Zas Lóránt
MOST A TENGEREKRŐL
(In memoriam Gudics Erzsébet II.)

Most a tengerekről regélek és a fákról,
amellyek eltünnek így az őszi ködben,
nem tudják még, hogy éltem itt,
szerettem és dühöngtem.
A reggel havat hozott, fehérek lettek
a házak és virágok,
magammal beszélgetek,
másokért harcolok és vitázok.
El kéne mennem messzire, hazámba,
de visszatart a szürke ég, ha hív a mályva.
Zsoltárok zsongnak így, anyám szava is fáj ma.
Megszültél, felneveltél,
költőként löktél a világra.
Nehéz kötés ez, napjaim,
soraim sora éget,
kegyetlen az, aki nem tud hazudni, és
aki szól akkor is, ha nem mondhat beszédet.
Mondd, mi az, ami masszából emberré formál,
ad gerincet és kiállást : éltet ?
Tudom, Te tudtad ezt, mert Te mondtad el
nekem a százszor-szép meséket.
Azért vagyok, hogy egy legyek a sokakból,
és hogy örökké é
ljek ?
Csak a verseim azok talán, amelyek
túlélnek, ha a hazugság elapad,
és földemen ének lesz újból az ének.