítottak bele Magyarország ezeréves testébe. Az a határ, amelyet kezdetben Masaryk követelt a csehek nevében, teljesen néprajzi határ lett volna. A tiszta magyar városok, mint Pozsony, Léva, Ipolyság, Rimaszombat, Kassa az anyaország határain belül maradtak volna, és éppúgy Magyarországé maradt volna az egész keleti Szlovenszkó és a rutén föld.”[16]
A Nagyhatalmak Benes javaslatára félredobták az etnik határokat, és helyette a stratégiai határokat fogadták el. Ennek egyenes következménye volt a magyar irredentista mozgalom, amelyre Lloyd-George utalt.
Ezer éve annak, hogy a szlovák (tót) és ruszin történelem és érdek egybeolvadt a magyarral. Erdély és a Bánság ezer éven át magyar lakosú terület volt. Itt a nép civilizációs egységben élt évszázadokon át, közös gazdasági törvények szerint. Ezen a területen, melyet elszakítottak Magyarországtól, a nép morális egységben élt.
Pozzi kérdi, hogy ha a nemzeti alapelvet lehet alkalmazni egyik nemzetre, akkor miért nem lehet alkalmazni azt a másikra is? Miért nem adták ezt meg a székelyeknek és a bánsági magyaroknak, akik egy szoros közösségben élnek? Miért bűn az a magyarok részéről, hogy óhajtják az elvett területek visszacsatolását? Kijelenti, hiszen a franciák is így jártak el, 1871-től 1914-ig. Ők ugyanezt a jelmondatot használták: „Nem, nem, soha!” Állandóan visszakövetelték Elzász-Lotaringiát, melyet végül így vissza is kaptak.
Magyarországnak különleges joga van a határkiigazításhoz, mivel az okmányok, amelyek a háború után láttak napvilágot, arról tanúskodnak, hogy Magyarország nem bűnös a háború kitöréséért. Épp az ellenkezője igaz: elkövetett mindent annak megakadályozásáért.[17]
Paul Boncour, francia külügyminiszter mondta: „Bizonyos, hogy a béke, vagy a háború kérdése a most következő hónapokban fog eldőlni.” Pozzi mondja: „Most ismét Franciaország kezében van Európának a sorsa. A népek bőrére borzalmas diplomáciai játék folyik ma Európában. Franciaországnak aszerint alakul a jövője, ahogy most határoz. Európában kizárólag mi tudjuk keresztül vinni, hogy a tarthatatlan szerződések megváltoztatása békés úton megtörténjék.” [18]
Tudják-e a népek, amit az okmányok bizonyítanak, hogy kik az igazi okozói a háborúnak? Nem tudják, írja Pozzi, mivel a Nagyhatalmak nem akarják ezt köztudottá tenni. El akarják takarni bűnösségüket, az utód-államok meg nem akarják feladni az ellopott területeket. Az előkerült okmányok tisztázták Tisza István ártatlanságát, ezért Magyarországot nem lehet vádolni a bűnnel.
Kell beszélnünk a kisantant csonka hazánkat körül fogó gyűrűjéről. Az egyetlen menekülés e fojtogató zárlatból Ausztrián át volt lehetséges. Benes ezt az utat is le akarta zárni, amikor megpróbálta Ausztriát rábeszélni, hogy lépjen szövetségre a csehekkel és lengyelekkel, amely csapdából hazánk nem tudott volna kiszabadulni.
Tardieu e szövetséget Dunai Államok Gazdasági Szövetségének nevezte. E javaslat nem valósult meg Genf-ben, mert végül Mussolini hazánk segítségére jött.
Első rátekintéssel, a trianoni határok úgy néznek ki, mintha minden ok nélkül húzták volna meg, írja Palotás Zoltán. Közelebbről nézve nagyon is okszerű, és én még hozzátenném, nagyon is tudatos, előnyös az utód-államokra nézve. Egy békeszerződés csak akkor lehet tartós, ha mindkét fél részére igazságos, elfogadható döntést hoz. Ha a döntés csak egyik fél érdekeit szolgálja, akkor ez nem békeszerződés, hanem Békeparancs. A nagyobb kedvezményben részesülő ennek tudatában veszélyeztetheti a másik fél nemzeti megmaradását. Dr. Palotás szerint a magyar revizionisták hibát követtek el, amikor figyelmen kívül hagyták a kínálkozó alkalmakat, és ahelyett, az értekezlethez fellebbeztek a Szent Istváni államelv alapján, az egységes magyar állam és a tökéletes Kárpát-medencei földrajzi egységét hangoztatva, ami az öntelt nyugati politikusok előtt elavult feudális és imperialista rendszer maradványának látszott. Sokkal később észlelték a hibát, és csak ekkor hangoztatták az igazságos döntést, amely az etnik határokat követte volna, de ekkor már nem tudták áttörni a Masaryk-, Benes-propaganda befolyását. Alig hangoztatták, hogy az új határok a vasútvonalakat követték, átvágva a magyar vásárterületeket. A gazdasági szempontok figyelembe vétele nyomós ok lett volna a vita eldöntésében, mert e határok homogén többségű magyar területeket vágtak keresztül. Nagyon sok politikus volt, akik tudták, vagy érezték az igazságtalanságokat, ezért a Népszövetség alapító (preambulum) alkotmány cikkelye (X. és XIX.) kimondja a lehetséges határkiigazítást Magyarország részére, de ezt mindeddig elhallgatták:
„Az előadottakból némi fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy a trianoni békeszerződés amúgy is rendkívül szigorú szövege – ahol a magyar kisebbségek részére szűk körű jogokat biztosít, és azoknak nemzetközi ellenőrzését, bírósági védelmét garantálja – és ennek gyakorlati érvényesülése között, olyan űr tátong, amit én az Előszóban erkölcsi csapdának voltam kénytelen nevezni. Konkrét esetek ismertetése, vagy legalábbis régi szakírók munkáiból vett szemelvények felhasználása lenne szükséges ahhoz, hogy közelebbről, kézzel foghatóan bizonyítsuk; a nemzetközi jogban és a diplomáciatörténetben szinte páratlan az az ellentét, ami különösen a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányában (annak előszavában) meghirdetett nemes, magasztos célkitűzések – de sajnos, csak nagyon általános, fellengzős szóvirágok – és például a trianoni béke gyakorlati érvényesülése között van.”[19]
Az én meglátásom szerint Nyugat nem kedvelte hazánkat, mert egy idejétmúlt feudális államnak vélte, a demokrácia korában, figyelem nélkül hagyva, a kisebbségeknek, évszázadokon át meglévő, szabadságát.
Az egyes határszakaszok jellege (Palotás Zoltán, 55)
Határ- szakaszÖssz. Hossz kmTerm. határ kmMest. Határ kmNyelvhatár kmNem nyh. kmKözlek. Határ kmNem k.h. km
Csehszlovák 192082329852518805561262
Csehszlovák Kárpátalja nélk.
Kárpátalja*
608
215
268
30
340
185
18
––
590
215
346
215
262
––
Jugoszláv
Román
Osztrák631
432
356215
––
30416
432
326450
90
356181
342
––100
310
––531
122
356
Összesen2242543169991413289711
Ugyanaz a jellemzés, de nem km-ekben, hanem a hosszak %-ában kifejezve:
Határ- szakaszÖssz. Hossz kmTerm. határ %Mest. Határ %Nyelvhatár %Nem nyh.
%Közlek. határ %Nem k.h.
%
Csehszlovák 1920
823
36
64
2
98
68
32
Csehszlovák Kárpátalja nélk.
Kárpátalja*
608
215
43
14
57
86
3
––
97
100
56
100
44
––
Jugoszláv
Román
Osztrák631
432
35634
––
866
100
9271
21
10029
79
––16
70
––84
30
100
Összesen2242247641594357
A magyar kisebbségek területi elhelyezkedése
Magyar népesség
TerületNépess. Össz. MillióEbből magyar millióHatár mentén millióHatártól beljebb millióHomogénVegyes
Csehszlovákiához
Rumániához
Jugoszláviához!3,5
5,3
1,51,1
1,7
0,50,8
0,4
0,30,3
1,3
0,2Igen
Nem
TúlnyomórésztAlig
Igen
Kevéssé
Elcsatolva10,53,51,51,8
(1910-es adatok alapján, megközelítő becslések!)
Háromféle trianoni határt fedezhetünk fel a döntésben. Legtöbb a politikai határ. A határoknak csak egynegyede természetes földrajzi határ, három-ötöde középen szeli át a homogén magyar területeket. A határok kijelölésekor 43%-ban a szállítási lehetőségeket (utak, vasutak) vették figyelembe, amit főleg az utód-államok kaptak meg!
Palotás Zoltán kérdi, hogy kormányunk tudott volna-e olyan engedményes javaslatot előterjeszteni, amely kielégíti mindkét oldalt és megtartja az egységet, mint korábban évszázadokon át? Elismeri, hogy nagyon nehéz kérdés, de megjegyzi, hogy a szlovákok és a többi utód-állam is – mivel tudták, hogy az Antant támogatja őket – minden magyar javaslatot visszautasítottak. Ugyanakkor az Antant nem ismerte el a nem liberális, nemzeti magyar kormány megalakulását, amely valóban magyar érdekeket szolgált volna, mint pl. Károlyi Gyula szegedi kormányát. Az utód-államok kizártak mindenféle tárgyalási lehetőséget, kizárólag a parancsbékét fogadták el. Ezért a Trianon utáni magyar kormányoknak, nagyon óvatosnak kellett lenniük a revizionista követelésükben. Ez a kérdés megvilágosodott már akkor, amikor kormányunk a Népszövetséghez fordult gazdasági segélykéréssel, újjáépítés végett. Mielőtt megkaptuk a segélyt, alá kellett írni egy nyilatkozatot, hogy a Békeszerződést minden erőszak nélkül önszántunkból írtuk alá.
A Trianon előtti magyar történelmet olvasva, amely tárgyalja a nemzetiségi problémát, nagyon ritkán találkozunk olyan véleménnyel, amely valamiféle megoldást, javaslatot tartalmazna a kisebbségi kérdés megoldására. Miért van ez így? Ahhoz, hogy feleletet kapjunk, elemeznünk kell a helyzetet, magyar szemszögből. A magyar állam a Kárpát-medencében nagyhatalom volt, amely képes volt ellenállni a tatár veszélynek, és egy évszázadon át a világot meghódítani vágyó török hatalomnak és a Habsburg imperializmusnak. Magyarország volt e térségben az egyetlen erő, amely menedéket tudott nyújtani a menekülő, kis nemzetek népeinek Közép-Európában és a Balkánon. Az itt menedéket talált népek elcsatolási követeléssel álltak elő Trianonban, amely kifejezhetetlen igazságtalanság volt ellenünk, amely majdnem megbénított minden ideális gondolatot. A magyar politikusok és értelmiségi vezetők mély fásultságba estek.
1848 után, Ausztria, cári Oroszország segítségével, leverte a Kossuth-vezette magyar szabadságharcot, és 1867-ben az osztrák-magyar kompromisszum létrehozta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A bel- és külügy intézése osztrák kezekbe került, régi évszázados Habsburg szokás szerint megint csak idegeneket hozattak az országba, bankárokat, iparmágnásokat, és sokezer holdas birtokokkal idegen számazású arisztokráciát létesítettek, azért, mert nem bíztak bennünk. Nem bízhattak egy olyan népben, amely négy évszázadon át küzdött a Habsburg elnyomás ellen. Magyar nemességünk ezért volt háttérbe szorítva. Hogy megfékezzenek, német, zsidó, szláv, szerb és oláh nemzetiségeket telepítettek az országba. Az egyetemek, a közoktatás, az egyházak és a megyei vezetés a német, zsidó és szláv népek hatalmába került. Mindezek az idegenek, „jó magyarokká lettek”, ugyanakkor, amikor az ősi származású magyarokat megbízhatatlanoknak, másodrendű állampolgároknak „bélyegezték” saját országukban. A helyzet még rosszabbá vált akkor, amikor a protestáns vallás elvesztette vezető szerepét, amely hosszú időn át az egyetlen menedék volt népünk részére.
Ez időben alakult ki a kapitalista ipari osztály, amely nagy részben zsidó kézben volt. Ez világjelenség, amikor a tőkés polgárság veszi át a vezető szerepet. Papíron eltörlik a jobbágyságot. Valóságban a földnélküli paraszt (földműves) a földesúr függvénye maradt. A magyar paraszt, ha éhségtől hajtva nagyobb darab kenyeret kért, sok esetben csendőrszuronyt kapott az oldalába. Ugyanakkor az idegenek előnyben, kedvezményben részesültek.
A katonaságnál sem volt kedvezőbb a helyzete a magyarnak. Ahhoz, hogy egy magyar tiszt előléphessen, meg kellett tagadnia magyar azonosságát, és el kellett fogadnia az osztrák érdekeket. Mi magyarok minden vonalon másodosztályú állampolgárokká váltunk saját hazánkban. Mindezek után jött a trianoni vád, hogy elnyomtuk a kisebbségeket. Így lettünk mi, elnyomott magyarok, akiket semmi lehetőség nem illetett, s akik számára csak a katonai kötelesség és az adófizetés maradt meg, a nyugati politikusok szemében nemzetiségi elnyomók lettünk. Az osztrákok hirdették ezt, hogy befolyásolják a nyugatiakat, és így szabad kezet kapjanak ellenünk. A magyarellenes vád nem más, mint hazug propaganda, mert az évszázados magyar „elnyomás” ellenére a kisebbségek művelhették magukat és szaporodhattak, akkor, amikor mi véreztünk és fogytunk.
Ez a Habsburgok érdeke volt és azoké az idegeneké, akik kiszolgálták őket, hogy eltereljék a figyelmet a nagymérvű gazdasági és társadalmi nehézségekről, és szítsák a magyarellenes érzést a kisebbségek körében. Így könnyebb volt nekik korlátok között tartani bennünket.
Az idegen Habsburg császár, ki magyar király is volt, nem tekintette kötelességének leállítani a magyarellenességet, sem külföldön, sem az országon belül. Ezért nagyon kevés történészt találunk, aki ismertette a magyar nemzet igazi mivoltát, kivétel egynéhány: Málnási Ödön, C. A. Macartney, Andrew Burghardt, Dabas Rezső, John Montgomery, Padányi Viktor, Szabó Dezső stb. A történelmi könyveket, melyek Trianont tárgyalják, mind az utód-államok történészei írták. Ezért a trianoni hamisításokat, csalásokat, hazugságokat még tovább népszerűsítik.
Szabó Dezső jegyzi meg, hogy ha a Monarchiában élő Kárpát-medencei és balkáni népek rákényszeríthették volna a Habsburgokat teljes függetlenségük megadására, ez lehetett volna a magyar politika sarokköve.[20] Ehelyett, mint elnyomott többségi nép a Kárpát-medencében szolgáltuk a Habsburg érdekeket. Így segítettük a korlátlan Habsburg uralmat, amely megtagadta a kisebbségek függetlenségét.
1848-ban, ha a magyar ügyintézést a bel- és külpolitikát mi irányíthattuk volna, akkor elkerülhettük volna Trianont. De a számos idegen származású magyar állampolgár, az idegen, nem-magyar kormány (Habsburg) és támogatóik a leghangosabban hirdették, hogy az egyetlen út a némettel való menetelés. Ugyanakkor, biztatták, szították a magyarellenességet a Monarchián belül, minden nehézségért minket okolva.
Az idegen származású „magyar állampolgárok” propagandája nem engedett semmilyen engedményt a kisebbségek részére, akkor, amikor a körülményeknél fogva erre nagy szükség lett volna. Egy megfelelő engedménnyel nem szakadt volna szét a régi történelmi kapcsolat, hanem újabb kapcsolatot kovácsolhattunk volna. De az idegen származású magyarok a legnagyobb hűséggel azonosultak szövetségesükkel, Ausztriával.
Valaha is remélhetett hazánk egy igazságos békét, ilyen propaganda következtében, amely rossz hírünket költötte bel- és külföldön egyaránt? Miért büntettek bennünket jobban, mint Németországot, aki ellen a Nyugati Hatalmak háborúba mentek? Hogyan volt lehetséges, hogy ott határkiigazítást hajtottak végre, egyes vegyes lakott területen, alkalmazták a népakaratra támaszkodó döntést? Az Antant hogyan elégedhetett meg azzal, hogy elfogadtatta a kisebbségi jogvédelmi törvényt az utód-államokkal, de nem gondoskodott arról, hogy a Nyugati Hatalmak ezt be is tartassák azokkal, akik megsértik az emberi alap jogokat? Részünkről hiba volt az is, hogy politikusaink kellően nem hangoztatták azt, hogy a túlméretezett csonkítás következtében nem tudjuk fenntartani önmagunkat, vagyis a Népszövetség támogatására szorulunk.
Amikor végigolvassuk a Trianoni Döntéseket, eltűnődünk azon, hogy a Nagy Hatalmakat miként lehetett ily mértékben félrevezetni? Hogy volt lehetséges, hogy ennyire ne ismerjék a magyar történelmet, akkor, amikor már több mint ezerévi közösségben élünk velük? Házasság útján kapcsolatban voltunk szinte minden európai királyi házzal. A franciák és az angolok, hogyan bízhattak a kisantant szavahihetőségében, hogy majd a jövőben ők fogják védeni Európát?
A trianoni tárgyalások idején az önrendelkezési jog elve egy lényeges tényező volt, melyet a Szövetségesek elfogadtak és alkalmaztak is, akkor, amikor az oláhok, rácok és tótok területelcsatolást követeltek – de ami később kiderült – kizárólag az ő népeik vehettek részt a szavazáson, a túrócszentmártoni szavazáson csak a tótok szavazhattak. 1918. december 1-én Gyulafehérváron pedig, kizárólag az erdélyi oláhok, pedig számos erdélyi oláh autonómiát óhajtott, és nem pedig egyesülést a rumán királysággal. Pop-Cició, rumán politikus attól félt, hogy az Erdélyen kívüli oláhok (rumán királyság) akik sokkal alacsonyabb kulturális szinten éltek, mint az erdélyiek, Erdélyben átveszik a vezető szerepet és azt elszegényesítik.
Mindaddig, amíg kisebbségek élnek az utód-államokban, demokrácia ott el sem képzelhető, mert az állam attól tart, hogy a magyarok előbb vagy utóbb követelni fogják a határ-kiigazítást. Ez az egyik ok arra, amiért az utód-államok a mi haderőnk többszörösére építették ki katonai erejüket. A fölényes haderő felépítése bújtatott agresszióról beszél. Ezt láthatjuk abból, hogy még most is nyíltan követelnek nyolc országtól megcsonkított megmaradt magyar területeket egészen a Tiszáig. Ezért, egész addig, amíg nem orvosolják a Trianonban hozott határozatokat, Közép-Európában mindig ott lesz a háború csírája, melyet nem mi idézünk elő, hanem az utód-államok félelme és magyarellenes politikája. Az emberi jogok elfogadott egymezményeit egyetlen állam sem tartja be a területén élő magyarokkal szemben. Ezért rákényszerülünk revízió felújítására, ez az egyetlen lehetőségünk.
1975-ös Helsinki Egyezmény engedélyezi a békés határkiigazítás lehetőségét. Ezért engedélyezett és nem tiltott a revízió újra felvetése.
Kormányunk, még a revizionista követelésben is nagyon szerény volt, mert csak az 1910-es etnik határokat követelte, valamint a népi döntést a hovatartozásról, melyet a nemzetközi szervezet ellenőrzött volna. Kormányunk nem követelte az idegen többségű területeket, csak azon területeket, ahol a magyar nép elszigetelten élt, az idegen betelepülők következtében, és még azt, hogy állítsák le a magyarellenes üldöztetéseket. Ez volt a lényege a magyar revíziós mozgalomnak – amely még most is helyénvaló! A franciák ugyan ezekkel a követelésekkel éltek 44 éven át Elzász Lotaringiával kapcsolatban.[21]
Amikor delegációnk, késsel a torkán, aláírta a Békeparancs Egyezményt, ezt csak Millerand, francia miniszterelnök kisérő levelének hatására tette. Kormányunk válasza Millerand levelére:
„A magyar kormány meg van győződve arról, hogy (itt a Millerand-kísérőlevélre gondolt) a megértés kibontakozó-félben lévő szellemében fogják megoldani a békeszerződésből kifolyóan fölmerülő vitás kérdéseket és ugyanez a szellem fog megszüntetni minden olyan igazságtalanságot is, amelyet a kísérőlevél nem említ, vagy nem ismer el igazságtalanságnak. Ebben a fölvetésben és az ország súlyos helyzetének tudatában a magyar Kormány nem tagadhatja meg a békeszerződés aláírását.”[22]
Láthatjuk, hogy kormányunk tudatában az ország veszélyes helyzetének, és ugyanakkor abban bízott, hogy az igazságtalanságok orvoslást találnak az aláírás következtében. Az a tény, hogy küldöttségünk nem lehetett jelen a tárgyaláson, nem védekezhetett, a döntés nélkülünk történt, mindez feljogosít bennünket, hogy a Békeparancsot véglegesnek ne ismerjük el, ezeket a tényállásokat kell elismertetni. (Raffay, 45)
Pozzi írja: „. . . A Trianoni Békeszerződés tárgyi ’tévedéseit’ már nem lehet elvitatni.” „ . . . nem arról van szó, hogy kisantant-, vagy magyarbarátok vagyunk-e? Kizárólag arról van szó, hogy az igazságosság követelményeinek eleget tegyünk, ismerjük be az elkövetett hibákat és hozzuk helyre azokat. Mi elfogadtuk a Millerand-féle levelet! Minket kötelez a becsület – és saját érdekünk is! Egyetlen hatalmas kérdés áll ma Franciaország előtt. Hogy az elmaradhatatlan revízió a mi közreműködésünkkel és hozzájárulásunkkal történik-e meg, vagy erőszakkal fog megtörténni, nélkülünk és ellenünk?”[23]
Pozzi említi, hogy a nemzeteknek, akik szavatolták a trianoni döntéseket, a revízió alkalmazásakor nem is kellene törvényen kívül helyezni a döntéseket, csak a Millerand levélben ígért sérelmes határkiigazítást kellene végrehajtani.
Dr. Badiny írja hogy, Montalk Gróf Potocki javaslatára az Új Európa Rend barcelonai kongresszusán kijelentette, hogy a trianoni határozatot hatálytalannak minősítették a hivatalos Barcelonai Nyilatkozat keretében.[24]
A Cseh Köztársaság elnöke, Masaryk, gyakran sajnálatát fejezte ki Benes erőszakos politikájának sikeréért. Ő, Masaryk, túlzásnak találta a juttatásokat, amelyet Polson Newmann-nak a XX. Század folyóirat főszerkesztőjével közölt. „Nagyon hajlandó vagyok figyelembevenni a jelenlegi határok revízióját Magyarország javára.”[25]
Ma különösen időszerű Trianon revíziója, mert az utód-államok közül egyesek már nem léteznek. Az Egyezményt Csehszlovákiával és Jugoszláviával kötötték. Horvátország kivált Jugoszláviából, Szlovákia pedig elvált a Csehektől, mert nem szenvedhették tovább a testvéri ölelést. Benes a Szovjetnek adományozta Kárpátalját, hogy a pánszlávizmus Európa szívébe hatolhasson. A szovjethatalom is megszűnt, Kárpátalja így került ukrán tulajdonba, amely sohasem bírta ezt a területet. Rumánia, az ő erőszakos beolvasztó politikája miatt, amely megvonja a kisebbségek jogait, alkalmatlan Erdély birtoklására. Ezért található meg a székelyek és a magyarok körében a lassan újra kialakuló mozgalom, autonómiakövetelés Erdély részére, amely jó gazdasági kapoccsá alakulhatna.
„A második világháború előestéjén, az Atlanta Statutum első szakasza ünnepélyesen kijelenti, hogy a Nagy Hatalmak elismerik a múlt hibáit, melyet kijavítani óhajtanak.” [26]
Hasznos lenne a közmondásos bölcsesség elfogadása: „Jobb később, mint soha” és újra tanulmányoznánk a trianoni határokat.
Dr. Pungur József megoldást javasol. Az USA és Európa politikusainak és a világ hivatalosainak, kiknek hatalmában áll a határ revíziójának tárgyalása, támogatniuk kellene a kisebbségek önrendelkezésének alkalmazását. Meg kell akadályozniuk a további üldöztetést, és megértetni az elnyomókkal, hogy a határok véglegesen kialakultak már Trianon előtt, és a népek ezt óhajtják visszaállítani. Meg kell értetni velük, hogy Közép-Európa csakis egy békés együttműködés következtében képes és tud megmaradni. Ha ez nem valósul meg, akkor a nyugati, vagy keleti nagyhatalmak martalékává lesz. Dr. Pungur szerint, hirdetni kell a megoldást, hogy az ott élő kisebbségeknek erős egységre kell jönniük azon a területen, ahol Trianon előtt éltek. Pl. az oláhok egyesüljenek a moldvaiakkal, a magyarok az erdélyi székelyekkel, Szlovákia, Délvidék, Kárpátalja Magyarországgal, és a koszovói albánok egyesüljenek Albániával. A kisebb számú népek számára emberséges népcserét javasol, úgymint a magyarországi oláhokat kicserélnénk a Kárpátokon kívüli magyarokkal. Az itt említett példákat alkalmazhatnánk a vegyes területeken. Ha nem találjuk meg a megoldás nyitját, akkor a közép-európai kérdések áthúzódnak az új évezredbe, mert a bajok maguktól nem szűnnek meg.[27]
Én nem találom ezt a javaslatot elfogadhatónak. Én inkább hajlanék egy Erdély, Szlovák, Horvát és Magyar Föderáció felé.
Az utód-államok sohasem fogják megadni kisebbségieknek az autonómiát, mert ehhez az uralmon lévő nép hozzájárulása kell, de állampolitikájuk annyira soviniszta, hogy erre képtelenek. Ha valami csoda által ez mégis létrejönne, még akkor is a nemzetiségek mindörökre – ha csak nem olvadnak be – idegenek maradnak az utód-államokban és emellett még elvesztenék a magyar azonosságot is. Az uralmon lévők sohasem engednék meg a népi döntést e kérdésben. Ezért e kérdés nem oldható meg belpolitikailag, csakis egy nemzetközi döntés hozhat megnyugvást, mint ahogy a feldarabolást is így hozták létre.
Többször lett említve, hogy a Kárpát-medence egy földrajzi egység Közép-Európában, amely teljesen önellátó, nem szorul külföldre, természetes határokkal rendelkezik, amelyek könnyen védhetőek. A múltban, az itt élő népek, mind élvezték a békét és jólétet, amikor nem zavarta meg ezt a német, tatár, török és az osztrák. Emberi irigység, hamis vádak következtében a Trianoni Döntés felosztotta ezt az egységet.
Kizárólag, mint egység tud ez a terület biztonságot, jólétet biztosítani az itt élőknek. A csonka ország nem képes minden szükséget kielégíteni, ezért az egymástól elszakított részek nem tudnak jólétet, békét, biztonságot nyújtani, valamint bástyaként szerepelni Kelet és Nyugat között, mint ahogy ez volt a múltban.
Az utód-államok mohó követelésükben nem gondoltak a jövőre. Teljes figyelmüket a minél nagyobb területek megszerzésére irányították.
Lassan, idő haladtával, a nyertes államok népeinek igazságra vágyó egyénei kezdenek rádöbbenni Trianon hibáira. Még mindig van remény a határok békés elrendeződésére. Ha a nagy hatalmak nem javítják ki hibáikat, akkor az itt élő, józanul gondolkodó nép következtetése hozza majd meg a változást.
Petr Liska írását említem, az 1990. június 15-ei prágai Ludove Noviny újságból, amely írja, hogy abban az időben (1920) Szlovákiának nem voltak határai. . . Ha a szlovákok többre becsülték a nemzeti elvet a területi elvnél, és ugyanakkor megtagadják az 1918. október 30-i Túrócszentmártoni Nyilatkozatot, akkor nem tagadhatják meg ugyanezt az elvet a területükön élő 700 000 magyartól. Ludove Noviny írja, hogy Szerdahely, Komárom, Párkány, Galánta, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó és Kassa nem tartozott a szlovák területhez. Továbbmenve az író folytatja, hogy „elvi okokból, mint amelyekért támogatom a szlovákok önállósági erőfeszítéseit, a jövőben támogatni fogom a magyarok jogát a Felvidék ama részére, amelyet időlegesen lakni fognak az önálló szlovák állam keretében.” [28]
A jelenkor történészei és politikusai azt hangoztatják, hogy a Trianoni Döntést nem lehet megváltoztatni, ezért elutasítják a magyar revízió kérését. De itt megemlítem, hogy e határokat már többször is megszegték, akkor, amikor Csehszlovákia felbomlott, amikor Horvátország önállósodott, amikor Kárpátalját Benes a Szovjetnek juttatta, és 1945 után, amikor a Szovjet Csallóköz egynéhány faluját Csehszlovákiának adományozta. Tehát van lehetőség, csak dolgoznunk kell érte.
Ez a lehetőség mutatkozott 1999-ben, amikor az erdélyi oláh értelmiség követelte (és még mindig követeli) függetlenségét Rumániától, mert Moldva, az előbbi rumán királyság, kizsákmányolja az erdélyi oláhokat.
Sabin Gherman szervezésével megalakult a Pro-Transilvania és az Erdély-Bánát Liga, többnyire fiatalok részvétével Rumániában és máris több fiókszervezettel rendelkeznek, úgymint Los Angeles, Róma, Dublin, Berlin. E szervezkedés megválogatja tagjait és kizárólag tiszta múlttal rendelkező fiatalokat toboroznak. Kihangsúlyozták, hogy elsősorban a magyarokkal és németekkel óhajtanak jó kapcsolatot kiépíteni. Erdély régi eszmeiségét tartják szem előtt. 12 pontban határozták meg irányelveiket. A gazdaság reformja, az ország történelmi régiókra való ügyviteli felosztása, a szavazás megváltoztatása, egykamarás parlament megteremtése, a tulajdonjog szentesítése, jogbiztosítás, hogy külföldiek is vásárolhassanak földet, az egyházi vagyon visszaszolgáltatása, pénzügyi, adózási és mezőgazdasági reform, a veszteséges cégek megszüntetése, nyugdíjnövelés, az átlag kereset 75%-os szintjére, tanügyi, kulturális és kutatóintézmények hathatós pénzügyi segítsége, fiatalok anyagi támogatása.
A nyolcadik pont kimondja, hogy mint adófizető állampolgár, mindenki egyenlő, függetlenül nemzeti eredetétől, legyen az román, magyar vagy német.
A bajok okozóit abban látják, hogy Erdély államtörténetében ezer évre tekint vissza, Rumánia pedig csak 150 évre. Az egészségügy reformja halaszthatatlan. A korházak technikai berendezéseit kell modernizálni, az egészségügyi dolgozók béremelésének végrehajtása halaszthatatlan feladat.
Lehetetlen, hogy folytatódjon, ami 1998-ban is történt, hogy Erdély kevesebb összeget kapott a költségvetési pénzalapból, mint Bukarest, pedig az adóbevétel legtöbbje innen származik.
E liga vezetősége mindenkit szövetségesnek tekint, aki a bukaresti függőség megszüntetését óhajtja. A Pro-Transilvania Alapítványt a román kormány törvényen kívül helyezte, de erről még Sabin Ghermánt nem értesítették. A törvényen kívül helyezés – mondja – jogtalan, mert a Helsinki Záróokmány társulásra és szabad vélemény-kinyilvánításra vonatkozó IX. cikkelye ezt a szabadságot szavatolja.
Lehetőség van arra, hogy e mozgalom párttá fog alakulni, „amikor az 1997/27 -es számú törvény értelmében megtartja alakuló értekezletét, amikor megfogalmazzuk szabályzatunkat és politikai programunkat.”
Sabin Gherman fiókszervezeteket alakit Szeben, Kovászna, Hargita és Maros megyékben. „A gazdaságilag önálló Erdélyt, Skócia mintájára képzeli el, amely régiók együttműködésén alapul.” [29]
Egy újabb kecsegtető jel a Trianoni Döntés ellen, amely a prágai napilap, Ludove Noviny oldalain jelent meg, Bohimil Dolezál, a második világháborús Benes-rendeletek elismert kritikusa tollából, 1999, június 8-án. E cikk szerint, a magyar királyságot az értekezleten azért darabolták fel, hogy az egy idejét múlt középkori állam, amelyre semmi szükség nincs, mivel, hogy a modern közép-európai nemzeti államok megalakultak. „Az a mód, ahogy ezt az államot megszüntették, nagyon sajnálatra méltó. . . A tárgyaláson, a magyar küldöttség formális részvétele helyett, kegyetlen parancs békét diktáltak, amelynek célja nem a bölcs és békés állapotok megteremtése volt, hanem az előírt jegyzék szerinti számla behajtása, a haszonhúzás. Hatalmas magyar lakosú területeket csatoltak el a szomszédos államokhoz. Egyharmada a magyar lakosságnak idegen uralom alá került. A háborús károk magas megtérítése, amit a magyaroknak fizetniük kellett, a belső károk, amit a háború és a kommunista forradalom idézett elő, tönkretette a magyar közgazdaságot. Az országot magára hagyták problémájával, ami alkalmat adott a Horthy rendszernek a feléledéshez, és a sebek gyógyítására. A megoldás, melyet Horthy talált, új háborúba vezette az országot. A Trianon, a München és Potsdam Egyezmény, három szégyellnivaló okmány, melyek hitelesítve lettek Nyugat tudtával, vagy azok hozzájárulásával. Ez a három egyezmény rossz fényt vetett Magyarországra, és megnehezítették a kapcsolatkeresést a közép-európai államok és a haladó nyugat-európai államok között.”
Jól ismert tény, hogy a Trianon legvadabb hirdetői a csehek, Masaryk Tamás és Benes Edvard voltak. Az itt említett oláh és cseh véleményeket figyelembe véve láthatjuk, hogy a történelem kereke lassan, de forog. Lehetséges, hogy az új cseh generáció az igazság megismerésében válik a mi revíziós mozgalmunk támogatójává. Ki kell építeni velük kapcsolatainkat. A Nagy Hatalmak még mindig ellenzik e törekvést, de az idő jön, amikor majd ráeszmélnek tévedésükre.
[1] Pozzi Henri: A háború visszatér, 188.
[2] U.o. 189.
[3] U.o. 189.
[4] U.o. 193.
[5] Pozzi Henri: Századunk bűnösei, 298.
[6] U.o. 300. Viorel Tilea, Vajda-Vojvoda titkára: Románia diplomáciai tevékenysége 1919. novemberétől 1920. márciusig. Bukarest, 1922.
[7] U.o. 301. Nitti volt miniszterelnök és olasz kiküldött a békekonferencián. L’Europe senza Pace, 1921. La Decadenza del’Europe, 1922. La Tragedia dell’Europe, 1922. La Pace, 1924.
[8] U.o. 304.
[9] Kostya Sándor: A Felvidék, 156. Padányi Viktor: A Nagy Tragédia, I. 1977. 286.
[10] Pozzi, Századunk bűnösei, 307.
[11] U.o. 307-308.
[12] U.o. 309.
[13] U.o. 320. Marghiloman: Notes Politiques, V. kötet
[14] Pozzi, A háború visszatér, 185.
[15] U.o. 186.
[16] U.o. 191.
[17] U.o. 198.
[18] U.o. 194.
[19] Palotás, Zoltán: A Trianoni határok, Budapest, 1990, 54.
* 1945-től a Szovjetunió része.
* 1945-től a Szovjetunió része.
! Horvátország nélkül.
[20] Szabó Dezső: Az egész látóhatár, Lyndhurst, NJ. 1975.
[21] Pozzi, A háború visszatér, 204.
[22] Raffay Ernő: Magyar Tragédia, Trianon 75 éve, 45.
[23] Pozzi, A háború visszatér, 193-194.
[24] Badiny Jós Ferenc, Ősi Gyökér, 1973, január. 1.2.
[25] Pozzi: A századunk bűnösei 298.
[26] Habsburg Ottó: „Önrendelkezési Jog”, Kanadai Magyarság, 1998. augusztus 29.
[27] Pungur József: „A Kelet-Európai Nacionalizmus és a Nyugat Felelőssége” Hunnia, 1998. június 25. 6-7.
[28] Kostya Sándor: A Felvidék 5. A Túrócszentmártoni Nyilatkozat következtében alakult Csehszlovákia, egyesítve a cseh és szlovák népet.
[29] Fülöp Dénes, Magyar Jelen, 2001. jan. 8. 12.
*B.Kiss-Tóth László.
