Nyílt levél Zoltay Gusztávnak, a Mazsihisz vezetőjének, Vitéz Nagybányai Horthy Miklósról

Lengyel Károly rovatvezető (Nemzeti Hírháló):
 


Tisztelt Zoltay Gusztáv!

Szeretném emlékeztetni arra a tényre, hogy Vitéz Nagybányai Horthy Miklósnak, Főméltóságú Kormányzó Úrnak a kenderesi sírján zsidó származású magyarok hálatáblái találhatók.

Szeretném továbbá felhívni szíves figyelmét arra a történelmi tényre, hogy a Kormányzó Úr portugáliai élete során magyar származású zsidó emberek nyújtottak segítséget.

Mint hazánkban élő zsidó embernek, illene a történelem egészével tisztában lennie! Az Ön minapi szombathelyi megnyilatkozása sokak számára nem ezt mutatja. Mi több, erős visszatetszésre adhat okot.
Legkevesebb elvárható tiszteletben tartania a történelmi tényeket! Már csak azért is bölcsen tenné ezt, mert sok magyarországi zsidó ember nem osztja az Ön véleményét.
Attól nem lesz igaza, ha úton-útfélen ezek az érveit hangoztatja a Kormányzó Úrral kapcsolatban.

Egy buddhista mondás szerint - ne feledje Zoltay Gusztáv - három dolgot nem lehet sokáig eltakarni: a Napot, a Holdat és az Igazságot! Talán fordítsa inkább a lelkiismeret fókuszát a pufajkás múltra!

Üdvözlettel:
Lengyel Károly

Budapest, 2012. november 15.

***

CSAK AZ IGAZSÁG KEDVÉÉRT, HOGY A NEMES MAGYAR NEMZET MIKÉNT VISELTETETT A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁGGAL KAPCSOLATBAN!

***

ALAPÍTVÁNY A MAGYAROK IGAZAIÉRT
Kedves magyar Barátaim!

Olyan régen hallgatok arról, amit most szeretnék a nyilvánossággal is meg­osz­ta­ni, hogy egyszerűen nem fér belém a mondandóm. Bizonyos jelenkori megnyilvánu­lások, nevezzük inkább politikai tévelygésnek, arra ösztönöznek, ezt le kell írnom.
1900-ban született anyai Nagyapám, aki egész életében hű maradt vállalt magyarságához, noha ő maga egyértelműen felvidéki tót származású volt. Tisztakezű ember, katonatiszt volt, életében nagyon sok mindent látott. A két háború között a Magyar Királyi Honvédség tagjaként tette a dolgát. Több beosztása is volt, de ami a legérdekesebb időszaknak mondható, az a Honvédelmi Minisztériumban, a 8E osztályon, a budai Várban eltöltött idő tekinthető. (Parancsnoka Billay Henrik alezredes úr volt.) Mint tudjuk, a 8E osz­tály napi kapcsolatban állt a VKF2-vel.
Az 1930-as években a magyar törvénykezés, mostanság zsidótörvények néven aposztrofált korszakában tette meg azt, amivel akkor az egész családját köz­vetlen életveszélynek tette ki. Akkoriban vándorútra kelt az emberek nagy ré­sze abból a célból, hogy mindenhonnan igazolásokat szerezzen be arról, ő va­la­hanyadiglen keresztény. Akinek nem voltak ilyen vonatkozású igazolásai, a­zok­kal kap­csolatban bizonyos esélyegyenlőségi megfontolások alapján meghatáro­zott intézkedések léptek életbe. Aki megszerezte ezeket az igazolásokat, élt bol­dogul tovább. Aki nem tudta felmutatni a kért papírokat, azok különböző meg­kerülő módszereket próbáltak alkalmazni. Lehetett ez közvetlen megvesztegetés, esetleg politikai nézet alapján történő becserkészés.
Anyai Nagyapám soha nem volt tagja egyetlen politikai tömörülésnek se. Még­is megesett véle az, amint az imént említettem. A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztériumban szolgálati helyén olyan helyzetben volt, hogy képes volt bizonyos igazoló papírokhoz hozzájutni. Meg is tette önként, mégpedig négy egész család esetében, akik, ha nem is nehézségek nélkül, de épségben, a kö­rül­mé­nyekhez képest jó egészségben fogadhatták 45 tavaszát. Megtette, mert számára nem volt elviselhető, hogy olyan embereket üldözzenek, akik senkinek sem ártottak. Moldova György szavait kölcsönözve, mezei zsidók voltak. Hiszen a nagy halak akkorra árkon-bokron túl jártak.
Valójában megkapta a Jó Istentől a jutalmát. Néhány ember várakozott a bu­dai villamos meg­ál­lójában. Megérkezett a várt szerelvény. Nagyapám hazafelé tar­tott a munkahelyéről, s valamely hétköznapi apróság miatt hiába futott, nem érte el azt a villamost, amivel szeretett volna átjut­ni Pestre. A szeme láttára robbantották fel a Margit-hidat. Ő akkor újra született. Kapott az Ég­től még egy életet, ami a későbbiekben közel sem volt rózsás, noha az az időszak nem ez a té­ma­kör.
A háború után, a München melletti amerikai hadifogságból a hon­vágy hatására hazaszökött, noha lovas ismeretei alapján Texasba csábították (lévén eredetileg huszár volt) Az említett családok közül egy sem kérdezte tőle, hogy van-e állása, van-e mit ennie, esetleg nem didereg-e Karácsony Szent Éjjelén. Persze nékik nem Szent a Karácsony.
Akkoriban sok magyar várt arra valahol itthon tiszta lel­ki­is­me­ret­­tel, de tengődve, hogy úgymond leigazolják. Ám volt, akinél ez az igazolási folyamat hó­na­pok­ig elhúzó­dott. Addig is családostól élni kellett valamiből. Például a budafoki zo­mánc­á­ru­gyár­ban ki­váló segémunkási posztot lehetett kifogni egy ka­to­na­tiszt­nek, és akár két egész telet is át lehet vé­szel­ni fagyási sérülések nélkül egy fűthetetlen gát­őrház néhány négyzetméterén. Ez nem szatíra, hanem történelem!
A következő ember a családomban Édesapám volt, aki hasonló módon re­a­gált mindarra, ami akkoriban történt. Délvidéki, közelebbről zen­tai születésű volt. Az árnyas Tisza-patron azt tanulta, nincs különbség rác, cigány, tót, zsi­­dó és magyar em­ber között. Két ember ismert, jót és rosszat. Idősebb ko­rá­­ban ezt úgy mó­do­sí­tot­ta, hogy jót, és kevésbé jót. A kevésbé jó ember lélek szerint megtévedt, nem he­lyes úton jár.
Családjának kevéske földje volt. Abból próbáltak egyszerű, de tisztességes magyar ember módjára megélni. Már ha hagyta a környezetük őket békében megélni. Trianon után az elszakított létben, ott Délvidéken sok magyar ablaka be­tö­re­tett Karácsony éjjelén, ha gyertya mellett imával töltötte az ünnepet. Ugyanis az nem pravoszláv ünnep. És akkor is betöretett az ablakok hosszú sora, ha a pra­voszláv karácsony idején nem gyújtott gyertyát valaki. Az is megesett, hogy ha valaki merészelt magyarul megszólalni, az kapott egyet-kettőt valamelyik ut­ca ­sarkán, valamelyik este, amikor hazatért. Mintha ismerős volna ez a mai Vajdaságban is, nem?
Az igaz emberek, akik mindezek ellenére barátok tudtak maradni, és nem ra­ga­dozta el őket emberi mivoltukból, ősi erkölcsi tisztességükből a történelem sze­le, nem foglalkoztak ezzel. Édesapám sokat ministrált a zentai Jézus Szíve temp­lom­ban, s ha egy-egy jelesebb katolikus ünnep volt, természetesnek tartották egymás kö­zött a rác, a cigány, vagy tót barát jelenlétét a misén. A megzavarodott, és szét­szag­gattatott idők ellenére fordítva is így történt.
Majd Délvidék visszatérése után, amikor apai Nagyapám belehalt az első Vi­lág­há­ború olasz frontján szerzett maláriába gyökeres fordulat következett É­des­a­pám­ék családjában. Akkoriban öt hold föld, vagy kilenc hónap önkéntes hon­védelmi szol­gálat volt a nagykorúsítás ára. Mivel családjuk éppen csak megélt az ottani és ak­kori körülmények között, Édesapám 1941-ben a katonaságot vá­lasztotta. Úgy gon­dolta, ha az ő anyai Nagyapja túlélte a századfordulón azt a ti­zenkét évet, amiben katonáskodás után első világháború, majd Minszk környéki hat év is beletarto­zott, akkor az a kilenc hónapos kiképzés elillan, akár egy pil­lanat, ráadásul végre a ma­gyar honvédséget szolgálva.
A hódmezővásásrhelyi laktanyába került a szabadkai kiképzés után. Ott nem tudván, hogy a lány, akire szemet vetett egy tiszt lánya, nagy lendülettel csap­ta a szelet. Mint tudjuk a régi regula szerint: Katona, pap, ott ...., ahol kap! Így is volt. Csakhogy a tiszti leányzó egy pesti magánklinikán sza­ba­dít­ta­tott meg az említett lendület következményétől. Mert hogy jön ahhoz egy büdös paraszt kölyke, hogy egy magyar királyi honvédtiszt leányát egyáltalán érintse! Legalábbis így tartotta az immár exleányzó apja.
A következmény nem is maradt el. Édesapámat büntető alakulathoz ve­zé­nyel­ték. Az ál­lo­más­he­lyük Kárpátalján volt, Kolomea környékén. Egyetlen tárat kapott a gyalogsági karabélyba lőszerellátmányként, ami hat darab lőszert jelent. A vezénylési beosztása az ifjú lefokozott mesterlövész szakaszvezetőnek hadtápos volt. Munkaszolgálatos emberekre felügyelt egy ideig, miközben aknazárat telepí­tettek a hegyek oldalába (ismereteim szerint ez volt az Árpád-vonal, aminek a­zért ha kevés is, de volt visszatartó ereje az oroszok e­lő­re­nyo­mu­lá­sá­val szemben).
Negyven zsidó származású munkaszolgálatosra kellett fel­ü­gyel­nie hat da­rab puskagolyóval állig felfegyverezve. Nehéz idők jártak, éheztek a muszosok épp­úgy, mint a keretlegények. Történt pedig egy munkából bevonulás alkalmával, hogy az országúton, az árokparton egy német ellátmány-vételezési nyom­tat­vány­töm­böt találtak. Az egyik munkaszolgálatossal, akiről ránézésre nem volt fel­tételezhető a származása, ettől kezdve két helyről vételezték az el­lát­mányt. Ez az ember jól beszélt németül, Édesapám pedig színleg adta a fegyveres kíséretet az ellátmánynak. No, nem volt egetverő a mennyiségi és minőségi különbség a töb­bi muszoshoz viszonyítva! Ahhoz azonban elegendő volt, hogy testileg le ne ro­moljon az állapotuk.
Nagy valószínűséggel helyben rostává lövik mindkettejüket, ha kiderül a né­met raktárban, hová is kerül az ellátmány egy része. Azt is valószínűsítem, hogy a töb­bi muszos rövid időn belül Németországban találta volna magát egy szá­mukra felál­lított táborban. Itt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Magyarország követke­zetesen ellenállt zsidó származású polgárainak deportálására való német törekvéseknek. A tények pedig makacs dolgok, amikkel nem illik vitatkozni, akármilyen ideológia felől is közelit valaki hozzájuk!
Nos, megúszták a dolgot, az egész szakasz. A keretlegény, meg a mu­szo­sok. Amikor pedig a muszkák előrenyomulása miatt a Tiszán hanyat-homlok me­ne­külő németek a rájuk jellemző módon a magyar alakulatok előtt fel­rob­ban­tot­ták Husztnál a hidat, elfogyott a türelem. "A k... anyátok ússzon utánatok a zajló Tiszán át!" – tört ki a keserűség a keretlegényből. A huszti rabbi megüresedett házába elszállásol­va magukat, rövid dekkolás után a helyzetet megbeszélve úgy döntött a szakasz, mindenki meg­próbálja egy szerinte biztonságos helyen túlélni ezt az időt.
"Na, fiúk itt a vége! Menjünk haza!". A muszosok szétszéledtek, Édesapám pedig rossz irányba indult. Nem tudta, hogy már onnan is jönnek az oroszok. Az országúton találkozott egy "csámpásszeművel", aki az üres karabélyról feneketlen zsákjába tette a távcsövet, a závárt a szántásba dobta, a puskát a csövénél fogva a ki­lométerkőhöz vágta. Édesapámnak a kettétörő acélcső reccsenése jelentette vol­na a háború végét. Mert azt majdnem elfelejtettem hozzátenni, hogy a hat darab lő­szer hat nagyvadban érte el halálos célját, hogy mind a negyvenen húshoz is jus­sa­nak.
Volna!, – mondom – mert ezután három és fél év Kaukázusi ismeretszerző túra következett. Ez az ismeretszerzés kőbányában, végkimerülés határáig, majd Szo­csi és Szuhumi között, valahol a mai Adler repülőtere környékén gyü­mölcs­ül­tet­vé­nyen naponta 12-14 óra kény­szer­mun­káról szólt, a Szovjet rabszolgatartók nagyobb dicsőségére. Az eredmény 1947 októberében haza­térve egy csont­ig lesoványodott volt hadifogoly.
1977-ben, 22 évesen a Centra Szocsi kikötő hatalmas mólóján bámultam bele a hazautazás előtti utolsó naplementébe. Dúdoltam a Szüleimtől tanult dalokat. Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország. Muszkaföldön lassan jár a posta. Csak egy nap a világ. 1977! Megindultak lelkemből a könnyek. Messzehangzó, ordító zokogásban törtek felszínre a Fekete-tenger hullámainak sustorgásában. Akkor és ott értettem meg, hogy még őrizni sem kellett őket, hiszen nem volt hová szökni. Kétezer kilométer nagyon nagy úr!
Édesapám egy évig járt a különböző orvosi vizsgálatokra és kezelésekre a hadifogoly-gon­do­zó­ba. Lelkében meg nem törve, ám fizikailag annál ro­mo­sabb állapotban érkezett haza. Tudom, hogy nem csupán vele esett ez meg. Néhány volt fogolytársától is hasonló történeteket hallottam á­zsi­ai kirándulásukról.
Édesanyák, feleségek, menyasszonyok, nővérek, húgok ezrei várták a Keleti pályaudvarra érkező, nemzeti lobogóval díszített mozdonnyal vontatott szerelvények begördülését az épület csar­­nokába. Egyik legszebb, szent nemzeti imánkat, a Himnuszt énekelte a tömeg, amikor a csont-bőr foglyokkal megrakott vonatok megjöttek, majd elszabadult az érzelmek pokla. Szinte önkívületben az örömtől, minden-minden szenvedésük hiábavalóságának keservét ki-ki egyetlen nevet sikítva-üvöltve igyekezett a vagonok közelébe, hogy újra karjában tarthassa, és most már reményei szerint többé el ne eressze azt, akit éveken át hiába keresett, kerestetett, várt. Kerestették tábori zöld levelezőlap alapján őket a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét kérve, moziban a híradó és a film közötti szünetben "Ki tud róla?" kezdetű, lehetőleg fényképes hirde­tés­sel. Nem jöttek levelek sehonnan. Úgy tűnt, mintha elveszett volna egy egész arcvonal. Mind­az a szerencsétlen ember, akiket a vöröscsillag követői állati sorba taszítva ár­tatlanul elhurcoltak.
Emlékszik-e ma még valaki arra a híres tüntetésre, amikor a magyar nők a Bajza utca és And­rássy út sarkán álló Szovjet nagykövetséget vették körbe. Követelték, a nemzetközi meg­ál­la­po­dá­sok alapján engedjék haza férjeiket és fiaikat. Hiszen természetes lett volna a hadifoglyokat a há­ború lezárása után a­zon­nal hazaengedni. Az akkori szovjet horda nem ezt tartotta természetes­nek. Szá­mukra kézenfekvő megoldás volt a leigázott tájak népeiből millió és millió em­ber kényszermunkára hurcolása, közöttük hihetetlen tömegben ártatlan civileket.
Hányan, de hányan soha nem tértek haza közülük? Nem ismerik családjuk tagjai a nyug­vó­he­lyü­ket sem, ahová néhanap egy szál virágot elhelyezhetnének egy érettük mondott fohász kíséretében.
S, miközben folyt a háború, itthon sokan az életüket kockára téve naponta se­gí­tet­ték azokat, akik közel hatvan évvel az eddigi legnagyobb világégést követően nem tudnak megnyugodni, leállni. Az utolsó nem közülük való fejet is tálcán kí­ván­ják a nagy oltáron égő áldozatként látni, mert mint fogalmaznak, ez az utolsó e­sély.
Apai Nagyanyám, aki Zentáról Pestre jött munkát keresni hasonló dolgot művelt. Mai ésszel alig érthető az a hidegvér, ami ebben segítette. Talán a sok-sok ima a légiriadók idején a pincében? Történt pedig, hogy a házban, ahol az ő volt saját lakásában jelenleg bérlőként lakom családommal volt két család, akik úgymond segítségre szorultak. Mivel Nagyi la­ká­sá­nak két bejárata volt, kü­lön­le­ges dologra szánta magát a nyilas időkben, amikor a géppisztolyos emberek szinte lakásról lakásra hajtóvadászatot folytattak a zsidó származásúak kézre kerítésére. Amíg az egyik ajtón beengedte a fegyveres részeg "vitéz urakat", és a kamrába terelve szalonnával, hagymával, meg némi vörösborral kínálta, addig a körbejárható lakásból apácaruhában távozott a bújtatott család, akik a nappalokat általában egy közeli katolikus rendházban töltötték. Többször, folytatólagosan tette ezt. Nem csupán Nagyanyám tett meg értük ilyen és hasonló dolgot, talán ennél komolyabbat is. Sokan, sokat, sokszor, de főleg sokakért. Úgy gondolom hihető, ő is rostává lyuggatva bukott volna a hideg dunai habokba, a parton hagyva mindenét, miután pőrére vetkőztették. A "vitéz urak" mosolyogva leemeltek még egy zacskó lisztet a polcról, mondván a többi testvér is éhes, majd mit sem sejtve nagy bokacsattintással kísérve szalutáltak, és távoztak.
Az egyik családot a háború vége ugyanebben a házban érte épségben és e­gész­ség­ben. Tudom, mert ők maguk meséltek erről gyermekkoromban nekem könnyes szemekkel. Ők voltak ennek a háznak a tulajdonosai. Ám a másik család valamely érthetetlen okból Nagyitól a köszönést sem fogadta. Amikor pedig Nagyanyám kicsi zöldséges boltját elorozták a vörösök, egyik család sem segített egy fél szóval sem. Sajnálkozni tudtak, azonban eszük ágában nem volt bármiféle felelőséget vállalni azért az egyszerű, apró termetű, igen kemény asszonyért, akinek a puszta életüket köszönhették hónapokon át, beleértve a házban közadakozásból általa összekoldult élelmiszert is.
Édesapám – hála a Jó Istennek – szerencsésen megérkezett a kaukázusi túráról. Addigra a különböző minisztériumokban és hivatalokban ült az a negyven volt musz­os, aki Édesapámnak köszönhette, hogy épségben túlélték azt az időt. Egyetlen igaz ember akadt közöttük, aki a többieket felkutatva összegyűjtötte számára azt a negyven aláírást tartalmazó igazoló nyilatkozatot, melynek alapján nem internálták, esetleg új túrát nem szerveztek neki Ázsia eladdig ismeretlen tájaira, keretlegény múltja miatt. Ez az ember, a Rumbach Sebestyén utcában egy kóser borbély volt. Ez természetes volt számára. A többiek nem kérdezték meg, hogy evett-e azon a napon. Színlelt barátságosan megveregették csontos lapockáját, hogy milyen jó bőrben van a szakaszvezető úr, pedig hát ők itthon milyen sokat fáradoztak ezért az országért a háború vége óta. Nem is akarták meghallani a korgó gyomor hangját. Kényszeredett, nyáladzó vigyorgással gyorsan paroláztak Édesapámmal, akit egyszerűen igyekeztek mielőbb magára hagyni. Vannak emberek – ha ők emberek egyáltalán – akik nem szeretnek hálásnak mutatkozni, még az életük megmentőjének sem. Egyetlen emberen múlott!
A Közgazdasági Egyetemen tanított egy ember, aki egy sok évvel későbbi véletlen találkozáskor Édesanyámnak elmondta mindezeket részletesen és órákon át. A kóser borbély özvegye is megerősítette mindezt, szinte ugyanazokkal a szavakkal.
Mindezeket azért írtam le, mert nékem a jelenlegi helyzetemben elképzelhetően az "utolsó esélyem", hogy felmutassam azt a kézenfekvő alapigazságot, hogy nem lehet egy egész népet a gallérjánál fogva a fél világon át lenácizva, mindenéből kiforgatva – bármely politikai erő megfontolása alapján – végighurcolni, a végtelenségig, de főleg ártatlanul megalázni.
Kétezer évnek előtte egy bölcs rabbi arra tanította követőit egy nevezetes alkalommal, hogy "Boldogok, akiket érettem megaláznak, mert ők fel­ma­gasz­tal­tat­nak".
Kérdezem tehát a véresszájú nemzetközi terroristáktól, akik szerintem jelen korunkban falat építő politikájuk tébolyától megrészegülnek, hol a vége mind ennek? Ki kér végre illő és kellő főhajtással bocsánatot egy egész ország népétől, de más népek fiaitól is, akik abban az időben ugyanígy megmaradtak embernek? Ki köszöni meg annak a rengeteg keresztény és keresztyén egyházi személynek áldozatos segítségét, hogy ma is élnek olyanok, akik erről beszélhetnének.
Gondoltam tehát egy nagyot és merészet! Egy virtuális alapítvány létrehozására hívom fel mindazokat a magyarokat, akik még élőként hasonló eseteket tudnak felsorolni, mint amiről írtam. Dagadjon ez az ismeret-erecske olyan hatalmas folyammá, amelyben végre a habok közé merülhet tisztulni mindaz a lélek, aki minket folyamatosan antiszemitáz, náciz. Hulljon fejükre keresztvízként mindazok ártatlanul elszenvedett keserve és vére, akiket folyamatosan kiadatási követeléssel fenyegetve, jogi kompetenciájába nem eső országok szabad és ártatlan ál­lam­pol­gá­rait alaptalanul és arcátlanul állandó mentegetőzésbe próbálnak kergetni.
Legyen ennek a láthatatlan alapítványnak a neve:
ALAPÍTVÁNY A MAGYAROK IGAZAIÉRT!
Arra kérek minden magyart, ki-ki írói tehetsége szerint illessze hozzá a saját történetét a Magyar Nemzet Emlékezetéhez! Tudom, súlyos dolgot kérek! Hi­he­tet­len emésztő erővel törhetnek elő félelmek, sebek szakadnak a tályogok felett. De hi­szem, hogy megéri megtenni! Mert ameddig egyetlen utolsó esélyező, zaklatott lel­kű, esetleg dúlt elméjű ember él, addig ezek a félelmek és sebek soha nem fognak eltűnni, begyógyulni, hanem fel fognak fakadni. S, mint látjuk, a félelem agressziót szül, ami agresszió félelmet szül, a félelem…...
Arra kérem őket, hogy ne késlekedjenek leírni és közzétenni történetüket! Mutassák meg magukat, ha már az országok vezetői elhazudták, elhallgatták, elhallgattatták őket oly sok éven át! Egyben arra kérem mindazokat a becsületes jó em­bereket is, akik tudnak és akarnak is segítettekként tanúskodni hasonló e­se­tek­ről, ők se tétovázzanak, tegyék meg!
Hiszek a kölcsönös jószándéktól vezérelt megértő szavak bűvösen békítő erejében! Mert mint ők mondák, nékik ezzel kapcsolatban valóban ez az utolsó esély. Csakhogy nem olyan értelemben, ahogy ők használják ezt a kifejezést.
Mert azt merem állítani, hogy az a hihetetlen szenvedés-történet-folyam, a­me­lyet a második világháborúként szoktunk emlegetni, még mindig fújja lángjait a lel­kekre. Ott növekszik, ott bujkál a félelem minden érintett lélekben. Nem kímél az iszonyat és az iszonyat emléke senkit! S, ha ezek az utolsó esélyezők még tesz­nek is arról, hogy soha, senki ne nyugodhasson meg, akkor az üldözöttből üldöző lesz, majd fordítva, majd fordítva, majd fordítva.......
Magam részéről teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ennek az el­sőd­le­ges­ életcélként felfogott, folyamatosan felpörgetett állapotban tartott bosszú­had­já­rat­nak a világon semmi értelme. Meg tudom érte­ni, ha egy sokat szenvedett ember az őt megkínzókkal és megalázókkal szemben bosszút szomjazik, bár ez sem helyes. Különösen akkor nem helyes, amikor ezt a szem­léletet intézményi szintre emelik és működtetik, méghozzá júdáspénzt(!) kínálva az őket információval segítőknek. Nem nagyon lehet elfogadni, hogy több generáción keresztül alapvető félelemhalmazt kippaként viselve bárhol, bármit kikövetelhessenek, kierőszakolhassanak maguknak, vagy megtehessenek, számukra idegen országok szabad állampolgáraival.
Ehhez, de facto nincsen, de azt remélem, nem is lesz joguk!
Mindenféle nácizás, antiszemitázás, zsidózás és cigányozás helyett szeretném ismét idézni Édesapám mondását:
"Két ember van: jó és kevésbé jó."

Lengyel Károly
Budapest, 2004. július 25.

/Forrás: Lengyel Károly 2012.11.15-i levele/*B.Kiss-Tóth László