Lassanként, de nem fájdalommentesen 70. esztendő telt el az égbekiáltó
történelmi magyar tömegmészárlás óta. Az 1944-ben kivégzett 13 ártatlan
áldozatról az idén is valószínű megemlékeznek Erdélyben az erdővidéki
Szárazajtán.
Úgy
történt akkor, hogy a román Maniu-gárdisták az iszonyatos év szeptember elején
a, borzadály havában, a falu közelében tartózkodó német csapatok, felvették a
harcot a bevonuló román és szovjet csapatok ellen, és több román katona is
elesett. Majd a felelősséget a
lakosságára hárították. Ezt torolták meg a németek kivonulása után a faluba
érkező román szabadcsapatok. 1944. szeptember 26-án, - miután két embert már
hajnalban, saját otthonukban agyonlőttek – a falu 16 és 60 esztendő közötti
magyar lakóit az iskola udvarára terelték, ahol egy előzetesen összeállított
lista alapján kezdődött el a mészárlás. További hét embert végeztek ki a tömeg
előtt, kettőt pedig, a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Nagy Andrást
baltával lefejezték. A 45 éves Nagy D.József tíz lövés után is életben maradt,
ő később hunyt el, míg a 38 éves Tamás Lászlóval az összegyűltek közé leadott
sortűz végzett.
Csak 1990-ben lehetett első alkalommal megemlékezni a vérengzésről, -
ugyanakkor tartották – 46 év után ! – az elhunytakat megillető egyházi temetési
szertartást is.- Írja Böjte Ferenc író a Székely Hírmondó tudosítójában azzal
kiegészítéssel, hogy szeptember 26- án
vasárnap, a délelőtti istentisztelet után a falu
központjában található emlékműhöz vonulnak, ahol felevenítik a szörnyű nap
eseményeit, és elhelyezik a kegyelet koszorúit.
Itt olvassuk el a Szárazajta vértanu lakosai levelét, melyet az ott élők
1946.november 13-án írtak., így Nagy G.István,
Nagy D.József, Elekes Lajosné, özv.Szép
Béláné, Gece Béláné, Németh Gyuláné, özv.Málnsi Józsefné, Nagy
Lina, Tamás Lászlóné, Szabó Benjaminné,
Fábián Sándorné: „Mi, kiknek hozzátartozóit a Maniu gyilkos gárdái 1944.
szeptember 26-án a legembertelenebb módon megkínozták és kegyetlenűl
lefejezték, csak azért mert magyarok voltak., FELHÍVUNK minden becsületes
magyar embert, hogy őrizkedjen az emberi mivoltból kivetközött gyilkosoktól, akik életünket és
családunkat szerencsétlenné tették.
Maniu és pártja Szárazajtán bebizonyították, engesztelhetetlen ellenségei
népünknek. Innen, Szárazajtáról, tudja
meg az egész ország magyarsága,
hogy az ártatlanul
lemészárolt testvéreink átka
száll minden olyan magyarra, aki ezek után még Maniu cinkosaira szavaz. Még a csontjaikat is ki fogja vetni a szabad
székely föld magából, ha maradék népünket is a bárdos hóhérok kezére akarját
juttatni. Mi a Magyar Népi Szövetségre szavazunk, amely megmentett a
gyilkosoktól és oda hatott, hogy a bűnösök elvegyék méltó büntetésüket.” Nem
tartozom a reményvesztett lelkek közé, és mindig vallottam, hogy sem a
szellemet, sem a szellem alaktalan talaját: magát a népet, semmiféle népet nem
lehet kiirtani.Most azonban (...) bevallhatjuk: van egy mód, amely biztos a szellem
és a nép kiirtására: ha ugyanis mi magunk közrejátszunk ebben. – fogalmazta meg
a ma is érvényes üzenetét Tamási Áron.
A politika, - a mai politikát is
ideértve! – nem a lehetőségek művészete. Rubik Ernő üzenete is szól a
Székelyföld népének :”Nem érzem eldöntendő kérdésnek azt, hogy melyik országban
éljek. Ez a probléma születésemkor eldőlt. És most, hogy a fél világot
bejártam, csak azt mondhatom, sehol másutt nem szeretnék élni. Utazni,
tapasztalni, élményt szerezni, azt igen. De élni nem.” Ezért ragaszkodunk ehhez
a földhöz, a hazához mely valójában nagyon sokszor nem más mint a választás
kényszere: a végzetes és a kellemetlen között. „Európának egységes kontinenssé
kell válnia, a múlt olyan előítéleteit, valamint területi és vallási konfliktusait
pedig, amelyek a történelem folyamán annyi emberéletet értelmetlenűl kioltott,
egyszer s mindenkorra meg kell végre szüntetni.” (Sir George Solti) „Egy-egy
népet a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít. Magyar az,
kinek nyelve és esze magyarul forog.” (Illyés Gyula)
Az
édasapának könnyelmű és bűnös életvitelű fia nagy gondot, fájdalmat, nagy
szomorúságot okozott. Valahányszor a fiú valami bűnt követett el, - az édesapa mindig
egy-egy szeget vert az ajtófélfába. Idők múltán
az ifjú megtért és szakított korábbi életmódjával. Ekkor az apa a
szegeket sorban kihúzta az ajtófélfából, végül odahívta a fiát és
így szólt: „Lásd fiam, hála Istennek, a szegek már mind kinn vannak.”
A fiú azonban sírva fakadt és így
kiáltott fel: „Igen atyám, a szegek, a szegek kinn vannak, de a helyei
ottmaradtak!”
A
kereszten Jézust nem a szegek, hanem a szeretet tartotta. A valamikori
fájdalom „szegekhelye „ pedig mindenkori figyelmeztetés.
