Robbant az igazság
Sinkovics Ferenc interjúja egy '56-os munkástanácsi elnökkel: Dénes Jánossal
Dénes János különös alakja a magyar politikai életnek. Megrögzött igazságkereső, Csurka István szerint a nagy küzdők utolsó mohikánja.
S mint ilyet, sok viszontagság érte élete nyolcvan évében.
De mindig az az egyenes beszéd okozott neki bajt, ami elejétől fogva a sajátja. Tizenöt évre ítélte a kádári megtorlás a forradalomban játszott szerepéért.
– Ön még 1956 decemberében is tovább akarta vinni a forradalmat. Nyilván azért kapta a tizenöt évet, mert már akkor sem tudott a fenekén maradni…
– A Richter Gedeon-gyár munkástanácsának elnöke voltam. S mint ilyen, természetesen bekerültem a kőbányai munkástanácsba is, Kőbánya pedig küldöttként delegált a központi munkástanácsba. Hozzá kell tenni, hogy a Kádár-kormány, de az oroszok is tárgyalni kényszerültek velünk. Meglepő módon az oroszokkal sokkal rugalmasabban és közvetlenebbül folytak a megbeszélések, mint Kádárékkal. Ők csak ígérgettek, de semmit sem teljesítettek. Így aztán 1956. december 8-án a központi munkástanács ülésén felvetődött a kérdés, hogy miként kellene válaszolni a kádári hatalom jellemtelen taktikázásaira, perfid magatartására. Én egy két-három napos sztrájkot javasoltam. De totális sztrájkot! Olyat, hogy még víz se folyjon a csapokból, áram se legyen a villanyvezetékekben.
– Megtörtént a sztrájk, de vajon totális volt-e?
– Először még a sztrájk sem volt biztos. A munkástanácsok békülékenyebb szárnya inkább megegyezést akart. Mielőtt azonban szót kaptam volna, befutott a hír a szörnyű salgótarjáni sortűzről. Erre vissza kellet vonulnia a békeszárnynak, úgyhogy megszületett a felhívás az országos munkabeszüntetésre. Egyébként nem lett totális a sztrájk. Ám még így is a népszavazás erejével hatott, azt üzenve, hogy a magyar társadalom teljes mértékben elveti a kádári restaurációt.
– Ekkor már sejtette, hogy a börtön felé fordul a személyes sorsa?
– Hogyne. Kádár úgy válaszolt a sztrájkra, hogy megszüntette a központi és a kerületi munkástanácsokat, s beindított egy hatalmas letartóztatási hullámot a tagjaik, küldötteik ellen. Ezreket fogtak le pár nap alatt.
– Bízott a MUK-ban?
– Nem. Egyfelől rögtön láttam, hogy a MUK a kádári hatalom provokációja, amely megpróbálja kiugratnia nyulat a bokorból, azaz megismerni, beazonosítani azokat az embereket és azokat a csoportokat, akik hajlandók újra mozdulni. Persze még így is megtörténhetett volna, hogy kicsúsznak az események Kádárék kezéből, önjáróvá válik a MUK, s elsodorja a kegyetlenkedő és provokálgató hatalmat. Októberben ez történt! Csakhogy ekkor egy nagy Salgótarjánná tették volna az országot Kádárék és az oroszok. Látták már ugyanis, hogy Szuez fontosabb a Nyugatnak.
– Azt mondja, a forradalmat is a kommunisták provokálták ki?!
– Ez egyértelmű, kérem. Már október 6-án, Rajk temetésén ki akarták robbantani! Locsolták az olajat a tűzre, Münnich Ferenc olyanokat mondott, hogy „a személyi kultusz mocskos és bűzlő mocsarából felszínre kúszott aljas bitangok öltek meg téged, Rajk elvtárs”. Őfelsége, a nép azonban nem ugrott erre.
– Miért?
– Mert ismerte Rajkot, tudta, hogy a saját darálójába dobták be Rákosiék. Valójában a forradalom már akkor elkezdődött, amikor az első szovjet katona magyar földre tette a lábát a második világháborúban. A győztesek demokráciát és félelem nélküli, nyugodt életet ígértek. Ehelyett a legbarbárabb ázsiai megszállás, asszonyaink és lányaink megbecstelenítése következett, arról nem is beszélve, hogy olyan demokráciát teremtettek, amelyben képviselői mentelmi joga ellenére is letartóztatták Kovács Bélát, s deportálták Szibériába. Innen már csak két lépés volt Recsk, a megsemmisítő tábor.
– Provokációt említ a forradalomról szólva, Körmömszakadtáig című könyvében azt is leírja, hogy már október 23-án vadonatúj fegyvereket osztogattak teherautókról a városban, pedig a tömeg még nem tartott ezen a ponton. De miért nem vették észre a kommunisták, hogy nem tudják majd tartani a gyeplőt?
– A gőg elvakította őket, nem gondolták át a részleteket. Különös konstelláció alakult ki ugyanis. Vegyük például azt, hogy amikor a Vörös Hadsereg elhagyta Ausztriát 1955-ben – rossz nyelvek szerint pénzért –, mi itthon komolyan hittünk benne, hogy életbe lép a párizsi békeszerződés, s kilencven napon belül innen is kimennek az oroszok. Aztán: rendkívüli titkosszolgálati aktivitás volt Budapesten, ahogy mondták, ez volt a kémek eldorádója. Főként a románok és az izraeliek nyüzsögtek sokat, felmerült ugyanis az elvi lehetősége annak, hogy itt folytatódik majd a híres sztálini orvosper. De meg kell említeni a Közel-Keleten zajló eseményeket is, valamint a poznani felkelést. Na most Budapesten egyetlen pontban találkozott minden hatás október 23-án, s igazságrobbanás történt.
– Igazságrobbanás?!
– Igen, a forradalom a megtisztulás nagy és közös élményévé vált ennek a népnek, magyarok milliói akartak különbek lenni tegnapi önmaguknál.
– Csakhogy azt is leírja könyvében, mekkora csalódást okoztak önnek ezek a magyarok, amikor 1963-ban kijött a börtönből… A tizenöt évből hetet töltött rács mögött.
– Kijöttem, és öngyilkos akartam lenni. Mert szétnéztem, s egy maga alá rondított társadalmat láttam. Abban a hitben és azzal a lélekkel ültem a börtönben, hogy azzal is ellenállok, demonstrálok. Azt hittem, hogy a kintiek is ugyanebben a lelkiállapotban vannak. Ehelyett viszont sokan megtagadtak, amikor kiszabadultam, csak a legrejtettebb módon kaptam szimpátiát. Ez már a véres megtorlással keltett félelem és az induló gulyáskommunizmus eredménye volt.
– Igen, de Dénes János nem akarta letenni a „fegyvert”. Nyilván 1956 folytatásaként lépett be a hálózatba a nyolcvanas években…
– 1986 decemberében robbantam be az akkori ellenzéki mozgalomba. Meghirdették a harmincéves ’56-os találkozót, ami persze illegálisnak indult. Azonban az MSZMP is épp ekkor ünnepelte első kongresszusának harmincadik évfordulóját, s innen számos, magasabb rangú pártember szállingózott át hozzánk. Már korábban, 1985 nyarán, Donáth Ferenc temetésén is felfigyelt az ellenzék a sírnál mondott beszédemre, és az ’56-os találkozón is mondtam néhány jól sikerült mondatot. Végül is ezen az úton lettem a hálózat vezetőségi tagja. Akkor hagytam ott őket, amikor Kis Jánosék megcsinálták az SZDSZ-t a hálózatból. Lenini módon.
– Ez hol történt?
– A Jurta Színházban, amelynek Berecz János volt a mentora.
– Na ne vicceljen!
– Úgy volt, hogy Sáfár Anikó, Berecz János későbbi felesége vezető színésznő lesz a Jurta Színház társulatában. Innen adódott a kapcsolat.
– Ön 1990-ben az Országgyűlés MDF-es képviselője lett. Ma is sokan emlegetik azt a pillanatot, amikor nemes egyszerűséggel akasztófára küldte a csibészeket egy parlamenti felszólalásában. Mindenekelőtt azt a Marosán Györgyöt, aki mindenütt azzal dicsekedett, hogy ő hívta be az oroszokat 1956-ban…
– Kérem, ez így nem igaz. Azt mondtam, ha már nem akasztottuk fel Marosánt, akkor ne foglalkozzunk a Szatmári-féle kapcabetyárokkal. Tudni kell, Torgyán Józsefnek Szatmári volt a hálózati neve. Amikor tizenöt évre ítélt Tutsek, a hírhedt vérbíró, Torgyán József volt az írnoka. A felszólalás miatt kipellengérezett a sajtó, innentől kezdve neveztek „akasztós Dénesnek”.
– A ciklus végén a MIÉP-ben kötött ki. Miért?
– Azért, hogy létre tudják hozni a frakciójukat. Csurka intellektusa egyébként is nagy hatással volt rám. Még a kistarcsai internálótáborban ismertem meg, a forradalom után. Megértettem őt, mint ahogy a furcsa emberek megértik egymást. Neki zseniöntudata volt, nekem meg mártírkomplexusom. Én például egyedül álltam a bíróság előtt, nem volt velem senki. Hamarabb ítéltek el engem, mint Rácz Sándort és a többieket, s én erre ma is hallatlanul büszke vagyok.
– Kevesen tudják, hogy Dénes János volt az, aki olyan törvényjavaslatot terjesztett be az első parlamenti ciklusban, amely a forradalom tiszta emlékét lett volna hivatott védeni. Nem lett belőle semmi, így nevezhette aztán Nagy Imre politikai örökösének magát Gyurcsány Ferenc 2006 októberében, Dénes Jánost pedig nem sokkal később hasba lőtte a rendőrség...
– A forradalom 50. évfordulóján délelőtt a Corvin közi megemlékezésen beszéltem, délután pedig kitüntetést kaptam az egyik ’56-os szervezettől. Épp ünnepi vacsorára készülődtünk a Magyarok Házában, egyetlen saroknyira az Astoriától. Hallottam odabent a csatazajt, s kiléptem a kapu elé. A feleségem vissza akart tartani, de nem tudtam a helyemen maradni…
Sinkovics Ferenc
