Budaházy: Gondolatok a magyar igazságszolgáltatásról

Az igazság szabaddá tesz


A hazai jogrendszer egy érdekes vetületére szeretném most felhívni az olvasók figyelmét ezzel a kis eszmefuttatással.  
A bíróság intézménye leegyszerűsítve évezredek óta az, hogy két vitás fél között igazságot tesz, vagyis döntést hoz helyettük. Ezt a felállást elég jól tükrözi a polgári jog, ahol van a felperes és az alperes, akik között valamilyen vita van, vagy az egyik követel valamit a másiktól, stb.; tehát van két egyenrangú fél, mind a kettő bizonygatja az igazát, és felvonultatja ennek érdekében összegyűjtött bizonyítékait (melyeket nyilván a saját győzelmi esélyeit növelve próbál összeválogatni). A bíró mindezeket meghallgatja, a törvények szerint mérlegre teszi és dönt az ügyben. Ez klasszikusan a feladata, így hiteles a társadalom szemében ez az intézmény.  

És hogy ez mennyire így van jól, mutatja, hogy ezt a felállást lényegében a büntető ügyekben is megtartják. Ott is megvan – a törvények által is megszabottan egyenlő perbeli jogosítványokkal és lehetőségekkel rendelkező – két fél: a polgári jogban lévő felperes pozíciójában van az ügyész, míg az alperesében a vádlott (és védője). Hogy a klasszikus jogegyenlőség biztosítva legyen, elvileg a rendszer úgy van felépítve, hogy a büntető ügyekben nyomozást folytató nyomozó hatóságnak minden, az adott üggyel kapcsolatos tényt, információt, bizonyítékot fel kell kutatnia, majd az így keletkezett kupacot átadnia a feleknek, az ügyészségnek és vádlottnak (iratismertetés keretében), akik a bírósági eljárásban hagyományosan a saját érdekük szerint válogatva az iratok közt próbálnak érvelni. A bíró pedig meghallgat, mérlegel és dönt (ítéletet hoz).  

Csakhogy ezt a klasszikusan igazságos felállást a magyarországi eljárások hatósági szereplői különböző kiskapukon keresztül kijátsszák. Először az olyan nyomozó hatóságok, mint pl. az Nemzeti Nyomozó Iroda, eleve koncepció szerint dolgoznak, és nem az üggyel kapcsolatos minden fellelhető tény, információ, bizonyíték összegyűjtésén, hanem a koncepciójuk alátámasztásán igyekeznek. Emiatt már eleve rengeteg feltáratlan kérdés, elvarratlan szál, adatok beszerzésére elveszett lehetőség van az ügyeikben, nem beszélve a gyanúsítottakkal, tanúkkal folytatott kihallgatásokon a koncepciójukhoz szükséges vallomások kieszközöléséért elkövetett számtalan törvénytelenségről (példának lásd egy korábbi jegyzetünket - a szerk.).   

A bírósági igazságszolgáltatás intézménye évezredes gyakorlat során kialakult hitelességének legbrutálisabb felrúgása mégsem ez, hanem a „nyomozó ügyészségek” létezése. Kezdjük azzal, hogy a büntetőeljárásban a felek esélyegyenlősége már eleve ott sérül, hogy a gyanúsítottat (későbbi potenciális vádlottat) a hatóság egyszerűen lecsukhatja, „eltávolíthatja az útból” (ennek a jogi ellentmondásosságát érzékelve nem alkalmazzák jogállamokban ilyen előszeretettel és hosszan az előzetes letartóztatást). Egy kicsit olyan ez, mintha a polgári peres eljárásban a felperes a keresetéhez szükséges bizonyítékok összegyűjtésének idejére egyszerűen bezárhatná az alperest, hogy ne zavarja a ténykedését, kényelmesen tudjon dolgozni.   

Persze mivel a társadalom számára veszélyes bűnelkövetésekről van szó, bizonyos mértékben tolerálható ez az eljárás, hisz az ügyben „felkészültebbnek” számító gyanúsított – ő elvileg az elkövető, ugye – könnyebben tudná sérteni az ügybe tájékozatlanul „belecsöppenő” nyomozó hatóság esélyét a fellelhető adatok, információk megismerésére. Viszont éppen ezért a későbbi bírósági eljárásban szigorúan részt nem vevő – így elvileg nem érdekelt – nyomozó hatóságnak gyorsan, pártatlanul és teljes alapossággal kell feltárnia mindent az ügyben, hogy a felek (ügyész, vádlott) ebből dolgozva, valós esélyekkel, megfelelő felkészültséggel állhassanak a bíróság elé.   

És itt jön a nyomozó ügyészség a képbe. Ennek a feladata papírforma szerint a „nyomozás törvényességének a felügyelete”. Már ez is vicc, mert a törvényesség megtestesítője elvileg a bíróság, tehát akkor már inkább „nyomozó bíró” kéne, mint ügyész. Ismerve azonban a saját ügyem, és megismerve más ügyek részleteit is, ez a szerv a „felügyelet” helyett valójában maga vezeti a nyomozást. De még ebben sem merül ki a szerepe, hanem az eljárás bírósági szakaszában ő maga az egyik fél, ő áll a vádlottal jogegyenlőségben.   

És most térjünk vissza ahhoz, amit a Nemzeti Nyomozó Iroda kapcsán írtam. A helyzet az, hogy a koncepció szerint folyó nyomozást adott esetben maga az ügyészség vezeti. Nem tudom, érezhető-e ennek az abszurditása. Felállhat az a helyzet, hogy a bírósági eljárásban egyenlő perbeli képességekkel rendelkezni hivatott felek közül az egyik évek óta börtönben tarthatja a másikat (mert ugyan az előzetest a nyomozási bíró rendeli el – egyébként ez is utal rá, hogy a törvényesség látszatát fenn akarják tartani –, de ezt valójában 90%-ban az ügyész igénye szerint teszi). Ugyanígy, a nyomozás során a törvénysértések tömegét követheti (és követi is) el, a bizonyítékokat tendenciózusan gyűjtheti, sőt, még el is tüntethet (és el is tüntet) az ő vádbeli pozícióját gyengítőket közülük, majd a bíróságon odaáll vádolni „jogegyenlő” félként. (Látva, hogy a miellenünk folyó eljárásban, milyen szintű bizonyíték gyártás és megsemmisítés folyt a nyomozó hatóságok részéről, meg is jegyeztem a tárgyaláson, hogy akkor, ha az ügyészség megtehette, hogy bizonyos dolgokat „kikukázott” – amiket már utólag nem lehet újra beszerezni –, akkor most én is szeretnék hasonlóan cselekedni. Persze erre nem volt reakció a bíróság vagy az ügyész részéről.)   

Akár személy szerint az az ügyész is lehet a vádló, aki a nyomozást az előbb írtak szerint vezette. Ez valójában teljesen abszurd. Mert ne essünk tévedésbe, az ügyész az nem bíró, az ügyész csak az egyik fél a bíróság előtt, ő akár lehet elfogult is, hisz neki a vád bizonyítása a feladata. Elfogulatlannak a bírónak kell lenni. De akkor hogy kaphat a nyomozó ügyészség intézményén keresztül az egyik fél az eljárásban ilyen brutális előnyöket? Arról már nem is beszélve, hogy ebben az ’50-es évek óta kialakult torz rendszerben a bírók, teljes szereptévesztésbe kerülve, sokszor ügyészeket játszanak a tárgyalásokon, lerombolva ezzel az évezredes hitelességet. Az akadékoskodók itt még felvethetik, hogy a vádlott védője nincs lecsukva, az dolgozhat közben a védence érdekében. Csakhogy a fegyveregyenlőség a vádló és a vádlott vonatkozásában van meghatározva és nem a vádló és védőében. Ráadásul a nyomozó hatóság mindent az adófizetők pénzén csinál, míg a terheltnek – ha érdemi segítséget akar – saját költségén kell fizetnie az ügyvédet, miközben éppen el van lehetetlenülve a pénzkeresésben is. Az előzetes letartóztatásban lévő terhelt totális joghátrányáról már többször írtam, ebben az írásomban most a nyomozó ügyészség intézménye gyakorlati működésének jogi abszurditására kívántam csak rámutatni.

Ha most a rendpárti propagandával átitatott radikálisokban az vetődik fel, hogy „jó, jó, de a rohadt bűnözőkkel szemben csak ilyen eszközökkel lehet dolgozni, különben sohasem lennének lecsukva”, akkor megjegyzem, hogy – ahogy azt Morvai Krisztina is elmondta a műsoromban – ennek a gyakorlatnak az lett az eredménye, hogy az „elkényelmesedettség” miatt („úgyis lepapírozzuk a dolgokat valahogy”) a nyomozói munka szakmai színvonala le van csúszva a béka ülepe alá, és szakmai bakik sorát követik el. Úgy, hogy normális jogállami keretek között meg se tudják már oldani a dolgokat. Itt is ugyanaz az eldöntendő, hogy az országot a cigány- és egyéb bűnözés ellen, vagy magunknak építjük? Mert ott, ahol a jogtalan gyakorlatok polgárjogot nyernek az eljárásokban, az ilyeneket azokkal szembe alkalmazzák legelsőbben is, akik az egész rothadó rendszer ellen felemelik a szavukat.

Budaházy György
 
/Forrás: http://www.hunniablog.org/ 2012.02.14./*B.K-T.L.