Publicisztika,érdekességek,vers, kultúra,bulvár: Exe Géza (politikai tanulmánya): ...és eljött a provokátorok kora?

Még jó egy év van a 2014-es országgyűlési választásokig, de a választási harc már bőven megkezdődött és amint az sejthető volt eddig is, minden eddiginél durvább kampány elé néz Magyarország. Hogy miért is? Hát azért, mert az Orbán-kormány véget vetett az 1990-es rendszerváltáskor hathatós amerikai segítséggel kialakított status quo-nak. Annak a világnak, hogy a 90-ben szovjet „tartótiszt” nélkül maradt magyarországi kommunista kollaboránsok gyorsan új gazdákat kerestek maguknak, akik hajlandóak voltak garantálni a büntetlenségüket, a biztonságukat, az egzisztenciájukat, feltéve, hogy ők meg ugyanazt teszik, mint addig is – árulják a hazát, csak mostantól nem a Szovjetuniónak, hanem a Nyugat megfelelő érdekcsoportjainak.

Az ellopott rendszerváltás

Erről szólt az ún. „rendszerváltás”. Erről szólt, hogy lényegében érintetlen maradt a magyar jogrend s benne a gyorsan aktualizált 1949-es Alkotmány, ami ezt az új status quo-t volt hivatott biztosítani (Naná, hogy a balliberális kormányok nem akarták megváltoztatni. Miért is akarták volna, mikor a nekik megfelelő környezetet betonozta be?). Erről szólt a kommunista nomenklatúra számonkérésének, a lusztrációnak az elsikkasztása (Köszönjük Sólyom László!!!). De erről szólt a végrehajtó hatalom, az igazságszolgáltatás, a rendvédelem és főleg a gazdaságirányítás apparátusainak érintetlensége, amelyek az immár demokratikus díszletek között, a kirakatban ügyetlenkedő MDF-es professzorok háta mögött biztosították az posztkommunista hatalomátmentést, a rablóprivatizációt, a gazdasági pozíciók, a közvagyon hasznosítható részének megszerzését.

Az elképzelt modell elég egyszerű volt. Az SZDSZ-be tömörült, ultrabaloldaliból hirtelen liberálissá avanzsált értelmiségi szubkultúra adja a „szürkeállományt”, ami vezeti az országot, a külföldi megbízók iránymutatásainak megfelelően. Sajnos a modell rögtön induláskor megbukott, mert Magyarország nem bízik a budapesti, magát immár „liberálisnak” nevező arrogáns, az ország népével semmilyen közösséget nem vállaló, a magyar identitást tagadó és romboló, önmaga értékét és támogatottságát állandóan túlbecsülő társaságban. Így a modellt módosítani kellett, s 1994-re kialakult az SZDSZ-MSZP koalíció, ahol az SZDSZ adta a nyugati utasításokat, elvárásokat közvetítő „élcsapatot” (orwelli terminológiával: a belső pártot), az MSZMP/MSZP nomenklatúrája pedig hozta az olcsón, akár lejárt szavatosságú tésztával is megvehető tömegbázist, a kádári nosztalgiával bolondított szavazókat a demokratikus komédiához - cserébe pedig betegre lophatta magát.

A modell eredménye ismert. Egy olyan ország, ahol az ember képtelen volt megérteni, hogy hogy lehetnek ilyen alacsonyak a bérek, amikor nyugati mércével is magasak az árak. Hogy lehet, hogy minden működésképtelen, lassú, rossz minőségű, igazságtalan és persze forráshiányos ekkora adók és ekkora hitelek felvétele mellett? Aki csak egyszer is járt nyugaton, aki csak egyszer is dolgozott arrafelé, vagy akár csak beszélt egy nyugaton elő emberrel, az tudta, érezte, hogy itt valahol borzalmas pénzeknek kell elfolynia.

Liberális "értékek" - végveszélyben

Ez a jól kigondolt, Európai igazi „értékeit” tükröző kifosztó-automatizmus került veszélybe 2010-ben, amikor a magyar választók kétharmados parlamenti többséggel ruházták fel azt a politikai erőt, amelyik azt ígérte, hogy véget vet az igazságtalan rendszerváltás korának, a kommunistából egy csapásra kapitalistává vált, külföldről dróton rángatott paraziták uralmának.

Most nem térnék ki arra, hogy a Fidesz-KDNP hány és hány ponton okozott csalódást a saját választóinak. Van, ahol tehetségtelen, ostoba káderek, van, ahol az érthető, külső körülmények és van, ahol a holdudvar egyáltalán nem patyolat tiszta gazdasági érdekei okoznak olyan anomáliákat, amelyekkel rendkívül deprimáló együtt élnie egy Fidesz-szavazónak. (És a végtelenségig nem is fog együtt élni ezekkel!)

Mégis, ha összegez az ember, azt kell mondjam, a rendszerváltás óta eltelt 23 évben ez a kormány képviselte leginkább a magyarság érdekeit itthon és külföldön egyaránt. Koránt sem tökéletesen, sok kapkodással, sok hibával, sok felesleges konfrontációval, és persze sok megalkuvással is, de mégis a második Orbán-kabinet tette eddig a legtöbbet azért, hogy Magyarország végre valóban az a szuverén ország lehessen, aminek korábban hittük, s ami valójában egyetlen másodpercre sem volt az elmúlt 23 évben. Mielőtt valaki félreértené: nem azt mondom, hogy az Orbán-kormány kiváló teljesítményt nyújtott, csupán azt állítom, hogy az 1990 óta alakult magyar kormányok közül ez a kormány tette a legtöbbet a magyarságért.

Ez a harc lesz a végső?

Nem véletlen, hogy 3 éve, kisebb megszakításokkal folyik a külföldről támogatott puccskísérlet az Orbán-kormány megbuktatására és most fordulnak a célegyenesbe az egyre idegesebb, szétforgácsolt, tömegbázissal nem rendelkező, ötlettelen és üzenethiányos balliberális csoportok. Úgyhogy ha eddig alkalmanként erős és durva volt a nyomás a magyar kormányon, akkor most lesz csak igazán az. Látnunk kell, hogy egy kicsi, de annál erőszakosabb, pénzzel és hírközlési eszközökkel kiválóan felszerelt, idegen érdekeket kiszolgáló kisebbség akarja visszavenni a hatalmat az országban. És amilyenné vált a világ az elmúlt néhány évben, sajnos azt kell mondjam, hogy a megbízóik tényleg semmilyen eszköztől sem riadnak vissza az akaratuk véghezvitelében.

Mostanában sokat emlegetik Saul Alinskyt, akinek provokációs technikákat összefoglaló módszertana bibliaként szolgál minden kommunista (újabban: liberális) felforgatónak. Ne legyen kétségünk, hogy az USA-ból januárban Magyarországra érkezett ún. „közösségszervezők” pont Alinsky 12 pontjának alkalmazásáról tartottak gyorstalpaló kurzust a HaHa rohamosztagosainak, akik már be is vetették a tanultakat a Fidesz-székház megrohanásakor. Igaz, az ott elkövetett (bűn)cselekményekkel végül nem sikerült rendőri erőszakot kiprovokálniuk a baráti médiamunkások fényképezőgépei előtt, csupán egy ideges öregember ronda, savazós beszólását sikerült felmutatniuk (bár azon sem lennék meglepődve, ha a „savazós” bácsi is a csapat tagja lenne, elvégre a Reichstag felgyújtásához is a Nemzetiszocialista Párt biztosította az agent provocateur gyújtogatókat.)

De mit tehetünk a provokációk ellen?

Szóval az előttünk álló év a provokációk éve lesz. Provokációk kellenek, hogy a hippokrita, Magyarországot gyarmatként kezelő Nyugat kellőképpen „aggódhasson” a magyarországi demokrácia állapota miatt és különböző zsarolásokkal nyomást gyakorolhasson a kormányra, a gazdaságra, a forintra. Provokációk kellenek, hogy diszkreditálják a magyar kormányt külföldön és főleg belföldön, illetve diszkreditálják a magyar kormányt támogatókat (például a Békemenetet). Úgyhogy jó lesz résen lenni, mert a provokációk ellen nehéz védekezni, különösen, ha nem vagyunk hajlandóak megérteni, hogy a provokátorokat kizárólag türelemmel, nyugalommal és méltóságunk megőrzésével lehet legyőzni. Minden más reakció a provokátor malmára hajtja a vizet. Tehát türelem és nyugalom és méltóság.

Szerencsére a modern technika ad még egy önvédelmi eszközt a kezünkbe: tessék mindent videóra rögzíteni. A videófelvételre is alkalmas digitális fényképezőgépek és okostelefonok korában ez már nem lehet probléma. Tehát tessék rögzíteni és dokumentálni a provokációkat. Aztán irány velük a Youtube.

Tehát még egyszer: nem savazunk, nem pattogunk, nem fenyegetünk, nem idegeskedünk, nem vitatkozunk, nem veszekszünk, nem verekszünk. Bármelyik ezek közül egyenlő a provokátor győzelmével, bármi is történt, biztosak lehetünk benne, hogy már aznap a HVG és a 168 óra nyitólapján fogunk virítani valami elképesztően aljas képaláírással. Ehelyett inkább nyugodtak maradunk, (mert tudjuk épp provokáció folyik ellenünk), rutinos mozdulattal elővesszük az okostelefont és rögzítjük minket ért a provokációt. Minél többen, annál jobb.

Végül hadd ajánljak egy rendkívül érdekes videót a kedves olvasó figyelmébe. 1983-ban egy Yuri Bezmenov nevű ex-KGB ügynök előadást tartott az USA-ban a KGB által a demokratikus országok meggyengítésére és megdöntésére alkalmazott felforgató stratégiákról. A hosszútávú stratégia hozzávetőleg egy nemzedék felnövekedése alatt, négy lépésben dönti meg a fennálló rendet az adott országban. A négy lépés: demoralizálás, destabilizálás, krízis, hatalomátvétel. Persze, a videón elhangzottak és a jelenlegi magyarországi jelenségek közötti bármilyen hasonlóság, csakis a véletlen műve lehet.)