mondai vízi szörnyről, amely az elpusztíthatatlan rossz jelzője, mert a levágott fej helyébe mindig
új nőtt, - míg végre Herkules el nem pusztította.
Laudator temporis acti (a múlt idő dicsérője) a harmatpont, az egyértelműsítő
árnyalat erőssége a tanításban, hogy „minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt,
kivágattatik és tűzre vettetik” (Máté 7:19) Feleljünk meg egészen egyszerűen arra
a titokzatos kérdésre, mi az ember szerepe a természet világában. A nap azért van,
hogy fényt árasszon, a madár, hogy daloljon, a gyümölcsfa, hogy termést hozzon.
Az ember feladata, - a keresztyén tanítás szerint! - meg az, hogy azon a helyen,
ahová a jó Isten állította, becsülettel, jó lelkiismerettel dolgozzék és hirdesse az
Isten dicsőségét. Ez az a pont, ahol az ember a régit már nem fogadja el, de nem is
tudja meghatározni sem hívatását, sem küldetését, sem helyét vagy rendeltetését. A
maga dicsőségének keresésében elvesztette önmagát.Ismételjük meg a kérdést: meg
van-e bennem ez a törekvés, akarok-e minden erőmegfeszítés és áldozat árán igaz,
jó gyümölcsöt teremni? Könnyű szolgálni, áldozatot hozni és munkálkodni akkor,
ha az ember rendelkezik minden eszközzel, de igen nehéz akkor, amidőn önmaga is
szükségben, nehéz helyzetben van. Az Úr pedig azt kívánja, mindenkor és minden
körülmény között, törekedjünk gyümölcstermő életre! Tegyük hozzá: Ő megadja rá
az erőt is. Egy törpe, igénytelen barackfát ámulva nézegettem az új esztendő elején;
a törzsét lernai hidra támadta meg évről-évre, próbálta tönkre tenni. Csupán egyik
oldalon megmaradt vékony kéreg segítségével vesz némi tápanyagot a földből. S
nagy csodálkozásomra mégis volt rajta gyümölcs. Nem kis szomorúsággal láttam,
hogy ez a gyümölcs legutolsó termése a fának. A kicsiny fa, mintha a tűztől akarna
menekedni, ez évben is nagy csodálatomra termést hozott. Megfeszíti életerejét a
végsőkig, hogy hivatását betöltse. Ekkor jut eszembe a negyvenhét napos kórházi
kezelésem idején, sokan imádkoztak értem, - de volt valaki, aki úgy kérte az Urat,
hogy az életem törzsét emésztő betegségemben a „levágott fej” gondolata – azaz az
önpusztítás bűne – vissza ne térjen. A gyümölcstermő fáknak erős hitre, óriási nagy
szeretetre van és lesz szükségük. Mekkora áldozatokból nőnek a világ fölé a lélek
boldogságára a jócselekedetek gyümölcsei. Ekkora szeretet láttán, - nem tartozunk
hálálmegvető élet bátorsággal a háládatosság gyümölcseinek megtermésével?
Ugyancsak kialakuló hajlandóság harmatpontja a rosszra, bűnre való csábítás
mikéntje; Istent kísértés pedig vakmerőséggel Isten tűrelmét próbára tevő szándék,
cselekvés. Egyszerűen valamiben vakmerően az Ő döntését kihívni, magunkat
kellő ok nélkül valami veszélynek kitenni, abban bízva, hogy Isten bennünket úgyis
megoltalmaz. Istent kísérti az a katona, aki csupán hősködésből elhagyja a védett
helyet s kiteszi magát az ellenséges golyónak (de sok fiatal élet pusztult így el a
háborúban!), könnyelműen öltözködni, vagy testünket egyébként a megbetegedés
veszályének kitenni, vagyonunkat vakmerő és bizonytalan üzleti számításokkal
kockáztatni, embertársainl életét veszedelembe sodorni (mennyi vasúti, közlekedési
baleset állott így elő!) stb. Egyre azonban rendszerint nem gondolunk e kérdésnél:
lelkünket is ki lehet könnyelműen veszedelemnek tenni s ezáltal is lehet Istent
kísérteni, mint rossz társaság keresése, vagy legalább is nem kerülése, vagy a vele
való közösség elhanyogolása. És ilyen módon lelkét ok nélkül veszélynek teszi ki.
Még nagyobb botorság, mint a test épségét, vagy egészségét veszélyeztetni. Szálló
igeként hivatkozunk egy bibliai helyre: „Mindent megpróbáljatok!” - nem tudván,
hogy ez azt jelenti: „mindent megvizsgáljatok”, s utána ez jön: „mindentől, ami
gonosznak látszik őrizkedjetek!” A Mestert követve, mindig szóljunk így a kísértés
közeledtekor: „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet!”(Luk.4:12)
Csodával határos egy fiatal vasúti mérnök története, miszerint jóval ezelőtt
a szolnoki Tiszahíd javításánál fejjel leesett egy összeroppant állványról. Estében
fejjel nekiütődött a hid kőpillére párkányának s hajas fejbőrén egy hosszú, zúzott
sebet kapott. A földre úgy ért, hogy fejével egy tiszaparti kőrakásra esett s fejbőrén
egy másik repedést, azonkívül koponyarepedést kapott. Amint a földön elterült,
rögtön utána felállott s felnézett, hogy mi történt azzal a munkással, aki vele volt az
állványon; ez a pillér párkányán fennakadt. Mérnökünk sebe gyorsan begyógyult,
a szenvedett agyrázkódás tünetei már másnapra eltűntek, egy hét múltán, magát
teljesen jól érezve, a kórházat elhagyta.
Igen, előfordul, hogy Isten csodálatosan megszabadít bennünket, de azért
nem fogunk a szolnoki Tiszahídról az alanti kőrakásra fejest ugrani. Ne kísértsd
a te Uradat, Istenedet, óvjad a veszálytől testedet is, de „minden féltett dolognál
jobban őrizd meg a te szívedet!”(Péld.4:23)
