Aniszi Kálmán:
Otthoni látogatásom keserű gyümölcse
Fájnak a napi mohácsok, a sorozatos veszteségek. Kolozsvárt
féltem, egyetemi éveim és negyedszázados küszködéseim egykori
színhelyét.
Megunva a kari könyvtár csendjét/magányát, pénztelen diákként
ki-kisétáltam a Főtérre - semmit tenni. Bodor karikákat eregetve
csodáltam az Igazságos meseszép lovas szobrát, a közel hétszáz éves
gótikus Szent Mihály plébániatemplomot és a tér négy oldalán körbefutó
történelmi levegőt árasztó impozáns palotákat.
Kolozsvár Főtere dél-kelet Európa legkiegyensúlyozottabb,
legszebb városközpontja volt. Lehet, hogy még mindig az. De ez
egyáltalán nem biztos, mert ártó kezek hozzányúltak. Funar, a
magyarfaló polgármester romboló szelleme pedig tovább kísért. Csak az eszközök finomodtak idővel, a cél - átformálni a századok alatt
szervesen kialakult városképet, eltüntetni annak magyar jellegét -
változatlan maradt. Régi titkos terv a város etnikai arányának
megváltoztatása. A hatalmas szocialista ipari egységek
idetelepítésének, a nagyarányú rohamos lakásépítésnek igazi célja az
volt, hogy munkáskéz-hiány ürügyén százezreket telepítsenek át
Moldvából, a Kárpátokon túlról Kolozsvárra. Teleszülni és belakni a
kiszemelt várost, átértelmezni és minimalizálni történelmét, a
törzsökös lakosság számára idegen szokásokat, életérzést s hangulatot
hordozó új objektumok (templomok, oktatási és egyéb intézmények.)
építésével és telepítésével dominanciát szerezni - ez a múltat végképp
eltörölni szándékozó új honfoglalók sikerének a titka. A közel
félmilliósra duzzasztott Kolozsvár magyar lakossága mára hatvanezerre
zsugorodott.
Kétezer év alatt sok nép vagy néptöredék vonulhatott át a
Kis-Szamos völgyén, de teljes bizonyossággal állítható (a sírokból
előkerült archeológiai leletek bizonyítják), hogy a rómaiak kivonulása
(Napoca kiürítése) után itt lakott település nem volt. Kolozsvárt
újabb időkben a honfoglaló magyarok alapították és lakták. Károly
Róbert emelte városi rangra 1316-ban.
Kolozsvár kincses város, így tartja róla a közmondás. De
Kolozsvárt nem holmi felhalmozott aranykincsek tették azzá, ami, hanem
fontos történelmi események és szellemi teljesítmények emelték rendre a rangját. A Szent Mihály-plébániatemplom a magyar história számos
jelentős eseményének színhelye volt. Ebben a templomban iktatták be
harmadszor a fejedelmi tisztségbe Báthori Zsigmondot, itt választották
fejedelemmé Rákóczi Zsigmondot, Báthori Gábort és Bethlen Gábort, itt ravatalozták fel 1607. február 17-én Bocskai Istvánt. A Farkas utcai
református templomban alussza örök álmát Apafi Mihály fejedelem.
Mátyás király lovas szobra - épp most restaurálják -, amely az
1901-es párizsi világkiállításon elnyerte a szobrászati nagydíjat,
mindig is szálka volt a nacionalista románok szemében. Ezért a nagy
magyar király szobrát a főhatalomváltást követően (1919) a környékbeli
román falvak manipulált csoportjai igába fogott tucatnyi bivaly
erejével le akarták húzni, dönteni. Miután ez nem sikerült, a király
címereit (Magyar- és Horvátország, valamint Szilézia címerét)
eltávolították a talapzatról, és egy hazug, gyalázkodó román nyelvű
táblát helyeztek el rajta. Amint tették volt ezt a csúfságot Funar
polgármestersége idején Mátyás király közeli szülőházának a falán is.
Meg a Biasini szálló homlokzatán.
De a tények makacsak. Le lehet meszelni, be lehet falazni,
ideig-óráig el is lehet tüntetni őket a kíváncsiskodó tekintetek elől,
de kilúgozni az emlékezetből már sokkal nehezebb. A város magyarsága
méltán büszke arra, hogy közel kétszázhúsz évvel ezelőtt hivatalosan
Kolozsvárt játszottak először színházat magyarul. Az Erdélyi Magyar
Nemes Jádzó Társaság a Főtér nyugati oldalán álló Rhédey-palotában
1792. december 17-én tartotta első előadását. Szacsvay Sándor székely
orvostudor-szerkesztő a bécsi Magyar Kurír 1793. január 4-i számában
így tudósít az eseményről: "Erdélyből. Kolosvár. Déc. 16-án. Itt ez
mái nap kell vala a' Magyar Teatromnak leg előbbször felnyilni, de az
ugyan akkor nap esett szomorú temetés miatt más napra halasztván,
ekkor igen derekason véghez vitették az első iparkodás."
Állandó kőszínházat Kolozsvár 1821-ben kapott és 1935-ig
működött, amikor is a román hatóságok (életveszélyre hivatkozva)
lebontatták. Emléktábla nem jelzi a helyét.
A Magyar Nemzeti Színház építése 1906-ban fejeződött be, de
1919-ben a román katonaság erőszakosan kilakoltatta belőle a magyar
társulatot, amely kényszerű helyzetében a Szamos parti Nyári Színkörbe
költözött. Ma is ott működik.
A Rhédey-palota mellett áll Jósika Miklósnak, a magyar
történelmi regény (egyik) megteremtőjének a lakóháza. Szomszédságában
Wass Ottiliának, annak a kultúra pártoló grófnőnek a lakóháza látható,
aki ingatlanát az Erdélyi Múséum-Egyletre (gróf Mikó Imre alapította
1859-ben) hagyta, de a negyven évre betiltott, majd 1989.
decemberében újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesület máig sem vehette
használatba az ingatlant, mert a Vatra Romaneasca nyíltan
magyarellenes román párt a '89-es események zűrzavaros napjaiban saját
székhelyének szemelte ki, s ma is bitorolja. A szomszédos
plébániaépület emeleti szobájából figyelte a szeku az egyházatyák és a
magyar hívek mozgását a templom bejárata előtt, ahol - minő
"véletlen!"- taxiállomás éktelenkedik.
A tér átelleni sarkán lévő Pataki-Teleki-házban szállt meg
1848 karácsonyán a városba bevonuló honvédség parancsnoka, Bem József
honvéd tábornok. Ne feledjük a késő-barokk ízlésben épült Bánffy
palotát (ma Szépművészeti Múzeum), a híres-nevezetes Kemény-házat,
amelynek kapujából szólott Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály a
fáklyásmenetben tisztelgő ifjúsághoz 1845. május 16-án.
Néhány lépésre innen, az Óvárban áll Mátyás király és Bocskai
István fejedelem szülőháza. Egy sóhajtással nyugatabbra, az Unió
utcában pedig a Vigadó vagy Redut épülete, ahol 1848. május 30-án a
kolozsvári országgyűlés kimondta Erdély egyesülését Magyarországgal.
A belváros szívében lévő Farkas utcának külön története van.
Ez a tenyérnyi hely tömény magyar történelem, kőbe írt kultúrtörténet.
Aki végigsétál rajta, azt óhatatlanul átjárja a kedves otthon
fészekmelege, az elődök szelleméből áradó védettség-érzet az egyre
dagadó idegenség tengerében.
Az utca elején bő harmadfél százada épült a Nemesek
konviktusa. Mellette a Római Katolikus Főgimnázium, az utca túlsó
végében pedig a Református Kollégium. Innen indult írói útjára Szabó
Dezső. Az utca végében, azt mintegy lezárva magasodik a Farkas utcai
hatalmas gótikus Református Templom, bejárata előtt a Kolozsvári
Testvérek világhíres Sárkányölő Szentgyörgy szobrának másolata,
tőszomszédságában pedig a Romkert. Ebben az egykor volt
iskolaépületben tanított hajdan Apáczai Csere János.
Kolozsvár századokon át az erdélyi magyarság szellemi
fellegvára volt, amit olyan intézmények képviseltek, mint: a
Báthori-Apor szeminárium (1581), a Jezsuita Egyetem (1689), a Piarista
Főiskola (1774), az Institutum Medico-Chirurgicum (1817), a
Konzervatórium (1819), az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859), az Állami
Gazdasági Akadémia (1869), a Ferenc József Tudományegyetem (1872), a
Kereskedelmi Akadémia (1878), a Református Teológia (1895), a Ferenc
József Tudományegyetem (1940), a Bolyai Tudományegyetem (1945) és a
Magyar Művészeti Intézet (1948)
Hol vannak már ezek az egykor oly rangos intézmények?
Egynehányuk alámerült az időben, mások átalakultak, kis részük ma is
működik. "A víz szalad, a kő marad"- jut eszünkbe Wass Albert híres
sora. Igen, a kő maradt, bár nem mindenhol. A felső pártvezetés által
irányított magyartalanítás dühének bizony a belvárosban is áldozatul
estek műemlék-értékű épületek . Itt-ott foghíjak tátongtak, öreg utcák
lettek szegényebbek egy-egy magyar intézménnyel, nemesi vagy rangosabb
polgári házzal, úrlakkal.
A regáti és moldvai családokkal teletömködött gombamód
szaporodott tömbházak abroncsába szorítva a hatvanas évektől egyre
szűkült a törzsökös lakosság élettere, fokozatosan zsugorodott a
magyar Kolozsvár. És "Kötélverő" (Funar) expolgármester elvhívei
továbbmenetelnek a kijelölt úton, igaz, hogy botrányok nélkül,
feltűnésmentesen, szinte észrevétlen.
Korszerűsítés, városszépítés ürügyén a városatyák hosszú évek
óta azon mesterkedtek, mi módon tüntessék el vagy legalább
semlegesítsék a nagyon sokáig feltúrt Főtér magyar jellegét. Gondoltak
hát egyet és kivágták a díszfákat, elhordták a virágágyakat,
eltüntettek minden eltüntethetőt, ami a magyar múltra emlékeztetett.
Több éves vajúdás után végre kialakítottak egy szürke alaptónusú
kockaköves kopár teret, közepén egy süllyesztett vitrin mögé helyezett
néhány római kori lelettel, és e történelmi környezettől teljesen
idegen ülőalkalmatosságokkal s betonteknőkbe nyomorított néhány szál
virággal.
E kopár szürke tér közepén állva kérdezem hát tisztelettel:
nem a történeti múzeumban volna inkább a helye ezeknek az archeológiai
leleteknek? Az idő úgy is igazságot fog osztani a "ki volt itt előbb?"
önöknek oly kínos, nekünk nyilvánvaló kérdésben. De érzésem szerint
ennek a "kirakatosdinak" egészen más a lényege: hadd lássa a világ,
hogy ez a város nem magyar alapítású, hanem római; s ha Erdélyben
valami római kori, akkor az dáko-román, ami pedig dako-román, az
román. No de uraim, önök nagyon jól tudják, hogy ez a mondvacsinált
eredetmítosz velejéig hamis, puszta kitaláció! - Sebaj! - hallom a
hetyke választ. - Fontos, hogy hasznos!
Ugyanerről a mindenáron való önaffirmációs igyekezetről
tanúskodik, hogy a volt Hunyadi téren álló két világháború között
épült ortodox katedrális köré próbálják kialakítani a város másik,
román főterét, középpontban a megtévedt mócvezér, Avram Iancu
egészalakos szobrával.
Ugyan mondják már meg, miért akarnak önök mindenáron kitúrni,
kitudni minket ebből a városból? Annyira bántó az, hogy mi valóban
nagyon rég, ezer éve itt vagyunk? Ilyetén nagy igyekezetükben, lám,
most sem vették észre, hogy ezt a teret is magyar építésű
közintézmények, paloták fogják közre!...
Minden középületen, ahol valaha magyar élet folyt, újabban
román, esetenként román és angol nyelvű bronztábla hirdeti, hogy "Itt
fordult meg..", "Itt tanult." egyik-másik jelentősebb román
személyiség. Egykori magyar személyiségek jelenlétét hirdető táblát
egyet se látni. És az utcaneveket is mind románra cserélték.
Ugyanaz a magyartalanítási düh söpört végig a Házsongárdi temetőn is.
Nemde önök is ismerik a hazug ember és a sántakutya példázatát.
Magyarországon a kiegyezés után a magyarság számaránya nagy
mértékben növekedett a városokban. Ezt a folyamatot tette tönkre a
trianoni diktátum. Az elszakított városokban megindult a magyar
etnikai elem és a magyar kultúra szétforgácsolódása . Az erdélyi
magyar városok többsége 1952-ig még megőrizte magyar jellegét. Komoly
hanyatlás, térvesztés különösen az ötvenes évek óta, elsősorban a
kommunista diktatúra, erőszak hatására ment végbe.
Sajnos, ma is fogy a magyarság Kolozsvárt és Erdély-szerte.
Tovább apasztja a szűnni nem akaró kivándorlás és a fehérpestis, az
általánossá vált egykézés. Ennek a folyamatnak megálljt kell
parancsolni.
Nekünk a szellem a legfőbb fegyverünk, ergo a szellem erejével
kell helyt állnunk a történelemben. A 2010 augusztus második felében
lezajlott első Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata ígéretes
lépés ebben a tekintetben. Meg kell ragadni minden alkalmat,
életrevaló kezdeményezést, kiharcolni új és újabb lehetőségeket, hogy
- túllépve a napi mohácsokon - legalább megtartsuk azt, ami a miénk.
(Aniszi Kálmán)
/Forrás: Horváth István 2011.03.01-i levele/*B.K-T.L.
