Csapó Endre:
(Megjelent a Magyar Élet 2011. február 17-i számában)
Történelmi képzôdmény a magyar nemzetnek az a része, amit többek között diaszpórának, szórványmagyarságnak is nevezünk. Azért történelmi képzôdmény, mert az a másfél–kétmillió magyar, aki a mögöttünk hagyott százvalahány évben elhagyta kárpát-medencei otthonát, ezt túlnyomórészt gazdasági és politikai okok miatt cselekedte, tehát a történelemadta nyomor vagy üldözés miatt vált a magyar nemzet veszteségévé. És vált ugyanakkor távoli országok nyereségévé.
Az eltávozottak között volt minden rangú, minden lelkületû, minden szándékú fia-lánya a hazának. Az elvándorlás nagy lelki élmény, van aki könnnyen veszi, van akit gyötör a honvány. Kevés a közömbös. A sebeket az idô gyógyítgatja, kárpótlást ad a jólét annak aki sikeres a mindennapi küzdelemben. Vannak kiugróan szerencsések, gyorsan és nagyon meggazdagodottak. Ôk felejtik el leghamarabb egykori hovatartozásukat, nehogy adni kelljen. Szerencsére vannak nemfelejtôk, hihetôen a többség, akik otthonában él a magyar szó, akiknek kell a könyv, és amióta lehet, haza is látogatnak, rokonaikat, barátaikat felkeresik, járják az országot, segítenek ahol lehet. Az érdemteleneket nem tartjuk számon.
A szétáramlott nemzetrész nem képez együttélô közösséget, egy-egy templom vagy magyarház a közelben lakók részére elégíti ki az együvé tartozás igényét. Létrejöttek nagyobb területek (országok) magyarságát összefogó szervezetek, szövetségek, kulturális fesztiválok. Vannak akik ellátnak politikai képviseletet, lobby tevékenységet a szórványmagyarság érdekében. A magyar kultúra ápolásában, a rendezvények meghirdetésében, hírek, tudnivalók, szépirodalom közlésével, nagy szolgálatot tettek és tesznek a magyar újságok, könyvek és rádiók.
A szülôhazával a kapcsolat ugyancsak történelmi távlatú. A Horthy-korszakban hozták létre a Magyarok Világszövetségét a fôleg tengerentúlra elvándorolt magyarok nemzeti-lelki igényeinek kielégítésére. A bolsevista diktatúra 1945 után megszüntette, majd újjáélesztette, politikai szempontjai szerint mûködtette. A rendszerváltoztatás után „privatizálták”, társadalmi egyesületként szervezték át, és – ha már világszövetség – az összmagyarság társadalmi szervezetévé tették. Három régió egyikeként máris harmadik harmadra zsugorodott a szervezetben a nyugati nemzetrész tere. Majd ez a harmadtér is elsorvadt annak során, hogy a szervezet tevékenysége az elvándoroltak integrálása feladatait elhanyagolva politikai ambíciók kielégítésében jeleskedett. Semmi bajunk nincs a politikai ambíciókkal a maguk helyén, de sem eredetileg, sem újraélesztésekor nem ilyen feladatot jelöltek ki a Magyarok Világszövetsége számára. Lehet, hogy maga az elnevezés is sarkallhatta az átszerelési szándékot, eredetileg – az elnevezéssel ellentétben – az alapítók nem minden magyar érdekét kívánták állami táogatásban részesíteni, hanem csak az elvándoroltakat akarták magyarságukban megtartani.
A végeredmény tehát az, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vált mindaz, amiért korábban létrehozták – állami intézményként – a Világszövetséget. Miután önjáró társadalmi szervezôdésként indult a rendszerváltoztatás után, munkájára nem gyakorolhatott felügyeletet a kormányzat, nem kérhette számon az eredeti célt. Azt is meg kell mondani, hogy a politikai pártokra alapozott kormányok egyike sem vetette fel az igényt az eredeti feladatok folytatására, azt sem fogalmazta meg, hogy milyen szándéka lehet az országnak a távol élôkkel. Csupán a politikai tevékenység zavarta a kormányokat.
Létrejött ugyan a Határon Túli Magyarok Hivatala mint a Miniszterelnöki Hivatalt vezetô miniszter felügyelete alatt mûködô önállóan gazdálkodó, teljes jogkörrel rendelkezô központi hivatal 1992-ben, kormányrendeletre, ami végülis – ugyancsak kormányrendeletre – megszûnt 2006. december 31-én. Ez a hivatal elsôsorban a kárpát-medencei magyar kisebbség dolgaival foglalkozott. Volt ugyan egy nyugatiakkal is foglalkozó egyszemélyes ágazata, de 14 éven keresztül sem tudtuk ténykedésen rajtakapni. Eleddig a polgári kormányok jóindulatú tétlenséggel viszonyultak, a liberalisták viszont elutasítók voltak a nyugatiakkal való törôdést illetôen.
A jelenlegi nemzeti kormány meghirdette a magyar nemzet határokon átívelô újraegyesítésének programját. Ennek a nagy jelentôségû szemléletnek a sodrában jött létre a kettôs állampolgárság elnyerésének lehetôsége szinte mindenki számára, aki fel tud mutatni valamilyen magyar kötôdést.
Jelentôs lépés a Magyar Állandó Értekezlet újra összehívása, határozatképessé és politikaformáló tényezôvé emelése. A MÁÉRT az a szervezet, amelyben a szomszéd államokbeli kisebbségi politikusok legális mûködési lehetôséget kapnak a magyarországi nemzetpolitikában. Vagyis egy meghatározott, korlátozott, szakmai testület.
A MÁÉRT összejövetelen meghívottként jelen volt néhány prominens személy a nyugati diaszpórából. Ez lehet megtisztelô, de gyakorlatilag „futottak még” minôsítés volt, mindenképpen méltatlan. Feltûnôen például Semlyén Zsolt miniszterelnökhelyettes meghatározásához, ami így hangzott el az összejövetelen: „Meg kell tartani, megerôsíteni, kiterjeszteni a magyarságot. Megfogalmaztuk – amit a háromlábú szék hasonlatával szoktam leírni –, hogy nemcsak a magyarországi és kárpát-medencei magyarság alkotja a magyar nemzetet, hanem a nyugati emigráció, s a nemzeti azonosságtudatot vállaló leszármazottaik is. Bármelyik láb kiesik, akkor az egész szék szétesik. Zárónyilatkozatunkkal egyértelmûvé tettük: a kulturális értelemben összetartozó nemzetet az állampolgárság kiterjesztésérôl szóló törvény közjogi egységgé formálja.”
Arról van szó tehát, hogy három nemzetrészt kell egybehozni: 1. a magyar állam területén élô, 2. a Kárpát-medence egyéb allamaiban élô, és 3. a nagyvilágban szétszórtan élô magyarokat. A harmadik „láb” még arányaiban sem jelentéktelen, hiszen ha aszerint állapítjuk meg a létszámát, hogy hányan kaphatják meg most már a magyar állampolgárságot, megközelítené a kárpát-medencei elhatárolt magyarok számát.
A MÁÉRT-gyûlésre szóló meghívásból következtethetô, hogy ez a derék szervezet lesz továbbra is a házigazdája a nyugati nemzetrésznek is. Ez minden tekintetben helytelen lenne.
A MÁERT több okból nem lehet az a szervezet, amelyben a nyugati diaszpóra képviselhetô. AMÁÉRT pártpolitikai szervezet, olyan politikai pártok alkotják, amelyek a szomszédos országokban kapnak legitim képviseletet. Helytelen elfogadni azt a sajnálatosan divatos politikai felfogást, ami csak politikai pártok-ból eredô képviseletet ismer el. En-nek a módszernek már helyileg, az elcsatolt országrészekben is megvan a hibája, mert képviselet nélkül hagyja a szórványokat, hiszen „ahol nem szavazhatnak, ott nincs képviselet”. A nyugati magyarság esetében szó sem lehet politikai pártokról, szerencsére nincsenek is, soha nem is voltak.
A másik szempont, amit kihangsúlyozunk: a nyugati magyarság alapvetôen szórvány. Megszavaztathatatlan, demokratikusan képviselhetetlen. A nyugati szórvány minden tekintetben, természetében és igényeiben teljesen más, mint a kárpát-medencei szórvány. Sem összességében, sem kisebb egységében nincs területi, települési, kultúrtáji származási kötôdése. Minden helyi összesereglésük az éppen egymás közelébe kerültek amorf összességébôl képzôdik idegen környezetben, és válik kulturális nemzeti mikrótársadalommá, különbözô értékalapon, mint egyházközség, iskola, ifjúsági (cserkészet), sport, kulturális, társadalmi, bajtársi vagy szakmai egyesület, szövetség vagy intézmény stb. keretében. Mindegyik összekötô eleme a nemzeti azonosságtudat, ami az idegen környezetben üvegházi ápolást kíván. Ezért eltérô igényû feladat a nyugatiak magyarsága megtartása, mint a kárpát-medenceieké.
A nyugati szórvány beépítése a magyar kultúrális egységbe anyaországi felelôsség és kötelesség, csakúgy mint az elszakított területek esetében. A nyugatiak, magyarságuk megtartásán kívül, fontos erôforrást jelentenek a szülôföld magyarjai számára. Befogadó országaikban ott találjuk ôket magas részaránnyal a szellemi, ipari, kereskedelmi, oktatási, diplomáciai, lelkészi, orvosi, katonai és tudományos pályákon. A kifosztott, hátramaradt, gyors fejlôdésre képtelen országnak égetôen szüksége van minden olyan segítségre, amit a nyugatra kerültek adni tudnának szellemi, anyagi, kapcsolati és minden egyéb téren.
Súlyozza a témát az a sajnálatos tény, hogy az elvándorlás nem csak a múlt problámája, hanem a jelené és a jövôjé is. Tízezrek dolgoznak idegenben, és most tudatták örömmel odahaza a fiatalsággal, hogy Franciaország megnyitotta kapuit korlátlanul a magyar munkavállalóknak. Nem szabadna elengedni a kezüket, kiépített szervezettel kellene élô kapcsolatot tartani velük, biztatni ôket a hazatérésre. Ennyi érvágást nem tud elviselni az ország. Valamit, nagyon eredményeset tenni kell. A képzett emberfôvel – már Széchenyi figyelemeztetett – gazdálkodni kell.
Semlyén Zsolt említette a regisztert, minden fellelhetô magyar számbavételét. Ez járható út. Személyesen, személyi érték szerint kell az egyént bekapcsolni valamilyen magyarországi szellemi vagy gazdasági mûhelybe. Ehhez a célhoz megfelelô intézményt kell létrehozni, nem pedig valami primitív „többség dönt”– beszélgetô, konferenciázó, jövôre is találkozunk – asztaltársasághoz alkalmilag odainvitálni. Ha a másfélmilliós nyugati diaszpóra szerény tíz százaléka beépítkezik a magyar tudományos, üzleti, szellemi, társadalmi életbe, és szerény húsz százaléka a magyar idegenforgalomba, akkor megvalósulna az, amit a Magyar Élet Falinaptára februári oldalán idézünk Semjén Zsolttól:
„Nemzetpolitikánk filozófiai fundamentuma: minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték. Olyan értékgazdagság, amit csak ô adhat az egyetemes emberiségnek. Ebbôl pedig az következik, hogy minden nemzet – így a magyar nemzet – alapvetô küldetése, hogy magát megôrizze, saját értékeit kibontakoztassa és fölmutassa.”
Életbevágó érdek, hogy a nemzetegyesítés programja úgy valósuljon meg, hogy a világ magyarságát behálózó csatornákon állandó csúcsforgalom legyen.
/Forrás: Csapó Endre 2011.02.17-i levele/*B.K-T.L.
