A Válasz első számában Németh László megírta, hogy
a magyarság "nemzeti amnéziában" szenved: "Nemcsak az egyes ember
tudata foszolhat szét a magára hagyott test fölött, a népek öntudata is
elborulhat s óriás közösségek támolyoghatnak látó szemmel is
világtalanul". Amit a mozgalom érdemei között elsőként tarthatunk
számon, az a "nemzeti amnézia" tudatosítása. Sikerült nekik "helyzetünk
szorongásával eltölteni" olvasóikat s ezzel hosszú évtizedek mulasztását
is pótolni. A két háború közti idő társadalmi valóságának hiteles képét
nagyrészt az ő műveiknek köszönhetjük. A századelőn kezdődő
szociográfiai munkát ők folytatták és emelték új szintre. Ezáltal
megvetették a magyar falu és parasztság modern szociográfiájának alapját
s a társadalmi tényeket a személyes élmény fölhevítő előadásában
közreadó munkáik új nép- és nemzetfogalom forrásaivá váltak. A
társadalom kóros állapotának fölvételében, a gondok és bajok leírásában a
megvesztegethetetlen realisták módján jártak el. Elméletieskedéstől
mentesen a sorvadó életre, a "hulló magyarság" sorsára akartak
ráébreszteni – s ez egyszerre irodalomtörténeti és ideológiai érdemük
is. "A terjeszkedni nem tudó falvak fuldoklása, a magára hagyatott nép
szétbomlása, a magyarság külső-belső erejének apadása s ezek
következményeképp egy új szerencsétlenség rémképe: mindezt az új
népiesség tudatosította. A további megállapításokban tán tévedhet,
tévedhet a megoldás körül is – ha idejében való megoldásra egyáltalán
sor kerülhet –, de a valódi helyzet feltárása az ő érdeme" – írta még
1935-ben Illyés Gyula. Látleleteiket a józan tárgyilagosság és a népért
égő aggodalom fogalmazta. Nem törekedtek tudományos módszerességre, sőt
ellenségei voltak mindenféle tudományosságba öltöző szárazságnak,
elméletieskedő leírásnak. A módszernél fontosabb volt számukra a hiteles
élmény – "az élmény emberi hitele és a látás írói biztonsága adja meg a
munkáikban levő anyag hitelét" – írta Erdei Ferenc. Az élményszerű
irodalmi ábrázolásból, tárgyias leírásból, történeti fejtegetésből,
publicisztikai érvelésből egybeötvöződő "falukutató" irodalom nemcsak a
korabeli élet dokumentatív megörökítésének semmi mással nem pótolható
feladatát látta el. Új valóságigényt is meghonosított: A puszták népe (1936), Az Alföld parasztsága (1936), A legnagyobb magyar falu (1937), a Parasztok (1937), a Viharsarok, (1937), A tardi helyzet (1936), a Parasztságunk élete (1937), a Néma forradalom
(1937) megalkotta az "őserő"-kultusz ellenében a romantikától mentes
társadalomszemlélet kötelező normáját, a valóságra hivatkozó, szépítés
és hízelgés nélküli írói beszéd és publicisztika új formáit. Az
"elhagyott testből fölsajgó kérdések" kimondása, a "baj megkiáltása": a
társadalmi igazság leleplező, számonkérő és távlatot nyitó rajza a
szépírói műveknek is fő érdeme. Illyés Gyula versei, Tamási Áron és
Kodolányi János novellái, a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső című trilógia; a Gyepsor és a Szűk esztendő elbeszélései, a Villámfénynél és a Bűn, a Vízkereszttől Szilveszterig és a Máról holnapra, a Földindulás és a Szakadék a magyar irodalom egyik új fejezetét nyitották meg.
{303.} A "falukutatás" eredményei, s a szépírói alkotások nagyobb hányada is a kor haladó, demokratikus és forradalmi áramlatát gazdagította. A "baj megkiáltása" azonban gyakran felemássá, s önáltatóvá és hamisítóvá torzult, midőn világnézeti és ideológiai programot vázoltak, a magyar élet reformjait célzó javaslataikat előadták, a nemzeti sorskérdések megoldásának módozatait kutatták. A történelemmel való szembenézés szándéka növeli írói hitelüket, magatartásuk következetességéről és nemzeti felelősségéről tanúskodik – de épp ezekben az elméleti-ideológiai igényű írásokban ütközött ki leginkább a mozgalom ellentmondásossága, a nemzeti és demokratikus eszme gyakori kétarcúsága. A mozgalom zömében ellenzékinek számított, kérlelhetetlen ellenségei voltak a nagybirtok és a nagytőke uralmának, küzdöttek a nagybirtok kisajátításáért, a radikális földreformért, szövetkezetet és telepítést sürgettek. A kapitalizmus bírálata elméletileg nem lehetett azonban a végsőkig következetes, mert a polgári társadalom tagadásának minden következményét nem vállalták. Érvényes ez némelykor még a radikális parasztdemokraták, a "paraszt szocializmus" híveinek ideológiai tájékozódására is. Veres Péter ideológiai tárgyú írásai a népi demokratikus társadalmi rend tartalmát, szerkezeti leírását előlegezték; a nehezebb idő sem ingatja meg forradalmár hitében, de életének egy szakaszán a szocializmus és nacionalizmus egységesítésén fáradozott, s a "biológiai színkép" és osztálymeghatározottság szintézisét kereste. Ebben a "kétarcúságban" – ami másoknál is föllelhető, pl. a Csizma az asztalon kiáltványát megszövegező Illyés Gyulánál – nem Ady "kétlelkűségét" ismételte meg az irodalmi fejlődés. Adynak tagadva is küzdenie kellett a polgári demokráciáért, harcához szövetségest keresett, s a rossz helyett a kevésbé rosszal is hajlandó volt parolázni, ám közben elérkezett az egyetemes megoldás forradalmi bizonyosságához. A népiek őszinte szándéka volt, hogy teljesen leszámoljanak a polgári társadalommal, a polgárisággal és megteremtsék a népi Magyarországot. Ám az elképzelt új társadalom tervének alakításába mindig beleszóltak az illúziók, a radikális leszámolással ellentétes eszmék, – egyedül a Márciusi Front programnyilatkozata vázolt fel előremutató rendszeres képet az új társadalomról. Ezt a programot a kapitalizmus és a megvalósult szocializmus közötti reális átmeneti forma koncepciójaként igazolhatta a történelem.
A népi írók életművét ideológia és szépirodalom, ábrázolás és elmélet, mű és gondolat ellentéte, némelykor feszítő kettőssége is jellemzi. A gondolkodó festhetett utópiákat, maga elé varázsolhatta az új társadalom csodálatosan működő tündérszigeteit. Fölidézhette mintegy önvigasztalásul is a polgári társadalom vastörvényeiből kiszigetelt "telep" vagy kisgazdaság emberies békéjét. Példa rá Németh László vagy Illyés Gyula némelyik műve. De a szépírónak kérlelhetetlennek kellett lennie. A regény, dráma vagy vers nem tűrt vigasztalást: józanságot és kíméletlenséget követelt az utópia megálmodójától is. Remény és lemondás, könyörtelen tárgyilagosság és jövőt álmodó ábránd gyakran vitázott egymással – olykor ellentéteket nyitva egyazon pályán belül is. A nemzeti és népi felelősség maradandó művekben forrta ki magát, a szocialista irodalom egyik forrásvidékét is a harmincas évek népi lírája és prózája alkotja. Az útkereső ideológia azonban gyakran tévutakra került s a magyar csodavárás ábrándosságát erősítette.
{303.} A "falukutatás" eredményei, s a szépírói alkotások nagyobb hányada is a kor haladó, demokratikus és forradalmi áramlatát gazdagította. A "baj megkiáltása" azonban gyakran felemássá, s önáltatóvá és hamisítóvá torzult, midőn világnézeti és ideológiai programot vázoltak, a magyar élet reformjait célzó javaslataikat előadták, a nemzeti sorskérdések megoldásának módozatait kutatták. A történelemmel való szembenézés szándéka növeli írói hitelüket, magatartásuk következetességéről és nemzeti felelősségéről tanúskodik – de épp ezekben az elméleti-ideológiai igényű írásokban ütközött ki leginkább a mozgalom ellentmondásossága, a nemzeti és demokratikus eszme gyakori kétarcúsága. A mozgalom zömében ellenzékinek számított, kérlelhetetlen ellenségei voltak a nagybirtok és a nagytőke uralmának, küzdöttek a nagybirtok kisajátításáért, a radikális földreformért, szövetkezetet és telepítést sürgettek. A kapitalizmus bírálata elméletileg nem lehetett azonban a végsőkig következetes, mert a polgári társadalom tagadásának minden következményét nem vállalták. Érvényes ez némelykor még a radikális parasztdemokraták, a "paraszt szocializmus" híveinek ideológiai tájékozódására is. Veres Péter ideológiai tárgyú írásai a népi demokratikus társadalmi rend tartalmát, szerkezeti leírását előlegezték; a nehezebb idő sem ingatja meg forradalmár hitében, de életének egy szakaszán a szocializmus és nacionalizmus egységesítésén fáradozott, s a "biológiai színkép" és osztálymeghatározottság szintézisét kereste. Ebben a "kétarcúságban" – ami másoknál is föllelhető, pl. a Csizma az asztalon kiáltványát megszövegező Illyés Gyulánál – nem Ady "kétlelkűségét" ismételte meg az irodalmi fejlődés. Adynak tagadva is küzdenie kellett a polgári demokráciáért, harcához szövetségest keresett, s a rossz helyett a kevésbé rosszal is hajlandó volt parolázni, ám közben elérkezett az egyetemes megoldás forradalmi bizonyosságához. A népiek őszinte szándéka volt, hogy teljesen leszámoljanak a polgári társadalommal, a polgárisággal és megteremtsék a népi Magyarországot. Ám az elképzelt új társadalom tervének alakításába mindig beleszóltak az illúziók, a radikális leszámolással ellentétes eszmék, – egyedül a Márciusi Front programnyilatkozata vázolt fel előremutató rendszeres képet az új társadalomról. Ezt a programot a kapitalizmus és a megvalósult szocializmus közötti reális átmeneti forma koncepciójaként igazolhatta a történelem.
A népi írók életművét ideológia és szépirodalom, ábrázolás és elmélet, mű és gondolat ellentéte, némelykor feszítő kettőssége is jellemzi. A gondolkodó festhetett utópiákat, maga elé varázsolhatta az új társadalom csodálatosan működő tündérszigeteit. Fölidézhette mintegy önvigasztalásul is a polgári társadalom vastörvényeiből kiszigetelt "telep" vagy kisgazdaság emberies békéjét. Példa rá Németh László vagy Illyés Gyula némelyik műve. De a szépírónak kérlelhetetlennek kellett lennie. A regény, dráma vagy vers nem tűrt vigasztalást: józanságot és kíméletlenséget követelt az utópia megálmodójától is. Remény és lemondás, könyörtelen tárgyilagosság és jövőt álmodó ábránd gyakran vitázott egymással – olykor ellentéteket nyitva egyazon pályán belül is. A nemzeti és népi felelősség maradandó művekben forrta ki magát, a szocialista irodalom egyik forrásvidékét is a harmincas évek népi lírája és prózája alkotja. Az útkereső ideológia azonban gyakran tévutakra került s a magyar csodavárás ábrándosságát erősítette.