November 25.
Anyám egy porcelán figurát hozott be a szobámba. - Eltörött, - mondotta és letette a sévresi pásztort és letört pici kezét az asztalomra. Formája egy pillanatra elragadóan tükröződött a gondolataim közé. Vagy talán csak azért volt olyan meseszerű és szép, mert annyira csúnya és leverő volt mindaz, amire nekünk mostanában gondolnunk kellett?
- Úgyis tudom, hogy itt telel te nálad, - mondotta Anyám, egy kis szemrehányással, szinte utalva apró megbízásaira, melyekről időnként megfelejtkeztem. Azonnal elviszem.
- Nem, hiszen ráér, ha valami más dolgod van. Egyszerre nem volt többé. Semmi más dolgom a világon, csak az ő kis porcelán figurája. És elbúcsúztam tőle és mentem.
Sötétedett. Elvétve, féllánggal égtek a gázlámpák, a tegnapi szemetes ládák álltak a házak előtt, melyeket nem fuvarozott többé senki sem. Erjedt, savanyú szag terjedt a levegőben és táplálta a járványt, mely hetek óta kísért a városban. Befordul a söpretlen kapukon, feloson a piszkos lépcsőkön és a fűtetlen szobákban ráteszi a kezét az emberek mellére.
Az Akácfa utcába értem. Az utca jóformán egészen sötét volt. Csak a boltok lámpái vetettek ki sárga kockákat a gyalogjáróra. Az egyik szegényes kirakatban régi porcelánok álltak. Benyitottam az ajtaján. Odabenn a polcok, az asztal, minden tele volt törött porcelánnal és a ragasztómester kalappal a fején, téli kabátban ott ült a hidegben a sok cserép között. Mintha egy németalföldi piktor festette volna oda. Az arca nemes szabású volt és nagy ősz szakálla eltakarta a mellét;
Mutató ujján egy régi címeres gyűrűt viselt... Egyszer, hogy ott jártam nála, elmondta, hogy vidékről került fel Pestre. Volt földje, vén fák alatt szép oszlopos udvarháza, négy lóval járt és kedvtelésből régi porcelánokat gyűjtött. Aztán elment a föld is, a ház is, a négy ló és a gyűjtemény, csak az a tudománya maradt meg, hogyan lehet az eltört porcelánokat megragasztani. Most ebből él. Szűkösen, valahogy...
Mikor kijöttem a boltjából, nem mentem mindjárt haza. Egyik utca hívott a másik után, ballagtam előre és szomorúan gondoltam annak az őszfejű magyarnak magyar sorsára. Bolt, bolt mellett maradt el mögöttem, Weiszok, Braunok, Schwarzok üzletei. Zsibárusok, edénykereskedők, szappanárusok, kis bazárok tulajdonosai. Nemrég még Galíciában éltek, aztán egyszerre cipőzsinórt árultak a pesti utcák szegletén. Téglát soha se hordtak, földet soha se kapáltak. Könnyen kerestek vettek és eladtak. Ma már boltjuk van. Milliók bölcsője. Ők ott kezdik a szűk utcában, ahol a mieink tengődve végzik.
Túl a Dob utcán a Rombach utca tájékára értem. És a budapesti gettó zsivajogva nyüzsgött körülöttem. Senki se szabta ki az özönlő zsidóságnak ezt a városrészét. Elmúltak már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott meg zsidó, nem lehetett saját neve alatt se háza, se üzlete. Ötven év alatt birtokukba vették, a várost. De azért csináltak maguknak még egy külön gettót is. Egész utcákat leptek el, házakat szálltak meg, amelyekben egymás között lehetnek. Az újonnan épített utcák és házak sebesen piszkolódtak. És a kapuk torkából ugyanaz a szag árad, amelyet az amszterdami, a római és a velencei gettóban is, éreztem...
Felpillantottam. Mintha egy idegen városban jártam volna, melynek házai hangtalan tanácsot tartottak maguk között a világított boltokon felül a sötétben... Amit eddig sohase vettem észre, hirtelen úgy rémlett: valaminő konok ellenséges élet él itt, amely nem közös a mienkkel, amelyből mi ki vagyunk zárva. Köd szakadt és alatta látható lett az utcák arcjátéka. A győzedelmeskedő idegen faj biztonságérzete úgy megnövekedett, hogy szinte már elfeledte beburkolni magát. Pedig sokáig titkolódzott. És mi itt éltünk és nem hallottunk, nem láttunk semmit. Nem kerestük az események eredetét és míg ők fanatikusan fogták egymás kezét, faluvégi pálinka mérőkön, tömeglakásokon, szerkesztőségeken, boltokon, bankházakon, palotákon át, végig öt világrészen, mi árva magyarok nem tudtuk megfogni egymás kezét még kicsiny országunkban sem.
Csak most eszmél közülünk egyik-másik, pedig már tegnap is történt az, ami ma történik. Akkor titkos homályban, most világos nap alatt. A bevándorló kitúrta fajunknak az arcvonását az űrből, kivájta a lelkünket a dolgokból és a saját arcát, a saját lelkét tette a helyébe. Régóta tart már itt a baljóslatú mozgalom. Idegenből jöttek emberek, akik csak nekünk voltak idegenek, de nem a gettó népének. Ők súgtak egymásnak dolgokat, melyeket mi nem hallottunk és odébb mentek más városok gettóiba, ott is súgtak és onnan is odébb mentek. Trockij járt Budapesten. Évek előtt lakott itt. Mások is jöttek, olyanok, akikről csupán ők tudták, hogy mit akarnak. Mi csak lárvákat láttunk, melyek összehajoltak, de sohase hallgattuk ki, amit egymásnak súgtak.
Ebben a percben egyszerre úgy éreztem, mintha az egész városnegyed beszélne, mintha lakóinak ősi könyvéből mondana valamit minden utca és minden ház: "Szemük van és nem látnak, fülük van és nem hallanak."
Vándorló tekintetem hirtelen megakadt. Hárman voltak. Az egyik néger arcú volt. A másik nehéz, hajas képű. A harmadik egészén kicsi, a szemhéja vörös, a pillái fehérek. Összedugták a fejüket. Egy kirakat elé álltam és úgy tettem, mintha azt nézném. Ők hárman elhallgattak. Láttam az üvegben, ahogy oldalt pillantottak, összeintettek és odébb mentek... Szemközt két kaftános jött. Prémes kalap volt a fejükön. Piszkos kezük hevesen mozgott a válluk magasságában. Az egyik mondott valamit, a másik a földre nézve hallgatta. Szurtos ujjával megfogta pajeszét és egyenesre húzta az arca mellett, le az álláig. Egy darabig így állt töprengve és elvétve szavakat mormogott. Ekkor vehette észre, hogy figyelem. Hirtelen elharapta a szót és eleresztette a pajeszét. A tincs visszagöndörödött a füle mellé. Ezek is odébb mentek.
A Király utca, hemzsegett körülöttem. Fésületlen, kövér asszonyok álltak egy kapualjában. A gyalogjárón selyemruhák suhogtak, a piszok szagával komisz parfüm szaga keveredett. Gyerekek visítottak. A héber betűs vendéglőkből fokhagymabűzös ételszag áradt. A kicsiny boltok ajtaja szüntelenül nyíl és csukódott és a rájuk akasztott holmik himbálództak. Láncok, órák verődtek az üveghez; harisnyák, szalagok libegtek. Rosszul világított kirakatok, viselt ruhák, cukrászsütemények, kopasztott libák, ékszerek, cipők. Egy asszony gyerekkocsiban szappant tolt. Az utcaszegleten fügét árult egy kaftános görbelábú kis rém és dülledt szemével felpislogott a tolongó emberekre. Egy vörös szakállú megállt mellette. Sebesen beszéltek és közben így mozgatták a szájukat, mintha forró ételt forgatnának benne. Amint közeledtem hozzájuk, a vörös szakállú sarkon fordult és beugrott egy aranyműves boltba. Utána néztem. A kirakatban egy furcsa öreg óra állt. Vajon mit kérhetnek érte?
Az ajtóra akasztott láncok csilingelni kezdtek, ahogy benyitottam. A füstös mennyezetről egy ernyős lámpa lógott le mélyen a pult fölé, melyen üveg alatt gyűrűk és függök guggoltak a bársonypárnákon. A lámpa ernyője leverte a fényt és árnyékban hagyta az arcokat. A szegletben többen álltak, de ahogy észrevettek, bementek a bolt mélyébe. Csak egy lompos puha testű leány maradt ott Mialatt kérdezte, mit akarok, minduntalan borzas fekete hajába kapott és megvakarta a fejét. Közben az ajtót figyelte. Mikor nyílt, sebesen lehajolt a pultra és anélkül, hagy felpillantott volna, maszatos hüvelykujjával hátra bökött a válla felett, mintha oda mutatna. Egy jól öltözött prémkabátos férfi ment el mellettem; az arca végtelenül közönséges volt. Hirtelen behúzódott a többi után. Aztán egy tengerész jött, azt is magukhoz hívták. Suttogva sok hang mormogott a homályos szegletben. Kétségbeesett kényszer hajtott. Hallani akartam valamit, egy mondatot, amit nem szánnak nekünk, amit maguk között beszélnek, de egy szót sem bírtam megérteni...
Az üzlethelyiség libazsírszagú fülledt melege fojtogatni kezdett.
- Nem, ez nem felel meg, - vetettem oda a leánynak és az undor borzadásával kirohantam a boltból.
Sebesen mentem előre, szinte futva iramodtam a tömegen át, mintha egy összeesküvés hálójából menekülnék, amely körülöttem hullámzott, de amelyet megfogni mégse lehetett, mert ahol hozzáért az ember, szétmállott, mint nyálka.
Sötét prédalesés volt az egész városnegyed. Utcáiban valaminő bűntény járt készülődve. Házaiban egy mohó élet virrasztott, mely sok ezer év óta soha se hunyta le a szemét.
El, el innen, ki a szabadba! És közben szinte újra láttam a körúti zugszálló szobáját, a tanácskozó szidókat, az orosz pénzt az asztalon, láttam az aranycvikkeres őrmestert, aki Kun Béla nevét mondta a katonáknak és felötlött Jászi és Kunfi és Hatvany Lajos arca és a kis görbelábú rém az utcaszegleten, a vörös szakállas és a lompos leány... Mind egyet akarnak, ők akik fogják egymás kezét, mind, valamennyien és mi nem tudunk többé semmit sem akarni.
Éjjel egy cikket írtam Magyarország asszonyaihoz. Asszonyok! Ne aludjatok, mert a gyerekeiteknek nem lesz hová lehajtaniuk a fejüket...
November 26.
Délután volt. A Teréz körút felé mentem.
Gróf Batthyány Lajosné telefonon üzente, hogy beszélni szeretne velem. Sűrű tömegen haladtam át. A várost feszítették a folyton özönlő menekültek és a hazatérő katonák ezrei. A körutakon napról-napra zsúfolódott az ember. Szinte alig fértek már. Áradásuk beleömlött a mellékutcákba is, zsivajgott, tolongott és az újságvállalatok kirakata előtt összetorlódott, mint egy görcs. Az "Az Est" üvegablakán belül fényképek lógtak. Az egyik alatt írás látszott: a katonatanács tagjai. A tömeg nem engedett közel, csak messziről, elmenőben láthattam egy pillanatig. Dicsőségben kifüggesztett arcok, emberek képei, akiket az októberi lázadás vádja illet, akiket egyszer talán még számadásra hívnak más idők.
- Mit szól hozzá? - Kérdezte az ácsorgók közölt egy hang. A hadügyminiszter sikkasztás, gyilkosság és rablás miatt elfogatta Heltait. - Azt, aki városparancsnok volt? - Azt... és most gépfegyveres vonaton lövöldözve jönnek a tengerészek, hogy kiszabadítsák. Ebből még baj lesz. - Egyszerre szétfutott a hír. - Hallotta? Nem igaz... De igaz! - Riadalom támadt. És a körúti nép lármázva adta tovább: - Jönnek a tengerészek! Ott hagyták Pozsonyt is, a cseheket is...
Zsúfolt villamosok zúgtak el mellettem, belülről szinte szétnyomta a tolongás a kocsikat, köröskörül lógtak rajta az emberek. Katonák jöttek szemközt. Egyszerre az egyik furcsán előrelódult, a saját lábában botladozott és hasra esett az utcai nép között. Senki se törődött vele, bajtársai is odébb mentek. A háborús évek valaminő visszamaradt irgalmas mozdulatával odahajoltam hozzá. Talán műlába van, talán nyavalyatörős? Mikor a karját megfogtam, hogy talpra segítsem, ocsmány öklendés bugyborékolt ki a száján. Visszarántottam a kezemet. Részeg volt és a bajtársai hátraröhögtek.
Az út hullámzása megint sodort tovább, de a gondolataim közé egy tüske akadt. Katonák... magyar katonák. Valamikor, de hányszor is, könnybe lábadt a szemem, ha rájuk néztem. Hálát és tiszteletet éreztem irántuk, büszke voltam rájuk. Szerettem őket, mint az én gőgös fajomnak a bátorságát. Mi lett belőlük...
Már kinn jártam az Andrássy út táján. A Batthyány palota sötétre szürkült köveivel, mint a firenzei Palazzo Gondi idevetődött tükrözése állt a modem, jellemtelen körúti házak között. A rácsos kapu nyílott és a kapuboltozás mélyében egy földszinti folyosón át néhány lépcsőfokhoz értem. Kis téli szállásuk volt ez gróf Batthyány Lajoséknak. Fenn az emeleten az öreg grófné lakott, Batthyány Lajos anyja, a 48-as idők nagy vértanújának, gróf Batthyány Lajosnak egyetlen leánya. Az inas bejelentett.
A tágas földszinti szalonban tompított félhomály szőtt vörhenyes derengést. Régi ünnepélyes bútorok között virágzó azáleák, világos brokátok, selyem lámpaernyők, puha párnák lágyították a sötét vonalakat. A kandallóban tűz égett és a világossága hátulról finoman körülrajzolta Batthyány Lajosné alakját. Magasan, nyúlánkan jött felém. Nem találkoztam vele az októberi események óta. Szép volt most is, de a haja, mintha megőszült volna. Keskeny kezének ideges mozgásában elnyomott nyugtalanság látszott. Az események és szereplőik egy része oly közel áll hozzá, hogy mikor a keserűség szavakba forrott bennem, szinte kérdően néztem fel nemes vágású magyar arcába. Andrássy Gyula a testvérbátyja, Károlyi Mihályné a testvére lánya, Károlyi Mihály az unokaöccse... De ő higgadtan, szomorúan látta a valóságokat. Nem tért ki előlük, nem akarta menteni, még önmaga előtt sem, szívének egykor dédelgetett szép kis Katusát, az emóciókra és izgalmakra falánk Károlyi Mihálynét, akinek nincs egyénisége, aki rabszolga módra felvette a degenerált Károlyi féktelen nagyravágyását és hisztérikus végletességben túlhajszolta őt még önmagán is.
Batthyány Lajosné Károlyi Mihályról beszélt. Elítélte, azzal a kérlelhetetlen igazságossággal és szigorral, amellyel a romlásba hajszolt magyar faj kétségbeesése benne megnyilatkozott.
Kérdeztem tőle, tud-e a Diaz-féle fegyverszüneti feltételekről, tudja-e, hogy az a szerződés, ellentétben a belgrádival, csak arra kötelezte hadseregünket, hogy az 1914. évi határok mögé vonuljon vissza?
Mialatt beszéltem, nyílott az ajtó és Batthyány Lajosné fia, régi barátom, a festő Batthyány Gyula jött be a szobába. Egy pillanatig szinte kételkedve hallgattak rám mind a ketten, olyan lehetetlen és őrült volt ez a hír.
- Határozottan tudom, a fegyverszüneti bizottság egyik tagja, Julier alezredes mondta a testvéremnek. Az elképedés hirtelen csapott át lázadó haragba az arcokon.
- Szerezze meg nekem a szöveget, - mondotta Batthyány Gyula - adja ide, kiplakátoztatom egymás mellé a két okmányt és huszonnégy óra alatt megbukott az egész gaz rendszer.
Szép édesanyja kételkedően tekintett reá:
- De hát azt hiszi, azt hiszi, hogy még van annyi szabadság ebben a városban? Összetépnék a plakátokat, mielőtt a falakra kerülnének.
- Sajtószabadságot, véleményszabadságot ígértek és nincs más, csak hazugság.
- Szervezkednünk kell ellene, csak így törhetjük át a hazugságukat, - mondotta Batthyányné, - azért kérettelek.
- Az asszonyokra gondoltál? - Igen...
- Én is foglalkozom ezzel a gondolattal. Többen vagyunk, akik ugyanazt érezzük. Valaminő összefoglaló programra lenne szükség, hogy eltakarja az igazi célt: csak az asszonyok révén lehet visszavinni az elveszett hitet.
- Csináld meg azt a programot és állj a mozgalom élére.
- Én csak közkatona akarok lenni, - feleltem, művész vagyok, nem értek az ilyesmihez.
- Pedig éppen neked kell oda állnod. Téged követni fognak. Én is dolgozni akarok.
Megráztam a fejemet. - Mindent megteszek, de nem vagyok hivatva az élen járni.
- Dolgozunk mi is, - vetette közbe Batthyány Gyula. - Majd csak elkergetjük ezt a társaságot.
A mi szervezkedésünkről pedig beszélünk még mondotta Batthyányné sajátságos; szomorú mosolyával. - Hát ő is? - gondoltam elmenőben. Szétszórtan hányan éreztük már ugyanazt. Mintha a levegőben lenne, mintha csak arra várna, hogy közülünk valaki hangosan kimondja.
Az utca képe megváltozott, mialatt odabenn voltam. A lámpák nem égtek, villamos nem járt és sűrűn hullott a hó. Váratlanul sztrájk ütött ki? Szénhiány van? Vagy pedig Heltai tengerészei miatt?
A kis mellékutcák félősen bújtak be a sötétbe. A havazáson át egy rozoga kocsi ügetett. - Mennyiért vinne el a Kőfaragó utcába?
- Hatvan koronáért, - kiáltotta le a bakról a kocsis.
- Nemrégiben még két korona volt ennek az útnak az ára... A kocsis káromkodva hajtott odébb, én pedig tovább gázoltam a hóban. Furcsa csend volt köröskörül. Kinn a szabadban, az erdők és a rétek hallgatásában valami mindig elpihen, a város hallgatásában pedig úgy rémlik, mindig ugrásra készül valami. Éreztem ezt. Szinte akaratomon kívül állón mindegyre magam mögé néztem és sebesen futottam át a sikátorok torkollása előtt.
Hajdani világos tiszta utcák, rendőrök, védettség, biztonságérzet, - hová lett minden?
A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott és az üres telken kószálnak a farkasok. Hirtelen süllyed a város, feltarthatatlanul hanyatlik, visszafelé, olyan időkbe, amelyekben sohase tudta, aki este útra kelt, hogyan ér haza.
A túlsó szegleten kocsi kifordult ki a Körútra. Kis biztonságérzet fogott el. Nem sokáig örültem a kocsi látásán. Egy kapu aljából két katona szaladt feléje kiabálva. A kocsis intett, hogy utast visz, de azért megállt. Nyilván félt, hogy utána lőnek. A katonák nem tárgyaltak vele. Kinyitották a kocsi ajtaját, kilódították a bennülőt és elfoglalták a helyét. A jármű, mintha fehér fátyolba nyargalna bele, sebesen, feketén távolodott a mély hóban. Megint elhagyatott és csendes lett az utca. Csupán a hó világított és mialatt az arcomat hidegen verte a zimankó, arra gondoltam, hogy mégis csak biztosabb manapság gyalogosan járni.
November 27.
Annyi megaláztatás, szégyenben fogant tűrés és hallgatás után most egymásután, egész országrészek tiltakozása hangzik fel a pusztulásban.
Megmozdulnak lenn Erdélyben a székelyek. Kibomlott a székely zászlóalj lobogója. Marosvásárhelyi székely nemzeti tanácsot szervezett Bethlen István gróf. Erdély van a szívében, hű maradt önmagához. Mindig mindent csak a hazájának akart. Jó most a nevét hallani, mikor mindenki mindent csak magának akar. És a székelyek után megszólal a Felföld, a szepesi városok, Zemplén és a magyar századok hű osztályosai, a tótok, akikkel se arany, se korbács nem fogja elhitetni, hogy a csehekhez tartoznak. A hazára tesznek esküt a bunyevácok: a katolikus szerbek is és fenn északon meghatóan tiltakozik a ruténség. Rákóczi népe, a gens fidelissima et carissima. Ők, akik mostohán élnek a Kárpátok mélyedéseiben, a galíciai zsidóság vándorútján. Ismerem szegény kis falvaikat, melyekre a kaftános piócahad vérszomjasan veti rá magát első éhségével, törtető útján nyugat fele. Ott jöttek be évtizedről évtizedre a lengyel-orosz zsidók, akik levágják a pajeszt, mire Kassára érnek; levágják a kaftánt, mire Miskolcra érnek és milliomos bárók lesznek Budapesten.
A magyar kormányok védtelenül hagyták a beözönlő kapzsisággal szemben a határ menti ruténséget, a jámbor nép szegénységében azért mindig türelmes és hű volt hozzánk. És most kétségbeesetten áll mellettünk, nem kér autonómiát, nem akar külön jogokat, velünk akar maradni, mert mi sohase bántottuk. Az ukránok propagandája, az orosz imperialisták, a schizmatikus vallási térítés nem vett erőt rajtuk. Magyar iskolákat kémek most, mikor Budapest nevében egy idegen faj megtagadja a hazát és püspökük, Szabó Endre ezt üzeni nevükben: "A magyarországi ruténség részéről nincs szükség hűségnyilatkozatokra, mert ez a nép nem botlott soha."
De Jászi nemzetiségi miniszternek ez nem kell. Ő valaminő keleti Svájcot akarna ráerőszakolni a földrajzi egység legtökéletesebb országára és Máramaros, Bereg, Ung, Ugocsa a zúgó erdők zöld vármegyéinek, a rutén lakta ősi magyar földnek új nevet talál ki: Ruszka-Krajna.
Egy megmérgezett város közepén ott áll az orosz-lengyel zsidók fia és fajának egész destruktív dühével bomlasztó teóriákat szaval az őstermészettel szemben, elfeledve, hogy Svájcban hegyekbe torlódik három nagy faj találkozása, míg Magyarországon egy medencébe futnak össze a népek árjai, melynek termékeny medre, lelke és ereje mindörökre a magyar faj marad.
És mialatt ő szaval és hirdeti, hogy: egyetlen szempillantás alatt ezer magyar évet töröl el, köröskörül kicsap a végekről ezer magyar év rettenetes tiltakozása. Székelyek, tótok, rutének, németek, katolikus szerbek így kiáltanak, mintha szenvedő testvérek kiáltanának át egymáshoz egy lenyűgözött táj közönye felett. A fájdalmak hangja lerohan a hegyekről és soha nem hallott végtelen szimfóniában összeörvénylik a rónák felett a novemberi ég alatt. A szelek megszámlálhatatlan szárnyaikon viszik a bús kiáltást tovább és elvetik egy jövő nagy termésre, amelyből egykor még bosszút aratunk...
November 28.
A végek tiltakozása elhangzott és a tragikus fényesség belealudt a sötétség be. Amíg a nemzetrontók kezében van a hatalom, így is lesz ez mindig! A
kormány milliókat adott az erdélyi oláhoknak és adott nekik magyar katonáktól elvett temérdek fegyvert is, míg a székelyeket és a magyarságot verejtékes rémületben fegyvertelenül hagyja az életére törő ellenség között.
Károlyi kormánya mindenkit támogat velünk szemben. Ma, hogy szolgálaton voltam a Keleti pályaudvaron, lázasan különvonatokat állítottak össze. Gyulafehérvárott az izgatók oláh nemzetgyűlést hívnak össze, mely - úgy hírlik - önhatalmúlag ki fogja mondani Erdély és sok magyar vármegye elszakadását. A magyar kormány pedig a gyűlésre utazók kényelmére, különvonatokat ajánl fel.
Olyan az egész, mintha torzan, aljasan vigyorogna valami a haldoklás felett.
A pályaudvaron nagy mozgalom volt ma. A vöröskeresztes üdítő régi barakkjában új üdítőállomást létesítetek hazatérő katonák számára. Mi, akik hosszú éveken át teljesítettünk odakinn vöröskeresztes szolgálatot, hiába ajánlottuk fel munkánkat. A garmadába hordott, rég nem látott fehér kenyereket és kolbászokat asszonyok osztogatták a katonák között. Se kalap, se kendő nem volt a fejükön, borzasak és ápolatlanok voltak. A szociáldemokrata párt küldte ki őket és a katonák ellátása egészen másodrendű szerepet játszott náluk. Agitátorok voltak ezek az asszonyok. Röpcédulákat osztogattak és lázítóan beszéltek a hazatérőkhöz, Vöröskeresztes jelvényünk és igazolványunk dacára, az egyik asszony odajött és felszólított, hogy hagyjuk el a helyiséget, miután ezt a munkát reájuk bízták.
Vera testvéremmel és Tasner Máriával, két hű munkatársammal, mentünk rendes üdítőhelyiségünkbe. - Kidobtak, - mondottam. - Azután tudtuk meg, hogy a minisztertanács, miután elcsapta azokat, akik a háború alatt helytálltak a Vöröskereszt szolgálatában, gróf Károlyi Mihálynét nevezte ki a Vöröskereszt élére - kormánybiztosnak. Ezt az állást ősz hajú nagyurak mindenkor díjtalanul töltötték be, Károlyi Mihályné most nyolcvanezer korona fizetést szavaztatott meg magának, amit haladéktalanul előre, az egész esztendőre fel is vett.
- Egy megbízottja már itt járt, - beszélte valamelyik vöröskeresztes alkalmazott, - nagyon kiabált és azt mondta, hogy Károlyi grófné ki fogja innen rúgni a régi hölgyeket.
- Roppant előkelő mozdulat lesz. Meg fogom vámi, - feleltem. Ebben a pillanatban a vörös karszalagos őrmester fordult be az ajtón. Feltűzött szuronnyal két katona követte nyomon. Egyenesen felém tartottak: - A peronon gyanús nyomtatványokat találtunk, holmi royalista szemeteket...
- Nincs tudomásom semmiféle nyomtatványról, - feleltem és bensőmben szertelen örömet éreztem, hogy valahára léteznek ilyen nyomtatványok is...
- A nyomok ide vezetnek, - kiabálta az őrmester fenyegetően, - azt mondják, innen osztogatják.
Tartson házkutatást - és fehér ápolónői kötényem zsebét kifordítottam feléje. A belső öröm legyőzhetetlenül tört fel az arcomra. Elnevettem magam.
November 29.
A pénztár kis üvegezett ketrece előtt álltam és a márványlap hideg volt a könyököm alatt. A banküzlet nagy helyiségében kevés ember lézengett. Az asztal melletti lócán néhány cselédleány ült kis betéti könyvével a kezében.
- Úgy látom, a gazdasági élet élénken lüktet, mondottam a pénztárnoknak, mialatt a tolóablak nyílásában elém tette a kívánt pénzt
- Így még sohase voltunk. A háború ideje valóságos aranykor volt ehhez képest. - Egy kissé előre hajolt és elhalkította a szavát: - Rettentően kizsarolja ez a rabló kormány az országot. Azelőtt tizenkétezer korona volt egy miniszter fizetése.
A népkormány miniszterei kétszázezer korona fizetést utalnak ki maguknak és előre felszedi valamennyi egész esztendőre. A különórákért, amit dolgoznak, százhatvan korona az óradíj... És egyre több lesz a miniszter, a kormánybiztos. Már negyven államtitkár szaladgál Budapesten. Minden radikális újságíró legalább is államtitkár akar lenni. Úgy nyomtatják a bankót, mint a plakátokat. Azt mondják, egy hónap alatt három milliárdot költött a népkormány. A legrosszabb háborús hónap másfél milliárdba került. Drága dolog ez a béke, meg a köztársaság se olcsó... Nyargalunk az államcsőd felé. Nagyon sokan viszik ki a pénzüket Svájcba...
- Az enyém, ami van, itt marad. Ha elpusztul az ország, mi magyarok úgyis vele pusztulunk.
- Jó előrelátással lenni, mondotta a pénztárnok, az hírlik, hogy ezüstöt meg aranyat is fognak rekvirálni. Mikor hazafelé mentem, ezek az utolsó szavak szüntelenül a fejemben jártak. Régi családi írásaink közt van egy kicsiny cédula 1848-ból, Tormay Károly nagyatyám nevére kiállítva. Annak az ezüstnek a fejében kapta, melyet a Kossuth-bankók fedezetéül a nemzeti pénzverdének beszolgáltatott.
Atyám mesélte el, hogy egy napon az ebédlő asztalon halomra hordták a ház minden ezüstjét. Kicsi fiú volt akkor még és kérdezte, ha elviszik a kanalakat, mivel fogja ő a kávéjában a cukrot felkeverni? - Fakanállal, - mondotta az anyja. Atyám nem bírt ebbe belenyugodni; addig settenkedett az ezüst körül, míg nagy keserűségében egy kis ezüstkanalat el nem lophatott magának. Mindent beolvasztottak. Az az egy kis kanál maradt meg a régi ezüstből. Ők odaadták, mi is odaadnók, de nem ezeknek. Ezekért nem ennénk fakanállal...
November 30.
Sárga köd ereszkedett le a városra. A házak elmerülnek benne és a szobák sötétek, mintha kívülről iszapszínű leplek tapadnának az ablakokra. Délelőtt van, a lakásokban mégis égnek a lámpák, mintha az egész városban minden ablak mögött halott feküdnék. Soha se láttam hasonló ködöt. Olyan, mintha az életünket utánozná.
... Köd ... ragadós, sűrű köd. Fuldokolva jár az ember egy elátkozott tájon, tapadó nehéz sárban tántorog és megállni és menekülni nem lehet. Egy megjelölt város a börtönünk. A tűzhelyei hidegek, világossága nincs, a házak kapuja nem áll nyitva sehol. Zsákba végződnek az utcák és a zeg-zugos fordulóknál valami, amit nem látni, hidegen lehel az ember szeme közé. Kitérni sem lehet soha. Menni kell vak ablakok alatt, a ködben, visszhangtalan halálsikátorokon át. A házakból nem néz ki senki és senki se int. Enyvesen lucskos a levegő, mint egy förtelmes, nedves kéz odatapad az ember szájára, egyszerre nem bírunk tőle lélegzeni. Olykor úgy rémlik, eliramló testek surlódnak hozzánk, nem látszanak, csak érezni lehet őket. Félelem és kin borzongat, de ha meg akarunk fogódzni, tapogatódzó kezünk alatt kísértetiesen engednek a falak, mozdulnak a kapuk. Nincsenek bezárva, csak támaszkodnak és halkan befelé nyílnak. Mögöttük áll valaki és vár, nyitott szemmel vár a sötétben és egy iszonyú hírt tud :
Magyarországról valami megint elveszett... A szomszéd utcában pedig, mindig a szomszéd utcában - puha, hangtalan járással járnak, ugrásra készen vörös fenevadak...
Ez most az élet. Köd, sárga, tapadó köd, melyben a sáron csúszik a város házaival, utcáival egy óriási gödör felé.
Nap-nap után több katona sapkájáról tűnik el a nemzeti színű kokárda és, ahogy letépik, mintha seb támadna: egy vérfolt... vörös gomb látszik a helyén. A Rákóczi úton egy házra tegnap vörös zászlót tűztek ki. A külső Váci úton, kis kocsmákban kommunisták találkoznak és az utcákon csoportba verődött emberek előtt ganajos ládákon, gyalogkocsik tetején idegenarcú férfiak szónokolnak. Széles mozdulatokkal lármázva kiáltják: "Minden a tietek! Vegyetek el mindent!"
Ezek a szavak ott vannak ma az egész városban. És Károlyi kormánya is ezt mondja szüntelen valamennyi nyilatkozatában. "Minden a tietek", - mondja szocialistáknak, kommunistáknak, radikálisoknak, cseheknek, oláhoknak, szerbeknek... Az oláhok után Jászi most a tótokkal tárgyal. És mialatt a cseh csapatok ellenállás nélkül sétálnak lefelé a Vág völgyén és megszállják Galgóczot, Lipótvárt és zúgó topolyái alatt Pöstyén kincses forrásait, Jászi, Diener-Dénes és egy Braun Róbert nevezetű egyén feladja velük szemben a honfoglalás óta élő ősi jogainkat. Jászi a maga részéről öt magyar vármegyét már odaajándékozott a tót megbízottaknak, tízben pedig impériumot kínál fel nekik. Alkuszik, megalázkodik és rossznak bélyegzi előttük az ezeréves magyar uralmat.
És miután bűnösen mindent feladott és ostobán elárulta Károlyi kormányának teljes tehetetlenségét, kiderül, hogy a tót közeledés csak csapda volt. Prága, miután bepillantott az itteni dolgokba, hivatalosan üzeni Budapestre: "A magyar kormánnyal folytatott bárminemű tárgyalásra a Csehszlovák köztársaság kormánya senkinek sem adott megbízást"...
És ezek uralkodnak felettünk! Eladnak újra és újra minden nap. Amit súgva hallottam, most már kénytelen bevallani a kormány is, mert Vlád, az erdélyi oláh gárdák vezére egy nyilatkozatában elszólta magát. Az oláh Vlád, hogy erejét és hatalmát meglobogtassa, odavetette Erdély szerencsétlen magyar népének: "a román gárda a magyar kormánytól 10 millió koronát és ötvenötezer gyalogsági fegyvert kapott". Most már a süketek is hallhatják, hová teszi a kormány a fegyvereket, melyeket a felbomlásában is hazáját védeni akaró frontkatonaság kezéből csalt ki. Oláhoknak adja a magyar katonák fegyverét, mialatt a magyar polgárság fegyverét begyűjti csirkefogók, szökött fegyencek és csavargó katonaszökevények számára.
Az örökös gyötrő kérdés, hogy mi történik itt, már nem marja az agyvelőmet. Biztosan tudom, hogy minden, ami itt történik, szörnyű árulás, amelyhez hasonlót nem találni a népek történetében. Egy titokzatos vörös szerződés betűi kísértenek a célokban; eseményekben és törvényei belevegyülnek mindenbe, ami Magyarországot október 31-ike óta érte.
December 1.
Valamikor szépet, csillámló hideg fehéret, lobogó meleg tüzet mondott december. Most halál a fehérsége, kín a hidege és a tűz kialszik mindenütt.
Dermesztő fagy járt az éjjel odakinn. Érzik a lehelete a szobákban és a lelkemben tompa rémület van. Ma reggel mondta a szolgáló, hogy nincs több szén a pincében. Nem akartam hinni neki. Gyertyát vettem elő és a hátsó csigalépcsőn lebotorkáltam a sötétbe. A szénpor ropogott a lépésem alatt, a gyertya lángja ide-oda ténfergett a pókhálós falon. A pince tátongott, csak a szegletben hevert még néhány darab fa. Jó ideje elmúlhatott már, hogy láttam és tudtam az ürességet. Még se mozdultam, csak álltam egy helyben és a leheletem gőzölgött a láng felett.
Nyolc hónap előtt volt, hogy szénszállítási engedélyt kaptunk. A szénközpont egy nagy céghez utalt. Hét múlt hét után, a cég nem adott. Írtam, üzentem, aztán odamentem magam. Az épület lépcsőjén a fázás és a nyomor tolongott felfelé. Az irodában szomorú emberek ácsorogtak. Várnom kellett, mint egy miniszter előszobájában. A titkárnő minduntalan kijelölt valakit közülünk. Gyémántfüggős, prémkabátos zsidóasszonyok álltak mögöttem és nevetgéltek maguk között. Későbben érkeztek, mégis ők mentek be elsőknek. Mellettem egy szegény, kendős asszony szorongott és kopott kabátban egy úr, aki jobb időket láthatott. Az asszony csendesen jajveszékelt: nem tud főzni napok óta, mert nincs tüzelője. Az úr, aki magas rangú bíró volt, azt mondta, hogy a gyerekei nem kelhetnek ki az ágyból, több mint egy hete fekszenek, olyan hideg a lakása.
Vártunk, türelmesen, órák hosszat. Dél elmúlt. A titkárnő az órára nézett és mintha lökte volna a szavakat, oda dobta: - Késő van. Jöjjenek holnap!
- De hiszen itt van a szénszállítási engedélyem! Áprilisban kaptam. Valaminő lázadó haragot éreztem. A többiekért is éreztem, valamennyiünkért, akik várunk, akik magyarok voltunk, akiknek nem volt többé szavunk a terpeszkedő új hatalommal szemben.
A szénkereskedő is zsidó volt, a titkárnő is... Minden helyet elfoglaltak és ami nekünk járt, azt halogatták, vagy úgy dobták; mint az alamizsnát. Holnap... Ökölbe szoruló kézzel másnap is elmentem és harmadnap is ... Türelmes asszonyok, sírdogáló anyókák, dulakodó mérges férfiak várakoztak körülöttem. A cégfőnök átsietett az előszobán. Könyörgő hangok kapkodtak utána. De ő úgy szólt vissza, mintha kegyelmi kérvények fölött döntene a diktátor. - Tessék vámi, míg sorra kerülnek!
Megint csak elmentem és prémes, gyöngyös kövér asszonyok jöttek le megelégedetten mellettem a lépcsőn. Hallottam a beszédjüket. Ők megkapták, amit akartak. És így van ez már ma mindenütt. A leigázott faj tehetetlenségével, üres kézzel megyünk el az ajtóktól és nincs hol keresni az igazunkat. A hatalom az övék. A szemünkbe nevetnek. A szén pedig elfogyott a pincében és a szobák hidegek.
December 2.
Még sötét volt a reggel, mikor álmomba valaminő csengés keveredett bele. Nyugtalanított, kerengett felettem, mint egy dongó elhallgatott, tolakodóan újra ott volt. Felébredtem.
A telefon szólt az előszobában.
- A majoros? Odakintről a Hűvösvölgyből beszél? - Igen, ma éjjel. - Hát betörtek a villába... És a testvéremnél is? Értem...
A rendőrségen közömbösen hallgatták meg a feljelentésemet.
- Hiába való fáradság, hogy jegyzőkönyvet vegyek fel róla, - mondotta egy írnokforma kis ember. Ma éjjel csak a Svábhegyen tizenhat nyaralóba törtek be. És a város területén, tudja Isten hány lakást meg boltot fosztottak ki. Úgy se nyomozhatunk a tettesek után. Hol vegyünk annyi detektívet, aztán meg azoknak más dolguk van manapság.
- Ellenforradalmat nyomoznak, - mondotta mellettem egy úr, akinek a lakásába szintén betörtek az éjjel. - Szabad lopás van ma az országban.
A földszintről felküldtek a második emeletre, onnan megint le a földszintre. Rendetlen tintaszagú irodákon, fülledt folyosókon tévelyegtem, míg végre megígérték, hogy majd küldenek ki nyomozókat.
Itt is megváltozott minden. A régi magyar arcú hivatalnokok helyett új emberek nyüzsögtek a főkapitányságon. A kezükbe került hát ez is.
Havas szél fújt a hídon. A hideg téli égben, mint a menyasszonyok, fehéren álltak a budai hegyek. A hűvösvölgyi erdők tar fái kék ereket vetettek a napsütötte havon. Minden csillogott. És a szépség egy pillanatra elfeledtette a szenvedést, a várost és a kifosztott házat is a hegyen. Útközben találkoztam Mária testvéremmel. Ó a pasaréti rendőr őrszobából jött és két rendőrt hozott magával. Az egyiknek le volt tépve a korona a sapkájáról, a másik még viselte. Hát maga nem vette le?
- A király gyühet is mehet is, de a szent korona mindig a helyén marad, - felelte az ember.
- Sok dolguk van? - kérdeztem, hogy másra tereljem a szót.
- Nem jó lenne, ha mindig így maradna.
- Pedig hát a rendőrség csatlakozása döntötte el a dolgot. A két ember összenézett, de nem szólt semmit. Közben felértünk a házhoz. A fedelén fehér volt a hó a kék égben. Lenn lépések látszottak a havon. A terasz alá vezettek a nyomok. Világos volt, hogy a falra futó glicínián másztak fel a betörök, úgy jutottak be a házba. Majdnem mindegyik szobában egy-egy konyhakés feküdt kikészítve az asztalon. A markolata valamennyinek kijjebb állt, mint az asztal lapja. Így könnyű lett volna felkapni, ha valaki megzavarja a gazembereket... A hallban egy csomó holmi volt batyuba kötve.
- Ezért még vissza akartak jönni.
A szekrények tárva álltak. Sok mindent elvittek. A válogatás közben boglyákba dobált dolgok a földön hevertek. A nemzeti színű zászló szövetjét letépték a rúdjáról és dühös, sáros csizmák nyomai látszottak rajta. A nagy öreg Bibliát, mintha szíven lőtték volna, egy golyó járta át.
- Elég a bűnjel, - mondottam testvéremnek, én már megtaláltam a tetteseket: a forradalom vívmányai jártak itt.
A rendőrök megint összenéztek...
Mikor hazaértem, elmondtam anyámnak, mi történt odakinn. Kissé merev arccal, szótlanul hallgatta.
- Elvittek, amit elvihettek. Még a matracokat is lenyúzták. A falakra ocsmányságokat firkáltak.
- Ezek az idők vámot szednek mindenkitől. Hát akiket kiüldöznek az otthonukból, akiknek felgyújtják a házukat, akiket leölnek? - mondotta anyám. - Az én gyerekeim élnek és van még otthonuk. Csak beérje ennyivel a sors és ne kívánjon többet. Ha csak ez lesz a mi adónk, akkor ne panaszkodjunk. És többet nem beszélt róla.
Délután egy könyvet vettem elő. Szinte szokatlan volt, mostanában jóformán semmit sem olvasok. És ha mégis, csak a betűt szedi a szemem, az értelem elvész, másra gondolok. Kaffka Margit könyve volt a kezemben. Szegény, nem fog újat írni soha többet. Elmúltak számára a: "Csendes válságok", a "Színek és évek".
Szatmárból jött és régi nemes kúriák levegőjét hozta magával ebbe az idegenlelkű városba. Amíg le nem törlődött róla, amit onnan hozott, nagy író volt, mert magyar volt. Elmélyült képek, halk, meleg hangok alkotója, finom látni tudó, Egyike azoknak, akik reptükben bele estek a nagy pókhálóba, mely a magyar irodalomnak szabadba vezető ablaka előtt feszül és foglyokká lettek benne. Nem ismertem, de azért szerettem, mert fajomból való művész volt. Ő is asszony volt és tudom, hogy ha le is bódították maguk közé, mint annyi nagy, éhező magyar tehetséget, megtért volna hozzánk. Nem volt közöttünk, mégis közülünk ment el. Mi vesztettük el, nem ők. Egy magyar asszonnyal kevesebb van. Kaffka Margit, Isten veled.
Odakinn már egészen besötétedett és én még mindig olvastam. A szobám hideg volt. A halál gondolata járt a szép élő könyv felett, mely itt maradt, beszélt, mosolygott és sírt, míg a lélek, amelynek ujja vonta, elszállt a sötét járvány kapuján.
Behozták az esti lapokat. Az újságokon egy név uralkodott: Gyulafehérvár... Hunyadi János temetkező városában, sírja felett, a térségen a vár tövében, egy rezolúciót mondott ki az oláh irredenta, mely most "Román Nemzeti Tanács"-nak nevezi magát: Erdély, a Bánát és Magyarország Összes oláh lakta területei egyesülnek Oláhországgal. Ez történt Gyulafehérvárott és erre a hazaáruló gyűlésre Károlyi kormánya külön vonaton vitte az oláhokat! Testőrséget fegyverzett fel nekik! Milliókat adott.
Megint úgy rémlik az élet, mintha egy őrült álmodná! "Minden a tietek" - mondja a hatalom, hogy az övé lehessen az, amit nem bírnak elvinni a szomszéd rablók. Osztozkodnak, folyton osztozkodnak és ebben az osztozkodásban Összetörik a szívünk. Erdély magyarsága magára hagyatva, megalázottan, elárulva tűrni kénytelen, hogy ősi földjét odavessék Budapestről az alacsony műveltségű, új keletű kis balkáni államnak, melynek pásztornépe saját vajdái kegyetlensége elöl menekülve, alázatosan jött be néhány évszázad előtt Magyarországba. Ezerötszáz éve laknak székelyek Erdélyben. És a bocskoros, félbarbár oláh nép most egyszerre az őslakó szemébe röhög és a rablás jogával magáénak nyilvánítja a mienket.
Csendes az utca. Kővé vált szívével hallgat a város. Csak a tetők felett remegnek a csillagok, mintha egy nagy zokogás áradna fel hozzájuk a mélyből.
December 3.
Budára indultam, fel a Várba. Öt órára gyűltünk össze a Zichy-palotában. A gyéren világított kis Szalag utca meredeken kanyargott felfelé a Corvin-térről. Csendes volt, senki se járt benne. Csak mikor a Jezsuita-lépcsőhöz értem, jött szemközt egy fiatal leány. Sietett, látszott rajta, hogy fél. A lépcső homályosan kapaszkodott a boltozás alatt. A falnyílásokon át egyre magasabbról látszott a hegyoldal. Elvétve lámpák ácsorogtak. A város süllyedt lefelé. És egészen lenn a partok közt, mint egy nagy, szabad lélegzés, ömlött a Duna.
A Mátyás-templom szegleténél hirtelen fordulóval kanyarodva nyargalt a szél, mintha kergetne valakit a templom alatt, aki nem látszik. A tér közepén elgondolkozva állt a vén Szentháromság-szobor és lenézett a talapzatára. Két év előtt Károly király koronásan ott esküdött. A csonka torony alatt a Verbőczy utcába értem.
Kétoldalt régi paloták hallgattak. Az utca végén becsengettem. A félköríves, barlangos kapun túl, mély boltozás nyílott bele a kertbe. Egy kicsiny kert a várfokon, mintha kövek tartották volna a tenyerükben. Az apró gyepmezők törpére nyírott örökzöldje mentén, fehér jelek voltak az utak. Barokk talapzaton, a bástyafal fölé, két szobor emelkedett az esti homályba, a csillagok közé. Görög istenek és a testük körül mintha valaminő negédes szél fújta volna ritmikusan kőruhájuk ráncait. Az egyik fáról lecsörgött egy magányos utolsó levél.
A XVIII. század építette ezt a házat, Buda egyik legszebb palotáját. Mária Terézia kora járt erre púderesen és legyezőjével finoman megérintette itt is, ott is a falakat. Kicsiny díszítések: kicsiny mosolyok maradtak a nyomán az ablakok alatt, a lépcső könyöklőjén. A kőlépcső szabadon emelkedett bele a felső terembe, melynek megművelt alacsony mennyezetét fehér oszlopok tartották maguk fölé. A fehér falon régi képek arany kerete csillant. Lámpa nem égett. Csak a nagy márványkandallóban lobogott a tűz és alulról világította meg a dolgokat. Beletükrözte magát régi bronzok szépségébe, futkosott a falakon és libegő érintésétől, az ódon porcelánnak testén messze kínai tavaszok virágoztak ki és fonnyadtak bele a homályba, hirtelen, ahogy a tűz fénye tovább osont. Alattuk előkelően, nehézkesen álltak a bútorok, mint olyanok, amelyek nem költözködnek soha.
Aztán kigyúlt a lámpa és a fénye belevilágított Zichy Rafaelné, Pallavicini Edina arcába. Olaszos, nagy barna szeme komoly volt, de a szája nevetett. Hirtelen abbahagyta. Valahányszor találkozom vele, mindig meglep ez. Szinte olyan, mint mikor felnőtt emberek nevetnek gyerekeken. Egyszer azt mondta nekem: "A mi parlamenti harcaink úgy hatnak reám, mintha gyerekek civódnának, akik nem látnak fel az ablakig." Akkor értettem meg a nevetését. Magyar oligarchák vérével kevert, régen emlékező latin vére látott át ilyenkor az illúziók felett.
Nyomon követtek a többiek. Ritoók Emma, gróf Vay Gáborné. Fázva jöttek és a kandalló köré húzódtunk, mint az összeesküvők. Ugyanaz volt a fájdalmunk, ugyanegy volt az akaratunk. Tudtuk, hogy eljött az óra, ki kell hívnunk csukott ajtaik mögül az asszonyokat. A magyar históriában olykor hosszú évtizedekre eltűntek az asszonyok, - nem látszottak. A jogaikért nem kellett küzdeniük, mert nincs törvénykönyve a világnak, mely az asszonyok jogát jobban megvédte volna, még a legsötétebb századokban is, mint a mienk. Csendben élhettek és ilyenkor a háttérben csak víziószerűen suhant el egy-egy szép, keskenyvágású magyar női arc a tűzhely enyhe fényénél. Ezek voltak Magyarország boldog napjai. De ha égett itt a föld és a szerencsétlenség aratott, akkor mindig ott volt legelöl a magyar asszony. Nagyobb szenvedés soha sem érte a mi országunkat, mint most, tudtuk hát mindannyian, akik együtt voltunk, hogyha hívni fogjuk őket. Jönni fognak és el fogják vetni a nemzeti ellenforradalom csóváját. Nem gyűléseken, nem is a piacon, hanem otthon, a háborútól kimerült férfiak lelkében, akik ma még csüggedtek, de holnapra majd nem merik már meghazudtolni az asszonyokat, akik hisznek a bátorságukban...
Lépések jöttek bele a tanácskozásunkba. Hohenlohe Károly Egon herceg szellemes feje bukkant ki a lépcső fehér aknájából. Az ötödik összeesküvő, az erdélyi végek hontalanná lett fiatal magyar papja. - Mennyire jutottak?
Felolvastam a programtervezetet, melyben szociális és politikai reformok közé burkolva az egész keresztény magyar női társadalom létérdekeit kíséreltem meg összefoglalni.
- Mondjuk ki világosabban, amit akarunk, - szólt közbe Zichy Rafaelné. A többiek is hozzájárultak és a tervezet homlokára odaírtuk erősen, láthatóan azt a szentháromságot, melyért mindent tenni akarunk: A keresztény és nemzeti világnézet, az ország oszthatatlansága és a család.
- Biztos eredményünk lesz, - mondotta Hohenlohe, - sokat foglalkoztam szervezéssel Erdélyben, tudom mire képesek az asszonyok.
Mikor kifordultunk a kapun és elszéledtünk a csendes budai utcákon, éreztem, hogy új út kezdődik számomra, amely talán a sorsom útja lesz.
December 4-7.
Újszerű lázas napok következtek ezután. Felráztam magamat a zsibbadt kétségbeesésből, amelyben csak béna szenvedője voltam az eseményeknek. Addig, mint a nyomorékok, akiket mozdulatlanná tesz a betegség, hosszasan mindennek utána pillantottam, ami a szemhatáromba került, most egyszerre szereplője lettem a halálosan komor tragédiának és nem volt többé időm a részleteket figyelni.
A Zichy-palota délutánjának másnapján leveleket írtam, telefonáltam és összehívtam magamhoz egynéhány bátor, elszánt asszonyt. Ritoók Emma is eljött. Nem volt vesztegetni való időnk, sietnünk kellett és abban állapodtunk meg, hogy mindenik vendégem külön-külön összehívja magánál megbízható asszonyismerőseit és mi beszélni fogunk nekik, vigyék szét a keresztény magyar asszonyok szervezkedésének a gondolatát. Más megoldás nem marad számunkra. Nyilvános gyűlésekre alig gondolhatunk, A sajtó már nem volt szabad. A néhány keresztény és polgári lapot, mely rendelkezésünkre állt volna, vörös katonák kezdték terrorizálni. Amit mi akartunk, azt halálra ítélte a szociáldemokrácia. A nemzeti és a keresztény gondolat ellen harcot hirdetett, Magyarország területi épségéről pedig, hivatalos lapjában kijelentette, hogy - semmi köze hozzá ...
Vissza kellett hát térnünk régi idők szegényes eszközeihez. Szájról-szájra vittem a gondolatot. Most már külön váltunk, hogy többet végezhessünk. Ritoók Emma járt a város egyik részén, én a másikon. Mint az első keresztények, hol itt, hol ott összegyűltek az asszonyok. Kicsiny bérlakásokon, palotatermeken, iskolaszobákon vándoroltam át. Sötét utcákon, barátságtalan sikátorok homályában ballagtam egymagamban szélben és hóban nap-nap után. Az asszonyok megértettek. A kimerültségnek és meghunyászkodásnak ebben a szomorú korszakában megható elszánás és bátorság élt az ő lelkükben. Jóformán kivétel nélkül aláírták az íveimet, akik nem írták alá, azoknak a férjük tiltotta meg. Közöttük nem létezett a: "Végünk van, hiába minden", szörnyű lemondása. Tiszteletet és hálát éreztem irántuk. Egyszerűek, nagyok és hűségesek voltak. És mialatt egyik kis otthonból a másikba vándorolva rájuk gondoltam és szerencsétlen országunk végzete gyötört, mindig újra felmerült előttem egy kép.
A hó hullott, hideg és sötét volt és én izzó fehér ég alatt mégis egy nap-keleti fehér várost láttam. Egy oszlopos házat: a Pilátus házát és tornácán megkötözve ott állt az Úr. A ház előtt gyűlölettől őrjöngő tömeg ordított: "Feszítsd meg, feszítsd meg!".
Ugyanezt ordítják ma a mi megkötözött országunk felé. És lerántják maguk közé, tövissel koronázzák, ütlegelik és leköpik. Nehéz keresztet tesznek a vállára és felhajszolják a Golgotára. Rászegezik a keresztre, hogy ne mozdulhasson és lássa vérbeborult, haldokló szemével, mikor lábánál elkockázzák a köntösét. Aztán sírba teszik, nehéz követ hengergetnek a teste fölé, lepecsételik és fegyveresekkel őriztetik, hogy halott maradjon, fel ne támadhasson...
Hívei és tanítványai csüggedve bujdostak el és magára hagyták a sírját. Nem volt többé reménység. De a harmadik nap reggelén a kék derengésen át asszonyok mentek el a sírhoz. Asszonyok voltak azok, akik meglátták a feltámadást... Annak a gyönyörű szent meglátásnak az emléke maradhatott meg a szemükben. Évezredről-évezredre, mindig újra asszonyok azok, akik meglátják a földön a feltámadást...
Most is látják. Hisznek és velem jönnek.
Nem én akartam, az eszme akarta; az jelölt ki, hogy a hordozója legyek. Ha elfáradtam; ha elcsüggedtem és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e az elhivatásra, mindég újra eszembe jutott, hogy a szeretet; melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember lelkébe vesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud. Sikerülni fog, sikerülni kell és a sok beszédtől elrongyolódott hangommal új gyülekezet előtt, a város másik végén megint beszéltem. Az asszonyok pedig, olyanok, akik már hallottak, futva kerültek elém az utcán és mire az új körbe értem, ott voltak és vártak és megint meghallgattak.
Későn este, fáradtan vergődöm haza. Ilyenkor Anyámhoz menekülök pihenni. Soká elüldögélünk a kis zöld szobában és ő biztat, ha csüggedt vagyok. Mindég megtalálja a szót, amely meggyógyít. Aztán késön megyünk aludni. Az este hosszú és közbe kipihenem magamat. Elmesélgetek vándorlásaimról és amit fáradságomon át tompán, szinte ködben éreztem, megint követelőbben áll elém és nem bírok másra gondolni.
Egy új szerencsétlenség érte Magyarországot. Vix francia alezredes, aki nemrégiben érkezett Budapestre, mint az antantszövetségesek katonai küldöttségének főnöke, egy jegyzéket közvetített a magyar kormánynál. A csehek árulásának a bére van benne. A győztes hatalmak követelik Magyarországtól, ürítse ki az egész felföldet, mert: a csehszlovák államot elismerték, hadseregét szövetséges hadseregnek tekintik...
Egyszerre észrevettem, marokkal fogom a tenyeremmel az államat, hogy megállítsam a remegését. Valaminő soha nem érzett düh forrott fel bennem. A jog és igazság békéjének hirdetői, az új világmegváltók, a fegyverszüneti feltételekkel ellentétben egyszerűen ránk parancsolnak, hogy országunk nagy bástyáját, a Kárpátokat kiszolgáltassuk és tizennyolc szép ősi vármegyénket odaadjuk azoknak, akiké soha se volt, akiket az antant szövetségeseinek nevez, bár hosszú évtizedeken át ők voltak az osztrák hatalom legerősebb támaszai és legkíméletlenebb végrehajtói. Mesélni tudnánk róluk mi magyarok. Szabadságharcunk után, mint az osztrák abszolutizmus titkos rendőrei, besúgói és teljhatalmú pribékjei, ők kínozták meg legkérlelhetetlenebbül Magyarország népét. És mesélni tudna róluk Velence és Lombardia, ahol a cseh császári sanyargatók: "le sbirre austriaci" emléke még ma is kísért. A kiegyezés óta a dinasztia jóvoltából a monarchia közös intézményeiben jóformán minden magas polgári és katonai pozíció a cseheké volt. Ők is felelősek a dolgok fejlődéséért és most mégis, mint az antant "szövetséges haderői", részesei a fegyverszünet végrehajtásának, amely a régi Osztrák-Magyar Monarchia területének elfoglalásáról rendelkezik...
November elején a frontokról tizenöt érintetlen magyar divízió jött haza. Ha azok még megvolnának... Hideg rémület fogott el. Felpillantottam anyámra. Ő is arra gondolt, amire én. És mint mikor egy nagy beteg virrasztói, hogy higgyenek az életében, azokról az időkről kezdenek beszélni, mikor még egészséges és erős volt, - beszélni kezdtünk mi ketten virrasztók is régi időkről, szép messze felföldi nyarakról. Mikoriban még gyerekek voltunk, szüleim azt kívántak, ismerjük meg az országot. És minden szünidőben más vármegyében kerestek egy kis fészket nekünk. Kárpáti nyarak, kies fürdőhelyek, erdei fészkek, csendes elvonult hegyvidéki városkák... Lipótújvár a Vág mentén és messze a nagy Kriván. És Trencsén, a Budetim vár és Oroszlánkő a felhők között. És a királyasszony városa Pozsony. És a zöld mezők a Mátra alján. És a szepesi városok és Kassa, vén székesegyháza tövében, a magas Tátra az ég alatt, Bereg zúgó nagy rengetegei és a máramarosi erdők, a Tisza ringató bölcsői.
Elmúlt régi szép nyarak, elmúló régi szép országunk. De visszavesszük! És másnap újra mentem és vittem ezt a szót és vittem a híremet asszonyok lelkébe. Akkortájt az utcák még sötétebbek voltak, mint valaha. Új rendelet jött. Öt órakor bezárják az üzleteket. A kirakatok világossága is kialszik. Egy mozgószínház előtt haladtam el. Bejárata mellett nagy színes plakát függött. Odabenn Tisza halálát játszották a vásznon. A színész Tisza maszkját viselte, egy színésznő Tisza Istvánné szerepét adta, Almássy Denisenek is volt megszemélyesítője. A vállalkozó a Hermina-úti villában, a gyilkosság színhelyén játszatta el kinemagép előtt a darabot. Vajon a gyilkosok maguk adták-e elő a saját szerepüket?...
Mentemben undorodva hallgattam az előadásról kiözönlő emberek beszédjét. Pesten ekkor már széltében suttogtak egy tengerészről, aki mindenütt dicsekszik, hogy ő ölte meg Tiszát. Azt is mesélik, hogy Almássy Denise a Ritz szálloda éttermében iszonyodva ismerte fel vacsora közben Tisza egyik gyilkosát. Kérdezte, ki az az ember? És valaki azt felelte neki: a katonatanács elnöke, Pogány József. Mese,... hiszen Almássy Denise a gyilkosság óta sohase jött a fővárosba. Sok hír kering. Azt is mondják, hogy a hadügyminisztériumban százezreket fizettet ki a kormány gyanús egyéneknek, akik a forradalomnak nagy szolgálatokat tettek. Az első katonatanács tagjai tetemes jutalmakat vettek fel. Senki se tudja, miért. De Károlyi alighanem tudja és... ha keresni akarná, közöttük talán nyomára akadna Tisza gyilkosainak is.
Mocsárban élünk és körülöttünk bántatlanul, egyre hangosabban szervezkedik a bolsevizmus.
A Duna partján mentem hazafelé. Kis vontató hajó hosszú uszályt vitt maga mögött lefelé a vízen. A parti lépcsőn egy emberült és két felhúzott térde közé lógatta a fejét. Egy gyerek ment el mellettem, mezítelen lába régi szőnyegrongyokba volt csavarva és a zsineg vége sárosan húzódott mögötte a földön. A boltok már zárva voltak, az utcák sötéten tátongtak. A járdaszélen egy furcsa kis alak hajlongott. Mikor közelebb értem, láttam, hogy lába előtt szemetes ládák és kosarak állnak a földön. Megviselt capote kalapban, régi módis gyöngyös mantillában, egy öreg asszony kaparászott a szemét között. Karján kis kosár lógott és a szemetes ládákból bűzös ételhulladékokat szedegetett bele.
Hangok hallatszanak ebben a városban. Idegen pénz csörög, bankók suhognak és nem látszik: ki adta és ki vette át. De aki átvette, az megszolgálja és mond valamit. Mondja elmenőben az utcán. A mentillás asszony a szemetes ládák előtt és az ember a parti lépcsőn és a gyerek, akinek a lába mezítelenül áll ki a szőnyegrongyokból, ők mind, mind hallják.
Egy csoport ember verődik Össze. Nem tudni honnan, katonák és tengerészek jönnek. Egyszerre a ganajos láda tetején ott áll valaki és beszél.
- Az urak az okai mindennek, a grófok, a papok, a burzsujok! Agyon kell ütni, ahány van!
És lassú sötét gyűlölet ömlik szét. A szenvedők nehéz haragja, a kifosztottak, a hajléktalanok bosszúja, az éhezők állati dühe terjed.
December 8.
A régi műegyetem kertjén vitt át az utam. Fekete volt a tájék az embertől. Fenn a Gólyavár nagytermében székelyek és Erdély magyarjai gyűltek össze. Az utcák ontották a tömeget. Rettenetes zsúfoltság lehetett odafenn. Megálltam a vasrács mellett és néztem az elhaladókat. Izgatott tisztek, székely katonák, szomorú gondterhelt emberek vonultak el. Földönfutók valamennyien. Figyeltem az arcukat. Mind magyarok! És ezekről írja a budapesti radikális sajtó, hogy ki kell lakoltatni őket, mert... nagy a lakásínség!
Elképzelhető-e, hogy angolokról, franciákról vagy olaszokról merné írni a sajtójuk ugyanezt? Elképzelhető-e, hogy saját országuk fővárosából utasítanák ki a szerencsétlen embereket, míg idegen fajú menekültek, akik rég haza mehettek volna, zavartalanul töltik meg évek óta a lakások ezreit. A háború első esztendejében az orosz invázió elöl menekülve futottak a galíciaiak kaftános karavánjai. Osztrák állampolgárok voltak, a magyar főváros mégis befogadta őket. Itt maradtak, meggazdagodtak. És most, mikor földönfutó magyarok jönnek, az úgynevezett magyar kormány budapesti sajtója ajtót mutat nekik.
Nagy csoport ember jött az Eszterházy utcán a kert felé. Jó külsejű, kopott ruházatú, úri emberek. Hivatalnokok lehettek, akik nem esküdtek fel a betörő oláhoknak vagy cseheknek. A szocialista Kunfi népjóléti miniszternek egy kijelentése jut eszembe. Azt mondotta : "miután kisebb ország leszünk, nem leszünk abban a helyzetben, hogy a régi Magyarország nagy tisztviselő osztályát eltartsuk. Ezeknek Amerikában kell egzisztenciát keresniük". - Ide jutottunk! A bevándoroltak radikális sajtója a menekült magyarság kilakoltatását javasolja és népjóléti miniszterük kivándorlást ajánl az őslakó magyar értelmiségnek...
Hát nincs többé helyünk a tulajdon hazánkban? Ördögi gonosz játék folyik itt. A szavak kulcsok és felnyitják a sötét földalatti folyosókat, melyek aláaknázzák az országunkat. Károlyi kormányának hadügyminisztere azt mondta magyar hadseregünknek: nem akarok katonákat látni. A népjóléti miniszter azt mondja: vándoroljon ki a magyar értelmiség. A nemzetiségi miniszter elvesztegeti testvér nemzetiségeinket és átjátssza őket idegen népek jogara alá. A pénzügyminiszter azt mondja: nem akarok gazdag embert látni, olyan adókat vetek ki Magyarországon, amilyeneket a világhistória nem ismer. A miniszterelnök pedig azt mondja, hogy bárki is betör Magyarországba, apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük. A szavak kulcsok, ki lehet velük nyitni a jövőt. Ebben a pillanatban erdélyi diákok egy kis kocsit húztak a kert közepébe. Egy székely katona állt rajta és kikiáltotta, amit odafenn a teremben beszéltek.
- Fegyvert fogunk! A másfélezer éves székely függetlenségre esküszünk!
Nagy László huszárfőhadnagy, a székely zászlóalj nevében esküszik:
- Testünket-lelkünket a székely szabadságért!
- Elég volt a háborúból! - kiáltotta egy pesti pacifista. Dörömbölve
dobták ki a teremből. Zúgó harag ömlött le mögötte a lépcsőn, aztán harsogva kiáltotta ezernyi hang az átkot: Verje meg az Isten, aki nem segíti a székelyek küzdelmét!
Felemeltem a fejemet. Úgy rémlett, most szólalt meg hosszú idő után újra a magyarok kínban hallgató városa. Székelyek adták a hangját. És a kertből felrivalgó éljen, mint egy zúgó nagy eskütevés ömlött szét az utcákon.
December 9-11.
A Keleti-pályaudvar üveges boltozása alatt fekete táblát akasztottak ki. Fehér krétával városok neve volt felírva rá: Ruttka, Kassa, Kőrösmező, Kolozsvár, Arad, Orsova, Szeged-Rókus, Pécs, Eszék... A két nagy budapesti pályaudvarról már nem indul arra vonat. Hiába várnak ott. Magyarország fővárosából vonat nem érkezik többé. Az idegszálak elszakadnak, elszakadnak az erek, lassan ömlik ki belőlük a vér. Megszűnt az összeköttetés. A síneket befújja a hó. A jelzőlámpák kialusznak. Csend támad a messze kis pályaudvarokon és ebben a csendben borzadás van. Ki tudja, mi történik addig, míg újra összekötődik az, ami elszakadt? Idegen uralom szállja meg városainkat, szivárog előre, egyre beljebb, egyre közelebb a középhez...
És mialatt múlnak a napok, idebenn az ország magára maradó szívében mind nyugtalanabbul, elkeseredetten lüktetnek az elszakadt erek. Minden ellentétbe kerül egymással, még a hatalom mai birtokosai is. A földbirtok reformjavaslata tüzet rakott és megvilágította az ellentéteket. Meghasonlás van magában Károlyi pártjában is. A radikálisok és szocialisták összefogtak és a magyarok szánalmas szerepük dacára szembe kerültek velük.
ARRÓL beszélnek, hogy a kormány inog. A munkás és katonatanácsok révén egyre nő a szocialisták hatalma. Most már maguknak követelik a belügyi és a hadügyi tárcát. Landler Jenő és Bőhm Vilmos a jelöltjük. Batthyányt reakcióval vádolják, a hadügy minisztert támadják, mert ellenszegül a bizalmi férfi rendszernek, csökkenteni akarja a főváros szocialista helyőrségét és kinn az országban parasztgárdákat toboroz. Vádolják, hogy royalista mozgalmakat támogat, titokban tiszti zászlóaljakat és riadóosztagokat alakít.
Ellenforradalmár!
Ez a szó kezd lábra kapni, amellyel minden becsületes törekvésnek, minden hazaszeretetnek útját akarják szegni. Eljutottunk oda, hogy ma már ellenforradalom, ha az ember feljajdul az idegen megszállások miatt, ha az ország területi integritásáról vagy védelméről beszél; ha azt mondja: dolgozzunk, hogy éhen ne haljunk.
Az úgynevezett munkanélküliek hatalmasabbak, mint a dolgozók. Sokan vannak, Kun Béla a vezérük és pénzük is van bőven. A munkakerülés ma a legjobb kenyérkeresetek egyike, melyet a kormány hathatósan támogat. Milliókat oszt ki munkanélküli segélyek címén, míg az utcákat senki sem akarja söpörni, a piszok és hó garmadába nő, a szemét a kapuk alatt rothad.
Tegnap történt, hogy hosszú utánjárással méregdrágán néhány zsák szenet szereztem. A fuvaros, aki hozta, ledobálta a pince ablaka elé. Kértem, lapátolná be. Nagyot káromkodott, már sötétedett és nem volt kedve hozzá. Otthagyta, hiába ígértem neki jutalmat. Aztán... a kis német szobaleánnyal belapátoltam magam.
E napokban egy katonatisztet láttam, aki egy gyalogkocsit húzott és fát szállított magának. A testvérem egy szép angol kézi bőröndben burgonyát cipelt haza, mert semmi árért nem akadt ember, aki vitte volna. A fővárosi házi szemetet az elmúlt napokban néhány fővárosi tisztviselő fuvarozta; fuvaros nem vállalkozott és így történt meg, hogy a hivatalnokok tíz-húsz korona napidíjuk helyett aznap százharminc koronát kerestek.
És ezalatt a Nemzeti Lovarda előtt a munkanélküli segélypénztárnál állandó csődület van. Erős fiatal emberek, kószáló cselédleányok hancúroznak tolongva a sorban. Napi tizenöt koronát kapnak, de nincsenek megelégedve: harmincat követelnek. A lázítók pedig még ezzel sem érik be. Ott járnak közöttük és szívósan mondják: - Minden a tietek.
Már csak gyűlölet vagy közöny van itt a lelkekben. Ma délután temetésen voltam. Egy fiatal asszonyt temettünk. A járvány szólította el. Kocsi nem vállalkozott, hogy kivigyen a temetőbe. Gyalogosan mentünk mind. A pap is késett, ő se kapott kocsit. Már sötétedett a halottak nagy, hideg kertjében, a fekete ciprusok között, mire leeresztették a sírgödörbe a koporsót.
A sírásók soká vártak. Türelmetlenkedni kezdtek, dühösen morogtak. Durva szavakat hallottunk. Az egyik az órájára nézett. - Későn van, - mondotta nyersen, - majd behantoljuk holnap, - aztán beleszúrták az ásójukat a kihányt földbe, vették a kalapjukat és elmentek. Lenn a nyitott sírban pedig ott feküdt a koporsó és a megdöbbent csendben halkan kis rögök görögtek le rá a partról. Tanácstalanul néztünk egymásra. Senki se mert szólni.
- Nem hagyom így itt magára, - mondotta a férj és remegő két kezével megfogta az ásót és maga lökte le a földet a legkedvesebbre, amit az élet neki adott. Dörömbölve zuhogtak a rögök a koporsóra. Egy pillanatig dermedten álltunk mind, olyan szörnyű volt az, ami történt. Aztán puszta kezünkkel segíteni kezdtünk, akik ott voltunk.
És a sötétben egy szívszaggató zokogás emberi váddal ostromolta meg az embertelenséget...
December 12.
Nagy vörös zászló fordult ki ma reggel a Dunára szürke füstös ég alatt. Egy vörös zászló haladt a Lánchíd felé. Kétoldalt utcagyerekek futottak;
Lihegve rohant a csőcselék, mint mikor a szél repülő szemetet söpör. Az utca népe a házak fala alá szorult és megint látszott a zászló, ahogy inogva közeledett Katonák jöttek a nyomán. Élükön, kivont karddal egy tiszt lovagolt. A szemembe vágódott a képe, mintha egy visszacsapódó ág ütött volna meg. Füle kétoldalt elállt a tiszti sapka alatt, az ajka húsosan fodrozódott.
A vezérek arca - a népek és seregek arca. A 48-as szabadságharc katonáinak és népének arca Görgei és Kossuth és Petőfi volt. A háborús Magyarország arca Tisza István elszánt szomorú arca volt. Az októberi forradalom arca Károlyi Mihály... Ennek a vörös zászlós hadseregnek az arca pedig az a tiszt volt, aki az élén járt.
Mögötte lompos sorokban gyalogság ment. Sokan cigarettáztak. Nehéz dörömböléssel ágyúk következtek. Az egyik ágyún rázódva ült két közlegény. Vörös szalag volt a sapkájukon. Ők is cigarettáztak... Odébb tolódott a kép. Felvonult egy tábori tüzérezred ütege. Leghátul huszárok lovagoltak. Az egyik integetett a hídfőnél. Egy leányismerőse ment arra gyalogosan. Megállította a lovát, kényelmesen leszólt hozzá a nyeregből, aztán utána ügetett a többinek.
- Az egész helyőrség itt van! - mondotta valaki.
- Budára mennek. - Miért? Mi történik? ... Senki se tudta. A vörös zászló pedig emelkedett felfelé a budai hegyen, ment a királyi vár felé.
A Belváros és a többi városnegyed nem tudott erről a felvonulásról. Senki se törődött vele, Budapest polgársága egykedvű és közömbös volt, mint maga a híd, mely tűrte, hogy ez a menet átgázoljon a hátán. Az emberek élték tovább bizonytalan életüket és minden olyannak látszott, mint tegnap és azelőtt. Csak délután terjedt el a hír, hogy a helyőrség megbuktatta a hadügyminisztert! Pogány József katonatanácsa és bizalmi férfiai elkergették Bartha Albertet.
Odafenn a Várban történt a Szent György téren. Aki elmondta, saját szemével látta. A gyalogsági legénység sorakozott, mögöttük álltak a gépfegyverek és ágyúk. És mialatt nehéz szitkok röpködtek Bartha ellen, a katonatanács helyiségeinek a térre néző egyik ablakában megjelent Pogány-Schwarz József kárörvendő arca. A tisztek lóhátról észrevették és éljenezve kiabálták a nevét. Aztán Károlyit éltették a tüntetők.
A helyőrség bizalmi férfiainak küldöttsége közben dr. Mór nevű tartalékos tiszt vezetésével felment a miniszterelnökhöz és átadta a helyőrség írásba foglalt követeléseit.
Károlyi halálos izgalomban fogadta a küldöttséget. A katonaság lenn a téren, az ágyúk és gépfegyverek csövét a hadügyminisztérium felé fordította... Így várták a választ. Tulajdonképpen a legtöbbjének mindegy volt, hogy mi történik. A bizalmi férfiaik mondták nekik, hogy ide jöjjenek, hogy követeljenek. Ide jöttek hát és követeltek: Mondjon le Bartha és jöjjön a helyébe civil hadügyminiszter, aki demokrata hadsereget szervez. A hadügyminisztériumból csapják el a vezérkari tiszteket és hajtsák végre a katonatanácsról és bizalmi férfi rendszerről szóló rendeletet, melyet Bartha egyre halogatott. Oszlassák fel a hadügyminiszter titkos külön tiszti csapatait. Végül még azt kívánták, hogy a legénység ezentúl maga választhassa parancsnokait és hogy legénységi emberekből is lehessen tiszt.
Odafenn ezalatt a miniszterelnöki fogadóteremben Károlyi beszédet intézett a küldöttséghez, meghunyászkodott, mindent megígért és kiszolgáltatta Barthát.
- Örömmel látom, - mondotta - a sok ezer katonát, mert most saját szememmel is meggyőződtem róla, hogy a magyar kormány nem áll védtelenül, hanem mögötte van egy erős hadsereg. .
Ebben a percben ugyan nem egészen mögötte, hanem ellenkezőleg, épp szemben állt vele az az erős hadsereg, amely csak arra volt jó, hogy Budapesten tüntessen, mely csak arra volt elég hős, hogy az ő hadügyminisztériumára szögezze az ágyúit.
A katonaság ezután sorakozva a katonatanács helyisége elé vonult és Pogány diadalmámorában hencegő beszédet intézett hozzájuk: - Megmutatta ez; a tüntetés, hogy van katona elég és hogy ez a katonaság a bizalmi férfiak kezében van. Megmutatta, - ordította elragadtatottan, - hogy lehet fegyelmet teremteni, de csak ha maga a katonaság teremti meg...
- Éljen Pogány hadügyminiszter, - kiáltották a vörös zászló alatt. Ő pedig vörösre dagadva a kiabálástól, harsogón fenyegetőzni kezdett: Nem tűrjük, hogy szétkergessék Budapest szociáldemokrata katonaságát, csak azért, mert szocialista! Nem tűrjük, hogy indifferens parasztzászlóaljakat szervezzenek!
- Éljen a szocialista katonaság! Le a parasztzászlóaljakkal! - üvöltötte utána a tér.
Ma délelőtt megint elveszett valami ott fenn a Várban. Csak kétségbeesett erőfeszítés, titkos szervezkedés segíthet még rajtunk...
Magyarország fegyverei most már egészen Pogány-Schwarz kezébe kerültek és örömükben részeg katonák lövöldöznek az utcákon.
December 13-15.
Egy kocka perdült tegnap a Várban és a vörös szín maradt felül. Az ország szerencsétlenségét nem lehet többé kifoltozni. A kormány kifoltozta önmagát. Bartha Albert, a magyar érzésű katona elment és elment Batthyány. A szocialisták, a kommunista Landler Jenőnek szánták a belügyi tárcát. Ez nem sikerült. A szocialisták győzelme azért mégis teljes. Megkapták a hadügyi tárcát! Egyelőre Károlyi az ideiglenes hadügyminiszter, de látni való, hogy mögötte a szociáldemokrata Böhm Vilmos, a kis zsidó villanyszerelő áll, aki nem rég a vezetékeket és az írógépeket javítgatta a minisztériumban.
- Jó, hogy itt van. Jöjjön csak, javítsa meg a gépemet! - mondották neki a gépírókisasszonyok, mikor a minisztérium folyosóján meglátták. - A miniszter vagyok felelte Böhm büszkén és elfoglalta a helyét. Ő már Magyarország hadügyminiszterének mondja magát. Károlyi még leplezi. Megszoktuk ezt a játékot. Mikor Károlyi november 1-én megalakította kormányát, öt zsidó miniszterrel indult, de miután félt a közvéleménytől, csak hármat vallott be. Jászit, Garamit Kunfit, míg a külügyminisztériumban Diener-Dénes elé és a pénzügyminisztériumban Szende Pál elé ideig-óráig lárvának maga telepedett oda.
Ijesztő hirtelenséggel törtetnek előre. A destrukció tábora kérlelhetetlen következetességgel valósítja meg amit Kunfi az Országház kupolatermében a köztársaság kikiáltása napján bejelentett: "Az intézmények után az embereket kell átalakítani, minden helyre ebben az országban olyan embereket kell állítani, kik az új forradalmi gondolatnak a szellemével vannak áthatva."
Ma már látszik mindenütt, hogy kik azok. A katonai vezetőség és a polgári közigazgatás hivatalaiban javarészt olyanok ülnek, akik azelőtt bankok és boltok pultja mögött, vagy szerkesztőségekben dolgoztak és kicsúfolták az élhetetlen magyar értelmiséget, mely éhbéren, állami hivatalokban tengődött. Most elfoglalják a helyét, hirtelen fizetésemeléseket eszközölnek ki maguknak és olyan bámulatosan erős faji politikát folytatnak, mint aminőre a magyar faj, szégyenére legyen mondva, nem volt képes soha.
"Ezer évet törölünk el!" - mondják szüntelenül és rossznak találnak mindent, ami itten századokon át történt. De saját magukkal szemben nem tűrnek többé kritikát.
A magyar társadalomban lassú harag emelkedik. - Tetszik tudni... .ma, már odajutottunk, dörmögte egy kereskedő a boltjában, és óvatosan körül, nézett, - hogy ellenforradalom, ha valaki egy galíciait véletlenül meglök az utcán.
Míg mi mindentől visszavonultunk és a magyar élet gyászában és szegénységében nem látszik többé, szerepelni kezd a hadimilliomos testvértípusa, a forradalom meggazdagodottja. Új fajta közönség lepi el a vendéglőket, a mulatóhelyeket és a színházakat. Telt házak előtt adják az ő íróiknak a darabjait. Kaftánosok ülnek a földszinten. És a páholyokban libazsíron hízott parókás ortodox asszonyok, akik jiddis német nyelven beszélnek maguk között és felvonásközökben a Királyi Operaház szép, előkelő csarnokában fokhagymás szalámit falatoznak és eldobják a zsíros papirosokat. A Hungária-szállodában és a Ritz éttermében jóformán kizárólagosan csak késsel esznek az újfajta vendégek, akiknek a lelkét legjobban jellemzi az, hogy a napokban mikor az étteremből kifelé indult néhány francia tiszt, megparancsolták a cigánynak, húzza el a Marseillaiset és hódolatuk jeléül valamennyien felálltak. Az egyik tiszt, visszafordult és csak annyit mondott: "Sale nation". A hódító elveszi a legyőzött szabadságát, fegyverét, javait. De ez olyan fajta hódító, amely, miután mindent elvett tőlünk, még a becsületünket is elveszi. Egyre világosabb lesz előttem, hogy a határon beözönlő pusztítást csak akkor szoríthatjuk vissza, ha előbb a belső pusztítókat visszaszorítjuk a maguk helyére. És összefogunk valamennyien. Gróf Bethlen István egy pártba akarja tömöríteni az összes hazafias magyar pártokat.
Mi asszonyok már sokan vagyunk. Tegnap a Tűzoltó utcában gyűlt össze egy kis tábor, holnap a Duna túlsó partján, aztán a Balaton utcában, összevissza mindenütt. És én beszélek az asszonyoknak, elmondom nékik, hogy egy triangulus a mi várunk, melynek három kiugró bástyája: a hazánk, a hitünk, a családunk. Ezt a három bástyát fenyegeti a zsidó szocialista kommunizmus. Mire ők rohamra mennek, meg kell erősítenünk a lelkeket, hogy a szörnyű offenzíva összeomoljon. Az emberiség legnagyobb vesztese az asszony lesz, ha elvész a harc és győz a kommunista kiáltvány, mely nőközösséget hirdet a szétrúgott családi tűzhely felett és megtagadja Istent és a hazát.
Nagy Péter végrendelete a szláv világuralom programja. A rabbinusok fiának: Karl Marxnak, eredeti nevén: Mardochajnak kommunista kiáltványa pedig a zsidó világuralom programja. Ha megvalósul, elpusztul Magyarország és utána az emberiség kultúrája.
Mikor mi a boldogtalan, széttépett Magyarország földjén küzdünk, nemcsak magunkért, a világ minden keresztény asszonyáért harcolunk. Ők nem tudják és nem segítenek és engedik, hogy hazájuk hatalmasai tönk
Akik a szavaimat hallották, megértettek. És sokan felajánlották munkájukat. Pedig ekkor már veszedelmet jelentett ez a felajánlás. Nem egyszer észrevettem, hogy kémkedő lépések követnek az utcán. Leselkedve jöttek mögöttem, megálltak, ha megálltam, és újra jöttek. Kísértek felfelé a sötét lépcsőházakban és ha egy-egy ajtón befordulva visszanéztem, valaki állt a homályban és figyelt.
Ma délután nálam gyűltek össze az asszonyok, Perczelné Kozma Flóra is itt volt és megígérte, hogy a protestáns női társadalom vezetőit tájékoztatja a mozgalomról. Kállay Erzsébet, Kállay Magdolna és Szende Anna, bátran mellém álltak. Gróf Batthyány Lajosné, Szegedy-Maszák Aladárné ekkor már dolgozott. Dr. Czeke Marianna, Latinovics Róza, gróf Csekonics Sándorné, Horváth Gézáné, Somló Sári és még sokan, akiket megilletne, hogy a nevüket ide írjam. A legjobbak velünk voltak.
A kormány tudott rólunk: A rendőrség figyeltetett. Hiába, az eszme ment és terjedt. Mikor kimondtam, a magáéra ismert benne mindenki. Útját állni többé nem lehetett.
December 16.
Réges-régen volt-e? Gyermekkoromnak valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egyszer fenn, a Kárpátok előtt kitátotta a száját egy óriás és el akarta nyelni a világot. Már a foga alatt voltunk és túl az Óperencián és mindenütt, ahol emberek laknak, azt mondották rólunk, hogy végünk van. Elvész a szegény kis Magyarország a császári Ausztria és utána el kell vesznie a Német birodalomnak is. Úgy rémlett, ütött az óra. Lenn az Alpok árnyékában előrántotta köpenye alatt rejtegetett tőrét a régen leselkedő Itália és a hátunkba döfte. Oláhország pedig készülődve köszörülte a gyilkot.
A központi hatalmakon már semmi se segít... Ezt mondták az egész világon és biztos prédára vették.
És ekkor, egy májusi napon, csoda történik. A nagy tavasz reggelén rohamra indult Gorlicénél három szövetséges. - Mackensen, Mackensen! - rivalgott a győzelem és a cári Oroszország, a legrettentőbb ellenség, amellyel valaha is népek csatáztak, elbukott a májusi mezőn.
Régen volt-e? Gyerekkoromban hallottam-e a mesét, hogy lenn Erdélyben az oláh határon, mint a gorlicei visszhang, újra éledt Mackensen neve a győzelemre rohanó magyar és német seregek felett. Aztán a Duna , hömpölygő roppant tükre felett harsant fel harmadszor a név: Mackensen! És ő harmadszor állt a seregek: élén, melyek Magyarország kapuját diadalban megvédték.
Régen volt-e? Olyan régen, hogy a háládatlan idő elborította az emlékezést? Megfeledkeztek-e róla a jövő-menő, késő nemzedékek? ...
Tegnap volt! A história véres tegnapján a világháborúban, mikor még volt reménység és volt becsület. És ma, mikor Mackensen Budapestre ért, hogy hadseregének hazaszállításáról Károlyival tárgyaljon, a kormány tudtával Pogány-Schwarz vörös katonái Gerő-Grosz százados vezetésével, gépfegyvereket vonszoltak ki a Keleti pályaudvar peronjára, a sínek felé fordították a csövüket, míg az "Az Est" szerkesztősége egy kinema fényképezőgépet állíttatott fel. Így várták Magyarország fővárosában a marsall berobogó vonatát. Mackensen szép öreg huszárarca eltorzult a dühtől, mikor a megszállott pályaudvar szégyenletes képét a vonat ablakából meglátta. Egy pillanat alatt megértette tőrbe csalták. Gerő százados pedig odament hozzá és közölte vele hogy fogoly. Aztán tudomására hozta, hogy Károlyi Mihály tárgyalni kíván vele és várja az Országházban. Mackensen tiltakozott. Nem akart menni azt kívánta, jöjjön Károlyi vagy megbízottja a pályaudvarra. Gerő százados jelezte, hogy vonakodása káros következményekkel fog járni hadseregére...
A marsall szörnyű lelki tusa után engedett. De kijelentette, hogy addig nem hagyja el a vagont, míg a fényképezőgépet és a gépfegyvereket el nem pusztították onnan. Megtörtént. Mikor kiszállt, ólomszürke volt az arca a haragtól és a melle úgy zihált, hogy egyenruháján összecsörrentek az érdemkeresztek. Felemelt fejjel, merev tekintettel ment a csukott a autóhoz.
A Képviselőház miniszterelnöki szobájában folyt le közte és Károlyi között a tárgyalás. Egy német barátom mondta el a lefolyását, úgy, amint azt maga a marsall beszélte el neki.
Károlyi állva fogadta és néhány lépést tett feléje: Mögötte a szocialista hadügyi államtitkár, a kis zsidó szerelő, Böhm Vilmos lapult. Mackensen bálvánnyá dermedve, hátán összetett kézzel állt szemben a két emberrel. Némán hallgatta meg Károlyit, aki az antant-hatalmakra hivatkozva felszólította, hogy a belgrádi fegyverszüneti feltételeknek megfelelően, rendelje el egész hadseregének lefegyverezését: A marsall elutasította mondván, hogy reá nézve Spaból eredő értesítés alapján - a nyugaton kötött fegyverszüneti feltételek az irányadók. Azt is kijelentette, nem fogja addig elhagyni Magyarországot, míg hadseregének utolsó katonája át nem kelt a határon.
Károlyi ekkor tudomására hozta, hogy ezt különben sem tehetné, miután fogoly és egész táborkarával együtt Fóton fogja őt internáltatni.
- Ezt nem vártam! - mondotta Mackensen. és a tárgyalás kemény szavakkal folyt tovább. A magyar kormánynak lehetőségei voltak. Károlyi a hadsereg internálásával fenyegetőzött. Végre is így erőszakolta ki a fegyverletételt, melyet Mackensen csak feltételesen, a német kormány utólagos jóváhagyása mellett fogadott el.
Károlyi a tárgyalás alatt a szokottnál is jobban dadogott és mikor a kínos találkozás befejeződött, zavartan kezét nyújtotta Mackensen felé. A marsall sötét gőggel mérte végig: - Sok emberrel volt dolgom életemben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott minden becsületérzet, mint önből, még nem találkoztam. - Aztán kemény, rövid fejmozdulattal hátat fordított. Károlyi Mihály keze pedig, mely felett már a francia Franchet d'Esperay is megvetően nézett el, most ismét szégyenben, üresen maradt a levegőben.
Így történt, hogy Mackensen Magyarország foglya lett...
Régen volt-e? Gyermekkorom valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egykor a megmentett Magyarország három kapujánál rivalgott fel a győzelem: Mackensen, Mackensen!
December 17-22.
A szégyen sikátorát járjuk két magas szűk fal között, melynek kitérői és pihenői nincsenek. A poshadt levegőben minden fordulónál mélyebbre süllyedünk.
Még a megszokottnál is nehezebb volt a tegnapi este. Késön váltam el Anyámtól és éjjel nem tudtam aludni. A nemzetek balsorsukat közösen hordozzák, talán ezért, bírják el a legnehezebbet is, de a szégyen, mely most bennünket ért, olyan újszerű, hogy szinte egyéninek rémlik. Külön-külön viseljük mind. Régóta feküdtem mozdulatlanul a sötétben és szüntelenül arra kellett gondolnom, amit Károlyi ellenünk elkövetett. Holnapra tudni fogják az az egész világon és megvetnek érte még az ellenségeink is.
Az ellenségeink?... Egyszerre mintha a sötétből egy német katona arca nézett volna ki hirtelen. Hogyan jutott eszembe ez az arc? Egy sebesült volt, akinek két lábát elszakította a gránát. Erdélyből hozták fel vagy két évvel ezelőtt. A pályaudvaron beszéltem vele a német barakkban. És ebben a pillanatban hirtelen felrémlett még egy és mint egy örült lázálomban jönni kezdtek a feketeségen át, tódulva, vég nélküli menetben véresen, csonkán, bénán mind, akik a négy és fél éves háborúban valaha is elém kerültek. Egyiknek kemény és, megvető volt az arca, a másiké szemrehányó és valamennyien reám néztek és hallatszott a sóhajtásuk.
A háború éveiben, határtalan gőgjében, nehézkesen, nyersen sokszor megbántott minket a német és bántott azelőtt is a histórián át. Annexiós álmai nem egyszer eltolták tőlünk a béke lehetőségét. Hadviselése módjával, diplomáciájának a munkájával és mindenek felett a modorral, mellyel velünk bánt, sokszor nem értett egyet a lelkünk. De elismertük nagyságát, erejét, kitartását és becsületét. Hitem van rá, hogy nincs egyetlen magyar ma Magyarországon, aki kétségbeesett felháborodásban ne utasítaná vissza azt, amit Károlyi Mackensennel nevünkben elkövetni mert...
Kín lett a párnám és parázs az ágyam. Szégyen marta a lelkemet. Miért nincs senki közöttünk, aki ezért bosszút állna? Miért nincs valaki, aki letörölje a piszkot, mielőtt ránk szárad? Német katonasapkák alól, megszámlálhatatlan tekintet meredt felém és a sötét csenden átvonuló vég nélküli látomást nem bírtam többé elviselni. Világot gyújtottam. Valamit olvasnom kellene, hogy ne gondoljak erre. És egy könyvet vettem elő, magyar könyvet, - nem tudtam volna idegen írást olvasni. Hány, de hány estén, mikor az örülés határán jártam, vigasztalt meg Arany, Vörösmarty, Petőfi. Ők az osztrák zsarnokságot és az elveszett szabadságharcot siratták. Enyhe idők voltak azok a mostani gyalázathoz mérten. De szenvedés volt az is és halhatatlanságukban értettek hozzá, hogy megvigasztalják koruk halandó fájdalmát. Jó sorsa volt annak a kornak, - mi árvábbak vagyunk! Milliós nagy városunkban nincs egyetlen költő sem, akinek a versében kipanaszkodhatnánk magunkat, aki hangot adna a kínunknak, hogy könnyebb legyen.
Anatole France szocialista és mégis a revans egész dühével állt a háborúban a francia nemzeti eszme mellé. Gabriele D'Annunzio a Capitoliumról egy áruló háborút hirdetett, lecsalta az igaz útról nemzetét és mégis volt szépség vad harci kiáltásában, mert hazája és faja lángoló szeretete égeti benne. Míg az Anatole Franceok és d'Annunziók harsogva hívták nemzetük dicsőségét és győzelmét, a budapesti költők egy része budapesti kávéházakban filozofált a pacifizmusról és közülük nem egy forradalmat csinált az Asztóriában. Sőt akadt olyan is, aki a Közmunkák Tanácsának azt a javaslatot tette, hogy a forradalmi idők megörökítésére a Gizella teret Károlyi Mihály térnek, a lánchídi "csata" emlékére a Ferencz József teret Október 29-ike terének, a Városligetet pedig Népszava ligetnek nevezzék el.
Megtévedtek? Jó, legyen, de hol vannak most, mikor tévedésről többé szó nem lehet, mikor országukat és fajukat eltapossa a tábor, melyhez csatlakoztak? Ha a magyar államférfiak szánalmas tétlenségbe zsibbadtak, ha nincs egyetlen katonánk, aki kardot rántson, miért nem verik fel a költők az ájult nemzetet? Még mindig alusznak. Még mindig vétkeznek? Ébredjetek.
Az íróasztalomhoz kuporodtam és írni kezdtem nekik szenvedésben egy levelet. Elmúlhatott vagy egy óra is, mikor egyszerre ajtónyílást hallottam a lakásban. Lépések jöttek a szalonon át. Az egyik gyors volt, a másik mintha tétovázott volna. Halkan közeledett a furcsa kedves ritmus és emlékeztetett. Így jött hozzám Anyám gyerekkoromban, ha éjjel ijesztőt álmodtam és oda se ért és már elmúlt, ami rossz volt a sötétben...
Kinyitotta az ajtót. Ő se tudott aludni és odaült a mély karosszékbe az íróasztalom mellé és hallgatott. Én pedig olvasni kezdtem neki, amit írtam:
A mi harcunk önvédelmi harc volt. Aki még tagadja, nézzen észak, dél és kelet felé, ha ugyan könnybe lábadt szeme odalát! Önvédelmi harcunk volt a háború, amelyet elvesztettünk. Szörnyűn vesztettük el, szörnyűbben, mint ahogy a sors akarta! És most, olyan égő fájdalom, olyan mérhetetlen a szenvedés, hogy elzsibbad tőle az emberi agy és kifordul a kézből, amit markolnia kellene.
Zsibbadtan, a jóra tétlenül áll az ezeréves hősi nép és az idő rohan, elmúlnak az utolsó percek, melyek nekünk adattak, mielőtt a végzet lezárja történetünk legrettentőbb fejezetét.
A homok lefut az órában és nincs kéz, amely kikapná belőle nemzetünk számára a jövő szűkös aranyszemeit. Hol van, aki megmarkolja a percet és átkiált cseh, oláh és szerb fegyverek között pusztuló fegyvertelen testvéreinkhez és átkiált a háború emelte falakon túlra, a világ népeihez? Reményt és szeretetet és hitet kiált ide, - igazságért kiált amoda. Hol van? És ha szava nem hallatszik el a messzibe, szörnyű óránkban miért zsibbadtak minden magyar lantok húrjai? Harcunkban miért nem volt új Petőfink, legyőzöttségünk sajgó kínjában miért nincs új Aranyunk?
Halk húrok hangja messzebbre hat és tovább rezeg mint öblös hangú szónokok beszéde.
A kobzosok dala is elhagyta volna a magyart? Elvéreztek volna az itthon maradt lantok? Pedig mos tépni, verni, szaggatni kellene a lankadt húrokat. Titáni halálsikoltással kellene belevájni jajszavunkat öt világrész szívébe, erőt és hitet kellene rivallni az itthon szenvedőkhöz, vad, hörgő énekkel kellene felrázni a vérvesztett nemzetet, amely elhagyni készül önmagát! Dalnokok kellenek, akiknek a szava felcsap a magyar égre, amelyet számunkra a kék végtelenben koldus kicsinyre akarnak szabni a győzők, dalnok kell, akinek a szava eggyé markolja össze a magyar földet, melyet vérző darabokra szaggatnak szét a talpunk alatt. Dalnok kell, aki szeretetre tanítja magyar iránt a magyart. Mert a mi népünk, melynek vezetői testvéri szeretetet és türelmet ígérnek az egész emberiségnek, az a mi népünk, csak gyűlöletet és türelmetlenséget habzsol idehaza önmaga ellen.
Aki a saját vére testvéreit, aki a tulajdon anyját nem szereti, arról hogyan hinnék el a világon, hogy a szomszéd anyját fogja szeretni?
Jöjjenek, hívom esedező szóval a dalnokokat, akiknek még fájdalom a magyar fájdalom, akiknek még halál a magyar halál. Hisz Pozsony felzokog a Duna felett és Nyitra, Trencsén, Liptó, Turóc, Arva, Sáros, Zemplén magyarjai hontalan földönfutók. A hű Szepes velőtrázón sikolt le a rónára. Kassa felmarkolja a Rákóczi kardját, Erdély nagyszerű vértanúsebeire mutat, míg a halhatatlan büszke székely megrázza öklét a bilincs előtt és a Hunyadi védte ősi föld szíve Belgrád felett meghasad a fájdalomtól. Ilyen halálverejtékes órában ki adjon biztató szót és ki erősítsen egy jobb jövő hitével, hanem a nemzet költői?
És meghívom őket és senki se felel, hívatlanul, egyszerre jönni kezdenek az el nem múlók, a fenséges szellemsereg, mely lobogó tudott lenni, mikor lobogó, kellett, háromszínű hű lobogó a magyar milliók előtt és útmutató szövétnekláng és pásztortűz és enyhe mécsvilág tudott lenni a nagy csalódás éjjelén. Míg a maiak nem találják meg a mi fájdalmunk hangját, a téli országutakon Petőfi járt a hazatért rongyos, csonka hősök között:
Szégyen, szégyen! Egykor mi valánk a sorsnak Számadókönyvében a legelső szám, s most leghátul állunk, semmit sem jelentve... Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arcul csapkodnak... szégyen reád Hazám!
S én ezek dacára sem fogok pihenni, Érezzek bár százszor több fájdalmakat, Verjen meg bár engem a nagy Isten érte... Addig ostorozlak, nemzetem, míg végre feldobog szíved, vagy szívem meghasad.
A tűzhelyüktől elüldözött hontalanokhoz, virrasztó éjszakákon, vigasztalóan Eötvös beszél és arra int amerről jöttek:
Ha visszatérek, boldogulva hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
Odalenn az Alföldön, napszállta után Arany bolyong a téli síkon. Megáll a tornácos házak küszöbén, a tanyák rőzsefényes kicsi ablaka alatt. És a róna lelke szól szavával: A nemzet él, a nemzet összeretten, átfűt szívén a nemlét iszonya.
És mindenek felett, egymagában, mint egy óriási zengő kar kiált a Vörösmarty hangja:
Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán...
*B.Kiss-Tóth László
