Szász Lóránt 2 régebbi verse:


           NEM KOPPÁNYT 
(Csupán magyar -- 
 Stampa Lászlónak)

Nem Koppányt siratom, hanem
a harci-kedvet, a kopját
siratom, a tegezt, a lándzsát,
a harci mént, hogy mindenért
és mindenkinek megfeleljek,
hogy dédapámmal és unokámmal
ott legyek Mohácsnál, Majténynál,
Világosnál, Visegrádnál,
a Bánátban és Bácskában,
ahol csak csatánk van,
és magammal rántsam a
törököt Nándorfehérvár
bástyájáról a halálba,
hogy Zrínyivel haljak vad-
kantól és cselszövéstől,
amelytől annyiszor haltak
eleink átkot hörögve
a császárra. Nem Koppányt
siratom, világtájakra
vágott testéből vér szivárog,
Jézusunk Ő, megfeszítettetett, fel-
négyeltetett: Trianon-előtti
tálca, László feje, Dózsa trónja,
pernyébe fúlt forradalmaink
szalmalángja, haduraink:
Emese, Álmos, Árpád nem
nemzettetek elég gyermeket
a világra. Nem Koppányt
siratom, hanem az almafákat,
bozótjainkat, cserjéseinket,
fűzfáinkat, fenyveseinket
és tölgyeinket, szél ha támad,
parazsat, pattogó szikrát,
palánkba harapó duhaj lángot,
Koppány seregét siratom:
Bornemissza Gergőt, Esze Tamást,
Bercsényit, Bemet, a pesti srácot,
aki csatázott. Nem Koppányt
siratom, hanem az orosz
hómezőbe vesztet, a bakó
Bogártól felhúzottat, meg-
gyalázott asszonyainkat,
sírokat, a keresztet.
Álmainkat siratom,
regéinket, a meséket,
Fanyűvő Jánost siratom,
Árgyélust, Tündér Ilonát,
az egri nőket, igriceinket
siratom, táltosainkat,
Prohászkát, Apor Vilmost, a
féllábú Jánost: húsunkból
és vérünkből még eposz
nőhet. Nem Koppányt siratom,
Hanem a tartást, a mindent
kimondó szót, az esküt, ami
köttet. Nem Koppányt siratom:
magamért ejtek könnyet.

Zas Lóránt 
 
.................................................................................................
 
EBBE A TÁJBA
(Egy mormon végrendeletéből
      -- Mohácsi Lajosnak)
 
Ebbe a tájba gyökereztél.
A pálmafák, a kaktuszok, az
óceán lett harmanchat éve
már határod. Elmozdíthatnak,
de visszajössz mindenhonnan,
megtalálod. Megnevelt :
jutalmazott és büntetett.
A felhős ég, a végtelen kabátod,
beburkol, melegít és hűsít,
életed, és talán a halálod.
Messziről jöttél, kivetettként,
száműzted önmagad, de vissza-
sírod anyád szavát, apád
szigorát, a kertek illatát,
a sírt ott. Mert akit kivetnek,
kivetettek. Nem lehetnek
pokolban szentek a szentek.
Távolba kell azoknak menni,
akik hátsójukat mutatják,
hogy ennyi az ennyi : a tűrés
végleges határa. Mindig a holnap
oszt vagy szoroz. A "mene-tekel"
integet, rád-talál ma. Ne bánkódj !
Szoborrá merevedtél. Madarak
fészkelnek vállaidnál. Az
egyszeregy fogdájából fejed
az égbe tör. A szó is kín már.
Üveghegyek öveznek, árnyékuk
kék-vörös. A tóból innál,
ahol gyermekkorod horogját
a ponty kukacostól benyelte
mélyen. Kifogtad, a nád között
hurcoltad, szákodban fért el.
Füredről a hajó átvitt a
déli partra. Tort ültetek,
a zsarátnok szikrája egekre
ment, a lelkeket kavarta.
Aztán te is egy lettél a véres
ősszel. Ágyúk dörögtek, sóhaj szállt,
az akasztottak erdeje nőtt fel.
Most, lent a völgyben egy kis fenyő,
ága üde, körötte a folyó
kanyarban. Ide temessetek,
ha meghalok ! Hazámtól távol,
ahol tavasz van.
 
Zas Lóránt

Közli:
                  *B.Kiss-Tóth László