Megszokhattuk már, hogy a második világháború történetével kapcsolatosan újabban egyre fantasztikusabb teóriákkal hozakodnak elő az egykori győztes koalíció államainak katonai-politikai vezetői és történészei. Ezúttal Andrej Nyikolajevics Artyizov történész Vaszilij Hrisztoforov Sztyepanovics tábornokkal, A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – Levéltári dokumentumok című könyv másik orosz szerkesztőjével együtt adott interjút a Hetek című lapnak, a kötet megjelenése apropóján. Az interjú az ATV honlapján is olvasható.
Vaszilij Hrisztoforov Sztyepanovics – tábornok, az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) levéltár igazgatója |
A beszélgetést Artyizov azzal indítja, hogy “1942-ben, ’43-ban, ’44-ben speciális bizottságokat hoztak létre a háborús bűncselekmények kivizsgálására, amelyek leutaztak a helyszínre, és jegyzőkönyvekbe foglalták az eseményeket, meghallgatták a helyi lakosokat. Ezek nem nemzetiségi alapon listázták a háborús bűnelkövetőket, mindenkit megszállónak tituláltak”. A továbbiakban az orosz történész ezt az állítását kiegészíti azzal, miszerint az említett források “hitelesek, mint bármilyen más levéltári dokumentum. Nem azért vezették őket, hogy 40-50 év elteltével elővegye őket valaki, hanem – mivel forró nyomon született aktákról van szó – haladtak az események menetével”. Az eddig elmondottak után következik az interjú dramaturgiai s egyben jogelméleti csúcspontja: “Ne feledjük, hogy a nürnbergi pereket egyik érintett ország sem vizsgálta fölül az elmúlt 70 év során, azok legitimitását nem vitatták. Ha valaki mégis politikai tőkét kíván kovácsolni az ott elítélt háborús bűnösök emlékéből, lelke rajta”.
Tekintsük át egy kicsit kritikusan szemlélve Artyizov megállapításait. Nos, meglehetősen közismert, mennyire tekinthetők hiteleseknek a szovjet hatóságok által a világháború idején – egyáltalán a kommunista érában – készített jegyzőkönyvek, nem is szólva a nemzetközi jogi szempontból teljességgel értelmezhetetlen “nürnbergi perről”, amelynek során hamis dokumentumok és elfogult, hazug “tanúvallomások” alapján ítélkeztek a győztes koalíció országainak bírái a legyőzöttek felett. Nyilván teljesen elfogulatlanul, s az összeférhetetlenség legkisebb gyanúja sem merülhet fel az egész büntetőeljárásban betöltött szerepüket illetően. Egyetlen példát említve csupán: a nürnbergi vésztörvényszék ügyészei és bírái bizonyítást nem igénylően, ab ovo hiteleseknek ismerték el azokat a szovjetek által bemutatott dokumentumokat, amelyek “bizonyították”, hogy a katyni tömegmészárlást a “német fasiszták” követték el, holott egy nemzetközi igazságügyi szakértői bizottság – amelynek a kiváló magyar orvos szakértő, Orsós Ferenc is tagja volt, s ezért a mai napig nem rehabilitálta a Magyar Tudományos Akadémia, melynek soraiból a kommunista fordulat után kizárták – már 1943-ban egyértelmű geológiai, antropológiai, tárgyi és írott források tanúsága alapján megállapította, miszerint a 20 ezer lengyel tiszt meggyilkolásáért a szovjet NKVD, illetve személy szerint maga Sztálin a felelős. S a szovjet hatóságok által készített jegyzőkönyvek, pontosabban a szovjetunióbeli archívumokban őrzött dokumentumok hitelessége felvet egy újabb súlyos kérdést is: mi a helyzet az Auschwitzban 1945 januárjában a Vörös Hadsereg által lefoglalt iratanyaggal, a 46 darab ún. halottas könyvvel, amelyek akkurátusan nyilvántartják – személyes adataik rögzítésén túl – azt, hogy a foglyok mikor érkeztek a tábor területére, milyen betegségben szenvedtek, s mikor, milyen ok következtében hunytak el. Ezeket a dokumentumokat a szovjetek 1989-ben hozták nyilvánosságra.
Andrej Nyikolajevics Artyizov – levéltáros, történész, az Oroszországi Föderáció Állami Levéltári Szolgálatának vezetője |
Ami a magyar katonák által elkövetett állítólagos kegyetlenkedéseket illeti, Artyizov elmondja, hogy “tömegével gyilkolták a helyi lakosságot, teljes falvakat perzseltek fel, azt állítva, hogy azok a partizánokkal állnak összeköttetésben. Az áldozatok többsége pedig nő és gyermek volt, mert a férfiakat besorozták, vagy beálltak partizánoknak, esetleg már német hadifogságban voltak. A magyarok kegyetlensége általában nem maradt alul a német megszállók kegyetlenségéhez képest, sőt voltak bizonyos esetek, amikor felül is múlta azt. Nem elég, hogy gyilkoltak, falvakat perzseltek fel, még fotókon is rögzítették az eseményeket – maguk és családjuk számára”.
A levéltári dokumentumok hitelességének kérdése után vessünk egy rövid pillantást a második világháború időszakában a tengelyhatalmak hadseregeinek és fegyveres alakulatainak tagjai által elkövetett, film-és fényképfelvételeken rögzített állítólagos kegyetlenkedéseire. Hírportálunk nemrégiben közölt egy összeállítást e képanyag valóságtartalmának és autentikusságának kérdésköréről. Mára már közismert, hogy kilométernyi hosszúságú manipulatív, megvágott, retusált film és fotó készült a háborús események idején, illetve az 1945 utáni időszakban. Az 1990-es évek elején Németországban rendeztek egy hatalmas médiafelhajtással előkészített kiállítást, amely a Wehrmacht katonái által az 1939-1945 közötti időszakban elkövetett háborús és emberiségellenes bűntetteket lett volna hivatva bemutatni. Rövid idő elteltével azonban – már kevésbé nagy hírveréssel – be kellett zárni a tárlatot, mert kiderült, hogy a kiállított képi anyag mintegy 90%-a manipulált, illetve közönséges hamisítvány. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a vörös cár parancsára a Barbarossa-hadművelet megindítását követően speciális NKVD-s egységeket öltöztettek SS-egyenruhába, akik a saját állampolgáraikat gyilkolták halomra. Minderről természetesen “hiteles” felvételek is készültek, illusztrálandó a “német fasiszták” brutális, vérszomjas kegyetlenkedéseit.
Végezetül az orosz történész nehezményezi, hogy saját országának legfelsőbb bírósága 1992-ben két, korábban háborús bűnökért elítélt magyar tábornokot is rehabilitált, s ezt az alábbi okfejtéssel magyarázza: “…véleményem szerint ez hiba lehetett. 1992-ben zavaros volt a helyzet, lehetséges, hogy könnyelműen tekintették át az ügyet. (…) Lehetséges, hogy a kilencvenes évek elején nem volt megfelelő gyakorlat az ilyen ügyek kivizsgálására, ezért hiba csúszhatott az eljárásba”.
A magunk részéről azonban úgy véljük, hogy újabban csúszik mind több hiba és egyre fantasztikusabb mesei motívum a második világháború bizonyos történéseinek megítéléséhez, természetesen kizárólag a tengelyhatalmak katonai és politikai ténykedését, szerepvállalását illetően, abból a prekoncepcióból eredően, hogy még az eddigieknél is sátánibb, infernális színben tüntessék fel az egykori győztesek ezen államok történelmi szerepét.
Lipusz Zsolt
/Forrás: Kuruc.info 2013.03.11./*B.Kiss-Tóth László
