Ideológiai irányzatok
A népi írók mozgalmának törzse – ugyanúgy, mint a Nyugat második és harmadik nemzedékének törekvései – a magyar értelmiség ideológiai útkeresését fejezte ki. A "népiekét" sem, de a humanista értelmiség íróinak pályáját sem foglalhatjuk a folyamatos érlelődés kereteibe, a megnyugtató lezártság, a végleges befejezettség formáiba. A kor megértéséért folyó küzdelem, a politikai-közéleti szereplés nem a klasszicizálódás belső összhangja, hanem a kereső nyugtalanság, az újraértelmezés irányába vitte őket. A népiek táborában is föllelhetők különféle árnyalatok, s megtaláljuk az ideológiai ellentétek szélsőségeit is. Az irodalmi elvekből, stílustörekvésekből, esztétikai rendszerekből sem rajzolódik ki teljesen egységes irodalmi áramlat képe. Műveik nem egyetlen stílusirányzatot fejeznek ki: átmeneti változatok, az egyéni formai megoldások más és más típusait képviselik.
A mozgalmat ideológiai tekintetben kezdettől hármas tagolódás osztotta egymástól elkülönülő csoportokra: radikális balszárnyra, a középen elhelyezkedő centrum csoportjára és jobbszárnyra – aszerint, hogy ki miben vélte felismerni a magyar társadalom főbb tennivalóit, milyen válasza volt a történelem időszerű gondjaira, és melyik irányban kereste a nemzeti sorskérdés megoldását. Az átalakulás szükségét ugyan egyformán tudta és vallotta minden népi író, s ez alakította ki bennük a mozgalom tudatát, a közös célért küzdés gondolatát. A harmincas években azonban eltérő, utóbb egymással szembe is kerülő felfogásokat alakított ki a politikai és ideológiai gondolkodás különbsége. Az osztályok szerepéről, a társadalom szerkezetéről, a nemzetről, a megújulás módjáról és az új országról vallott nézet a laza összetartozáson belül létrehozta a különböző tartalmú ideológiai áramlatokat, ami gyakran az esztétikum, a stílus különbözőségével is párosult.
Az ideológiai, világnézeti megosztottságot tükröző három fő irányzat jellemzése nem is léphet fel a mindenre kiterjedő magyarázat igényével. Nem vállalkozhat az egyéni pályák teljes fölmérésére sem. A hármas irányzat jelleget kölcsönző tartalma az idők folyamán módosult és változott, a régiek helyébe új meghatározó elemek nyomultak, egy-egy vonás nagyobb hangsúlyt kapott, a másik elhalványult – a történelmi helyzet szükséglete és kényszere s a mozgalom belső vitáinak hevessége szerint is. Az egyéni pályák alakulása pedig még tovább bontja és színezi az amúgy sem egységes képet. Míg némelyek tevékenységére vagy a pálya nagyobb összefüggő szakaszára nagyjából illik az egyik irány általános jellemzője, másokét csak részben érteti meg. Arra is van példa, nem is egyetlen, hogy egyik-másik írópálya világnézetileg nagyon is különféle, egymással ellentétes tartalmakat próbál összebékíteni az életmű keretében.
A radikális balszárny képviselői (Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Ortutay Gyula, Veres Péter) megjárták a munkásmozgalom iskoláját, legális és illegális pártmunkát végeztek. Világnézetük, életművük a marxizmus {300.} gondolati ihletésének, jellemformáló erejének maradandó emlékét őrzi. Osztályharcosok és forradalmárok"; a paraszti sors és a nemzeti sors létkérdéseinek megoldását a marxizmus erőitől, a proletárszocializmustól is remélik. Majdnem mindegyikük világszemléletét a paraszti származás tudata is formálta: a parasztságot mégsem ruházták fel a történelem alakítása kizárólagos képességével. Történelmi parancsként vallották a dolgozó osztályok összefogását, s az osztályokban gondolkodó szemléletnek köszönhették józan realitásérzéküket, a higgadt, körültekintő elemzés adományát. Otthonosak voltak a mindennapi dolgokban, de a nagy távlatokra is ügyeltek. Puritánok módján tisztelték a tényeket – a romantikus álmodozást, a fellegekben kerengő nagy terveket a logika és az elemzés eljárásaival szembesítették. Voltak évek, amikor ez a csoport is engedményt tett a nacionalizmus valamely formájának. Gondolataik összegeződése az a kísérlet, hogy egységet próbáltak teremteni a nemzeti erőkből épülő demokrácia és a marxista szocializmus eszméi, tennivalói között. A balszárny a szocializmus közvetlen szövetségesének vallotta magát, amit nemcsak a szándék igazolt. A társadalomelemzés, a szociográfia és a szociológia terén megkísérelték a dialektikus és történelmi materializmus alkalmazását. Tájékozódásuknak eredménye, hogy a "népi írók" mozgalma is hozzájárult a polgári demokrácia és a szocializmus közötti átmeneti társadalom sokrétű feladatának elméleti fölvázolásához. A baloldal írói és tudósai a kor népi elkötelezettjei – elsősorban ők vitték tovább Ady és Móricz hagyományát.
A középen álló "centrum" ideológiája főképpen abban tért el a balszárnytól, hogy a nemzeti hagyományokra épülő demokráciát szembefordította a szocializmussal. A marxizmust időszerűtlennek mondta, a szocializmust pedig azonosította az egyszerűsítő, vulgarizáló dogmatizmussal. Ugyanakkor a "centrum" sem volt ellensége a szocializmusnak, belső reformmal megvalósíthatónak vélt válfajait el is fogadta, de azáltal, hogy eszmerendszerük lényegéhez tartozott a magyar sajátosságok, a nemzeti hagyományok hangsúlyozása, ideológiájuk tartozékává vált a nacionalizmus is. A középen álló csoport nem ismerte el a munkásosztály forradalmi szerepét: a jövő osztályát a parasztságban vagy a kisjövedelmű középrétegekben látta. Elutasította a nemzetköziség eszméjét, a magyar sorskérdéseket vizsgálta és küldetésének értelmét a magyar faji karakter igazi mivoltának megfogalmazásában találta meg. A balszárnyat a társadalom tényei és szükségletei tartották izgalomban, ideáljuk a képzett szociológus, a hivatott politikus és a társadalomért élő író. A "centrumot" jobbára a magatartás-formák, erkölcsi kérdések érdekelték, eszményük a társadalomért megtisztuló, magát feláldozó tragikus egyéniség. Míg amazokat a racionalista módszeresség és az értelemtisztelet jellemezte, a középen elhelyezkedő kis csoport hajlott a mítoszteremtésre s a nép közösségi megtartó erejének túlbecsülésére. Az irodalomnak kivételesen nagy fontosságot tulajdonítottak: a nemzeti múlt leghitelesebb faji emlékjeleit fedezték fel elhallgatott történetében, s a jövendő formálását is a magára találó irodalom remekeitől várták. Az elhivatottság-tudat néha fellegekbe is ragadja őket: érvelés helyett sokat rábíznak a sejtetésre, a költői stílus áramlására. A forradalomnak nem is hívei, a lelki megújhodás, az etikus újjászületés csodáiban bíztak és fő céljuk volt az aszkétikus elit-értelmiség kinevelése. A centrum politikai programját a kétfelé küzdő magyar radika-{301.} lizmus "harmadikutas" eszméje foglalta össze. Ideológiáját Németh László tanulmányai, esszéi fogalmazták meg. Szellemi előzményei között nagy szerepe volt Szabó Dezső romantikus antikapitalizmusának és mítoszt szülő fajszeretetének, kurucos ellenzékiségének.
A népies mozgalom vízválasztója nem a balszárny és a centrum között húzódott. Elvi ellentét a két csoport és a jobbszárny között feszült. Míg a balszárny és a "közép" határai gyakorta elmosódtak, és nem ritkán az is megesett, hogy e két koncepció tartalmai az egyéni pályákon is egymásba játszottak, – addig a parasztdemokratákat a centrum képviselőivel egyetemben elvi ellentétek választották el a jobbszárnyra sodródóktól és a jobboldali ideológiáktól. Irodalmi és ideológiai színképe a "közép csoportnak" a legösszetettebb és a legváltozóbb. Az útkeresés izgalma itt szökött legmagasabbra. Itt születtek a nagy művek és a nagy történelmi tévedések: a centrum próbálta összhangba hozni Európát és a magyarságot egy sajátos magyar ideológia közös nevezőjén. Ideológiai szintéziskísérletének némelyike kudarcba fulladt, az ideológia tévútjaiért azonban remek alkotásokkal kárpótolt. Míg a balszárny jobbára eszme és kor, ideológia és történelmi adottság adekvátságát küzdötte ki s a reális tervezésben szerzett érdemeket, az igazi helyzet-tudat kialakításában járt elöl – a középen álló Németh László vívmánya kor és szépirodalom sajátos feszültsége: a magyar elmaradottságra a nagy irodalom érveivel visszhangzott. A "közép" fő képviselője gondolkodásban is az enciklopédiát tervező esszéíró Németh László; vele együtt Féja Géza, Kodolányi János, Szabó Pál említendő. Majd a negyvenes évek elejétől veszi át tőle fokozatosan ezt a szerepet a radikális baloldalról érkező Illyés Gyula, s ugyanakkor Kodolányi János útja a mítoszteremtés irányába kanyarodik el.
A felszabadulás előtt a centrum "harmadikutas" nacionalizmusának viszonylag haladó szerepe is lehetett. Védekező, értékeket mentő és teremtő nemzeti gondolata tételesen tagadta a nagyhatalmi, az agresszív és gyűlölködő nacionalizmust s noha tartalmazott szovjetellenességet is, egyes időszakokban elsősorban mégis fasisztaellenes célzata érvényesült. Tiltakozást képviselt a hitleri elözönléssel, hódító érdekekkel szemben. A harmincas években s a negyvenes évek elején a "harmadik út" politikája az ellenzéki politika egyik formájának is bizonyult s a centrumból nyílt út a radikális balszárny felé is. Történelmi illúziói, kapitalizmust és szocializmust egyenlően minősítő elvei, reformterveinek ábrándossága azonban oda vezettek, hogy a "közép" ideológiáját elorozhatta és vulgarizálhatta az idegengyűlölő, hatalommal összeférő jobbszárny népies demagógiája. A népre hivatkozó magyar radikalizmus eszméi turulista vezérek nagy pipájú, kevés dohányú jelszavaiban csendültek fel, harsány szavú jobboldali folyóiratok szókészletében honosodtak meg. A "közép" ideológiájának némely eleme visszatérő érve lett a Magyar Út és a Magyar Élet körül tömörülő" írói és ifjúsági tábornak.
A népi jobbszárny inkább politikai képződmény: a mozgalom java írói eredményeinek "alászálló" értékeit kisajátító szervezetek, intézmények, kiadói egyesülések és folyóiratok köreiben élt; irodalmi termése, Sértő Kálmán és mások munkája belső hanyatlásról árulkodó. Ideológiai publicisztikája az alacsony szintű népieskedés és provinciális nagyotmondás keveréke. Külön elemzést igényelne a balról érkező és jobbra sodródó Erdélyi József és Sinka István műve. Egy időben a faji eszme képviselőinek számítottak. A népies {302.} jobbszárny több ponton érintkezett a hatalom hivatalos képviselőivel és szerveivel.
