AZ EGYMÁST
Az egymást követő nemzedékek
megalkották a szót, hogy jog.
A törvényt-hozók írása elégett,
itt minden ős sírjában forog.
Könnyű látni és tudni, hogy koholnak
pert, és elhinni mindazt, ami nincs.
Súlyos örökség. Messze még a holnap,
törött-e le lábunkról bilincs ?
Az Afrikából elhurcolt "kis állat",
az indiánok száz és százezrei.
Az utcasarkon gyilkosok tanyáznak.
A megváltás is emberi.
Zas Lóránt
TALÁN A NAP
Talán a nap sem olyan ott, alul.
A fény is tisztább, határtalanul.
Ez a völgy volt távoli gyermekkorom
játszótere : patak és hegyorom.
Fiammal jöttem el ide,
megyek vele a lejtőn lefele. Ezek
az évek már azok : botladozok.
A levegő is, rozzant mellkasomon,
ki-be jár. Megpihenek, de hagyom.
Közelben egy fiatal leány
vállán a blúz lecsúszik. Le ám.
Látom, hogy közelít egy legény,
aki derekát ölelni jött. Kemény.
Mondjam, hogy jó lenne most
futni vagy ugrani le ott ?
Mondjam, hogy jártamban hagyott
a múltam el ? Hoz-e majd magot ?
Mondjam, hogy ami volt, vissza se tér ?
Hajam lett kevesebb, szakállam fehér.
Zas Lóránt
A HALÁL
(Barátaimnak a nagyvilágon, Jézust idézve)
A halál nem teríhet fölénk
egy láthatatlan vásznat.
A lelkeink maradnak sónak
és kovásznak, ha majd a Tejút
lesz otthonunk. Mert ott vagyunk
a csendben és a zajban, a felszálló
imában, az illatban, a vágyban,
a sóhajban és kacajban. Mind,
magunk. Élünk vagy halunk, a
végtelen lesz mindig így világunk.
Égünk vagy lebegünk a vészben és
viharban : a folyamat feltartózhatatlan
velünk ragyognak már a csillagok.
Voltam és vagyok. Nekem az élet
kiterjedés és átlényegülés a
szóba, amelyet leírok és hordozok
kohóba, hogy belőlem ötvözzék az
életet. Amíg lehet tanítani
és nemzetet nevelni, maradok
itt, köztetek. Majd ha elönt
mindnyájunkat a hullám,
parázs leszek vagy szikra, hogy
újból lángra gyúlván hirdessem :
elestem, de ismét fölkelek.
Zas Lóránt
