Zas Lóránt
ÉDESANYÁMAT MOSOLYOGVA
(In memoriam Gudics Erzsébet I.)

Édesanyámat mosolyogva láttam
utoljára, kórházi ágyon feküdt,
ereiben az életet biztosító só-
oldatot adagolta a gravitáció,
kezemben keze nyirkosodott a
halál közelében. Az a mosoly,
az a magabiztos megnyugvás
a megmásíthatatlanban azóta
is előttem. Szemei félig nyitva,
a pupillák rezdületlenül a
semmibe, a ráncok már-már
elsimulva. A befejezett szonáta,
kavargott bennem, ahogy
könnyem csordult. Örjöngő
sorokat kellene kitalálnom, meg-
szaggatni a ruhámat, mészbe
mártani tenyereimet, és fejemet
ütni a falba. Elment, és hiányzik,
és éjszakánként felsírok újra.
A szava kellene, a simogatása,
az, hogy ellenkezzen újral. Meg-
halok azóta én is sokszor. Csak
a mosolya hoz vissza a hirtelen
halálból, csak a keze tart fogva.
Nem a szemeivel látott, mégis
tudta, hogy vele vagyok, mégis
tudtam, hogy velem van, hiszen
mosolyogva szenderedett át a
halálba. Őszről suttog a szél itt,
sokszínű levelek hangjegyeivel
kirakott  az utca, Mozart és Liszt
és Paganini, felsikolt a gyász-
szertartás pianissziójából a ki-
szakadt húr most: Édesanyámért
zokogok, aki én voltam, és aki
általam ír ma.