Magyar Ari A Remény…
Néha eltűnik, mint a kámfor,
néha tombol benned, szinte lángol.
Kergeted, mint a színes délibábot,
jó lenne hinned, hogy vele
az álmaidat majd valóra váltod.
De nem így van ez, tudod te már…
a remény mindig pár lépéssel
előtted száll.
Hiába futsz utána lélekszakadva,
nem is figyel a segélyért kiáltó,
kétségbe esett, hívó szavadra.
De te eszelős, kitartó módon,
követed őt szolga módon,
hogy feledd a Föld könnyét, bánatát,
a háborút, a vészek zuhatagát,
a betegség sújtását,
a vérgőzös gyűlöletet,
a hazugság-tengert,
a megtévesztett tömegeket,
kik fel sem ismerik önmaguk javát,
és bódultan szívják az ámítás szavát,
hogy éheznek, fáznak, el sem hiszik,
mert letompultak az érzékeik…
De te reménykedsz,
hogy nem marad ez így,
reményed majd egy szebb korba repít!
Megtisztul minden, mint a tavaszi esőben a rét,
szemekben mosoly, lelkekben kedély…
szíved dalol, a boldogság száz hangja cseng,
reményed honos lett itt, idelenn.
Közénk települt, barátunk lett,
egységbe került a szó és a tett.
A szónak igaz csengése gyógyítja a szívünket már…
a múlt sérelme is kevésbé fáj.
Nem kell kergetned, megtölti napjaid,
vele már valóra válthatod az álmaid.
Ez az én reményem, és reménykedem
a Remény nem hagy majd csorbát…
a Reményemen.
Budapest, 2009.05.24.
*******************************
Magyar Ari
A remény…
Lelkem susogó tengerén
kis csónakban távol,
ring - sajgón és fájón:
a remény,
hogy lehetne még,
jöhetne még…
kellene még…
a szerelem áldón,
mindenségre vágyón,
örökké, s örökre,
végtelen gyönyörre…
De az alkony ködje,
alattomos csöndbe
fátyolt von a tájra.
Lelkem tengertükrén
tűnik a semmibe,
szürke köddé válva
reményem csónakja,
szívem örök vágya!
Budapest, 2010.08.07.
********************
Magyar Ari
A remény hal meg utoljára
A remény hal meg utoljára,
meglehet,
de elveszthetted már korábban,
s ettől szürke az életed.
Mert minek is reménykedni,
szerelemben, boldogságban,
és mindenben, amitől az életünk
oly tarka szép,
ha mindegyik kútba esik,
s el is tűnik nyomtalanul
azonképp!
Budapest, 2009.03.21.
