Nem tudta, hol van Magyarország...

 
Nem tudta, hol van Magyarország, csak azért jött gyilkolni, hogy a fegyháztól szabaduljon - lapszemle 1944-ből
Győri Nemzeti Hírlap, 1944. július 18.
 
Pestkörnyék...
Apró felhőfoszlányok úsznak az égen. Meg a vijjogó halálmadarak. Kettőjük halálos ölelésébe sivított bele a sziréna, meg pár perccel később a légvédelmi tüzérség tompa dörrenése. Pokoli hangkáosz volt...
A lakosok fegyelmezetten menekültek az óvóhelyekre. A földszintes kis munkásházak pincéi megteltek ijedt szemű gyermekekkel és szegény motyójukat féltő asszonyokkal. A férfiak dühös pillantással kísérték a brummogó motorzúgást.
– Vigyázz, jönnek – kiáltotta egy erélyes hang. A többit már elnyelte a vizes pince moraja. Nem messze tőlük hatalmas csattanással robbanóbomba vágott le. Megreszkettette a vékonyfalú pincét. Imára kulcsolódtak össze a kezek. Csak később tudták meg, hogy nem bomba hullott a közelükbe, hanem derék légvédelmi tüzéreink megadásra kényszerítettek egy négymotoros bombázót...

Lelőtt Liberator Kisberkinél – 1944. július 7.
Munkásházak szélén fogják el az orgyilkost
De addig idegesítően kínos percek morzsolódtak le. Végre – majdnem másfél óra után – lefújták a riadót. Elsőnek a házparancsnok jött fel a pincéből, felfutott a padlásra és körülnézett.
Könny szökött a szemébe. A tejtestvérként hasonlító kis családi házakból csak üszkös gerendák s leomlott falak meredtek ki a szürke porfelhőből.
Rom és rom mindenütt.
Pillanattal később már mindenki dolgozik. Csákánnyal, kapával. Menti, ami menthető. A mentőautó szirénája végigsikong a megtépázott úttesten. Hordágyak kerülnek elő, és máris dolgoznak fáradhatatlanul.
A házparancsnok sasszeme végigcikázik a siralmas környéken. Ott, ahol a szegény Tóth Andrásék viskója állt még egy órával ezelőtt, egy gyanús alak ólálkodott. Ruházata is furcsa volt, egészen elütött a környékbeli munkások egyszerű ruházatától. Most már csak az idegent figyelte, aki riadt vadként a menekülés útját kereste. Villámgyorsan a búzatáblák felé vette útját. De nem egyedül, a házparancsnok összecsődítette a környéket, és utána...
Izgalmas hajsza kezdődött. Filmre illő.
A távolság egyre fogyott. A gumibotos házparancsnok már az élen van. Elérte... A menekülő visszafordult és ütésre emelte kezét, rúgásra lábát. Egy perc múlva földön feküdt összekötözötten. Elvitték. Kálváriás útja a légvédelmisták bunkerjéig vezetett, ahol már várták az aljas támadót.
Foggiából indult útjára a pennsilvaniai fegyenc
Rövid villanás és gyűlölet a szemében. Mint a patkány, meghúzódik a sarokban. Torzonborz alak. Zöldesszürke vászonnadrág, flaneling látszik ki bőrkabátja alól. Most nem a „bátor” hős, aki ártatlan gyermekeket és asszonyokat öl meg gyilkos bombáival szemrebbenés nélkül, hanem halálra rémült roncs, aki rimánkodik életéért. Azért az életért, amit oly felelőtlenül kioltott.
Félelemmel vegyes cinizmussal felelget a kérdésekre. Pennsilvaniából való, gyári munkás. Nem kiképzett katona, önkéntes jelentkezésre kiengedték a cellából, ahova „apró ballépésért” került. Magyarul: gonosztevő.
A reggeli órákban kapták a parancsot az indulásra. Hét társával együtt a foggiai repülőtérről szállt fel. Útjuk egyenesen Magyarország felé vezetett. Arról nem tud, kik a magyarok s hol van Magyarország, csak annyit jegyzett meg, parancsot kapott, hogy a vezérgép után ő is oldja ki bombáit. Válogatás nélkül. Harminchat négymotorosból álló kötelékkel indult. Gépét telitalálat érte a munkásházak felett. Hét társa szénné égve zuhant le a Liberatorral. Neki ejtőernyővel sikerült földet érni.
– Ha ez ugyan szerencse! – s legyint olajos és durva kezével.
Aztán megáll a beszédben. Szinte noszogatni kell, hogy tovább feleljen. Idegesen pislogat tágrányílt szemével, és nagyokat nyel. Homlokán kidagadnak az erek. Vékony csík fut le arcán. Szennyes, mint a lelke. Majd enni kér. A csokoládét és a kekszet elfogyasztották a lángnyelvek.
Ijedten kapja fel fejét, ha erélyesebb hang ér el füléhez. Pedig nem akarja senki bántani. Igaz, hogy megérdemelné. De nem mindenki gengszter, mint ő és társai.
Még annyit mond el, hogy ötpercenként szállnak fel a gépek s lassan körözve várnak meg egy-egy köteléket. Azt már szinte suttogja a félelemtől és a remegéstől, hogy nem a füstcsík nyomában szórják le bombáikat, hanem amint a vezérgép működésbe lép, azonnal „dolgoznak” ők is.
Az első kihallgatás véget ér. Feljegyzik az adatokat, azután kellő fedezettel odakísérik, ahol már negyven elfogott bűntársa vár megérdemelt sorsára. Amikor kilépünk a homályos bunkerból, nemcsak a szembetűző derűs napfény vár bennünket, hanem sok százfőnyi tömeg is, aki ítéletet akar. Az ököljog jogán. Átkokat szórnak feléje, amint roggyant térddel s lehajtott fejjel ballag a sorfal között a bérgyilkos. Az ütlegelés elől nagy nehezen sikerül megvédeni, de a szitkok és köpködések zápora elől már nem.
Még akkor is a levegőbe emelkednek a bosszúért kiáltó kezek, amikor már eltűnt előlünk az orgyilkos és kísérete...
Egy perc alatt szétoszlik ezt követően a tömeg. Lelkében még ott él a bosszúvágy, de most sietni kell a romokhoz. Parancs nélkül is dolgoznak, segítenek a romok eltakarításánál. Mert az élet nem állhat meg, a romok helyén a könny és a dac árán is – új munkáséletnek és boldogabb jövőnek kell sarjadni…
Dr. Gerő László
 
/Forrás: Kuruc.info 2012.07.19./*B.K-T.L.