Elborzasztó tényt emel a napvilágra a Horthy - a kormányzó című film...
Kiderült, hogy a negyvenes évek első felében azért nem tudtunk szakítani a német birodalommal, mert külföldi szervezetek azt akarták, hogy a hozzánk menekültek biztonságban legyenek. Ha Horthy szembefordult volna Hitlerrel - ahogy tervezte - akkor a nácik megszálltak volna bennünket, és nagy tömeget deportáltak volna Németországba.
A magyarság tehát feláldozta önmagát. A negyvenes évek második felében mégis gyakran épp azok bélyegeztek "utolsó csatlósnak" minket, akikért vérünket ontottuk a Donnál, majd a keleti fronton.
Ma pedig a filmet azok hallgatják agyon - sőt néha címkézik is - akik továbbra is tudatlanságban akarják tartani a társadalmat. Más, eddig elhallgatott történelmi tényeket is felszínre hoz a film neves és elismert történészek megszólaltatásával.
Minél több magyarnak látnia kell a Horthy-filmet, hogy megértse múltunkat - és JELENÜNKET...
A kormányzó menekültügyi biztosa
Száztíz esztendeje, 1896-ban született id. Antall József, aki a második világháború éveiben a magyar földre menekült üldözöttek legendás védelmezőjévé lett, aki a sok tízezer menekült ellátását, jogvédelmét megszervezte. 1945 után kisgazdapárti politikusként újjáépítési miniszteri posztot töltött be Tildy Zoltán, később pedig Nagy Ferenc kormányában. Az 1940.-es évek végétől kezdődően - kényszerűen - több, mint két évtizeden át visszavonultan élt. Azonban politikai ellenfelei is elismerték mindazt, amit annak idején az erdélyi magyar, zsidó, lengyel, francia, olasz és még sok - közöttük több száz orosz - menekültért tett. Amiért aztán 1944 tavaszától megjárta a Gestapó börtöneit, amiért 1945 után magas kitüntetéseket kapott, és amiért százezrek gondoltak rá később mint megmentőjükre.
Id. Antall József a Belügyminisztérium munkatársa lett 1932-től, ahol elsősorban szociális ügyekkel foglalkozott. A legnagyobb feladata a menekültügy megszervezése és irányítása volt. A trianoni békeszerződés alapján elszakított terültekről érkezett magyarokkal, majd a zsidó menekültekkel, a francia szökevény foglyokkal, az olasz katonákkal, a délszláv és az orosz katonai és polgári személyek ügyével foglalkozott.
Az erdélyieken kívül az első külföldi menekültek Ausztriából és Csehszlovákiából érkeztek 1938-39-ben. Ők, részben politikai menekültek, részben zsidónak minősülő személyek voltak. Ők több tízezres tömeget jelentettek. A velük való bánásmód különös figyelmet igényelt, hiszen Budapestnek számolnia kellett a náci külügyminisztérium erőteljes tiltakozásával, amely a magyar kormányzatot már úgyis túlzott liberalizmussal vádolta a zsidókkal való bánásmód miatt.
Azonban Magyarország már a második világháború kitörése előtt is az üldözöttek menekítésének szervezett központja volt, ami ebben az esetben nemcsak a befogadást, hanem a továbbmenekítést is jelentette.
Mint jellemzőt említendő itt, hogy 1939 júliusában a magyar külügyminiszter tudtával, id. Antall József szervezésében az Erzsébet királyné és a Carl Dusan tehergőzhajók közel 900 - zömmel cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai, német és osztrák - zsidót szállítottak a Duna torkolatában fekvő Sulinára, ahol a vesztegzárat kijátszva a nyílt tengeren átszállították őket a Palesztinába induló Noemia Julia nevű panamai teherhajóra. Az utat a magyar külügyminisztérium biztosította.
1940 májusában egy bolgár lobogó alatt hajózó gőzösön Pozsonyból vittek száz zsidót a Duna-torkolathoz, s az utat a magyar hatóságok biztosították.
Május 24-én, Mohácsnál váratlan műszaki problémák léptek fel, amelyeket órákon belül meg kellett oldani, hiszen a késedelem az utasok életét és továbbjutását veszélyeztette. Ekkor id. Antall József saját hatáskörében úgy rendezkedett, hogy a helybeli kikötőhatóságok megfelelő képzettségű hajótisztet bízzanak meg a hajónak jugoszláv vizekre történő átvezetésére.
Néhány óra múlva már jugoszláv vizeken voltak az üldözöttek, és végül elérték céljukat.
Id. Antall József, a magyar törvények közé 1936-ban becikkelyezett - a háborúk esetén a katonai foglyokkal és menekültekkel foglalkozó- második genfi egyezményt nemhogy maradéktalanul betartotta, hanem az egész menekültügyet szociális kérdéssé nyilvánította. Ebben a vonatkozásban a magyar felfogás túllépte a nemzetközi jogban rögzítetteket, humanizmusával egyedülálló példát szolgáltatott Európában.
Például, már 1939. szeptember végén Antall József utasította a menekülteket fogadó határkörzetek közigazgatási vezetőit, hogy zsidóként egyetlen személyt se vegyenek nyilvántartásba, mindenkit keresztény papírokkal lássanak el.Ez alól csak azok képeztek kivételt, akik minden körülmények között ragaszkodtak hitük valós bejegyzéséhez. Megkülönböztetés nélkül mindenkit elhelyeztek ideiglenes, később végleges táborokba, a zsidóságukhoz ragaszkodókat pedig a budapesti és vidéki zsidóközösségek gondjaira bízták, természetesen nekik is folyósították a segélyeket, a szeretetadományokat.
A zsidókkal való megkülönböztetett bánásmód természetesen a németek állandó tiltakozását váltotta ki, amely változatlanul újra és újra hangot kapott, egészen Magyarország német megszállásáig.
A már Magyarországon tartózkodók csoportjait 1941-ben újabb tömegek követték, elsősorban a németek által elfoglalt Lvów, Stanislawów és Kolomija környékéről.
A magyar belügyminisztérium IX. osztálya a Duna kanyarban - Esztergom környékén - helyezett el jelentős számú lengyel zsidót. Számukra óvodákat (Szentendre, Leányfalu, Csobánka), Budapest környékén (Rákosfalva és Csillaghegy) pedig kollégiumi rendszerű iskolákat szervezett. Balatonbogláron is sok zsidó fiatalnak nyújtott tanulási lehetőséget a Lengyel Ifjúsági Táborban, valójában az akkori Európa egyetlen lengyel gimnáziumában. A német tiltakozások miatt 1943-ban változtatni kellett az iskolarendszeren, hivatalosan megszüntették a lengyel zsidó iskolákat, viszont titokban Vácon megszervezték a 150 férőhelyes Lengyel Tiszti Árvák Otthonát, ahol valójában zsidó gyerekek éltek és tanultak.
A folytatás olvasható a MENEKÜLTEK MENEDÉKE című könyvben. Megjelent a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó kiadásában, Budapesten, 1997-ben, Kapronczay Károly szerkesztésében, id. Antall József emlékirataiból.
Ui.: Nem szeretném Wallenberg menekítő érdemeit kisebbíteni, de az mindenképpen elgondolkodtató, hogy Id. Antall Józsefről semmit nem tudunk, míg Wallenbergnek már szobrot is állítottak Budapesten ugyanazért a ténykedéséért...
Ideje lenne átértékelni az ISMERETEK alapján az egész Horthy-korszakot!
Ideje lenne erről a történelmi korszakról is végre a tényeket tanítani és tanulni a bolsevista értelmezések helyett!
Bp.2007.02.23.
(Bóna Mária Ilona)
Egy négy éves, ma is nagyon tanulságos nyíregyházi piaci történet:
Molnár Péter:
Tüzet kéne rakni
Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Generációk állnak… Ahogy Voga & Turnovszky megénekelte annak idején. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor.
Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral, ilyet is a hetvenes évek közepén láttam utoljára, akkor is Nyíregyházán, a piacon. Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka. A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő. Pont olyan, mint nagyanyámé volt. (Az ő cipőjének nyelvét kivágtam egyszer, mert kellett a bőr a csúzlimhoz.)
Magas, elegáns hölgy kerül sorra, divatos, hosszú kabátja makulátlan, karján csinos bevásárló kosár, kezén puha kesztyű, a budai úriasszony őstípusa. Először pulykamell filét választ gondosan, aztán két csirkét, szemrevételezi az elé kínált portékát, az egyiket kicserélteti, nem elég dundi vagy nem elég sárga, mindegy is. Vesz még egy kacsát, ellenőrzi, hogy a mája szép-e, meg tyúkot, egy felet, levesnek. Előttem a néni toporog, fejét forgatja, mint aki kiutat keres.
A hölgy közben áttér a felvágottakra, baromfi virslit választ, egy kilót, pulykakolbászt is. Megkérdi elég füstölt-e és azt is, ugye nem csípős? Azt a vendégei nem szeretik. Végül kér még csirkemell sonkát is, mert hidegtál is készül, és azt a sonkát a lánya nagyon kedveli. Az idős asszony közben döntést hoz, kilép a sorból és indulna, de a kiszolgáló hölgy utánaszól:
- Tessék maradni Márti néni, a hölgy rögtön végez, és már maga jönne!
Az én kopott öregasszonyom kényszeredetten lép az ablakhoz, és nagyon halkan kérdez:
- Van fagyasztott szárny, Zsuzsikám? Vinnék két csomaggal.
Az eladó jókedvű, nevetve kérdezi mamikát, miért nem visz frisset, az most akciós, olcsóbb, mint a mélyhűtött. A néni szabódik, aztán kér kétszer egy kilót, közben magyarázza: egyiket kirántja, másikból pörkölt lesz, az ember igen szereti. Az ablak mögött a férfi kiszolgáló most érzi idejét a poénnak.
- Vigyen combot meg mellet, mama! Olyan zsenge, kenyérre lehet kenni. Hát egyszer van Karácsony, nem igaz?
A harsány hang megdermeszti a sorban állókat. Magam, kis híján felszisszenek. A férfi körülnéz, megérti a helyzet tragikumát. Ránéz eladótársára, lassan félretolja: hagyd, majd én!
Nejlonszatyrot fog, rakja a szárnyakat, aztán méri. Rakja a következőt, de először a combok közé markol, majd két hatalmas csirkemellet ejt a combokra, végül egy összemaroknyi szárny következik.. Nem méri le, csak harsányan kiáltja:
- Ahogy a kedves vevő kérte, kettő kiló a szárny, éppen hatszáz forint!
A csirkeszárnynak 499.- forint kilója, akciósan. Kilódítja a két szatyrot a néni elé, elveszi a remegő kézből az ezrest, és visszaad egy ötszázast, aztán kiszól az ablakon, sürgetően:
- Tessék jönni, kinek mit adhatok?
Fiatal pár áll az illatszerrel és háztartási vegyi áruval kereskedő üzletlánc boltjának pénztáránál. Nagyon rosszul öltözöttek. Az asszony mellett babakocsi, benne az új generáció, a testet öltött jövő. A férj elkeseredetten kotor pénztárcájába, egyre kisebb címletű bankjegyek kerülnek elő, aztán a csöri: húszasok, tízesek, ötösök. A pénztáros kislány előtt két, bőröndnyi csomag pelenka, ő pedig vár türelmesen. A férj végül feladja, átteszi párja kezébe a pénzt, és halkan annyit mond:
- Az egyiket visszaviszem.
Szürke gyapjúfelöltős, kalapos, idősebb úr lép ki a sorból, tartok tőle, most fogyott el a türelme, reklamálni fog a fiataloknál, miért nem előbb számoltak? Megfogja az apuka karját.
- Várjon, fiatalember! - Tárcájából előveszi az üzletlánc pontgyűjtő füzetét, és odaadja a pénztárosnak.
- Erre jár húsz százalék kedvezmény, mert betelt. Ha úgy sem elég a pénzük, kérem, a maradék összeget hozzám üsse be, kisasszony!
A fiatalok hálálkodnak, a férfi legyint, látszik rajta, hogy zavarban van. A házaspár végül távozik pelenkástul, babakocsistul. A kalapos úr visszaáll a helyére a sorba, a mögötte álló férfi pedig megszorítja a könyökét.
- Ez szép volt, Miklós.
A kalapos legyint: hagyjuk.
Most következhetne a tanulság.
Most kellene leírnom, hogy mekkora keserűséget éreztem, amikor egy délelőtt, egyetlen óra leforgása alatt láthattam mindezt. Arról kellene írnom, nem a mi hibánk, nem mi juttattuk ide magunkat, másokat. Arról hogy a statisztikák szerint, a munkával töltött órák számát tekintve Magyarország világelső, de a munka ellenértékét tekintve nincs olyan hosszú lista, amelyre rákerülhetnénk, mert csak az úgynevezett harmadik világ-béli országok közt jutna számunkra hely! Nem teszem. Most, nem. Mert jön Karácsony, és én nem politikáról akartam írni. Hanem idemásolni egy vers néhány sorát, befejezésképpen.
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!”
Ezeket a sorokat József Attila írta, 1922. novemberében.
Hát rakjuk meg végre azt a nagy-nagy tüzet! Fogjuk meg végre egymás kezét, öleljük át egymás vállát, karoljunk egymásba nagyon szorosan. Mert azt, ami a következő években ránk vár, ez a nemzet másképpen nem lesz képes túlélni.
Erről szerettem volna írni ma, kedves olvasóm.
Európa közepén
2008. december 21.
/Forrás: http://folyo-irat.hu/
