Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói
konferencián utolszor találkoztam a fiatal magyar értelmiség
színe-javával, tudtam, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá.
Végigtekintettem az akkor lezáruló koron, figyelmeztettem őket, ne
higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett
Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a
rendszer, amely nevét adta.
Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő
ellenforradalom elsikkasztotta a magyar forradalmat, s Habsburg-császár
nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg-birodalom maradványait
restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben
jelképe volt annak, ami történt. Egy kis képességű, anakronizmust
jelentő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy
előnye más későbbi, még kisstílűbb, szintén anakronizmust jelentő
rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan éhes.
Miután egy kicsit megszívta magát, nem avatkozott
túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki
benne. A magyar társadalom fejlődését, ha nem is segítette elő, de
akadályozni is csak kismértékben tudta. S épp ez az ellentét, a
reformokra képtelen maradi vezető réteg, alatta a maga életéhez
bátorságot kapó társadalom döbbentett rá engem előbb halk remény, aztán a
bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe
beleszorították, emelkedő nemzet.
Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben
Európának több nagy népe nyugaton, keleten új technizálódása ellenére a
hanyatlás jeleit kezdte mutatni. A magyar emelkedés főként szellemi és
gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a
reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre. Az igazság azonban
az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa,
tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim
alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos
szabadságot a lényegek kimondására, az elviselhető korlátozást a
klasszikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben
emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű nagy nevet, a
Bartókét, s az ismeretlen, nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor
támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli.
De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren,
ahol pedig az állam tehetetlensége teljesen megakadályozta a nagyobb
méretű kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a
magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére
százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, amelybe szorgalmuk
beleölhették. Jól gazdálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az
országot. Nem véletlen, hogy épp ebben az időben merült fel a
Kert-Magyarország terve: a szövetkezett minőségi gazdaságokból
fölépített, okosan iparosított, kertész-színvonalon álló gazdáktól
megművelt magyar föld látomása. Ezzel egyidőben az ipari munkásság
szakképzettsége, általános műveltsége is megnőtt. A főváros körüli
kertvárosokat az ő házacskáik népesítették be. Nem volt vad álom többé a
másik gondolat, az értelmiségi színvonalra emelt munkás- és parasztnép s
a néphez húzó értelmiség testvériesülése egy értelmiségi társadalomban.
Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni
tudjak, egy hiányzott. A nemzet erkölcsi és politikai érzés dolgában nem
állt olyan magasan, mint szellemileg. Szinte a legelemibb összetartás
is hiányzott. Az elért vívmányokat engedte kicsikarni a kezéből. A
megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egyetlen országban sem
kaptak ennyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, már
megkezdődött a kergetőzés az új pozíciókért, a másik magyar fölajánlása a
jövendő gazdáinak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem
nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy
legjobbjait kiemeljék a fészekből, az otthonból. Ami történt, egy
kelet-európai nép sem kerülhette el. De hogy ez így történt, annak a
magyar túlzás és irigység majdnem olyan mérvben volt oka, mint az idegen
ügynökök szolgalelkűsége.
Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra,
mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak,
hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom,
voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő elfeledett
ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap fel, mint kortársai
közül. De hogy a nemzetgyötrésben, megaláztatásban így összeforrt, hogy
diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös
elszántságukban így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelőknek ez a
csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet is.
Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a
természettől a veszélyt látó képzeletek kapcsán gyötrő ajándékul kapták a
nagy bajokat is. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka,
erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg
vagyok, az utolsó hét, az izgalmas feszültség még rontott is az
állapotomon. A forradalom kitörése előtti nap azzal az elhatározással
utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem
térek vissza többé a fővárosba. A rettenetes aggodalom napjai után csak
egy éjszakát birkóztam az örömmel. Azóta már csak a felelősség
szorítását érzem, amit ma minden értelmiségi embernek éreznie kell. Az
utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a nemzet elé
a célokat, amelyek felé egy magyar forradalomnak törekednie kell.
De az utóbbi évtizedek gazdái tudták, hogy miért
tiltották könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik. S most
rájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, amelyet a nemzet
eltökéltsége adott, ne engedjék félresiklani. Még csak annyit láttam,
amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, már világosan állt
előttem a veszély. Először a közvetlen veszély, hogy a nemzet szent
felindulásában az indulat sugalmazására hallgatva olyasmit talál
elkövetni, amit később nem lehet jóvátenni. S a kissé távolabbi veszély,
hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok
kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik régi
fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a
forradalomból ellenforradalmat, az 1956-os magyar szabadságharcból holmi
1919-es kurzust csinálnak.
Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik
látjuk, mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést a
halál, vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval Pestre jöttem,
szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógépem mögé,
hogy amíg bírom, csattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra
gondolok, akinek a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát
kilőtték, de ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is
oldalt nem konyult.
Nem tudom, pontosan így történt-e. De az én szívemben
ez a lány most múzsa. Ő int a háztetőről: rajta, öreg hullajelölt; ha
én odadobtam szép ifjú életem, miért kell neked, szegény emberi
maradvány, a magadéhoz görcsösen ragaszkodnod? Az emelkedő nemzet órája
ütött. Megyek.
NÉMETH lÁSZLÓ TANULMÁYOK
