Bevezető
Tisztelt Honfitársaim: kedves Barátaim, Ismerőseim!
Korábban ígértem, hogy több részletben, a teljesség igénye nélkül, bemutatom a Horthy-rendszert, ami nagyon sokáig tabutéma volt. Nem volt szabad róla beszélni, csak szidni lehetett; ennél fogva nagyon sok honfitársunknak nincs semmilyen elképzelése arról, vajon milyen is lehetett ez a sok viszontagságos fordulattal teli nagyon rövid történelmi időszak, ami hazánk sorsát évtizedekre megpecsételte. Célom nem történetírás volt, hiszen ehhez nagyon hiányosak a rendelkezésre álló ismereteim. Nem volt célom konkrét személyek bemutatása sem, ami alól kivételt egyedül Horthy Miklóssal kellett tennem. A több részletben bemutató munkámmal talán sikerül elérnem, hogy közelebb hozzam mindenki számára ezt a kort; ennek az időszaknak dicsőséges korszellemét. Remélem, sikerül bemutatnom a haza sorsát szívükön viselő nagy elődeink szellemiségét is, kik közül sokan fizettek később életükkel, mert mindhalálig hűek maradtak ehhez a rengeteg könny, vér és veríték árán megőrzött szent földhöz; a mi magyar hazánkhoz. Ezt a hazát sajnos egyre kevesebben becsülik, szeretik már! — pedig haza nélkül nincs értelme semminek. Szeretnék ezzel a munkámmal valamelyest öntudatot ébreszteni minden magyar testvérem lelkébe, kik úgy érzik, hogy minden hiába. Ez az, amit ellenségeink szeretnének velünk elhitetni, végleg elkönyveltetni. Sajnos a reménytelenséget sikerült már igen sok honfitársunk szívében elültetni, pedig mindenkinek tudnia kéne, hogy a haza érdekében tett erőfeszítések közül egyetlen egy sem hiábavaló! Minden munkának megvan a maga értelme, még ha nem mi magunk szüreteljük is le ennek gyümölcse.
Vattay Szabolcs
http://www.nemzetihirhalo.hu/
Tudnunk kell, hogy a Második Világháború kitörésének egyetlen oka az Első Világháborút lezáró embertelen, igazságtalan, eszetlen párizsi békediktátuma volt. Több békeszerződést Párizsban írtak alá, de ez a trianoni nem békeszerződés volt. A világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosa (Sztálin) ezt maga is rablóbékének minősítette. Ez alkalommal, a franciák, és az ülepüket nyaldosó kisantant hiénák által már termékennyé tett talajban, szorgos kezek gondoskodtak egy minden eddiginél véresebb háború magvainak elvetéséről.
Hogy még közelebb járjunk az igazsághoz: a világot akkor már a hatalmában tartó sötét és gonosz erők nemcsak jó előre gondoskodtak az I. Világháború kitöréséről, de még ennél is nagyobb igyekezettel szorgalmazták, hogy egy minden korábbi háborúnál véresebb, több emberi és anyagi áldozatot követelő, újabb háború robbanjon ki. A kábítószer-kereskedelem és a gyógyszergyártás is nagyon jó üzlet! — de a fegyverkereskedelem, a háborúk, az újjáépítések, a népek, nemzetek adósrabszolgaságba kényszerítése azonban mindennél jobb üzlet a világon.
Magyarország második világháborúba keveredésének számos elkerülhetetlen oka volt. Elsődleges okként határozható meg hazánk földrajzi elhelyezkedése, ugyanis természeti kincseink, ökológiai adottságaink, kedvező éghajlatunk miatt a Kárpát-medence mindenki számára nagyon kívánatos hely volt. Az idők múlásával még kívánatosabb lett, mert értékét sokáig csökkentette, hogy gyakran a hadak útjává vált. Ezt a hátrányt a modern hadviselés (csillagháború) elhanyagolhatóvá teszi.
A sátáni erők világuralmi ambícióinak útjában kezdettől fogva a keresztény Magyarország állt, mert nekünk Isteni küldetésünk, történelmi hivatásunk a Balkánról és a keletről jövő barbár népek erőszakos nyomulásának feltartóztatása! Az első világháború győztes hatalmai leszámoltak az Osztrák-Magyar Monarchiával, a katolicizmus akkori legerősebb fellegvárával; a Kárpát-medencében élő etnikumok: oláhok, rácok, tótok segítségével pedig csaknem sikerült Magyarországot teljesen elpusztítani! Ellenségeink arra azonban nem számítottak, hogy ez a csonka Magyarország, az agyongyötört hazánk a Trianont követő hihetetlen mértékben leszűkített politikai-, gazdasági- és kereskedelmi mozgástérben nemcsak talpra áll, de marad még annyi ereje is, hogy a brutális ország-csonkolást, a magyar nemzet lelkén elkövetett gyalázatos erőszakot néhány év alatt képes lesz szinte teljesen kiheverni; két évtized multával pedig képes lesz békés úton, csupán diplomáciai utakon! — jelentős területeket az elszakított országrészekből visszacsatoltatni.
Nem szabad elbagatellizálni a megcsonkított haza nemzeti érdekeit, amelyeket néhány vonatkozásban szorosan a „Tengely” politikájához kellett illeszteni. Oroszország elbolsevizálódása miatt, Kun Bála zsidó bagázsának szovjet mintájú véres terrorja és felforgató tevékenységének következményei miatt, Magyarország csatlakozott az Antikomintern paktumhoz. Válaszlépésként Szovjetunió megszakította diplomáciai kapcsolatait velünk, majd a kereskedelmi kapcsolatait is. Ennek következtében a hazai termelők elvesztették a korábban hatalmas orosz felvevő piacaikat. Ezen okulva, később kiléptünk a számunkra csak hátrányos helyzetet teremtő Népszövetségből.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanezt kellene tennünk az EU-val is, és a NATO-val is! — zárójel bezárva. Sajnos Horthy Miklós óta nincs ennek a hazának felelős vezetése. Lehetne, mert minden gyalázat ellenére vannak még becsületes, jó képességű magyar emberek, kik alkalmasak lennének az ország felelős vezetésére, de jelenleg őket még kirekesztik minden lehetőségből.
Az orosz piac elvesztését követően gazdaságilag is, és kereskedelmileg is a teljesen függővé, kiszolgáltatottá váltunk Németországtól. Trianont követően nyugati piacainkat elveszítettük, hiszen Magyarországot minden téren bojkottálták a nyugati hatalmak. A cél hazánk teljes körű elpusztítása volt. Annak ellenére, hogy a háládatlan nyugatnak hazánk csaknem egy évezrede védőbástyája; hogy nekünk köszönhetik a nyugalmukat; a személyi és vagyoni biztonságukat, ma is úgy bánnak velünk, mintha halálos ellenségeik lennénk. A nyilvánvaló igazság viszont az, hogy ennek épp az ellenkezője igaz!
Trianont követően hazánk gazdasági helyzetét roppant mértékben nehezített a merev birtokszerkezet is, ami sok esetben teljességgel tette lehetetlenné egyes gazdaságok számára a felvirágoztatást, gyakran még a puszta létét is. Lehetetlen volt ugyanis ősi földbirtokokra (hitbizományokra) kölcsönt felvenni, mivel biztosítékként ilyen földbirtokokat nem lehetett jelzáloggal terhelni. A mezőgazdasági termelés korszerűvé tételéhez viszont jelentős anyagi forrásokra lett volna szükség, tőke hiányában képtelenség volt lépést tartani az egyre fejlettebb termelési eszközrendszerrel rendelkező nyugat újabb és újabb kereskedelmi, gazdasági kihívásaival. Ez az állapot (hűbéri eredetű merev birtokrendszer) végül is a nemesi arisztokrácia elszegényedéséhez vezetett. Ami az elszegényedést gyorsította,— és ezt a tényt végképp elhallgatják hazánk esküdt ellenségei—, hogy a nagy gazdasági világválság idején, és még azt követően is! — az elszegényedéssel küszködő nemesi arisztokrácia leállíttatta a drága pénzen vásárolt mezőgazdasági munkagépeit, csakhogy a szerencsétlen honfitársait ne szorítsa ki a munkalehetőségekből. Míg ebben a válságos időszakban Európa minden országában éhínség pusztított, és ezrek haltak éhen, addig Magyarországon senki se halt éhen! A mindennapi kenyér mindenki számára biztosítva volt.
Történelmi és egyéb ismeretek nélkül, üresfejű, magyargyűlölő balliberális bitangok ma büntetlenül szidhatják, becsmérelhetik, gyalázhatják hazánkat. E génhulladékoknak Magyarország kiárusítása áll csak érdekükben, hiszen egyéb képességek hiányában ez biztosítja számukra a meggazdagodás egyedüli lehetőségét. Ma úgy élnek többszáz-ezer ártatlan magyar honfitársunk legyilkolása árán, mint a mesebeli királyok. Egész életükben kizárólag népirtásban, nemzetgyilkosságban, ártatlanok megkínzásában, kivégzésében tudtak jeleskedni.
A XX. században Magyarország nagyon is kicsiny tényezővé vált ahhoz, hogy semlegessége érdekében bármit is megtehetett volna. Horthy Miklós kormányzó ezt az 1935. június 14-ei országgyűlést megnyitó beszédében hangsúlyozta is. Mindezek ellenére, Horthy határozottan tiltakozott mindennemű Lengyelország-ellenes akció ellen; gróf Teleki Pál Berlinben és Rómában is nyíltan kifejezésre juttatta, hogy Magyarország sohasem fog hadat viselni Lengyelország ellen, és ehhez felvonulási útvonalat se biztosít soha. Inkább felrobbantjuk hídjainkat, vasútvonalainkat, de lengyelellenes akciókban magyarok nem vesznek részt sohasem! – mondta Teleki Pál.
Ma már szinte mindenki előtt ismeretes, hogy Németország és Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop paktum jegyében, egy időben támadta meg Lengyelországot, ami Lengyelország negyedik felosztásához vezetett. Európában a háború javában dúlt, és hazánkban óriási együttérzéssel fogadták a lengyel polgári és katonai menekülteket, közöttük rengeteg zsidót is! E „kirekesztő” hazában a menekültáradat hathatós segélyezése is hihetetlen gyorsasággal szerveződött meg. A szovjetek Finnország ellenes agressziója is általános részvétet ébresztett bennünk, magyarokban; a közvélemény a finnek megsegítésére egy hadosztálynyi magyar katona frontra küldését sem ellenezte volna!
Hitler norvégiai és az azt követő nyugat-európai villámháborúja Németországot olyan hatalom birtokába juttatta, amellyel korábban sohasem rendelkezett. Ez utóbbi nem maradt hatás nélkül Magyarországon sem. Különösen azon katonai vezetők köreiben, kiket korábban Gömbös Gyula miniszterelnök juttatott magas katonai pozíciókba. Ezek a katonapolitikai erők szorgalmazták belépésünket a hadi szövetségekbe is; ezek érveik, ahogyan erről Horthy Miklós emlékiratában vélekedik, „…nem voltak kézlegyintéssel elintézhetők.”
Mint korábban Olaszország, eredetileg Magyarország se hadviselő félként lépett Németországgal szövetségre. Ezt a szövetséget igazolta az a nagyon fontos körülmény is, hogy a hazáját szerető magyar emberek a trianoni gyalázat miatt ellenállhatatlan vágyat éreztek egy határrevízióra, ami hosszú évek multával sem halványodott bennük. A trianoni határok mindkét oldalán megszületett az irredenta irodalom. Ez gondozásába vette a revíziós törekvéseinket. Legkiemelkedőbb költöink: Reményik Sándor, Sajó Sándor, Márai Sándor, verseikben, írásaikban megrendítően szép tartalommal töltötték meg a mindenki lelkét átható, mindenkit egyaránt érzékenyen érintő kérdést. Külön korszakot és stílust teremtettek a hazai irodalomban; de egymás után születtek irredenta töltésű dalok is. Ez volt tapasztalható a művészet egyéb területein is. Trianoni elutasításában a magyar társadalom teljesen egységes volt.
A két világháború közötti Magyarország hatalmon lévő politikai ereje a határrendezést és minden azzal kapcsolatos reparációt kizárólag diplomáciai utakon kívánta elérni, ennek megfelelően a rendezést csakis békés utakon szorgalmazta. Magyarország háborúellenességét számos, a Napnál is világosabb diplomáciai lépések sorozata, köztük a minket körülvevő ellenséges népekkel kötött barátsági szerződések is bizonyítják. Ennek az abszolúte közönyös és hazafiatlan utókornak a szemében ne legyen már bűn az, hogy a két világháború közötti össz-magyarság át volt itatva egy igazságos határrendezés reális alapokon nyugvó óhajával a trianoni határokon innen is és túl is! Trianon nemcsak ősi földünk javarészét vette el tőlünk, de településeket vágott ketté, és családok tízezreit szakította szanaszét. Különösen a magyarság bölcsőjének számító Erdély elvesztése jelentett óriási sorscsapást számunkra. A magyarság ősi lakóhelyének Erdély azon területe, ahol a hazaszerető magyar szív a legérzékenyebben, leghangosabban dobban. Azon túlmenően, hogy mind a mai napig Erdély képviseli leghívebben a magyarság nemzetmegtartó erejét, a XVI. századtól kezdődően Erdély volt a reformáció bölcsője is, a nemzet legbiztonságosabb hazája is. Erdély biztosította a több évszázados Habsburg elnyomással szembeni állandó ellenállásunkhoz a kimeríthetetlen erkölcsi-, anyagi-, emberi erőforrásokat; az erdélyi nemesség mindig is jelentős szerepet vállalt Magyarország vezetésében, a magyar nyelvnek ápolásában. Mindezek dacára, ma az Erdélyből áttelepülő magyarokat lebecsmérlően sokan románoknak nevezi. Pedig többségük nem is igen tud románul!
A trianoni határokon túl senyvedő magyar testvéreink szomorú sorsára való tekintettel mindenkitől lelkifurdalás nélkül kérdezhető meg, hogy egy magát valamire valónak tartó ember képes lenne-e arra, hogy ne nyújtson segítő kezet anyjának, apjának, édes testvérének, szenvedő barátjának, amikor őket szükségben szenvedni látja? A két háború közötti Magyarországon hogyan lehetett volna azt az utat választani, hogy életét gyalázatban élje tovább, amikor végre lehetőség nyílt több évtizedes igazságtalanság megszüntetésére? Őseink minden áldozata hiábavalóvá vált volna, ha kard helyett megint a láncot választjuk! — hiszen a magyar történelem már akkor is régóta láncról és kardról szólt! Vajon milyen jogon bírálná bárki azt az anyát, testvért, szeretőt, barátot, aki szerettei megmentése érdekében akár tűzbe menne, vagy vízbe vetné magát?
Tény és való, hogy emberfeletti erőfeszítései ellenére sem volt képes Magyarország elkerülni a háborút. Ezzel kapcsolatban csaknem minden nyugati ország vezető lapjai elismerően, sőt csodálattal írtak. Ezekből idéztem is korábbi részekben. A békét és a biztonságot minden esetben erőszakkal teremtik meg, erőszakkal tartják fenn. Ha békét akarsz, készülj a háborúra! — szól a bölcs mondás. A szép és ájtatos szavak csak akkor eredményesek, ha fülsiketítő robajjal hagyják el ágyúcsövek torkolatait. Ezen a Földön az erőszak az egyetlen eredményesen kikényszerítő eszköz!
Erőszakot azok a kommunisták gyakorolták igazán, akik az álságos demagógiáik érvényesítése érdekében az első világháború frontjairól hazatérő katonákat már a határaink mentén lefegyverezték, és mint később kiderült, ezt nem az általuk hangoztatott békeszeretet jegyében tették. A jóhiszeműen letett fegyvereket rögtön felemelték ellenünk a hazánk testét akkor már javában rágó ellenségeink, hogy ártatlanokat gyilkoljanak halomra. Kéjes örömmel nézték, ahogyan a történelmi határainkon keresztül nyakunkba özönlöttek a cseh-, román- szerb rablóhordák. Semmit sem tettek annak érdekében, hogy megakadályozzák a gyalázatos garázdálkodást. Ezek kivétel nélkül mindent a nép- és nemzetáruló eszméik érdekében, a gátlástalan hatalomra törésük érdekében tettek, vagy éppenséggel nem tettek.
A saját társadalmi osztályát, és hazáját is megtagadó Károlyi Mihály szabadította ránk Kun Béla véres rémuralmát, a tanácsköztársaságot, a véres vörös terrort. A szovjet mintájú tanácsköztársaság belügyi népbiztosának, a főhóhér-mesterének, Szamuely (Sámuel) Tibornak már ismerjük gyalázatos jelmondatát: „A terror a mi kormányzatunk legerősebb fegyvere”.
A bolsevikokkal mindvégig kesztyűs kézzel bánó, de mégis átkosnak mondott, Horthy-rendszer emberséges bánásmódja miatt juthattak csak hatalomra a zsidóság azon gyalázatos torzszüleményei, kik generációkon keresztül, napjainkban mindennél nagyobb elszántsággal sanyargatják, kínozzák a sokat szenvedett nemzetünket. Gonosztevők, mint amilyen Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, s fia Vladimir, Péter Gábor Münnich Ferenc, Apró Antal gyalázatos fattyai ma még nagyobb elszántsággal sanyargatnak minket, mint átkozott felmenőik!
A vérszomjas fenevad, Farkas Mihály, Rákosi egykori belügyminisztere ezzel gyalázatos mondásával vált hírhedté: „Az Államvédelmi Hatóság azért van, hogy a rosszat lássa meg az állampolgárban. A jót meglátni bennük nem az ő dolga.” Ebből az egyetlen mondatból is jól kiolvasható a bolsevikok békéhez és ember-központúsághoz való „bensőséges” viszonya, kik eszméiket a haláltáborok, pincebörtönök nyirkos homályában ültették át a valóságba. Ami számomra a legelképesztőbb, hogy ártatlanok elhurcolása, megkínzása, kivégzése sokak számára még ma sem visszatetsző. Ezek az időközben felfedett gyalázatos bűnöket sem utasítják el, ami azt is jelentheti, hogy a gyalázattal, a mocsokkal, az ártatlanokon elkövetett lelki és fizikai erőszakkal egyetértenek. Sőt annyira azonosultak, hogy ahol csak tehetik, maguk is gyakorolják már.
Ez az azonosulás szólítja, hívja meg ezeket az MSZP és az SZDSZ szavazótáborában. A terrort sokan visszakívánják, mert személyes bosszúvágyuk kielégítésére ez biztosítana megfelelő mozgásteret. A terror, legyen lelki, vagy fizikai, ezek számára nélkülözhetetlen kellék. Ezt követően, ill. ezáltal válik csak szabad prédává az elhurcolt, halálra-kínzott, felakasztott ártatlan áldozatok jussa, javai!
A II. Világháború harcaiban (egy-két kivételtől eltekintve) a magyar bolsevikok egyik oldalon sem tanúsítottak különösebb aktivitást. Azért volt ez így, mert rájuk sohasem volt jellemző a hazafiság, a bátorság, az önfeláldozó hősiesség, a szemtől-szembe történő kiállás! E gazembereknek a világháborús tevékenysége mindössze abban merült ki, hogy dögkeselyűk módjára várták ki Moszkvában az időt, amíg a két tűz közé szorított Magyarország megsemmisül, s bátor katonái a harstereken elvéreznek. Kivárták, míg a védteleneken, a gyöngéken könnyűszerrel erőszakot vehetnek. Állandó aknamunkájukkal aláástak mindent, amit ember valaha épített. A saját emberáldozatait sem sajnáló Szovjetunió segítségével ártatlanokat, gyengéket könnyű volt már térdre kényszeríteni, meggyalázni, legyilkolni. Szinte nincs olyan település, ahol a „elszabadító" szovjet hordák ne gyilkoltak volna le halomra ártatlan lakosokat, különösen férfiakat. A hazaszeretet a már elbolsevizálódott, és agyonfélemlített népből nem volt nehéz már végképp kiirtani. A hazaszeretet fogalmát, e lelket nemesítő, kart acélozó érzést, egyre kevesebben ismerik már!
A II. Világháborúba sodródásunk folyamán ténykérdés az, hogy a románok és a szlovákok attól tartva, hogy a Magyarországtól igazságtalanul és jogtalanul eltulajdonított területeiket könnyen elveszíthetik, a legnagyobb készséggel szolgálták ki Hitler minden óhaját. Nagyon sok esetben kimondottan Hitler követeléseinek elébe siettek. Ilyen volt ezeknél a zsidókérdés is, kik a „zsidótalanítást” azonnal végrehajtották! A szlovák parlamentben 1942. május 15-én tárgyalták a zsidók deportálását elrendelő törvénytervezetet, mely ellen egyetlen képviselő szavazott csak nemmel. Ez is magyar, a szlovák parlament egyetlen magyar képviselője, Esterházy János gróf volt. Ő annak ellenére nemmel szavazott, hogy gyermekkora óta ellenszenvvel viseltetett a zsidók iránt. Ez utóbbi tényt senki előtt sem titkolta, ezt az első szlovákiai parlament elnöke előtt, dr. Sokol Martin előtt határozottan ki is nyilvánította. Hogy álláspontját még világosabbá tegye, az elnöknek elmondta, hogy:
„Mi, magyarok bizonyíthatóan több mint ezer éven át Szent István szellemében éltünk és cselekedtünk, aminek legjobb bizonyítéka az, hogy Magyarország területéről soha senkit sem egyénileg, sem csoportosan ki nem telepítettek. …kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellen, mert mint magyar és keresztény, és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
Néhány nemes gondolatot még ettől a bölcsességéről, hihetetlen emberszeretetről tanúbizonyságot tevő magyartól, akire a halálos ágyán fekvő Édesapja legutolsó testamentumként a következő intelmet hagyta! „Légy mindig jó magyar, fiam!”
„Hiába vagyunk itt mi, őslakosok, többségben, ha politikai, gazdasági, kulturális, szociális téren csak a mostohagyermek szerepe jut nekünk; Keresztény magyarok voltunk, vagyunk és akarunk maradni; Soha semmilyen jogunkról lemondani nem fogunk, mert csak az a nemzet veszhet el, amely önként mond le valamely jogáról; Minden magyar adja munkája javát azon a helyen, ahová őt a sors állította;
„A Teremtő ránk bízta az életet, hogy benne alkotótársaivá legyünk. Alkotás csak a jó, az eszményi irányban lehetséges. Ami a jóval, az eszményivel ellenkezik, az bűn és bukáshoz vezet. Az emberiség csak a bűnbe veszhet bele. Ezt tanítják tévedhetetlenül a történelem évezredei. Az emberiség azonban még nem tanulta meg kellőképpen leckéjét. Azért kell az idők folyásába mindig beavatkoznia a törvény vaskezének, hogy felrázza az eltévelyedetteket…”
Lássuk, hogyan vélekedett a háborúról az idősebb Charles Lindbergh, kinek fia 1927. május 21-én kísérő nélkül repülte át elsőként az Atlanti-óceánt New York és Párizs között. A jogot végzett és később ügyvédi irodát nyitó idősebb Lindbergh, az amerikai parlament republikánus tagjaként keményen harcolt a hatalmas ipari trösztösödés ellen is. Élesen támadta a háborús propagandát és elítélte a fegyverkezésből származó óriási profitszerzést. Az Egyesült Államok háborúba keveredésével kapcsolatban véleményének lényege a következő volt: „Amerika háborúba keveredésével, az angolokon, a zsidókon és a Roosevelt-családon kívül, senki más nem rokonszenvez.”
Vattay Szabolcs
A HORTHY-RENDSZER KIVONATOS BEMUTATÁSA
I. RÉSZ
A HORTHY- RENDSZER - egyelőre csak összehasonlításban
A Horthy-rendszerrel kapcsolatban mind a mai napig nagyon kevés tényszerű dolgot ismerünk, pedig ez a korszak egy példátlan, egy nagyon rövid, eredményes történelmi időszakot ölel fel, ami nem hasonlító semelyik más korszakhoz. Sem előtte, sem utána; sem Európában, sem a tengeren túl!
Ez a korszak azért is egyedülálló, mert Hazánk történetének ez az egyetlen és legrövidebb időszaka, melyről a bolsevik történelemhamisító bértollnokok a legtöbb hazugságot hordtak össze, amelynek tényeiből a legtöbbet hallgattak el. A tényeket a leghomályosabbra ködösítették, ferdítették, vagy éppenséggel mosták össze más eseményekkel. Ennek következtében e kérdésben egyre kevesebben látnak tisztán. Szőr mentén bánnak a kérdéssel azok is, akik valóban éltek a Horthy-rendszerb ideje alatt. Inkább maguk is csúsztatnak, ha nem egyenesen hazudnak, csakhogy szalonképesek maradjanak! Én nem értem miért válnak ezek az öregek lelki remetékké, miért nem adják tovább mindazt úgy, ahogyan megtapasztalták. Ugyanúgy nem értem azokat sem, akik e tapasztalatok ismeretére nem tartanak igényt! Így aztán büntetlenül gyalázhatja mindenki a dicsőséges múltat, hiszen egyre kevésbé áll fenn a veszély, hogy valaki megcáfolja a szemenszedett hazugságokat.
Ami nagyon érdekes, hogy a többség nem az utóbbi félévszázadot gyalázza, hanem az azt megelőző huszonöt évet, amelyre valóban büszkék lehetnénk! Ha netán mégis él olyan ember, aki a Horthy-rendszerben szerzett tapasztalatiról viszonylag tárgyilagosan tudna beszélni még, és erre hajlandó is lenne! — annak a média nem biztosít semmilyen nyilvánosságot!
Általában a hosszú évek távlata még a valóban rossz emlékeinket is megszépíti. Az egész világot nyomorba döntő sötét hatalom hazai bérencei sikeresen eltorzították már minden múltbéli szép emlékeinket, így az időközben felnövekedett generációknak már halvány sejtelmük se lehet arról, hogy a maga valóságában egyáltalán milyen is lehetett ez az úgynevezett Horthy-rendszer. Milyen lehetett ebben a rendszerben az emberek élete? Ezekre a kérdésekre hiteles válaszokat azok tudnák adni, akik a Horthy-rendszer derekán már felnőttek voltak. De ők az ezredforduló utolsó esztendeiben nemigen lehettek sokkal fiatalabbak 100 évesnél. Továbbá, ezeknek a matuzsálemeknek egyetlen napot sem lett volna szabad a Horthy-rendszert követő időszak hazug, velejéig romlott, hamis propaganda világában eltöltenie, mert az elmúlt félévszázad óhatatlanul átmosta legjobbjainknak az agyát is.
Nekem szerencsém volt a családi környezetem végett is sokat megtudni erről a korszakról. Emellett nagyon fiatalon szerencsém volt sok olyan kiváló embert megismerni, kik a Horthy-rendszerben éltek, abban váltak felnőtté, akkor alapozták meg egzisztenciájukat, teljesítették be vágyaikat, valósították meg elképzeléseiket! Rengeteget hallottam s tanultam tőlük, és Ők örömmel segítettek mindenben nekem. Megtapasztalt élményeiket Ők nem csak elmondták, de annak tanulságait is kielemezték velem. Az igazság megismerése, különösen, ha erre vágyakozunk, finomítja erkölcsi érzékünket, helyes mederben tartja nézeteinket, fényesre csiszolja elménket, erősíti jellemünket, lépten-nyomon igazolja helyes cselekedeteinket, erősíti az igazságba és annak érvényesülésébe vetett hitünket.
Az USA-ban is szerencsém volt olyan embereket megismerni, akik életkoruk, életkörülményeik folytán néha még az előzőkben említetteknél is többet tudtak átadni nekem. E nagyszerű embereknél azonban számításba kellett már vennem az idő távlatának megszépítő hatását is, míg a korábban említetteknél fennállt kezdetben a lelki terror, később pedig az agymosó bolsevista hangulatkeltés véleménymódosító hatása.
Aki hazája elhagyására kényszerül, fényképszerűen rögzíti a számára akkor véglegesen lezáruló múltat, annak legutolsó pillanatait. A képzeletben rögzített fekete-fehér kép, a múló idő, a társadalmi és technikai fejlődés következtében egyre színesebbé válik. Mégis emigráns honfitársainknál tapasztalható leginkább a régmúlt eseményekre való tényszerű visszaemlékezés. Talán azért, mert Ők sohasem voltak bolsevista agymosásnak kitéve. A tárgyilagosság a legkeresettebb hiánycikk a világon, ezért egy-egy esemény tényszerűségéhez minden körülmények között szigorúan kell ragaszkodnunk. Hamis propaganda nem kizárólag csak az elbolsevizált világra, a „vasfüggöny” mögötti országokra volt jellemző. Hamis próféták nemcsak kelet-Európa országaiban garázdálkodtak és garázdálkodnak ma is; ezek nemcsak Magyarországon gerjesztenek problémákat. Ismereteim szerint, sajnos erre Hazánkban találják meg egyesek a legtermékenyebb táptalajt.
Az idő múlása következtében, ebben a rohamosan változó világban a Horthy-rendszer igazi képe nem maradhatott meg elevenen senkiben. Azt a világot sokan csak azért hagyták maguk mögött, mert Horthy-rendszer bukásával végérvényesen elmúlt. Az utána következő „új” világban a régi hagyományainkat tilos volt követni, ezért az ezeréves keresztény, értékrendünknek lassacskán szinte mindenki hátat fordított. Jaj volt annak, aki az igazság mellett emelt szót!
De kik voltak azok, akik nagyobb nyilvánosság előtt őszintén szólni tudtak volna, és szólniuk kellett volna? A keresztény egyházak papjai, akik ellen éppen emiatt indult el hadjárat! A bolsevikokkal kollaborálók megalakították az Állami Egyházügyi Hivatalt, ami a bolsevizmus sötét hatalmának egyik legaljasabb kiszolgálójává vált. Az úgynevezett ”békepapok” adtak igazi értelmet annak a mondásnak, hogy „Vizet prédikál, de közben bort iszik!” Ezek aztán vétettek minden ellen. Megszegték a gyónási titkot, elárulták híveiket, honfitársaikat, társaikat; magát az Atyaistent is!
Legtöbbnyire ilyen férgektől volt mentes a Horthy-rendszer. És aki akkor megtalálta a számításait,— és itt nem kell nagyon nagy dolgokra gondolni! — ámbár manapság igen nagydolog elérni, hogy egy aránylag biztonságos jövőképet láthassunk magunk előtt — az a Horthy-rendszerrel mindenben ellentétes előjelű, elbolsevizálódott Magyarországon csak igen nagy nehézségek árán találta meg a helyét.
A bolsevizmussal egyet nem értőknek el kellett hagyniuk a szülőhazájukat, hogy mentsék életüket! — pedig a világ legtermészetesebb dolga az lenne, hogy a szülőföldünkön éljük le egész életünket! Hogy azt a földet gazdagítsuk minden cselekedettünkkel, tudásunkkal, amelyik nekünk életet adott, megélhetést biztosít! De napjainkban a szülőfölddel szembeni kötelezettségekről, a hazafiságról csaknem mindenki teljesen megfeledkezik!
Azokat az embereket, akiket nem lehetett közvetlenül kapcsolatba hozni a Horthy-rendszerrel, a háborút követően egy ideig bántódás nemigen érte. A bolsevizmus nihilizmusa, a jó, a szép, az ésszerű dolgok tagadása, a maga gyalázatos útján magabiztosan haladt előre, mert időközben elfogytak, felőrlődtek a bátrak, akik ez ellen szót mertek emelni! A többség passzív ellenállást sem tanúsított, és nyíltan a hazaárulók mellé állt, erősítve, igazolva a gyalázatos erőszak uralmát, remélve, hogy velük szemben kivételes bánásmódot fognak majd tanúsítani a hóhérok. A kegyetlenül elnyomó, nemzetidegen új rendszerben nem sok jóra számíthattak azok, akik nem tudták eljegyezni magukat a „kommunista erkölcsökkel”.
A Horthy-rendszert közvetlenül követő időkben, amikor én még kisgyermek voltam, tán már csak a szüleim, idősebb testvéreim elmondása alapján emlékszem arra, hogy éjszakánként lélegzet visszafojtva figyeltük, amikor a házunk környékén megállt egy autó. Izgatottan figyeltük, hogy a léptek távolodnak-e vagy közelednek. Ha közeledtek, vajon hol állnak meg? Akkor lélegeztünk csak fel, amikor nem a mi házunk előtt álltak meg a léptek. Ez volt az úgynevezett csengőfrász. Ebben nem a gátlástalan elnyomók garázdálkodása a leggyalázatosabb, hanem az, hogy mindenki annak örült, ha más házába csöngettek be a pribékek, és másokat vittek internálótáborokba, vesztőhelyre, stb. Ehelyett országszerte mindenkinek kapát, kaszát, vasvillát kellett volna megragadnia, és apró miszlikekre vagdalni, trancsírozni a portyázó ávós gazembereket. Ha senki sem azonosult volna a bolsevik gyilkosokkal soha, nem is lettek volna egyáltalán bolsevikok, gyalázatos gyilkos gazemberek! Ez ennyire egyszerű! És itt követhető nyomon a kollektív felelősség, ami igenis létezik, de ezt egészem más értelmezésben csakis és kizárólag ránk, magyarokra értik, alkalmazzák Európa-szerte, világszerte!
Akihez éjszaka becsengettek, azt nagy valószínűséggel nem látta többé senki! Nem is kellett túl sok idő ahhoz, hogy az egész társadalom ráébredjen arra, hogy a szocialista, kommunista haramiák félre vezettek mindenkit. Nem csoda tehát, hogy 1956. októberében az egész magyar társadalom egy emberként szállt síkra.
Azt hiszem nem szükségtelen rögzíteni, hogy a dolgok megítélésében senki nem lehet teljes mértékben tárgyilagos. Azt is rögzíteni kell, hogy a Horthy-rendszer sem volt hibátlan! A hibákat sem sorolom fel, hiszen annyit hallhattunk erről, hogy a könyökünkön jön már ki. Ezeknek az unalomig ismételt hibáknak a többsége azonban szemenszedett hazugság.
HORTHY-RENDSZER NEMZETGAZDASÁGA:
Köztudott, hogy Magyarország a világ legjobb mezőgazdasági országa volt egykor,. egészen Trianonig. Magyarország természeti kincsekben is nagyon gazdag volt, és minden nemzetünket ért katasztrófa ellenére; állandó elnyomás alatt gátolt fejlődésű infrastruktúránk ellenére, iparunk képes volt lépést tartani Európa fejlett országaival. Termőföldjeink terményei mindig kiváló minőségűek voltak, de termőföldeink egy része csapadékban időnként hiányt szenvedett. A gyalázatos trianoni békediktátum elrabolta tőlünk mezőgazdasági területeink háromnegyed részét, köztük Bácskát, a világ legtermékenyebb földjeivel. Teljes mértékben megfosztott minket nyersanyaglelőhelyeinktől, készleteinktől, természeti erőforrásainktól. A rabló román hordák széthordták a gyári berendezéseinket, és mindent, ami mozdítható volt. Mindemellett a trianoni rablóbéke óriási mértékű háborús jóvátételre kötelezte a teljesen kifosztott, kirabolt, agyonalázott, megcsonkított Magyarországot. A hatalmas összegű jóvátételnek az akkori vezetés csakis úgy tehetett eleget, hogy minden lehetséges eszközzel fejleszteni kezdte hazánk legyilkolt mezőgazdaságát és iparát is! Nem volt többé megengedhető az alacsony terméshozam, ezért a csapadékhiányt mesterségesen pótolni kellett. Horthy Miklós idején az ország-vezetés jelentős mértékű öntözési és a csatornázási beruházásokat hajtott végre, ami a vesztett háború és Trianon után óriási anyagi megterhelést jelentett a hazának. Szerény pénzügyi eszközeink ellenére is szivattyútelepek épültek, nagyszabású vízgazdálkodási és folyamszabályzási munkák létesültek, valósultak meg. A vízi úton történő szállítások fejlesztésével óriási megtakarításokat lehetett elkönyvelni. A vízgazdálkodási beruházások lehetővé tették hazánkban, hogy egyes területeken rizskultúra meghonosításával kísérletezzenek, hogy ízes magyar rizs a búzaföldek hozamának többszörösét hozza a szegény magyar gazdáknak.
A Duna-Tisza főcsatorna tervének kivitelezésére azonban a II. Világháború kitörése miatt már nem kerülhetett sor. Érdemes megjegyezni, hogy már javában dúlt a háború, amikor Magyarországon nemzeti parkokat avattak. A csak Baranyában és az Adrián honos kikericset már ennél is korábban, 1933-ban nyilvánították védetté. A Villányi-hegység délkeleti lábánál, a Kisharsánytól keletre, a Nagyharsánytól észak-keletre fekvő Szársomlyó térség déli oldalát a kikerics miatt, 1944-ben nyilvánították védett területté. Ennek ellenére a Villányi-hegyet a benne lévő mészkő miatt barbár módon még ma is csonkítják. (ma = 1990-es évek dereka)
Az ősi, feudális jellegű birtokviszonyokat kényszerűség miatt őrző Magyarország óriási lépéseket tett a polgárosodás irányában, ami iparosodás nélkül nem lett volna lehetséges. Ez is nagy erőfeszítést igényelt, hiszen az ipar nagyon nyersanyag igényes! Az iparosodás viszont magával hozta hazánk szociális irányba történő nagyléptékű nyitását, tehát ez sem szabad a hazug kommunisták érdemeként elkönyvelni! Már csak azért sem, mert ebben az irányban csakis a hatalmat ténylegesen gyakorló uralkodó osztály volt csak képes elmozdulni. És az egyre szegényedő uralkodó osztály idejében fel is ismerte újabb küldetését. Korábban, 1848-ban tett a magyar nemesség világraszóló, a világon egyedülálló gesztust, amikor a magyar parlamentben önként lemondott ősi jogairól, és megszavazta a közteherviselést!
Amikor a nagy gazdasági világválság szele elérte Hazánkat, azonnal meghozták a szükséges intézkedések, és emellett meghozták hihetetlen méretű áldozataikat is. Ennek jegyében állították le például a dolgos kezeket helyettesítő, nagyon drága pénzen vásárolt mezőgazdasági gépeiket. Míg Európa iparilag fejlett országaiban ezrek haltak éhen, addig Magyarországon SENKI! A magyar ember számára mindenkor biztosítva volt a munka; a magyar ember bármennyire keveset keresett, de a család asztalára mindennap tudott kenyeret tenni.
De nem volt példa nélküli az se, hogy egy-egy (nemes) arisztokrata a vagyonával együtt hagyta örökül az őt kiszolgáló nagyon is túlméretezett 50-60 főnyi személyzetét. A magyar urak ebben nem követték a fejlett országok példáját, ahol a feleslegessé vált munkaerőt egyik napról a másikra utcára tették! És nem Károlyi Mihály volt az első és utolsó földosztó gróf. Érdemes itt megemlítenem az akkor uralkodó felfogást, amely például a gyermekcipőben botladozó magyar alumíniumgyártást is stratégiai fontosságúnak ítélte, holott a timföldgyártáshoz szükséges elektromos energiának akkor ugyancsak hiányát szenvedte a megcsonkított haza. Ezzel szemben a rendszerváltó kormányok, de különösen Hornék, se az élelmiszeripart, se a cementipart, se az energiaipart, se az építőipart, se a gyógyszeripart, se a vegyipart, se az ingatlanpiacot, se a magyar földet nem találták stratégiai fontosságúnak. Ez utóbbi gazemberek nem látták értelmét annak, hogy a stratégiai ágazatok továbbra is a nemzet tulajdonában maradjanak. Ezek számára csakis a saját zsebeiknek, bankszámláiknak gyalázatos megtömése bírt stratégiai fontossággal. Ezek a mocskok nem törődtek azzal, hogy milliók életét, boldogságát, boldogulását, egy egész nemzet jövőjét teszik tönkre! Nekik még több, és még annál is több kellett. De arra nem gondoltak, hogy egyetlen tollvonással el lehet venni tőlük is mindent. Csakúgy, mintahogyan ezt tették egykor a becsületes és dolgos emberek vagyonkáival Rákosiék!
A HORTHY-RENDSZER TERMŐFÖLD POLITIKÁJA
A két háború közötti Magyarországon a megművelhető termőföldek 75%-a kis- és középbirtokosok tulajdonában volt. Trianon elvette iparunkat, nyersanyaglelőhelyeinket, nyersanyag készleteinket, energiaforrásainkat, erdeinket, legértékesebb termőföldjeinket. A románok nemcsak Erdélyt vették el tőlünk, de rablóhordáik végigrabolták Magyarország keleti felét, beleértve Budapestet is. Elvittek mindent, ami a levegőnél sűrűbb halmazállapotú volt, és nem volt lehegesztve. Leszerelték a gyárainkat, elvitték a mezőgazdasági gépeinket és majdnem sikerült kirabolniuk a Nemzeti Múzeumot is! — hogy csak a legfontosabbat említsem a sok gyalázat közül!
A háborús kártérítés összegét ipari és mezőgazdasági termelésünkhöz elengedhetetlenül szükséges gyáraink és gépeink nélkül kellett kitermelnünk. Hazánk népességének sűrűsége az ország területén nagyon eltérő volt, ami roppant mértékben nehezített egy általános földreform végrehajtását. A nagybirtokok kártalanítás nélkül történő felosztása hazánkban törvényességi okok miatt szóba sem jöhetett. Nem úgy, mint a szomszédos kisantant államokban, ahol a magyarok rovására történtek kisajátítások, kitelepítések, államosítások. Az említett okokra való tekintettel, pénzhiánnyal küszködve, rendkívül összetett feladatnak bizonyult megtalálni a legjobb megoldást. Mindezek ellenére az 1920-as földreform egymillió kataszteri hold termőföldet, az 1940-41-es agrártörvény pedig további 900 ezer hold termőföldet osztott fel rászoruló családok között.
Az állattenyésztés terén is jelentős eredmények születtek. A tenyészló-állomány vérfrissítése céljából angliai és franciaországi ménesekből hozattak tenyészállatokat, Svájcból tenyészbikákat, teheneket hoztak. A mezőgazdaság terén két mezőgazdasági miniszterünk, később mindketten miniszterelnökök, Darányi és Kállay is igen hasznos munkát végeztek! Nevükhöz fűződik hazánk öntözéses mezőgazdálkodásának megteremtése is!
A HORTHY-RENDSZER OKTATÁSPOLITIKÁJA
Szerencsére nagy emberekben Magyarország mindig bővelkedett. Törvényszerű volt, hogy a nemzetmegtartó erő mindig vidéken gyökeredzett! Ma sem szenvedünk e téren számottevő hiányt, még annak ellenére sem, hogy az egymást követő bolsevik mintájú kormányok a potenciális nagy embereket a legteljesebb mértékben mellőzik. Mert ugye nagy csakis akkor lesz valaki, ha nagyságát széles társadalmi réteg hivatalosan el is ismeri! A szülőhazában mellőzöttség miatt ma egyre többen érik el idegenben a megérdemelt megbecsülést. Nagy emberekben természetesen a Horthy-rendszer se szűkölködött. Miért is szűkölködött volna akkor, amikor a becsület és a tisztesség volt a két világháború közötti magyar élet legalapvetőbb értéke. És itt érdemes mindjárt kitérni egy apró momentumra. Egy-egy állás megpályázásához, ill. betöltéséhez ma erkölcsi bizonyítvány szükséges, amelyben meglehetősen otrombán közlik, hogy: ”…a nevezett a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepel.” A Horthy-rendszerben ennél sokkal többet követeltek. Nem volt elegendő az, hogy valaki a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepelt. A Horthy-rendszer feddhetetlenséget várt el! Ugye milyen jól érezhető a fogalmak közötti számottevő jelentés- és minőségbeli különbség?
Magyarországon vitathatatlanul a becsületnek kellett meghatározó szerephez jutnia ahhoz, hogy a több évszázados véres harcok és oly sok balszerencse s szenvedés után az ezer sebből vérző, megcsonkított nemzet végre valahára gondoskodó nemzeti kormányt ültethessen az idegen zsarnoki hatalmak helyébe. Ennek következtében hazánkban a kor leglovagiasabb, legtisztességesebb, legemberségesebb fiának, Horthy Miklósnak kezébe került a kormányrúd. Ő erre a bizalomra haláláig méltó maradt. Horthy a reábízott hatalomba méltó emberi hatalmasságokat ültetett, mint amilyen gr. Bethlen István, Darányi Kálmán, Kállai Miklós, gr. Károlyi Gyula, gr. Teleki Pál volt. Ebben az időben senkinek se kellett szégyellnie erényeit, melyek közül legelső helyen a hazafiság állott. Ez utóbbi erényre tán történelmünk ezen korszakában volt a legnagyobb szükség, így bátran léphettek színre a magyarság kiválóságai, soknemzetiségű népünk színe-java. Magyarországot még az a szerencse is érte, hogy kormányának körében egy olyan vallás- és közoktatásügyi minisztert tisztelhetett, aki építő munkássága folytán messze földön ismertté vált. E nagyszerű hazafi Klebelsberg Kuno gróf volt. Ne lepődjön meg senki, hogy neve egyáltalán nem cseng magyarosan! – hiszen a Tizenhárom Aradi Vértanú közül is nyolc tábornokunknak volt idegen neve; és ami a legérdekesebb, e hős tábornokok közül többen nem beszélték nyelvünket! — mégis Magyarországért áldozták drága életüket. Példának vehetjük Petőfi Sándort is, akinek családi neve eredetileg Petrovics volt. Szerb apja, szlovák anyja révén nem lehetett fajtiszta magyar! -- mint ahogyan pl. én sem. Ennek ellenére, mindmáig Petőfit tisztelem a legnagyobb Magyarjaink között. Sok példa bizonyítja, hogy nem az anyakönyvi bejegyzések teszik az embert azzá, amivé később válik!
Klebelsberg Kuno gróf hivatali munkásságának idején és annak eredményeként az írástudatlanok száma csaknem egy negyedére csökkent. Vidéken képességvizsgálatok alapján válogatták ki a tehetséges gyermekeket, és továbbtanulásukra legfelsőbb fokon is lehetőséget biztosítottak. Az egyetemeken tanulók száma a két háború között eltelt két évtizedben csaknem megduplázódott. Egyébként minden mutató hasonló mértékben emelkedett. 1938-ban a népiskolák száma csaknem 7000-re, a néptanítóké pedig 20.000-re emelkedett.
A ”Horthy Miklós Ösztöndíj” évente több ezer gyermeknek tette lehetővé tanulmányaiknak zavartalan folytatását. A trianoni döntésekkel hazánktól elszakított két híres város egyetemét, Kolozsvárról és Pozsonyból, Szegedre és Pécsre helyezték át. A nagyhírű selmecbányai erdész- és bányafőiskolát pedig Sopronba helyezték át.
A HORTHY-RENDSZER SZOCIÁLPOLITIKÁJA
Itt is a teljességre való törekvés igénye nélkül sorolok fel néhányat; ezek közül is elsőként a sajátosan magyar intézményt, a Zöldkeresztet. Ez az egészségügyi szolgálat Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter munkásságának 1940. évi gyümölcse. Ez a hálózat 800 egészségügyi körzetben, 2100 tanácsadó közeget, ill. 1200, alapos kiképzésben részesített zöldkeresztes gondozónőt foglalkoztatott. Elsősorban a gyéren lakott és a városoktól távol eső vidékek egészségügyi ellátását volt hivatott szolgálni. Az új intézmény tevékenységi körébe elsősorban az anya- és csecsemővédelem, az apró- és iskoláskorú gyermekek gondozása tartozott. Ezen kívül foglakoztak a fertőző betegségek leküzdésével, egészségügyi ismeretek terjesztésével, házassági- és pályaválasztási tanácsadással is. Már a Trianont közvetlen követő néhány évben lépett életbe a mezőgazdaságban foglalkoztatott napszámosok minimál bérének szabályozása is. Később, 1940-ben, egy általános szabályozás kiterjesztette ennek a hatályát a mezőgazdasági munkások összes többi körére is. A harmincas évek második felében, törvényben biztosították a gazdatisztek nyugdíjbiztosítását és a munkavállalók özvegyi nyugdíjbiztosítását. Károlyi Gyula kormánya a 30-as évek elején tomboló agrárválság idején, Gazdavédelem gyűjtőnév alatt az adósok érdekében jelentős könnyítéseket léptett életbe. Többek közt maximálta a hitelkamatokat, felfüggesztette az árveréseket, ezzel százezer-számra mentette meg a gazdákat a totális csődtől! Nagyszabású terveit Károlyi Gyula nem tudta megvalósítani, mert időközben lemondott!
Csak zárójelben kérdezem: Mit tesz ma a kormány a szánt szándékkal, gyalázatos fondorlattal bajba juttatott hitelesek védelmében?
Itt kell megemlíteni a Horthy-rendszer előtti kormányok korszakalkotó érdemeit is! 1840-ben például, korlátozták hazánkban a gyermekek munkavállalását. 1872 óta a 12 éven aluli gyermekeknek a tanuláson kívüli mindennemű foglalkoztatása tilos volt. 1911-től pedig a nők éjszakai foglalkoztatása került általános tilalom alá! 1907-ben törvényt hoztak az ipari munkások védelmére, ami kötelezővé tette az ipari balesetbiztosítását és biztosította az igényjogosultak számára a bírói védelmet. Az Első Világháború befejezését követő évben pedig bevezették a munkások kötelező betegségbiztosítását is.
Ismét Horthy-rendszer: 1920-as évek végén törvényt hoztak az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) felállítására. Ez az intézet a biztosításra jogosultak körét bővítette jelentős mértékben, és megnyitotta egyben az önkéntes alapú egészségügyi biztosítás és a balesetbiztosítás lehetőségét is. Majd létrehozták a kötelező öregségi-, rokkantsági- és árvabiztosítás rendszert. Több más törvény korlátozta a munkaidőt, a minimálbért, a felmondási időt; bevezették a kötelező fizetéses szabadságot, a családi pótlékot, stb. Az általános jövedelemadóban pedig egyre inkább kezdtek érvényesülni a szociális szempontok. Világosan látható, hogy a második világháborút követő bolsevik diktatúra az említett szociális intézményrendszereknek egyszerűen csak örökébe lépett. Egy-két évtized multával pedig már teljes mértékben ki is sajátította, szemérmetlenül magának tulajdonítva a Horthy-rendszer és az azt megelőző ”érák” összes érdemét, a világméretekben is jelentős értékes, fáradtságos, költséges úttörőmunka eredményeit.
A bolsevikok közben eltörölték a nők védelmében hozott törvényt, amely a nők éjszakai munkavégzését tiltotta! Itt ismételten meg kell említenem Horthy Miklósnének, jószáshelyi Purgly Magdolnának magánkezdeményezésű alapítványát, az ONCSA-t. Teljes nevén az ”Országos Nő- És Családvédelmi Alapot,” amelynek célja és tevékenysége azt hiszem, önmagáért beszél!
A Horthy-rendszer idején a magyar élni akarásnak ismét tanúja lehetett az egész világ. Dicső nemzetünket ért hatalmas trianoni hóhérbárd halálos csapásai se pusztulást hoztak, bár jól meglettünk volna nélküle! Kimondottan ösztönző hatásúak voltak nemzetünk feltámadására, a tőlünk elrabolt iparunk újraéledésére, majd későbbi fejlesztésére is. Ezt támasztja alá a hihetetlennek tűnő tény, hogy az ipar hatásfoka, az összes árutermelésre vonatkoztatva, 1919 és 1939 között 15 %-kal (33%-ról 48%-ra) emelkedett. Eközben természetesen, ha szerény mértékben is, de minden más gazdasági mutató is növekedett. Akkor nem kellett mesterségesen visszatartani semmilyen gazdasági mutatót, mert az ország jó kezekben volt. Nem kellett attól tartani, hogy bármilyen mértékű gazdasági növekedés el fogja szabadítani az inflációt. Akkor nem lehetett olyan gazdasági szakemberre (idiótára) lelni, aki ezt, a ’90-es években nagyon gyakran hangoztatott bornírtságot állítani meri. Olyanok se léteztek, akik hajlandók vagy képesek lettek volna keresztül vinni a gyalázatos ”Bokros-csomagot”, mivel nem voltak bokros lajosok, meggyesi péterek, princ gáborok, suchman tamások, tocsik márták, és így mindenki joggal magának érezhette ezt a hazát. A javuló gazdasági mutatóink tehát nem fájtak akkor senkinek, sőt, mindenki kimondottan örült neki! A munkásosztály azért örült, mert a növekvő foglalkoztatási igény miatt, a kereslet-kínálat mindenkor érvényes törvénye értelmében, munkabérének tekintetében sokkal jobb alkupozícióba jutott. A gyártó és a termelő azért volt boldog, mert többet gyárthatott, termelhetett, így drága gépeinek optimális kihasználtságával jelentős mértékben csökkenthette termékeinek fajlagos költségeit, és ez körülmény a fogyasztói árakra kimondottan csökkentő hatással volt. Ebből a társadalom egésze profitált. A zsidó kereskedő pedig azért volt nagyon elégedett, mert több árút tudott forgalmazni: venni, eladni!
A két háború között a kereskedelemben nagyon aktívan közreműködő zsidók inkább egy pengővel drágábban vásároltak valamit s egy pengővel olcsóbban adták, csakhogy tőle vásároljanak. Gyakorta hitelre adták az árut, amit a kuncsaftok saját jól felfogott érdekükben mindig hiánytalanul fizettek vissza. Ma a kereskedőknek fogalma sincs arról, hogy mi is volt az igazi, vásárlóközpontú kereskedelem. A mára nagyon divatossá vált marketingnek semmi köze nincs az igazi, vásárlóközpontú kereskedelemhez, amelyben valóságos szükségletek kerültek maradéktalanul kielégítésre! A marketing sokkal inkább hasonlít egy agymosó, gyarmatosító rabló hadjárathoz. Korábban nem is léteztek olyan árúk, amelyekre ne lett volna szükség. Ma a haszontalan, pocsék minőségű árúk dömpingjét éljük, ugyanakkor létszükségleti cikkekre is fogy a vásárlóerő! A javak igazságtalan újraelosztásának mentén mindig található néhány-száz-ezer kisemmizett áldozat. Magyarország társadalma mára élesen elhatárolt egységekre szakadt, ahol egyikből a másikba, kivéve a lefelé vezető irányt, nincsen átmenet. Vannak a nagyon gazdag országrablók, köztük népirtókkal, közönséges gyilkosokkal, felbujtókkal, és vannak az áldozatok, kiknek vére és verítéke árán gazdagodtak meg ezek az előbbiek. És vannak ennek a gyalázatnak szimpla haszonélvezői, akik ugyancsak gátlástalan gazemberek, és kizárólag csak felfelé tekintenek. Lefelé pedig az áldozatok felé taposnak. De hamarosan, az egyre táguló űr miatt nem lesz már min, kin megvetni koszos lábukat! Hiába kapaszkodnak, előbb-utóbb feneketlen mélységekbe zuhannak! Aki viszont fokozatosan süllyedt, nem szakad darabokra, mint az, aki hihetetlen magasságokból zuhan meg. A kisemmizettek túlélési esélyei ezért sokkal a nagyobbak! Ők tudják, mi a nélkülözés!
Tudni kellene ezeknek az életünk minden napját megkeserítő XX. századvégi bolsevikgyökerű haramiáknak, kik kizárólag a hazudozáshoz, csaláshoz, rabláshoz, fosztogatáshoz értenek, hogy minden egyes tettükkel újabb bizonyítékát szolgáltatják bűnösségüknek; hogy minden nyomás- és feszültségkülönbség egyszer kiegyenlítődik. A vákuum magához ránt, a túlnyomás szétrepít, ha a nyomáskülönbség fokozatos kiegyenlítéséről nem gondoskodnak! És kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy gondoskodjanak!
Ezzel szemben, a Horthy-rendszer idején, hazánk olyan kezekben volt, akik az egy évezredéve fennálló társadalmi különbségeket igyekeztek mind jobban kiegyenlíteni! Ám ehhez a munkához kevesebb, mint két évtizednyi békés idő állt rendelkezésükre. Itt ismételten hangsúlyozni kell, hogy ez az időszak Magyarország keresztre feszítésétől a második világégés kezdetéig számítandó, és ebből a nem egészen húszból jó néhány év a háborúra történő felkészülés jegyében telt el. Amit még nagyon szem előtt kell tartanuk, hogy egy-egy ország fejlettségét csakis ugyanabban korban szabad vizsgálni, egymással összehasonlítani. Több ismerőstől hallottam már olyan együgyű véleményt, miszerint: „Jó, jó! De a Horthy-rendszerben a nagyanyámnak nem volt mosógépje, kézzel kellett mosnia!” — és hasonló ökörséget, mint pl. akkor nem volt TV, hűtőszekrény, stb. Ez önmagában igaz! Amit viszont tudni kell, hogy akkor senkinek a világon nem volt mosógépje, hűtőszekrénye, TV-je!
Hazánk sorsa Horthy ideje alatt nagyon jó kezekben volt! Persze vezetőinket és őseiket nem a tehén ülepéből rángatták ki. Évezredes családi tradíciókkal, jól csengő, becsületes névvel bírtak, és ezért a hazáért évszázadokon keresztül ontották drága vérüket, ha kellett. És sajna, igen gyakran kellett! Akik képesek a legdrágábbat, saját életüket áldozni másokért, azoknak a világ legtermészetesebb dolga, hogy a kezükbe adott, a lelkiismeretükre bízott szerencsétlen ország sorsát a legnagyobb gondossággal, igyekezettel, a legjobb tudásuk szerintszolgálják!
Horthy ideje alatt az ország testében nem az elkótyavetyélhető prédát látta az átlag polgár se, mint azt látja csaknem mindenki manapság. A két világháború közötti szemléletet jól tükrözi gróf Teleki Pál, egykori miniszterelnökünk mondása, miszerint: „A haza nem fejős tehén. A haza ugyanolyan, mint az édesanya, érzelmi szálak fűznek hozzá, és ha nem tud adni, akkor mi kell, hogy adjunk neki!”
A tradicionális magyar örökösödési törvény (itt nem hűbéri birtokra gondolok) az örökséget egyenlő arányban osztja el minden leszármazott testvér között. Régen nem volt ritka, hogy 5-6 gyerek ülte körül a családi asztalt. Ez a jelenleg is érvényben lévő örökösödési törvény tulajdonképpen a magyar családok elszegényedéséhez vezetett volna, ha nincsenek állandóa háborúk, és háborúkat követő járványok. Ezek ugyanis gondoskodtak arról, hogy egy-egy birtoknak, jószágnak ne legyen túl sok örököse. Ma ezt a fajta elszegényedést tudatos, direkt népirtás mellett a ránk erőltetett nyomorunkból fakadó tiltakozás lassítja, ami a születések számának vészt jósolóan csökkenő tendenciájában nyilvánul meg. Egyes etnikai közösségeknél, egyes tájegységeken nem volt korábban se szükség se természetes, se természetellenes szabályozókra, mert maguk gondoskodtak arról, hogy a birtok ne aprózódjon el. Ez a fajta ”gondoskodás” egyes tájegységeken az őslakosok teljes kihalásához vezetett, amire a legszembetűnőbb példát a dél-Dunántúli Ormánság találjuk, ahol családonként mindössze egy gyerek, az un. ”egyke” volt szokásban. Az egykék egybekelésével a házastársak hozománya, a későbbiek során megörökölt vagyon is összeadódott, de ez a szemlélet a régióban élő családok teljes kihalásához, az Ormánság elnéptelenedéséhez vezetett! Itt is egy vákuum keletkezett, ami óhatatlanul beszippantotta a környező vidékek gyökér nélküli etnikumát, a cigányokat.
Mivel a ma is érvényben lévő magyar öröklési törvény értelmében a többgyermekes családok vagyona aprózódott, ennél fogva: minél népesebb volt egy-egy család, annál kisebb örökrészt jutott az utódoknak. Hazánk lakosságának elnéptelenedését ma már az általános nyomor idézi elő. Két-három gyermek iskoláztatása középfokon is csak igen nagy áldozatok árán lehetséges. Ám középfokú tudásra ma sehol nincs már szükség! (1990-es évek derekán) Vajon hová vezet ez az út? A felsőoktatás értékének devalválódásához, mivel felsőfokú képzettséget nem sok munkakör igényel. Mindezen túl, főiskoláinkon, egyetemeinken diákjaink nagyon kevés valóban hasznosítható tudásra tehetnek szert. A magyar oktatás odáig silányult, hogy teljesen felesleges tudással tömik tele a fejeket, ami csak arra „jó”, de arra nagyon! — hogy eközben sok hasznos dolgot felejtsenek el. Csakúgy, mint a számítógép! Ha megtelt a Winyó, akkor adatokat kell törölni. És egyáltalán nem biztos, hogy szükségtelen dolgokat törlünk, annak érdekében, hogy valamilyen hülyeséget megjegyzünk! A teletömött agy annyira terhelt, hogy önálló gondolkodásra képtelenné vált. Ezt „pótolja” a média. Ez megmondja Neked, hogyan gondold a hallottakat. Mindent a szájadba ad. Ezzel nem is lenne baj, ha nem hazugság, aljas fondorlat lenne minden mögött. Az önálló gondolkodást, a „józan paraszti észt” a harmadik évezred gyermekeiből már az óvodában kinevelik.
Ismét zárójel: Valaki az utóbbi hetekben durván nekem rontott, mert a paraszt szót más kontextusban merészeltem számra venni. Így fokozott óvatossággal használom ennek a szónak minden szóösszetételét, vonatkozását! Zárójel bezárva!
Évszázadokkal ezelőtt, amikor még néhány hold földön is megélt egy-egy család, nem volt gond gyermekeket világra hozni, felnevelni, hiszen az önellátó családokban szükség volt minden dolgos kézre. Kevés kivételtől eltekintve, minden generáció minden tagja megtalálta azt a munkát, amellyel leghasznosabban tudott hozzájárulni a család boldogulásához. A közgazdasági és mezőgazdasági szakemberek szerint ma (1990-es években) 50 hektár, azaz 87 katasztrális hold föld se elegendő egy négytagú család megélhetéséhez. A globalizáció szükségtelensége és hihetetlen károssága ezen a ponton is jól nyomon követhető, tetten érhető.
A tradicionális magyar örökösödési törvényre, a hűbéri birtokrendszeri viszonyok nem voltak jellemzőek, hiszen a hűbéri birtok megöröklése az elsőszülött fiúgyermek jogán volt biztosított. Ám az örökösödési törvény hűbéri birtokokat érintő passzusai a később született testvérekről is átgondoltan gondoskodott. Ők a birtokok hozamaiból igazságosan részesedtek. Ősi törvényeinket, hagyományainkat mélyen tisztelő társadalmunk a Horthy-rendszer idején képtelen lett volna egyik napról a másikra félredobni, és ez nem lehetett célja Horthy Miklósnak se, de egyetlen kormányainak sem. Az örökösödési törvényt azóta se módosították, a mai napig érvényben van. Így jogosan merül fel a kérdés: Milyen jogon kéri bárki számon ma e törvény módosításának hiányát a Horthy-rendszertől!
Azt is kell tudni, hogy Horthy Miklós az alkotmányos határokat soha nem lépte át. A Magyar Nemzet mindvégig hűségesen szolgálta; keze mindvégig tiszta maradt; negyedszázados kormányzósága idején vagyona semennyit se gyarapodott. Sőt, a bolsevizmus hatalomra törésével a vagyona lenullázódott, nemes léte végveszélybe került, Ő maga és családja üldözötté vált!
A Horthy-rendszer az arra érdemes állampolgárokat megbecsülte, ám ezt valamilyen formában jutalmaznia is kellett! Horthy Miklós evégett alapította a vitézi rendet, ami lehetőséget biztosított a jó magyar hazafiaknak, hogy termőföldhöz, jószághoz, induló tőkéhez jussanak. A vitézi rend megalapítása azért vált szükségessé, mert a magyar királyságnak nem volt királya; ezt a közjogi hatalmat Horthy Miklós, kormányzói jogkörrel felruházva, ám a királyhoz képest, erősen korlátozott jogkörrel töltötte be. Horthy nem adományozhatott nemesi címeket, nemesi rangokat!
Tudni kell, hogy Magyarország hivatalos államformája 1946. februárjáig alkotmányos királyság volt. A két világháború közötti zajló változások, Trianon hatásai és egyéb külpolitikai és gazdasági körülmények miatt nem volt az országnak királya. Az első világháború óta eltelt idő, az ország talpra-állításának emberfeletti erőfeszítéseket igénylő korszaka, a gyorsan változó világpolitikai és gazdasági viszonyok nem tették lehetővé, hogy a magyar királyságban koronázott (nemzeti) királyt iktassanak be. Egy ideig nem volt rendezett a Habsburg-család dinasztikus örökösödésének nyomasztó kérdése sem, melynek puszta ténye már önmagában nagy veszélyeket hordozott hazánk biztonságára nézve. Erre tetézett rá IV. Károly, aki két felelőtlen visszatérési kísérletével közvetlenül végveszélybe sodorta Magyarország nemzetállami létét. Emiatt vált szükségessé a Habsburg-ház végérvényes és törvényes trónfosztása.
A HORTHY-RENDSZER - VITÉZI REND
A vitézi-rendet a történelmi lovagrendek már kezdetben elismerték, hiszen a vitézi rendbe kizárólag hagyományos értékek képviselő, kiemelkedően magas követelményrendszernek megfelelő példás magaviseletű erkölcsileg kifogástalan, magyarul érző hazafiakat vettek csak fel, akik kiérdemelték a legmagasabb katonai kitüntetéseket is. De a vitézi-rend, amelyet később a tradicionális lovagi rendek közé soroltak, a származásra egyáltalán nem volt tekintettel! Csakis érdemi alapon lehetett vitézzé válni A vitézi címhez un. vitézi telek is járt, ami 15 kataszteri hold termőföldet, házat, istállót, két lovat, egy tehenet jelentett. Itt is bizonyított tény volt már, hogy nincs szükség 50 hektár (87 katasztrális hold) földre ahhoz, hogy azon egy magyar család becsületesen megéljen. A vitézi cím- és telek, ősi hagyományainkhoz híven, az elsőszülött fiú jogán öröklődött. A vitézi telkek hasznosítása a korábban gazdálkodást nem folytató vitézek számára kezdetben érthető módon komoly nehézségeket jelentett, ezért a gazdálkodás beindítását különféle kedvezményekkel és könnyítésekkel segítették, a termeléshez szükséges eszközök költségeit részben átvállalta, részben pedig jótékony célú adományokból a magyar állam fedezte. A vitézi telek az első három évben minden tehertől, adótól mentes volt. Csak azután vette kezdetét a birtok mérsékelt árú ellenértékének 30 évig terjedő vagy még ennél is hosszabb futamidejű törlesztése.
A HORTHY-RENDSZER FINANCIÁLIS HELYZETE
Az Első Világháborút követő inflációs hullám Magyarországot sem kímélte. A legjelentősebb nemzeti értékeinkre a jóvátételi hitelezők zálogjogot szereztek, ami miatt nem vehettünk fel külföldi kölcsönöket. Hitelképességünk elérése céljából kérnünk kellett felvételünket a Népszövetségbe. 1922 őszén a Népszövetségnek tagja lettünk, tagságunk eredményeként 250 millió aranypengő értékű hitelhez juthattunk. Nem egészen 4 esztendő alatt, 1926-ban minden ez irányú kötelezettségünket teljesítettük. A költségvetés egyensúlyba kerülésével Magyarország előtt végre jó jövőkép körvonalazódhatott. Hazánk vezetésének így lehetősége nyílt mindenkire nézve kedvező szociális intézkedéseket meghozni. Ezen a téren Magyarország semmit sem mulasztott, mert minden lehetséges reformintézkedést előkészített, törvénybe iktatott és többségében végre is hajtott. A II. Világháborút követő bolsevik rendszer mindent készen kapott. Készen kapták a Független Kisgazdapárt vezetése alatt álló kormánytól az újjáépített fővárosunkat, országunkat. Az újjáépített gyárainkat, üzemeinket. Készen kapták a nagyon jól működő adminisztrációt, annak állami, megyei, járási, városi és községi szintű intézményrendszerével, szakember gárdájával együtt. Készen kapták a vasútvonalakat, a vízgazdálkodási, ár- és belvízvédelmi rendszert és a műtárgyakat. A II. Világháborút követő évtizedek szociális, oktatási és kulturális intézkedései,— ha egyáltalában újak születtek—, a háború előtti idők megfontolt, kiegyensúlyozott rendszerén alapultak. Ám csak egy ideig! — amíg izrael nem kezdett szemet vetni a kiváló természeti adottságokkal rendelkező csonkán is vonzó magyar hazánkra.
Az évtizedes, évszázados alapokon nyugvó intézményrendszereinket, az ehhez szorosan kapcsolódó társadalmi beidegződéseket, bolsevik szokásaikhoz híven, először alapjaiban felforgatták, általában porig rombolták. Csak miután ráébredtek arra, hogy képességük a romboláson túl semeddig se terjed, a maradványokra, a régiekre emlékeztető, de sokkal kevésbé hatékony, roskadozó felépítményeket tákoltak össze. Hogy az élet meg ne bénuljon, meg kellett tartaniuk vagy szégyenszemre vissza kellett hívniuk a régi szakembereket, tisztviselőket. Amikor én az életbe kiléptem, abban az óriási szerencsében és megtiszteltetésben volt részem, hogy a múltból ilyen átöröklött vagy visszahívott munkatársak közé kerültem. Tőlük mind szakmai, mind pedig erkölcsi értelemben csakis és kizárólag jót, hasznosat tanultam.
Nagyon sokszor tűnődöm azon, amikor az én korosztályom kihal, vajon ki fog jó példát mutatni az elkövetkezendő generációknak? És ha akad még ilyen, ki lesz kíváncsi rájuk, ki fogja meghallgatni Őket? Ma, 2010-11ben olyan hangokat hallani, hogy: „Mit okoskodnak, mit kérkednek a tudásukkal?” — mármint az öregek: a nagyapák, nagyanyák. Hallatlanul primitív, öngyilkos jelöltekhez illő hozzáállás ez.
A II. Világháborút megelőzően, számos jelentős, mondhatnám korszakalkotó dolog született Magyarországon. Nagyon jelentősek voltak a társadalmi kezdeményezések, mint a jótékony célú rendezvények, jótékony célú alapítványok létrehozása is. Fájó szívvel gondolkodom el azon, hogy Atyáink, Anyáink mennyi, mennyi lemondás és szenvedés árán építették fel ezt a csodálatos Magyarországot! Milyen határtalan kínok között élték át I. világháborút, majd a vörös terrort, szülőhazájuk megcsonkítását. Majd át kellett élniük a II. Világháborút, a szovjet fogságot, a végzetes sorsú 56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat is. Mindezt négy évtized leforgása alatt. Micsoda határtalan lelkierő szükségeltett mindehhez. Különösen a barbár ”felszabadító” szovjet hordák gyalázatainak elviseléséhez! Méltatlan szenvedésükért, szorgos munkájukért kijáró jutalom helyett, politikai üldöztetés, emigráció, kitelepítés, államosítás, B-listázás, ávós kínzások, kivégzések várták a tisztességben és a szenvedésekben korán megőszülő honfitársainkat. S ezt tetézte még a vakvágányra terelt rendszerváltás is, ami a szemük előtt játszódott le!
Az elhülyített tömegek oktalansága, tétlensége miatt nem tehettünk semmit. Iparunkat, kereskedelmünket, mezőgazdaságunkat lepusztító fortélyos privatizáció ellen; a gátlástalan és határtalan méretű ország-rablások ellen; a nemzeti érdekeink filléres kiárusítása, Hazánk erkölcsi lenullázása, gazdasági és politikai gyarmatosítása ellen ekkora kisebbségben, társadalmi támogatottság hiányában nem tehettünk semmit.
Dicsőséges múltunk meghamisítására igen ”jó” okuk van a bolsevik gazembereknek. Könnyű volt nekik odaadni a másét arra érdemtelen, mihaszna, léhűtő tömegeknek. Aztán mindent visszavenni, leállamosítani, téeszesíteni; majd a gengszterváltás után és eladni mindent idegeneknek. Erkölcstelen, naplopó gazemberek kapták meg dolgos, szorgalmas honfitársaink lakásaikat és egyéb jószágait. Ennek érdekében hazájukat rendületlenül szerető, vérüket is ontani hajlandó honfitársaink száz-ezreit telepítettek ki, hurcoltak munkatáborokba vagy semmisítettek meg ávós pincebörtönökben. Viszonylag kevesen úszták meg ezt a sorsot emigrációba meneküléssel. A társadalmi és történelmi gyökerekkel nem rendelkező senkiházik, mihaszna prolik azonnal csatlakoztak az őket korlátlan előnyökkel kecsegtető, bolsevik hatalomhoz. A bolsevik hatalom kedvezményezettei rettegtek a munkától, mint ördög a szenteltvíztől. Ezek természetszerűen csakis azért csatlakoztak a minden idők leggyalázatosabb erőszakszervezetéhez, hogy a bolsevikok védőszárnyai alatt élhessék ki beteges hajlamaikat, hogy ingyen-éléssel, mások kisemmizésével, megkínzásával töltsék el az egyébként is teljesen haszontalan életüket. Ezek a mocskok az akkori MSZMP-be tömörültek, ahonnan azonnal kitúrták, elűzték a jóhiszemű, szociális érzékenységgel valóban megáldott tagságot. Épp azokat túrták ki ezek, akik őszintén hittek egy igazságosabb jövő megteremtésében, ami éppen akkor volt kialakulóban a kommunisták álságos ígérgetései nélkül is.
A Magyar Szocialista Munkáspárt álságos eszméivel a táborába csalogatott, oktalan hiszékenységre hajlamos néprétegeknek valóban adott. De azt igazságtalanul, és csak egyeseknek. Adott a mások becsületesen megtermelt javaiból. A semmirekellő prolik a kapott alamizsnával, a Júdás pénzekkel nem emelkedtek feljebb. Sokkal inkább még mélyebbre süllyedtek. A bolsevikok azok kezéből ütötték ki a kenyeret, akik megdolgoztak érte, és gyakorta arra teljesen érdemteleneknek, haszontalanoknak adták oda. Az MSZMP utódpártjai: az MSZP, SZDSZ nemcsak a kezünkből üti ki a kenyeret, hanem az élet alapfeltételeit, a tisztességes munkához való jogunkat is elveszi tőlünk. Oktalan paraziták módjára szívják vérünket az utolsó cseppig. Ezek senkinek nem adnak! — igaz nincs is már miből! Mindenkitől, így egymástól is elvesznek, amit csak tudnak. Nagyon remélem, egyszer ők maguk is elvesznek! Mindörökre elvesznek!
Budapest, 2011. február 9.
Vattay Szabolcs
*
A HORTHY-RENDSZER KIVONATOS BEMUTATÁSA
II. RÉSZ
HORTHY MIKLÓS MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓJA
A főméltóságú vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, legfőbb hadura személyéről és történelmi szerepéről a hivatalos magyar történetírás még ma is hamis képet alkot. A bolsevikok a makacs tények ellenére feketére festik alakját s nevét, neki tulajdonítanak minden vélt és valós XX-századbéli politikai és katonai bűnt. Horthy neve gyakran jelzőként szerepel, de mindig pejoratív értelemben. „Horthysta katonatisztek, Horthysta csendőrök, Horthy-rendszer,” stb.
A II. Világháborút követő évtizedek magyar történetírása nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a XX. század történéseiből összefüggő, logikus kép semmiképpen ne állhasson össze! Némi javulást ugyan hoztak a rendszerváltó évek a két világháború közötti időszaknak, és Horthy Miklós szerepének megítélésében, de nem dőlhetünk elégedetten hátra a karosszékünkben ma sem!
Minden nemzeti törekvés ellenére a zsidókérdés egyre inkább válik tabu témává, pedig ennek objektív vizsgálata nélkül egyetlen centiméterrel sem jutunk ebben a témában előbbre. Kezdetben csak egyes európai országokban, de ma már Magyarországon is büntetőtörvény rendelkezik arról, hogy a zsidó holocaust pusztítását nem szabad tagadni, ennek méreteit nem szabad kicsinyíteni, relatívizálni. Istent nyugodtan tagadhatja és gyalázhatja bárki.Ezért a zsidósággal kapcsolatos témakörben sokan nem mernek nyilatkozni. Történészeink számára teljességgel lehetetlenné tették a kutatómunkát, hiszen álláspontom szerint úgy nem érdemes kutatni, hogyha az eredményeket nem lehet nyilvánosságra hozni. Annyi bizonyos, hogy a Nürnbergi Per során háborús bűnösöknek kikiáltott emberek közül sokat kivégeztek, pedig volt közöttük ártatlan is. Voltak, kik tanúként vettek részt a tárgyaláson, pedig egyesek ezeket a vádlottak padján, a főbűnösök közt szerették volna látni. Horthy Miklóst a bolsevikokon, azaz többnyire zsidókon kívül, még a jugoszlávok is fel akarták vétetni a háborús bűnösök listájára, amiért 1941. áprilisában visszafoglalta Bácskát, majd egy évre rá leverette a békés lakosságot legyilkololászó, randalírozó szerb partizánokat, és egyéb anarchista kommunista, zsidó elemeket. Pedig csak vérszomjas gazemberektől tisztította meg a térséget. (Újvidéki Razzia)
Szerencsére Nürnbergben sem mindenkit fűtöttek túl az indulatok; akkor is akadtak higgadtabb, tárgyilagosan gondolkodó döntéshozók, akik nagy csalódást okoztak egyeseknek azzal, hogy a világ legigazságtalanabb perében, a Nürnbergi Perben Horthy Miklóst még tanúként sem hallgatták ki. Pedig ott sokkal nagyobb gazemberek úszták meg a kötelet, mint akiket fellógattak. Mivel Churchill és Sztálin a győztesek oldalán voltak, így ők mondták meg, kik a bűnösök. Pedig ha voltak ennek a háborúnak igazi bűnösei, akkor ez utóbbi két gazember az volt. Semmivel sem voltak különbek a német háborús bűnösöknél; lásd pl. Drezda bombázását is.
Horthy háborús bűnösségben való ártatlanságához nem férhet semmi kétség, felelőssége azonban mindmáig sokak szerint vitatható. A háború után hazánkban sorra végezték ki a Horthy-rendszer prominens személyiségeit, de Horthy Miklóst szerencsére megkímélte a sors, mivel Őt 1944. október 16-án letartóztatták, és az országból elhurcolták a németek, így ennek köszönhetően menekült meg a vérszomjas bolsevik zsidó gazemberek oktalan bosszúszomjától. Horthy sohasem térhetett haza, idegen földön kellett élnie, idegenben kellett meghalnia. Portugália adott neki és szűk családi körének végső menedéket. Emigrációjában lankadatlan figyelemmel követte a nemzetközi eseményeket, ezen belül is a magyarokkal kapcsolatos híreket, fejleményeket. Aktívan sportolt, úszott; korát messzemenően meghazudtoló fizikai erőnléttel büszkélkedhetett. Az 1956-os Forradalmunk és Szabadságharcunk híre magas kora ellenére is jó egészségben, jó erőnlétben érte.Horthy nagyon bizakodott. Egészen 1956. november 4-ig feszült érdeklődéssel kísérte a világ legtisztább, legszentebb forradalmának minden mozzanatát. A bukás után nem vett semmilyen hírforrást a kezébe, többé nem nyitotta ki a rádiót. Annak ellenére, hogy semmilyen betegségben nem szenvedett, ereje napról napra fogyatkozott. 1957. február 9-én, a portugáliai Estorilban, földi életének 89. évében, nemes lelke megtért Istenhez és nemes őseihez. 1993-ban pedig sok jó szándékú ember jóvoltából az Ő és felesége földi maradványai, valamint Miklós fia hamvai hazatérhettek Kenderesre. Ünnepélyesen újratemették Őket a Horthy család lakhelyének temetőjébe. Ez az ingatlan rész valamilyen csodával határos módon elkerülte az államosítást!
HORTHY MIKLÓS RÖVID ÉLETRAJZA:
A Horthy családnak már a középkorban voltak Szabolcs- és Kolozs-vármegyében birtokai. A XVII. században egy Horthy István nevű erdélyi püspök kezdte el használni a megkülönböztető ”nagybányai” előnevet. A XIX. század elején már Jász Nagykun Szolnok megyében él a nagybányai Horthy család. Ennek legnevezetesebb sarja, Miklós, 1868. június 18-án, a család Szolnok-megyei birtokán Kenderesen, kilenc gyermek közül ötödik-szülöttként látta meg a napvilágot.
Horthy az elemi iskola harmadik és negyedik osztályát Debrecenben járta. Mivel szülei német nyelvben kívánták Őt tökéletesíteni, ezért a gimnázium négy évét családi birtokuktól távol, egy németnyelvű iskolában, Sopronban végezte. Horthy Miklós mindenáron tengerész akart lenni. Magyarország éppen ekkor éli fénykorát, az un. „Boldog Békeidőket
[A levél megkurtítva] Egész levél megtekintése
nov. 6. (1 napja)
 | | |||
Jó így
2013.11.06. 12:27 ezt írta ("B.Kiss-Tóth László" <b.kisstoth@vftnet.hu>):
...Horthy az elemi iskola harmadik és negyedik osztályát Debrecenben járta. Mivel szülei német nyelvben kívánták Őt tökéletesíteni, ezért a gimnázium négy évét családi birtokuktól távol, egy németnyelvű iskolában, Sopronban végezte. Horthy Miklós mindenáron tengerész akart lenni. Magyarország éppen ekkor éli fénykorát, az un. „Boldog Békeidőket”, így véres tengeri csaták, háborúskodások egészen távol álltak az ifjú Horthy elképzeléseitől, aki egyszerűen csak szerette volna bejárni az egész világot. Mivel korábban a tengerészhadapród testvérbátyja gyakorlat közbeni szerencsétlen baleset következtében életét vesztette, Horthy nagyon nehezen tudta megszerezni szülei hozzájárulását ahhoz, hogy a Fiumei Haditengerészeti Akadémiára Őt beírassák. A kor szokásai értelmében a Horthyhoz hasonló középbirtokos nemes ifjak előtt három alternatíva állott: papi, katonatiszti vagy hivatalnoki pálya.A műszaki érzékkel igen jól megáldott Horthy valószínűleg ezért is lépett katonai pályára, melyhez végül is sikerült megszerezni szülei beleegyezését, ami Horthyt örök hálára kötelezte. A maga választott pályája iránti lelkesedése, szeretete egész életén keresztül lankadatlanul végigkísérte. Kormányzósága ideje alatt is, amikor rég nem létezett már a császári és királyi hadiflotta, büszkén viselte tengernagyi egyenruháját!Horthyt 1882-ben veszik fel a Fiumei Haditengerészeti Akadémiára, ahová a Monarchia legkülönbözőbb részeiből, a legnagyobb gondossággal válogatták ki a növendékeket. Ebben az évfolyamban a 600-nál több jelentkező közül a szokásos 100 helyett mindössze 42 főt vettek fel. A négy akadémiai év végeztével ebből a 42-ből is csak 27 növendéket avattak hadapróddá. Horthy 1882-és 86 között kapta meg a tengerészeti alapkiképzést, ami legtöbbnyire haditengerészeti ismeretek és különböző manőverezési technikák gyakorlati elsajátításából állt. A növendékek vitorlás és vitorlás-gőzös kombinációjú hajókon gyakoroltak. Mivel az 1880-as években igen nagy hangsúlyt helyeztek még a vitorlázási ismeretekre, Horthyék éppen úgy megtanultak vitorlás hajókkal manőverezni, mint ahogyan ezt elődeik tudták évszázadokkal korábban.A Monarchia hadiflottája kezdetben főleg vitorlás hajókból állt, és a XIX. század végéig a hajók elsőszámú hajtóenergiája a vitorlákba kapaszkodó szél volt. Ebben az időben egyre több hajót alakítanak már át gőzhajtásúra, de ezek gépeit szélcsend esetén, ill. a kikötőbe be és a kikötőből való kihajózás idején csak a könnyebb manőverezhetőség végett indítják be. A szén egyébként is értékes rakodóteret
[A levél megkurtítva] Egész levél megtekintése
Horthy az elemi iskola harmadik és negyedik osztályát Debrecenben járta. Mivel szülei német nyelvben kívánták Őt tökéletesíteni, ezért a gimnázium négy évét családi birtokuktól távol, egy német nyelvű iskolában, Sopronban végezte. Horthy Miklós mindenáron tengerész akart lenni. Magyarország éppen ekkor éli fénykorát, az un. „Boldog Békeidőket”, így véres tengeri csaták, háborúskodások egészen távol álltak az ifjú Horthy elképzeléseitől, aki egyszerűen csak szerette volna bejárni az egész világot. Mivel korábban a tengerészhadapród testvérbátyja gyakorlat közbeni szerencsétlen baleset következtében életét vesztette, Horthy nagyon nehezen tudta megszerezni szülei hozzájárulását ahhoz, hogy a Fiumei Haditengerészeti Akadémiára Őt beírassák. A kor szokásai értelmében a Horthyhoz hasonló középbirtokos nemes ifjak előtt három alternatíva állott: papi, katonatiszti vagy hivatalnoki pálya.
A műszaki érzékkel igen jól megáldott Horthy valószínűleg ezért is lépett katonai pályára, melyhez végül is sikerült megszerezni szülei beleegyezését, ami Horthyt örök hálára kötelezte. A maga választott pályája iránti lelkesedése, szeretete egész életén keresztül lankadatlanul végigkísérte. Kormányzósága ideje alatt is, amikor rég nem létezett már a császári és királyi hadiflotta, büszkén viselte tengernagyi egyenruháját!
Horthyt 1882-ben veszik fel a Fiumei Haditengerészeti Akadémiára, ahová a Monarchia legkülönbözőbb részeiből, a legnagyobb gondossággal válogatták ki a növendékeket. Ebben az évfolyamban a 600-nál több jelentkező közül a szokásos 100 helyett mindössze 42 főt vettek fel. A négy akadémiai év végeztével ebből a 42-ből is csak 27 növendéket avattak hadapróddá. Horthy 1882-és 86 között kapta meg a tengerészeti alapkiképzést, ami legtöbbnyire haditengerészeti ismeretek és különböző manőverezési technikák gyakorlati elsajátításából állt. A növendékek vitorlás és vitorlás-gőzös kombinációjú hajókon gyakoroltak. Mivel az 1880-as években igen nagy hangsúlyt helyeztek még a vitorlázási ismeretekre, Horthyék éppen úgy megtanultak vitorlás hajókkal manőverezni, mint ahogyan ezt elődeik tudták évszázadokkal korábban.
A Monarchia hadiflottája kezdetben főleg vitorlás hajókból állt, és a XIX. század végéig a hajók elsőszámú hajtóenergiája a vitorlákba kapaszkodó szél volt. Ebben az időben egyre több hajót alakítanak már át gőzhajtásúra, de ezek gépeit szélcsend esetén, ill. a kikötőbe be és a kikötőből való kihajózás idején csak a könnyebb manőverezhetőség végett indítják be. A szén egyébként is értékes rakodóteret.
Egész levél megtekintése
