Csapó Endre:
(Megjelent a Magyar Élet 2011. február 10-i számában)
Szétáramló nép lettünk a .múlt század irántunk kegyetlen fordulatai folyamán. Magyarok kerültek a világ minden tájára. Összességében jelentôs a külföldre kerültek száma, és annak ellenére, hogy teljesen szétszórtan élnek, sokféle lehetôséget kihasználva, valamilyen érzékelhetô társadalmi képletté vált a soha együtt nem volt sokadalom. Magyar emigrációnak, nemzeti emigrációnak nevezték ezt a nemzetrészt, amely szervezetei révénmeg tudott szólalni, sajtója révén együtt tudott érezni, kimagasló egyénei révén tényezôvé tudott lenni.
Emigráns életünk – amit eleinte átmenetinek reméltünk – hosszúra nyúlt. Nem mi hagytuk el a szülôhazát, a haza vált rablók tanyájává, a haramiák tagadtak ki minket a hatalom bitorlóiként. Üldözték a hazaszeretôket, az ôsi rend követôit. Orosz mintára meg akarták alkotni a magyar szovjetembert, akinek nincs istene, nincs hazája. Maradt bôven az elvtársi összefonódásból, húsz év után is éppen csak most indult meg a kísérlet, politikai hatalmuk megtörésére. A bitorlók tulajdonsága és öröksége az emigrációval és a hátáron túli magyarokkal szembeni ellenszenv, és abból fakadó elutasító magatartás. A kádári agymosásnak ez a magatartása még él a közvéleményben, de a politikusi társadalom sem mentes tôle.
Interneten szóródott közénk egy fo-galmazvány, amibôl árad felénk ez a fajta elutasítás, közel olyan mint amivel illettek minket a kádári idôben. A levél írója megadta a nevét, számunkra ismeretlen név, nem is fontos. A benne kifejezett vélemény az, ami érdemessé teszi a vele foglalkozást. A lényeges részeket 5 csoportra osztva ismertetjük, ugyanígy foglalkozunk velük:
(1) „ ... az emigráció, távol az anyaföldtôl, idôvel elveszíti politikai realitását ... idôvel már azt sem tudják, hogy mire van szüksége a nemzetnek ... nem a hazai politikai és gazdasági színtéren éltek, mi által szép lassan eltávolodtak a magyar valóságtól és a nemzet akaratától ... nem lehet a nemzet részének tekinteni ôket, mivel lelkükben már asszimilálódtak az ôket befogadó nemzethez és megtalálták ott számításaikat ...
(2) ... Jó volna, ha a magyar emigráció hangadói, akik továbbra sem akarnak hazatelepülni szülôföldjükre, magukba néznének, és látnák, hogy gyermekeik, unokáik már nem beszélik a magyar nyelvet, saját utódaik házastársa már gyakorta nem magyar, tehát asszimilálódtak, mi által nemzeti nevelésük finoman szólva is csôdöt mondott. Ha pedig ezt látják, szégyelljék el magukat és ne akarjanak beavatkozni tovább a magyar nemzet nemzeti életébe. Ôk már levitézlettek, és bebizonyították, hogy az emigrációban nem lehet megôrizni a magyar nemzeti értékeket, mi több azokat továbbadni. Ez által megszûnt minden nemzeti legitimációjuk...
(3) Történelmünk során eddig két olyan idôpont volt, ami véget vetett a politikai emigráció létjogosultságának. Ezen idôpontok 1867 és 1989/2010. Ezen idôpontok után nincs létjogosultsága a politikai emigrációnak. Aki nem tér haza a Kárpátok ölelte térségbe, az többé nem képezheti a nemzet részét. Mert a magyar hazának szüksége van a dolgos kezekre, a nemzet tudására. Akik pedig távol maradnak, máshol dolgoznak, adóznak stb, azok cserbenhagyják a nemzetet...
(4) Most, hogy Magyarországon 2010-tól kezdve végre valódi demokrácia és nemzeti politika létezik, végleg lejárt a politikai emigránsok kora... a távolság és a kényszerû, de letagadhatatlan szellemi asszimilációjuk miatt nem tartom jónak azt, hogy a külhoni honosított, visszahonosított magyarok mind szavazati és ez által politikai jogot nyerjenek hazánkban... az emigrációtól elvárható lenne, hogy ha már nem tér haza, legalább ne akarjon beavatkozni a magyar kül és belpolitikába...
(5) Segítsék elô, hogy a külföldre kényszerült nemzeti értékek, legyenek azok tárgyi, eszmei vagy épp rendi – mint a Vitézi Rend –, végre hazatérhessenek, még annak árán is, hogy azokról az emigráció lemond. Hiszen nem is mond le, mivel ez esetben nem történik más, mint hogy a külhonba kényszerült javak visszakerülnek jogos tulajdonosukhoz, a magyar anyaföldön élô nemzethez! Ha nem adják vissza a külhonba került nemzeti javakat, akkor a nemzetet lopják meg!
*
Mielôtt az 5 tétellel foglalkozunk, fel kell vetni néhány kérdést azzal kapcsolatban, hogy lehet-e általánosítani. Nem vagyunk egyformák, nem egyformán reagálunk új helyzetekre, nem is lehetett mindenki számára azonos élmény az ország elhagyása. Itt máris felvetôdik a kérdés, ki az emigráns? Onnét tekintve, hogy a kommunizmus volt a távozás oka, mindannyian emigránsok voltunk. Ha leszûkül a kérdés arra, hogy a hazátlanságot lelki fájdalommal viseljük-e, akkor már kevesebben vagyunk, azokkal akik igyekszünk tenni is valamit az elhagyott nemzet érdekében, tovább szûkül a kör. Ilyen értelemben emigrásnak lenni vállalás kérdése.
Törvényszerû-e az eltávozottak asszimilációja? Az asszimiláció meghatározása nem egyszerû feladat. Az elvándoroltak második vagy harmadik generációjánál beszélhetünk csak asszimilációról. Minthogy a kirekesztô szándékú levelezô honfitárs azokról szól, akik maguk személyében (tehát nem második, harmadik generációs emigránsok) váltak ki a magyar etnikai tömbbôl, most csak ezzel a kategóriával foglalkozunk. A bevándorló nem vált nyelvet, akkor sem, ha körülményei a környezet nyelvének szinte kizárólagos használatára kényszeríti. Megtanulja az új nyelvet – amennyire sikerül, amennyire rászorul –, de ez még nem nyelvcsere, nem identitásváltás. „Az olvasztótégelypolitika a múlt század utolsó két-három évtizedében bekövetkezô nagy bevándorlási hullámok következtében megbukott és eltûnt a nemzetközi politikai színtérrôl.” Erre figyelmeztet Hódi Sándor pszichológus, aki azasszimiláció természetrajzának ma legnagyobb ismerôje.
Az (1) számmal jelölt mondataival a Levelezô azoktól akarja megvonni a nemzeti együttérzés lehetôségét, akikben még akarva sem valósulhatott meg a nemzeti identitásváltás, nem is válhattak amerikaivá, ausztrállá, németté stb. A „nyugati” magyarság sehol nincs kitéve asszimilációs kényszernek, beolvasztó politikának, mint ami történik a Kárpát-medencében. Ismét Hódi Sándort idézzük:
„Néhány évtizeddel ezelôtt még mindenki számára úgy tûnt, hogy szomorú önáltatás volna a kivándoroltak nemzetiségi identitástudatát megôrizni. E téren azonban elôre nem látott változások történtek még a nemzetek »olvasztótégelyében«, az Egyesült Államokban is. A »nagy lehetôségek« országaiban (Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában) a gyors, önkéntes asszimilációt serkentô tartalékok kimerülôben vannak. ... Ez a magyarázata annak, hogy a mai ifjú nemzedéknél felerôsödôben van a »gyökerek keresése«, a szülôk és nagyszülôk nemzeti identitásának a felülvizsgálása. A különbözô bevándorlók körében egyre többen fordulnak szüleik, nagyszüleik nyelvi-kulturális sajátosságai felé. Olasz, német, lengyel és magyar származású amerikaiak, akiknek már szülei is kint születtek, nagy hévvel vetik rá magukat az óhaza történelmére, nyelvére.”(Hódi Sándor: Farkasve-remben, Forum Könyvkiadó, 2010. 200 oldal.)
Nem eltaszítani kell ezeket a derék magyarokat, hanem felkarolni, tudásszomjukat kielégíteni, mi több: bevonni a nemzet kebelébe.
A (2) számmal jelzett idézetbôl rosszindulat árad, és fôleg tájékozatlanság. Legnagyobb tévedése abban van, hogy „az emigrációban nem lehet megôrizni a magyar nemzeti értékeket, mi több azokat továbbadni.”
A megállapításnak pontosan az ellenkezôje történt és történik. Amíg Magyarországon üldöztek mindent ami nemzeti, addig az emigrációs – eleinte még kezdetleges kiállítású – újságokban és folyóiratokban ápolták a nemzeti szellemet, hirdették a magyar kultúra értékeit, nevelték gyermekeiket hazaszeretetre, tiszta életre. Tiszta anyagi érdekekbôl a Rákosi-rendszer az elégetésre ítélt, és beszolgáltatott nemzeti szellemû könyveket a nyugati könyvkereskedelmi forgalomba öntötte, akkor nekünk ez – mert felvásároltuk – nemzeti szellemben való megmaradásunkat szolgálta. De hamarosan kibontakozott az emigrációs irodalom is, aminek termékeit évtizedeken át csempészték be az országba, még a kádári idôk végéig is.
Csoóri Sándor le merte írni 1987-ben (A nemzet mi vagyunk c. írásában) tapasztalatát, ami szerint: „a nemzet szelleme idekint Amerikában, az utóbbi 10–15 évben sokkal hatékonyabban mûködött, mint odahaza. Megismétlôdött nagyban az, ami a Márai-vers esetében is történt: a külföldi magyarság mélyebbre és messzebbre látott”.
A (3) számmal jelzett idézetben 1989/2010 éveket az emigráció „létjogosultságát” végetvetô idôpontnak jelölni annak elismerése, hogy az elôtte volt félszázév „létjogosult” volt. Avatott történészek aligha osztják ezt a hetyke diadalú megjegyzést.
Az emigráció lényegét a kommunizmussal szembehelyezkedô szellemi tevékenység alkotta kezdettôl fogva. Az emigráció szerepe ehhez igazodott mindig, és ennek megfelelôen ma még mindig olyan mértékben van „létjogosultsága” az emigrációnak, amilyen mértékben még jelen van az ország nagyhatalmi kifosztásának valamilyen formája vagy hatása.
„Aki nem tér haza a Kárpátok ölelte térségbe, az többé nem képezheti a nemzet részét.” Ki ez az ember, aki le mer írni ilyen idétlenséget? Neve alá azt írta: történész. Ez súlyosbító körülmény. A »nemzet«, szemben az »állampolgár« és a »nép« fogalmával identitástudatot, tehát egyéni vállalást jelent. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése (1735/2006) sz. ajánlás – A nemzet fogalma.) értelmezésében: „a »nemzet« kifejezés mélyen a népek kultúrájában és történelmében gyökerezik, és magában foglalja identitásuk alapvetô elemeit. Ugyanez a fogalom egy olyan szerves közösséget jelöl, amely egy adott nyelvet beszél, és egy sor hasonló kulturális és történelmi hagyomány, múltjának hasonló értelmezése, illetve a jelenére vonatkozó hasonló törekvés és hasonló jövôkép jellemzi.” Magyar közhasználatban az, aki magyarnak vallja magát.
Ismert tény, hogy a Kárpát-medence magyarjai között ezen a téren óriási eltérés van. A nemzeti érzést a csonkaországi határokon belül a bolsevisták nagyon sikeresen rombolták, míg Erdély és a Felvidék magyarjai példás mértékben ôrizték meg nemzeti identitásukat, kultúrájukat. Ne szavaljon nekünk senki onnan, ahol – nagyon sajnálatosan – még félnek anemzeti jelleg megnyilvánításától. Ahol a nemzeti ünnepeken csak itt-ott teszik ki a nemzeti zászlót, és inzultusnak teszi ki magát az, aki ilyenkor kabátja hajtókáján vagy jármûvén nemzeti jelvényeket visel.
Nagy Károly (USA) mondta el 2008-ban a Felsôpulyai Tanácskozáson az alábbiakat:
„Az ötvenhatosok ma a legaktívabb réteg Amerikában, de nem elszigetelten lett azzá. A jelenlegi templomokat, iskolákat, magyar házakat, a most is mûködô cserkészcsapatok és szervezetek nagy részét nem az 56-os forradalom után építették, alapították, hívták életre. Mi, 56-osok összefogtunk az elôzô kivándorló magyar csoportokkal, és együtt mûködtettük tovább az álaluk alapított magyar intézményeket, majd késôbb gyakran együtt hoztuk létre az új iskolákat, szervezeteket, programokat. Iskolai magyar nyelvoktatás, magyar írás, olvasás, beszéd, irodalom, történelem, népdal, népmûvészet tanítás Amerikában 17 város 20 hétvégi magyar iskolájában folyik. Magyar istentiszteleteket 56 város 58 református templomában, misét 20 város 23 római és görögkatolikus templomában hallgatnak vasárnaponként, 13 városban 22 magyar cserkészcsapat mûködik. Mintegy százra becsülhetô azoknak a magyar szervezeteknek a száma országszerte, amelyek a magyar kultúra megtartásán is munkálkodnak.”
Milyen ember az emigráns? Olyan, aki még mindig kész valamit tenni a nemzetért. Visszatekintve fényes nagy kollektív megnyilatkozásokat látunk, mint például tiltakozó nagygyûlés Mindszenty József pere idején, az októberi forradalom idején, az erdélyi falurombolások idején, Ceausescu Canberra-i látogatásakor stb. De voltak és vannak olyanok is, akik minden napra találtak maguknak valamilyen tevékenységet, amire rámondhatjuk, hogy a nemzetért tették. Ennek szinte végtelenül széles skálája lehet.
A nemzetért dolgozik naponta a magyar pap, aki a nemzet egy részét lelki szükségletekkel ellátja. A nemzetért dolgozik az író, a költô, az újságszerkesztô és kiadó, a rádióadás szerkesztô, aki a nemzet egy részét szellemi, nyelvi, tájékozódási szükségleteivel ellátja. A nemzetért dolgozik naponta az egyesületi vezetô, a könyvkiadó, a könyvkereskedô, és így tovább. Ezeket gúnyosan nevezték kinti liberálisaink „fulltime” magyarnak. De ezek a reggeltôl estig emigránsok ugyan mire mentek volna azon százak és ezrek nélkül, akik igényelték szolgálataikat. Így az emigráns magyarok tekintélyes részét képezik a külföldi magyarságnak.
A (4) pontról valóban szokás vitatkozni, történészünk beleszól a jogi vitába is, mondván: nem tartja jónak, hogy szavazati és ezáltal politikai jogot nyerjenek hazánkban... az emigrációtól elvárható lenne, hogy ha már nem tér haza, legalább ne akarjon beavatkozni a magyar kül- és belpolitikába.
Egyelôre senki nem érzékeli, hogy a nyugati magyar állampolgárok milyen mértékben tudnák vagy vennék igénybe, ha kapnának szavazati jogot. Széleseb széttekintô képességük révén valószínûsíthetô, hogy a nemzeti pártokra szavaznának azon kevesek, akik élnének e joggal. Nagy valószínûséggel azok vállalnák a szavazás helyére utazás költségét, akik egyéb-ként is áldoznak a nemzet oltárán.
Ha annyira kényesek otthon a szavazati minôségre, akkor firtassák elôbb a munkakerülôk, soha adót nem fizetôk, a magyarságuk mibenlétérôl sem tudó lumpen százezrek „beavat-kozását a magyar kül- és belpolitikába”. De ha otthon egyszer végre felelôsen gondolkodó nemzetpolitikai kormányzás jön létre (bízva még a jelen kezdeményezésben), akkor értelme adódik az emigráció tapasztalatai felhasználásának a magyar kül- és belpolitikában.
A csattanó az (5) idézetben van. Egy naív látogató a Marsról úgy értelmezné, hogy bizonyos nemzeti értékeket a levitézlett emigráció külföldre „kényszerített”, ha már nem fért bele a kis vándorbatyujába. Azok tehát tárgyi, eszmei vagy épp rendi (ez meg mi a manó? Valami baja lehet a Vitézi Rend táján, úgy is mint viselôje a vitéz elônévnek) értékek, amik ha nem kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz, a magyar anyaföldön élô nemzethez, akkor a nemzetet lopják meg! Nem tudjuk, jár-e errefelé a megvitézlett Levélíró, de meggondolandó, mert a letolvajozott emigránsok, noha levitézlettek, még rákérdeznének a gyanúsításra.
Más véleménye van az emigrációban rejlô értékekrôl Görömbei András akadémikus professzornak, aki az amerikai magyar szigetvilág néhány közössége meglátogatása után, még anno 1988-ban, tehát még az akkori kirekesztôk idején, így számolt be:
„Rettenetes szétszórtságunk óriási jelenlét is a világban. ... Tapasztalhattam, hogy ezek az emberek nemcsak önmagukért, de magyarságukért is helytállnak a világban... Magyarságukat nyugaton küldetésnek is tekintik, céljuk, belsô törekvésük a magyar nemzeti értékek megbecsülése védelme, terjesztése... Meggyôzôdésem, hogy az itthonitól eltérô viszonyítási rendszerük, gondolkozásuk amerikai dinamizmusa, szemléletük több kutúrára tekintô nyitottsága, gazdag nyelvtudásuk adta távlataik olyan értékei az összmagyar nemzeti eszmekincsnek, amikkel az eddiginél sokkal elevenebben, nyitottabban kellene élnie Magyarországnak. ... Az ô munkájuk révén talán Magyarországról is igazabb képet alkot a világ... Veszteségeink erôforrásként is mûködnek.”
Püski Sándor a magyar irodalom szerelmeseként írókat, elôadómûvészeket csalt ki Magyarországból és Erdélybôl, velük elôadókörútakat szervezett. Így került sor 1973 tavaszán Csoóri Sándor elsô, magyarokat látogató amerikai útjára. „A Szigetma-gyarország képviselôje” címû írása ugyan késôbbi keletû (1987), de ebben mutat a nyugati magyarság és a hazai közötti szellemi közlekedés egyoldalúságára, ami az évtizedek során méltatlanul kialakult:
„A nyugaton élôk jó része szinte mindent tud rólunk. Ismeri helyzetünket, történelmünket, vitáinkat, az ország nehéz lélegzésének szorongásos pillanatait, sôt még életrevaló pletykáinkat is, amelyek, föltehetôen, a röpködô csészealjak zegzugos útján jutnak el hozzájuk. Mi viszont csak homályos tejüvegen át láthatunk bele életükbe. A könyveik, az újságjaik rendszertelenül és általában titkos ösvényeken érkeznek haza. Szívdobogásos izgalommal. Ha egyáltalán hazaérkeznek. ... Csempészáruként kultúrát teremteni és szellemi kapcsolatot? Nem hiszek benne. Legföljebb csak kezdeményezni lehet effélét, de a folytatáshoz már tartós viszony kell, rendszeres esmecsere.”
Az ország immár húsz évi rendszer-változtatgató állapotában még ott tart, hogy az ország lakói alig tudnak többet a nyugati magyarságról, mint korábban, amikor a „rosszat vagy semmit” volt a jelszó, hogy a magyarországi nyomtatott média (az egy KAPU folyóirat kivételével) nem igyekszik megismertetni a magyar olvasóközönséggel a harmadik nemzetrész életét, történelmét, irodalmát, a politikai balfele sehogysem akar, jobbfele is csak immel-ámmal, inkább csak az ígéretek szintjén jegyzi a témát. A kormány nemzetegyestítés programjában még nem körvonalazták a „harmadik láb” dolgát, pedig a nyugatra áradás folyamatosan növeli a távolkülföldiek táborát, és a nemzeti kormány nem viszonyulhat az eltávozók iránt oly érzéketlenül, mint kommunista és liberális elôdeik.
/Forrás: Csapó Endre 2011.02.17-i levele/*B.K-T.L.
