Csapó Endre:
Párizs balra lépett, jobbra tart (Megjelent a Magyar Élet 2012. május 17-i számában, Ausztrália)
Május 6-án lezajlott francia elnökválasztás második forduljátNicolas Sarkozy elvesztette Francois Hollande-dal szemben. A szocialista politikusra a választópolgárok mintegy 52 százaléka, Sarkozyre pedig hozzávetôlegesen 48 százaléka szavazott. Az elnökválasztás az ország két legerôsebb politikai szervezetének a jelöltjei között döntött.
A vesztes a centrista Union pour un Mouvement Populaire(UMP) pártkoalíció négy párt kormányalkotó szövetsége: Gaullista Konzervatívok (RPR), Kozervatív–liberális demokraták (DL), Centrist Unio a Francia Demokráciáért,amelyben a populista kereszténydemokraták és radikális szociálliberálisok vannak együtt (UDF).
A gyôztes egymagában a Szocialista Párt. Baloldali gyôzelem – hirdetik a magukat ugyancsak baloldalinak hirdetôk Hunniában. Látni fogjuk, hogy ez csak látszat.
A franciák 1958 óta kilencedik alkalommal választották meg közvetlen szavazással a köztársasági elnököt, akinek mandátumát 2000-ben népszavazással hétrôl öt évre csökkentették. Nicolas Sarkozy 1981 óta az elsô francia elnök, akit nem választottak újra,
Francois Hollande a három hónappal ezelôtti elsô választási nagygyûlésén érdekes dolgokat mondott: „A köztársasági elnökség nem azt jelenti, hogy egyetlen ember irányít, hogy egyetlen gondolkodás érvényesül, hogy egyetlen párt klánná válhat. ... Egy államfônek el kell fogadnia a hatalommegosztást a legmagasabb tisztségek között. ... Garantálnia kell az igazságszolgáltatás függetlenségét azzal, hogy a hatalom kizárja annak a lehetôségét, hogy egyes ügyekbe beleszólhasson, megôrizve a sajtószabadságot, tiszteletben tartva a forrásvédelmet. ... Egy államfô nem nevezheti ki a közszolgálati tv-csatornák és rádiók vezetôit, és fel kell lépnie a korrupció ellen.”Ugye, milyen ismerôs szólamok?
És ami a legérdekesebb: A szocialista jelölt az ország legfôbb ellenfelének a pénzügyi világot tekinti, amely „soha nem lesz jelölt, soha nem fogják megválasztani, és mégis jelenleg az kormányoz”. Megválasztása esetén olyan banki törvényt fog kezdeményezni, ami kötelezi a pénzintézeteket a spekulációs tevékenységek és a hitelezés szétválasztására. Szót emelt egy európai szintû, közpénzbôl fizetett hitelminôsítô intézet létrehozásáért és a pénzügyi tranzakciók megadóztatásáért.
Fél évszázaddal a francia–német megbékélés után Hollande egy új francia–német szerzôdés kidolgozására is ígértet tett 2013 januárjára: „Új ciklust kell nyitni Európában, a gazdasági, az ipari és az energetikai együttmûködésrôl a két ország között. A lendület hiányzik Európából. Ezért német barátainknak egy új, az igazságon alapuló viszonyt fogok ajánlani. Nekik a szolidaritásról kell tanúbizonyságot tenniük. Németország nem tud erôs maradni egy gyenge Európában. Nem lesz gazdag egy elszegényedô Európában” – mondta Hollande.
Ha megkockáztatunk egy összehasonlítást a francia és a magyar pártrendszer között, nagyon laza valószerûséggel mondhatjuk, hogy a most kormányzó UMP megfelel a magyarországi SZDSZ-nek, az SP az MSZP-nek, és a La Pen féle Nemzeti Front a Jobbiknak. Nincs nemzeti középpárt, mint nálunk a Fidesz. De van itt egy óriási különbség: a francia szabaddemokraták és szocialisták jó franciák, szeretik a hazájukat, és harcolnak érdekeiért. Ott is dívik a baloldal–jobboldal elnevezés, baloldaliak természetesen a szocialisták, kommunisák, és jobboldaliak a ma még uralkodó UMP, a – szabad fordításban – Népi Mozgalom Szövetség. Ez alakította a jelenlegi kormányt, amely az atlantista szövetség révén Amerika-párti, vagy pontosabban nemzetközi elkötelezettségû, és ennek nyomán támogatója az Európai Unió jelenlegi internacionalista politikájának, a központi irányítású federációs igazgatásnak. Az igazi vízválasztó immár nem a hagyományos bal- vagy jobboldali politizálás, hanem az uniós diktátumot elfogadók és a nemzeti szuverenitáshoz ragaszkodók álláspontja között húzódik.
Még januárból való újságcikkbôl idézzük az alábbiakat:
„Amíg szombaton százezrek vonultak az utcára Magyarországon, hogy demonstrációjukkal a kormányt támogassák, vasárnap Franciaországban több tízezres tömeg gyûlt össze a szocialista elnökjelölt, François Hollande hívására. E sorok írója – a kezdeti meglepettségbôl felocsúdva – ekkor nekilátott a több mint másfél órás beszéd alapos elemzésének. Vajon ugyanaz az érvelés következik, mint amit a magyarországi baloldaltól is megszokhattunk? A szónoklat magyar fül számára több meglepetést is tartalmazott. Elôször is, míg Magyarországon keveset hallani a baloldalt a nemzetrôl beszélni, Franciaországban az ország nagyságát, a nemzeti büszkeséget nem csak a jobboldal hirdeti. A szónoklat elsô perceiben legalább húszszor hangzott el a »Franciaország« szó. A baloldalnak a francia nemzet iránt érzett elkötelezettsége és csodálata már a legelején mindenki számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen. Eztán jöhetett csak a baloldali vívmányok széles lajstroma, majd igazságosabb adórendszert, s az országban élô külföldiek jogainak kiterjesztését követelte, beleértve a helyi választójog megadását is. Végül volt a beszédben egy rendkívüli blokk, amely a magyar szemlélôdôben azt az érzetet kelthette, hogy a francia szocialista párt több ponton egyetérthet a Fidesz–KDNP frakcióval. »Az én igazi ellenfelemnek nincs neve, nincs arca, nincs pártja. Az én ellenfelem a pénzügyi világ« – ennek hallatán még a higgadtabb résztvevôk is felszisszenhettek. »A válság idején a bankokat az államok mentették meg, s most ezek a bankok megeszik a kezet, amely etette ôket« – fogalmazott Hollande. Az államnak szerinte erôteljesebben bele kellene szólnia a pénzügyi világ játékszabályaiba, állampolgárainak védelmében.”
Ezen kívül kiemelte: az „AAA” besorolását nemrégiben elvesztô Franciaország a spekuláció és az illegitim hitelminôsítôk áldozata, ezért mielôbb létre kell hozni egy európai hitelminôsítô központot. A változást hirdetô szocialista François Hollande, csakúgy, mint a hónapokon keresztül demonstráló spanyolok, vagy a legutóbb Washingtonban tüntetô amerikaiak, a nagytôke és a fékevesztett, szabályozatlan piaci globalizáció ellen emelte fel hangját.
Érdemes visszatekinteni a francia elnökválasztás elsô fordulójára, amikor minden jelölt indult a két legmagasabb eredményért. Hollande már az elsô, április 22-i fordulóból is gyôztesen került ki, aki ekkor a szavazatok 28,6 százalékával büszkélkedhetett, míg Sarkozy 27,2 százalékos eredményt ért el. A legnagyobb meglepetést ekkor azonban a szélsôjobboldali Marine Le Pen okozta, akire a választók csaknem 18 százaléka szavazott. Ez a Nemzeti Front (FN) számára kiemelkedôen magas eredmény a júniusi nemzetgyûlési választásokon is elônyös pozícióhoz juttathatja a francia szélsôjobboldalt.
A francia elnökválasztásokat sokan egyszerûen egy Sarkozy-ellenes referendumként fogták fel. A jelenlegi elnök 2007-es beiktatása óta rengeteget vesztett népszerûségébôl, kormányzási stílusa, illetve a gazdasági problémák miatt kiábrándultak belôle a franciák. A választások kimenetelét Európa-szerte szoros figyelemmel kísérték a vezetô politikusok, hiszen a válságsújtotta Európai Unió szempontjából sem mindegy, hogy ki fogja vezetni a kontinens második legfontosabb gazdaságát – írja a France 24 címû hírportál. Vereségével Sarkozy a tizenegyedik olyan államférfi Európában, akit elsöpör az euróválság, illetve a megszorító intézkedések miatti elégedetlenség. Franciaország jelenleg egyre rosszabbodó gazdasági helyzettel kénytelen szembenézni: magas költségvetési hiány és államadósság, illetve növekvô munkanélküliség jellemzi. Kérdéses, hogy gyôzelme után Hollande mennyire lesz képes visszájára fordítani a negatív tendenciákat, illetve hogy az EU motorjaként aposztrofált német–francia tandem mûködésére milyen hatással lesz az elnökváltás.
Az elnökválasztási kampány lezárultát követôen hamarosan újabb kampányra kerül sor; június 10-én és 17-én nemzetgyûlési választásokat is tartanak Franciaországban. Felmérések szerint azon a szocialisták, a szélsôbaloldal és a Zöldek együttesen a szavazatok 44–45 százalékára, a jobbközép tábor 31–32 százalékra, míg a szélsôjobboldali Nemzeti Front 15–18 százalékra számíthat. A szenátusban tavaly ôsz óta már a baloldal alkotja a többséget. Gérard Grunberg politológus szerint „az egyértelmû gyôzelemmel” megnyílt az út ahhoz, hogy a június 10–17-i nemzetgyûlési választásokon a baloldal elsöprô gyôzelmet szerezzen a parlament alsóházában is. A Nemzeti Front elôretörése azonban külön figyelmet érdemel.
A Nemzeti Front 1973-ban alakult meg „Front national pour l’unité francaise (Nemzeti front a francia egységért)”néven. Az akkor randallírozó anarchisták, eurokommunisták miatti társadalmi igényként jött létre nemzeti érdekek védelmére. Sok támadás érte, de folyamatosan benne volt a francia belpolitikában, ellensúlyozva a baloldal nemzetellenes politikáját. Alapítója és évtizedeken át vezetôje Jean-Marie Le Pen a közelmúltban meghalt, de leánya Marine Le Penátvette a párt vezetését, és sikeresen viszi tovább. Nem foglalkozik már a zsidók dolgaival, de annál inkább a bevándorlási politikával és az iszlám társadalmi feszültségekkel, ami népszerûségét rendkívül mértékben megnövelte. Felmérések szerint nemcsak a saját pártja hívei, de a kormányzó UMP legalább fele támogatna egy UMP–FM választási szövetséget.
A budapesti Társadalmi Forradalom nevû Anarcho-kommunista portál írja: „Az európai szélsôjobboldalon az apák tradícionális antiszemitizmusa, rasszizmusa lassan átadja a helyét a fiúk és lányok iszlamofóbiájának, amely már nem egyedül a szélsôjobb megkülönböztetô jegye. És persze a mérsékelt jobboldal kirohanásai a franciaországi iszlám jelenlét ellen lényegében elfogadhatóvá, legitimmé teszik az FN gondolkodásmódját, hiszen maga a jobboldal sem igen gondol mást. ... Minden mostani körülmény arra látszik utalni, hogy a megállíthatatlan európai jobbratolódás (a szociális feszültségek etnikai mezbe öltöztetése, azaz a fasizálódás egyre nyilvánvalóbb jeleivel) folytatódni fog. Semmi sem indokolja, hogy optimisták legyünk: a szolidaritás, az egyenlôség, a szabadság hívei számára sötét idôk jönnek. ... Amit ellenben az Európai Unió mostani politikájáról mond az FN, az túl azon, hogy alapvetôen igaz, bármelyik baloldali párt is mondhatná: »Az EU, a szabadkereskedelmet és a gazdasági liberalizmust védelmezve, az országra rákényszeríti az államigazgatás és a szociális szolgáltatások visszanyesését minden területen, a postától a bíróságokon, az óvodákon, a kisiskolákon át a kórházakig.«”.
Tehát az elnökválasztással most valamilyen nagy változás indult meg, ami a júniusi képviselôválasztásokkal drámai fordulatba juthat.
Az UMP szétesik, darabjai (választói) jó részét a Nemzeti Front veszi fel, ami által bekerül a parlamentbe harmadik erôként.
„Nehéz megszabadulni attól az érzéstôl, hogy José Manuel Barrosónak már nincs energiája Orbán Viktorra. Érthetô. A 2008-ban megkezdôdött gazdasági válság súlyos helyzetbe hozta az Európai Uniót. Elsô körben a bankok kerültek válságba, aztán az államok, most pedig jön a politikai válság. 2008 óta az eurózónában megbukott az ír, a portugál és a spanyol kormány, most alighanem bukik a francia is.” – írja Szlankó Bálint (Komment hu) –, és ilyen kitételt is használ: „Direkt támadás ez az integráció (és a nyitott piacok) egész ethosza ellen. A válság miatt Hollandiában is megerôsödnek az EU-ellenes erôk. Ez fontos. ... A gazdasági válságot így követi politikai válság, amely az EU-ellenes, globalizációellenes, piacellenes (és végeredményben józanságellenes) hangok megerôsödését hozza, nemcsak a szélsôségek pártok közt, de a centrumban is. Ez mind-mind az integráció vívmányait és intézményeit fenyegeti. Már egy ideje látni, hogy az Európai Bizottság meggyengült a tagállami kormányok javára. Az euróválságot szinte teljes egészében a kormányfôk kezelték. De ez csak a kezdet. Nem csak a franciák támadják Schengent, a költségvetési paktumot, az EKB-t, az EU más vívmányait. Ha a centrum gyenge, mindenki szétszalad, saját pecsenyéjét sütögeti mindenki más (és végeredményben persze saját maga) rovására.” Ilyen nagy a bánat a baloldalon.
Tamás Gáspár Miklós sem maradhat ki az okosat mondók körébôl: „Reméljük, Hollande tartja a szavát, és fölmondja a fiskális paktumot, véget vet a megszorításoknak, megadóztatja a hipergazdagokat, szélesíti a dolgozók jogait, nem növeli a munkaidôt és a nyugdíjkorhatárt, és szembeszáll az Európai Központi Bankkal. És kupán vágja a szegények és az arabok–feketék ellen uszítókat, az iszlamofób ôrülteket. TGM”
*
Hollande gyôzelmét valószínûleg némi aggodalommal veszik tudomásul Németországban. Berlin egyik zászlóvivôje annak az eurózónára fiskális szigort kényszerítô paktumnak, amelyet Hollande a gazdaságélénkítés jegyében a maga részérôl módosítani akar.
Hollande már korábban jelezte, hogy elsô útja Berlinbe vezet, annak érdekében, hogy meggyôzze a német kancellárt a márciusban elfogadott európai stabilitási paktum módosításáról. Erre a várhatóan legkésôbb május 15-én tartandó elnöki beiktatás után kerülhet sor. A szocialista politikus a fiskális paktumot kiegészítené egy, a gazdasági növekedést elôsegítô passzussal. A német kormány „szoros együttmûködést” ígért az új francia elnöknek.
Westerwelle német külügyminiszter szerint Németország és Franciaország együtt fog dolgozni az adósságválság leküzdése érdekében. Az Európai Unió által már elôkészített stabilitási paktumot most, a nagyobb versenyképesség érdekében, egy növekedési paktummal kívánják kiegészíteni. Westerwelle ezzel a kijelentésével – elemzôk szerint – Hollande álláspontjához közeledett. A francia reformbaloldalt képviselô Hollande ugyanis a választási kampányban többször is kijelentette, hogy megválasztása esetén újra akarja tárgyalni a márciusban elfogadott európai stabilitási paktumot, és azt egy, a gazdasági növekedést elôsegítô passzussal kívánja kiegészíteni. Ezt a vitát valószínûleg simán megoldják, de mögötte egy sokkal lényegesebb kérdés tolult most elôtérbe:
Az Európai Unió kezdettôl fogva a mai napig két állam egyetértô együttmûködésén alapult. Ebben a kettôsségben Franciaország a másodhegedûs. Ez megfelel a gazdasági erôviszonyoknak. A most folyó francia belpolitikai változások megingatni látszanak az eddigi példás együttmûködést. Az Európát is súlyosan érintô gazdasági válság kezelése módozatainak során elôtérbe került az a soha nem tisztázott szerkezeti kérdés, hogy mi is az unió? Nemzeti államok gazdasági együttese vagy Európai Egyesült államok à la USA. Ez a dilemma jött felszínre eddigi eltakartságából a francia elnökválasztás alkalmával.
Az unió két vezetô állama egyetértésben építette a központi hatalmat, ami fokozottan megnyilatkozott a keleti államok csoportos csatlakozásakor, ezek már csak a feltételeket és az utasításokat kapják. Egy elemzés szerint (Boros & Bíró):„Rengeteg kritika érte az egész eurózónát és a gazdasági kormányzás irányítóit, mondván, hogy a jelenleg mûködô struktúra valójában a német gazdaságra van optimalizálva, s így elsôsorban arra épül, hogy a német gazdaság stabil növekedést produkáljon. Tény, hogy az euró stabilitása kiugróan fontos a németeknek. De fontos a franciáknak is – ha más okból is. Jelesül: Franciaországnak minden körülmények között bele kell szólnia a világpolitika alakulásába, és Európa vezetô erejeként kell megmutatkoznia. Sarkozy végül is ezt a gloire-t polírozza újra.”
Hollande elsô külföldi útja Németországba vezet. Mert Németország az elsôszámú US-szatellite. Amerika nem ok nélkül tette meg Németországot az atlanti politikája alapjává – Németország Európa legnagyobb gazdasági termelô mûhelye. Emiatt vált veszélyessé a múltban az angolszász hatalmak részére Németország, emiatt kellett két világháborút indítani ellene, majd kellett feltétel nélküli leverettetéssel olyan állapotba hozni (Marshall-terv), hogy az abszolut gazdasági–pénzügyi függésben, politikailag is véglegesen kötôdjön ahhoz a pénzvilághoz, amely Amerika gyôzelmével világrendezô szerepet kapott. A német gazdaság, szorgalom, tehetség potenciálja most már csak egy USA-irányította Európai Unióban tartható mederben. Az atlantista kötôfék esetleges elszakadtával Németország Európa vezetô hatalma lesz, elérheti azt amire törekedett a XIX. század végén
Egy dologban mindeddig megegyezett a két állam, pontosabban Merkel kancellár és Sarkozy elnök: az atlantista elkötelezettség hûséges szolgálatában. A franciákban ugyan mozgolódik a nemzeti önérzet, de a németek szolgalelkûsége szilárd. Németország amerikai katonai megszállását állandósította a NATO-tagság, és politikai megszállás állapotába rögzítette Németországot az amerikai világhatalmi politika, ezt állandósítja az atlanti szövetség alapjaira épített Európai Unió. Egy – ma még elképzelhetetlen – németországi nemzeti szuverenitás visszanyeréséért harcbaszálló mozgalomnak sokkal nehezebb kibontakozási esélye van, mint hasonló célú mozgalomnak Franciaországban. Németország olyan mértékû ideológiai és politikai ellenôrzés (mondhatni karantén) alatt áll, hogy ôrültség lenne részérôl eltérni a számára kijelölt útról. Németország csak atlantista lehet.
Franciaország viszont élô politikai mûhely, ahol semmi nem végleges. A jobboldalinak nevezett Sarkozy-irányzat a baloldali internacionalistákat szolgálta, most pedig a tetôtôl talpig szocialista Hollande felfedezte és meg is hirdette a nemzeti érdekeket. Jó kérdés, hogy mit fog, vagy mit tud abból megvalósítani. Ha sikeres, akkor békés úton olvad el a francia baloldaliság, ha csak taktikázott, a feléledett jobboldal demokratikus úton szorítja ki a baloldalt a politikai hatalomból.
Hasonlóan valószínûsít az említett elemzô páros: „Akkor fog majd kiderülni, hogy az európai integráció elmélyülésének és a szuverenitás döntô elemeinek feladását feltételezô politikai unió megteremtésének igazi kerékkötôje nem Nagy-Britannia, hanem Franciaország.”
Elsôként Magyarország nyilatkozott meg határozottan a tagállamok érdekeit összeadó európai szövetség mellett, és a tagállamokat beolvasztó, központilag irányított szuperállam ellen. A küzdelemben ma még egyenetlenek az erôviszonyok, de a változás benne érlelôdik a financiális diktatúra kudarcában.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Csapó Endre: A termőföld a nemzet erőforrása
(Megküldve az MVSZ részére 2012.05.23-án)
Országot és nemzetet az élet szükségleteit elôállító föld és azt megmûvelô nép hozott létre mindvégig a történelem folyamán, és a kettô nem élhet többé egymás nélkül. Minden civilizáció egy-egy gazdasági egységet képezô terület együttélô egyedeinek társadalmi tevékenységében jött létre.
A civilizációk összessége olyan együttes, amiben mindenegyes karakteres civilizáció eredeti sajátossága megtartása mellett tovább él. Az univerzális civilizáció veszélyes elgondolás, csak a gyengébbek folyamatos elpusztítása árán jöhet létre, és válik szegényebbé mindenegyes veszteséggel. Igazat kell adni Paul Ricoeur-nek (Történelem és igazság, 1961), aki már elég korán figyelmeztetett a globalizmus veszélyére, alább idézett mondataiban:
„Az univerzalizáció jelensége ugyan elôrelépést jelent az emberiség számára, de romboló hatást is gyakorol: nemcsak a hagyományos kultúrákra, ami önmagában még nem jelentene helyrehozhatatlan kárt, hanem arra nézve is, amit a nagy kultúrák termékeny magjának nevezhetnénk. Ez a mag képezi az alapját életünk értelmezésének, s ezt nevezem a továbbiakban az emberiség etikai és mitikus gyökerének. A konfliktus innen származik. Úgy érezhetjük, hogy az egységes világcivilizáció egyszersmind a múlt nagy civilizációit alkotó kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználódása árán valósul meg. Ez a fenyegetés, más nyugtalanító jelenségek mellett, a szemünk láttára elterjedô tömegkultúrában, az elementáris kultúra abszurd ikertestvérében ölt testet. A világ minden táján megtalálhatók ugyanazok a rossz filmek, játékautomaták, szörnyû mûanyag vagy alumínium tárgyak, megfigyelhetô a nyelv eltorzítása a propaganda és a reklámok révén. Úgy tûnik, mintha az emberiség nagy tömegei azzal, hogy en masse elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, en massemeg is rekednének egy szubkultúra szintjén. Így jutunk el azoknak a nemzeteknek az alapvetô problémájához, melyek éppen kiemelkednek az elmaradottságból. Ahhoz, hogy a modernizáció útjára lépjenek, le kell számolniuk kulturális múltjukkal, ami eddig a nemzet raison d’étre-je volt. ... Ez paradox helyzetet teremt, hiszen a múlt talajában kell gyökerezniük, ápolniuk kell a nemzeti szellemet, a gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatniuk a szellemi és kulturális függetlenség igényét. Ugyanakkor a modern civilizációban való részvételhez szükség van a tudományos, a technikai, a politikai racionalitás átvételére, és ez gyakran egész egyszerûen az egész kulturális múlt elvetését igényli. Tény, hogy nem minden kultúra tud ennek a jelenségnek ellenállni és képes feldolgozni magában a modern civilizáció által keltett megrázkódtatásokat. Itt van az ellentmondás: hogyan lehet korszerûvé válni, de ugyanakkor visszatérni az eredethez is, hogyan lehet feltámasztani a múlt szunnyadó civilizációját és egyúttal részesévé válni az egyetemes civilizációnak?”
A Kárpát-medence kedvezô földrajzi, éghajlati, termôföldi adottságaival civilizáció megteremtésére kiválóan alkalmas terület, és sajnálatos hogy a magyar államalkotást megelôzô évszázadok, évezredek ott élt civilizációiról nagyon kevés ismeretanyag maradt fenn. Ami megmaradt, azzal sem gazdálkodunk értelmesen, mert például országunk történelmét csak a honfoglalástól tanuljuk, alig kap említést mindaz ami elôtte történt. Mások ilyesmivel jobban gazdálkodnak.
Az egész alföldi és hegyláncolati geopolitikai egységet képezô területen egyedül a magyarság alkotott tartós és egységes államot. Ennek a történelmi kihívásnak a felismerése az eladdig vezérelvû nép részére nagy méretû szemléletváltozást követelt, ami Árpád, Géza és Szent István nemzedékének államalkotó zsenialitására vall. A történelem azonban nem volt kegyes ehhez az alkotáshoz. Szinte folyamatos nagyhatalmi terjeszkedésekkel kellett megküzdeni, ami minden égtáj felôl veszélyeztette a Szent Korona országát.
Úgy tanultuk, hogy Magyarországon minden hatalom forrása a Szent Korona. A hatalmat az uralkodó és a nemzet együtt gyakorolják. Ez tükrözôdik az Aranybulla ellenállási záradékában. A Szent Koronában nem a királynak van országa, népe, hanem a Nemzetnek, az országnak van királya. A magyar király hatalma nem isteni eredetû, nem korlátlan uralkodó, hiszen a nemzet választotta. Magyarországon az uralkodó házon belüli trónutódlás a nemzet akaratából valósult meg, az új királyt az országgyûlés választotta. Ebben a közhatalmi rendszerben döntô jelentôségû volt az ország földterületének tulajdonlási rendje.
A föld mindig a Szent Koronáé volt, használója a Szent Korona jóvoltából birtokolta, vér szerinti örökös hiányában a föld birtokjoga visszaszállt a Szent Koronára. Nemzetmegtartó törvényszemlélet tehát, hiszen a föld termése adja az életet, és ahogy prof. Tanka Endre (KAPU, 2012/3) kifejti immár mai alkalmazásra ajánlva: „a föld államterület, a társadalmi lét alapja, birtoklási monopóliuma miatt hatalmi–politikai–uralmi tényezô”. Az idézett meghatározás – bár tartalmilag az ezeréves magyar állam alapvetô filozófiájára utal – nagyonis jelenlegi követelést fogalmaz meg. Az ország népe bizonyára nem érzékeli, hogy ezt az ôsi közösségi tulajdonjogot vitatja el tôle el az európai uniós tagság.
Az uniós tagsággal Magyarország elvállalta az úgynevezett négy alapszabadságot: az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tôke mozgásának szabadságát. A liberalizmus materialista elmélet, ebben fogant az Európai Unió, ennek értelmében „a csatlakozó állam termôföldje nem az államhatalom területi alkotóeleme, nem a nemzeti lét és az életminôség alapfeltétele, még csak a mezôgazdaság és az élelmiszer-termelés alapvetô termelôeszközeként sem ismerhetô el — nem több és kevesebb, mint a tôke zavartalan áramlását szolgáló egyik sajátos árufajta, a piac által értékelt termelési tényezô.” (Tanka E.)
A termôföldre vonatkozó szabályozás a tôkemozgás szabadságából következik. És mivel uniós alapelvrôl van szó, a csatlakozás kötelmeként e területen is feloldandó minden értékesítési korlátozás. A probléma ezzel azonnal megmutatkozott a nyugati és az újonnan csatlakozó országok föld árai közötti méretes különbségben. Erre hivatkozva lehetett kérni az Európai Unió hozzájárulását, hogy Magyarország a csatlakozást követô hét évig fenntarthassa a külföldiek termôföld tulajdonszerzésére vonatkozó tilalmat. Az indokolásban az állt, hogy külföldiek spekulatív céllal ne tudják felvásárolni a még olcsó hazai termôföldet, hogy ez idô alatt a magyar mezôgazdasági termelôk megerôsödjenek, és olyan földpiac alakuljon ki, ahol a föld ára fokozatosan megközelíti az EU-árszintet. Ezek a remények nem váltak valóra, a hét év lejárta után még engedélyeztek három évet. Így Magyarország részére 2014 április végén megszûnik a korlátozás.
Mátyás István, a Vas Megyei Agrárkamara elnöke közölte egy évvel ezelôtt, hogy elsôsorban osztrákok, de németek, belgák is, becslése szerint, a termôföldek mintegy harminc százalékát használják, általában nagyüzemi gazdaságot vettek.
„Magyarországon a mezôgazdaságilag hasznosított terület az európai országokkal összehasonlítva rendkívül magas, 62 százalék feletti, mely megközelíti a 6 millió hektárt. A mezôgazdasági terület 78 százaléka szántó. A termôföld nagy értéket képvisel, becsült értéke a nemzeti vagyon negyedét teszi ki. Ez a kincs azonban ma rosszul hasznosul – mondja Varsányi László, a Vas Megyei Kormányhivatal Földművelésügyi Igazgatóságának igazgatóhelyettese. – A terület több mint 2,5 millió tulajdonos birtokában van, a tulajdonosok többsége bérbe adja birtokait, így az összes terület kétharmadát haszonbérlet vagy egyéb jogcímen más műveli. A jelenleg használt terület kétharmadát kitevô földbérlet tehát megkerülhetetlen és általános jelenséggé, az ágazat üzletvitelében pedig alaptényezôvé vált Magyarországon. Termôföldet művelésre vagy spekulációs céllal vásárolnak. Külföldi szemmel nézve nevetségesen alacsonyak a termôföldárak Magyarországon” – folytatta a szakember.
*
Magyarországot a természet agrárország szerepére szánja, iparosodjon bármilyen mértékben, a mezôgazdaságnak és állattenyésztésnek, erdôgazdálkodásnak, termékfeldolgozó iparnak nagy teret kell adni. A termôföld ezen felül fontos társadalom megtartó tényezô, a vidéki lét évezredes életmód, nélkülözhetetlen a magyar kultúra és nemzeti tudat megtartásához. Petrin László (körjegyzõ, Felcsút) megfogalmazásában: „a föld egyrészt államterület, az állami lét döntõ ismérve. Másodsorban a föld a társadalom szövetének, a társadalom funkcionális mûködésének az alapja, mivel az államnak a földdel való rendelkezésétõl függ a vidék és az egész társadalom életminõsége, a népesség alakulása és nem utolsó sorban a mezõgazdaságból élõk aránya és helyzete. Harmadsorban a föld szûkös közgazdasági jószág, korlátozott mértékben áll rendelkezésre, amelynek birtoklása egyben hatalmi-politikai tényezõ: akié a föld, azé az ország!”
Ebben a szemléletben kell kezelni a magyar földkérdést, és ragaszkodni kell a nemzeti érdekû állami irányításhoz. Az Európai Uniót úgy kell értelmezni és figyelmeztetni, hogy a mi szövetségünk, amely nem írhat elô olyan rendelkezést, ami nemzeti létünk ártalmára van. A liberalizmus korlátlan szabadságelve szélsôséges és ártalmas, alkalmazása elfogadhatatlan. Ezzel foglalkozik nagyon helyesen Petrin László alábbi mondataiban:
„Államterületünk tõkeként történõ jogi minõsítése felveti a közösségi jog megsértésének megalapozott aggályát. Az egyenlõ elbánás elve, az egyenlõség és az egyenjogúság iránti igény a közösségi jog szerint is alapjog, az EU jogrendjének legfõbb pillére. Az Európai Közösségek Bírósága is elismeri ezt az alapjogot. A velünk kötött csatlakozási szerzõdés viszont ezen alapjog megsértésével, valódi jogalap nélkül, hazánk földjét tõkének minõsíti azért, hogy az állam a föld szabad forgalmát ne korlátozhassa.”
Magyarországnak alapvetô érdeke ellenállni az EU káros tagsági feltételeinek, és ugyanakkor politikai mozgalmat kezdeményezni annak érdekében, hogy az Európa Tanács ne kövessen és ne követeljen szélsôséges liberalista elveket, hogy legyen pártpolitikamentes közös érdekû szerve a társországoknak. Amilyen örvendetes volt megszabadulni a szélsôséges politikai ideológia irányította Szovjetuniótól, annyira aggályos észlelni egyre-másra hasonló ideológia eluralkodását az Európai Unióban.
Nagyon nehéz helyzetben van a magyar nemzeti kormány, éppen az ország eladósodottsága miatt, hiszen éppen azt tapasztalja, hogy bármilyen nemzetérdekû lépésére azonnal beindul a szélsôséges liberalista- és a pénzügyi haramia-támadás, amivel máris igyekeznek leszerelni az ellenállás lehetôségeit. Ebben a szoros helyzetben értékeljük Budai Gyulának, a vidékfejlesztési tárca államtitkárának alábbi nyilatkozatát:
„Olyan földtörvényt kell alkotni, amely bár nem ellentétes a közösségi joggal, de el kell mennünk a legvégsôkig, hogy hazánkban minél kisebb arányban tudjanak külföldiek termôföldet vásárolni. A dán földtörvényt, amely dán nyelvismerethez is kötötte a földszerzést, fellazította az unió, így hasonló lépésre már nem lesz lehetôségünk. De feltétel lesz a középfokú agrárvégzettség. A külföldiek helyben lakásának minimumát pedig nem három évben, hanem többen kívánjuk meghatározni. Az állam elôvásárlási joga sarkalatos pontja lesz a törvénynek, így ha külföldi gazda kíván hazai termôföldet vásárolni, akkor azt az állam felvásárlással megakadályozhatja. ... Bűncselekménnyé kívánjuk nyilvánítani a zsebszerzôdést. Komoly szankciókra számíthat mindenki, aki érintett ilyen ügyletben. Így az ügyvéd és a közjegyzô is. A zsebszerzôdést ugyanis valakinek meg kellett szerkesztenie, a feleknek alá kellett írniuk, és valakinek ellen kellett jegyeznie. Egy jogállamban megengedhetetlen, hogy valaki mögöttes ügyletekkel jusson földtulajdonhoz. Soha nem fogjuk érvényesnek elismerni az ilyen szerzôdéseket. Drákói szigorra számítsanak az érintettek, nem lesz kegyelem.”
A kormány eltökélt szándéka nyilvánul meg ilyen intézkedésekben arra, hogy megvédje a magyar földet idegen felvásárlóktól, akik nem követnék a magyar termelôi rendet. Arra a kérdésre, hogy „A vidéket romboló évtizedek után hisz még abban, hogy kitörési pont lehet az agrárium? – Budai Gyula államtitkár így válaszolt: – Csak a mezôgazdaságon keresztül tudunk kilábalni a válságból, agrárország vagyunk. Az integráció és a szövetkezés támogatása kiemelt feladatunk, mert csak együtt, közös erôvel élhetjük túl a recessziót. A magányos hôsök ideje lejárt.”
Amíg a most mindent saját érdekei szerint megkövetelô unió országai békésen gyarapíthatták mezôgazdaságukat, addig Magyarország – ahol a bolsevista uralom szétverte a nagybirtokokat is meg a családi középbitokok rendjét is, majd a kisparasztoknak osztott földeket is kolhozosították – mezôgazdasága a rendszerváltoztatással újabb zilált állapotba keveredett, már ne Brüsszelbôl magyarázzák el, hogy mit tegyen a nemzeti kormány mezôgazdasága rendbetételére. Amihez mindenek elôtt a termôföld magyar tulajdonban való megtartása fô követelmény.
A Vidékfejlesztési Minisztérium elkészítette a „Nemzeti Vidékstratégia 2012 – 2020” programot, amibôl néhány megállapítást érdemes idézni:
„ Mezőgazdaságunkat csökkenő termőterület, szétesett üzemi és torz gazdálkodási szerkezet jellemzi ... rohamosan csökken a mezőgazdaság élőmunkaerő igénye, és ezzel egyidejűleg a föld, a vidék népességeltartó és népességmegtartó képessége. E folyamatban a 2004. évi EU-csatlakozás – amely alapvetően megváltoztatta a támogatások szerkezetét és piaci helyzetünket – a mezőgazdaság szereplőit és a vidék társadalmát felkészületlenül érte. Elmaradt az alkalmazkodás, nem történt meg az állam szerepének, feladatainak – az új helyzethez igazodó – újragondolása. ... A vidéki életfeltételek jelentős romlása, a negatív irányú – a vidéki közösségek gazdasági létalapját felszámoló – folyamatok gyors megállítása érdekében alapvető gazdaság- és társadalompolitikai fordulatra, nemzeti vidékstratégiára, „nép-párti” államra, és annak gyors lépéseire, közép-és hosszú távú stratégiai fejlesztési és cselekvési programra, és ebbe illeszkedő rövidtávú válságkezelő intézkedésekre van szükség. ... A falvaknak, a vidéki településeknek a mezőgazdasági termelésre alapozódott hagyományos gazdasági szerepe az utóbbi évtizedekben megrendült, és a jellemző folyamat az elvándorlás lett. A falvak fennmaradásához, fejlődéséhez, a gazdasági alapok mellett társadalmi alapokra is szükségük van, mint: jó minőségű lakó- és gazdálkodási környezetre, jól megközelíthető településekre, színvonalas intézményekre, elérhető szolgáltatásokra (nevelés, oktatás, kulturális (könyvtári), egészségügy, közigazgatás). A falvak, vidék sorsa az ott élő emberek szemléletén, tudásán is múlik, kiemelten fontos ezért az oktatás, szakképzés, szakmai tanácsadás, a korszerű gazdálkodási ismeretek terjesztése, valamint a közösségi együttműködési módszerek alkalmazása. (Dr. Fazekas Sándor vidékfejlesztési minisztermegfogalmazása)
Látku ebbôl, hogy szerteágazó feladatokat kell végrehajtani a termôföld megvédése nevében, méltán kapta a tárca a vidékfejlesztés nevet. A magyar mezôgazdaság talpraállítása a magyarság megmaradásának fontos kelléke. Az kell legyen a szerepe, hogy felvirágoztassa a vidéket, ami életlehetôséget biztosít a rajta élô magyar népnek, hogy ne kívánkozzon a fôvárosba költözni, majd onnan a nagyvilágba szétáramlani. Ilyen feladatot csak nemzeti elkötelezettségû kormányzattól várhatunk el, és olyan kormánytól, amely az Európai Unióban is képes érvényt szerezni annak az ezeréves magyar joggyakorlatnak, amelyben a magyar állam földje az ország népének a jólétét és megmaradását kell hogy szolgálja.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Csapó Endre:
Egy divatos politikai megbélyegzés
(Megjelenik a Magyar Élet 2012. június 10-i számában, Ausztrália)
Nem újkeletû, de most nagy igény van rá – a politikai lejárató iparban szükséges lett egy olyan kifejezés használatba tétele, ami alkalmas a közutálatra kiszemelt olyan politika és politikusok megbélyegzésére, akik nem minôsíthetôk kiközösítendô bûnözôként, de mint maradi, ostoba, faragatlan, mûveletlen és hasonló lealacsonyító kifejezéssel illethetôket hiteltelenné lehessen lenni a nagyközönség elôtt. A populizmusról van szó, és a populistákról.
Populáció vagyis népesség az alapszó, a populizmus ebbôl eredôen néppárti. A populista szó jobbára megbélyegzô szóként használatos. A XIX. századi magyar „népfi” afféle okoskodó, a tudatlan népbôl éppen kiemelkedett kivagyiságra utal. Kivétel is van, például Amerikában: The Progressive Populist – a newspaper that believes people are more important than corporations – reports from the heartland of America on issues of interest to workers, small-business owners and family farmers and ranchers. It serves as „The People’s Voice in a Corporate World”. Ennek már erôs politikai töltete van, de ezúttal pozitív, csakúgy mint Ronald Reagen, vagy Bill Clinton neve mellett is ilyen értelemben bukkan fel a jelzô.
A politikai populizmuson belül Margaret Canovan (Right Wings Populism is America) könyvében négy altípust különített el. 1. A tekintélyelvû nemzeti populista diktatúrát; ezt testesítette meg a Peron nevéhez fûzôdô argentin politikai berendezkedés. 2. A népszavazásra épülô populista demokráciát; ilyen a svájci berendezkedés. 3. A nacionalista–rasszista, reakciós populizmust; képviselôje a hatvanas években az amerikai George Wallace. 4. A politikus személyiségéhez kapcsolódó populizmust; ez átmetszi a hagyományos politikai választóvonalakat; voltaképpen a népre hivatkozó politikai stílust vagy retorikát jelenti. Szerinte: „Minden diktatórikus populizmusra jellemzô, hogy egy karizmatikus mozgalmi vezér a társadalom alsó, fôleg városokban élô szegény rétegeinek képviselôjeként lép fel.”
Az amerikai magyar John Lukács körültekintôbben határozza meg a populizmust: „Kétségtelen, hogy a populista politikai mozgalmak többsége veszélyes. De akad olyan is, amely a demokrácia megerôsítését célozza, nem is vezet el a többség zsarnokságához. A demokratikus populisták általában nem az alkotmányos szabadságjogokkal szemben lépnek fel, és nem forradalmi követeléseket fogalmaznak meg. Nem átfogó társadalmi, hanem csak politikai reformokat akarnak, azokat is leginkább demokratikus eszközökkel. A demokratikus populizmus a republikánus törekvéseket is szolgálhatja. Mint ahogy szolgálja is, pédául Svájcban, ahol minden fontosabb kérdésben népszavazás dönt, de a többség zsarnoksága mégsem fenyeget.”
Várady Tibor megjegyzi (Magyar Szemle): „Az utóbbi években a közbeszédben a »populizmus« kifejezés valamennyire eltávolodott a politikai tudományokban körvonalazódó jelentésterületrôl, felerôsödött a negatív kiegészítô jelentés és a velejáró leleplezést célzó elkötelezettség... Nehézségek vannak az egyre szélesedô jelentésterülettel is. Ha minden ígéret, ami széles néprétegeknek tetszik, populizmus, akkor mi nem az, akkor mi az összehasonlítási alap? Megmarad a »populizmus« szó mögött bármilyen sajátos jelentéstartalom, ha minden ígérgetést és demagógiát ezzel jelölünk? Esetleg úgy pontosíthatnánk a jelentésterületet, hogy nem minden politikus populista, aki tömegeknek tetszô ígéreteket tesz, hanem csak az, aki felelôsség nélkül tesz tömegeknek tetszô ígéreteket. Ki számít tehát ma populistának? Aki demagóg? Aki nacionalista? Aki a mai gazdasági helyzetben rövid távon javulást ígér? Aki csökkentené a menedzserfizetéseket? Aki munkahelyteremtést ígér? ... Ugyanakkor, pontosan azért, mert megrögzôdött, hogy ami populizmus, az csalárd és rossz, ma már zavarja az igazságérzetet, ha halljuk, hogy populistának neveznek valamit vagy valakit, aki számunkra nem ellenszenves. ... Így jutottunk oda, hogy ma teljesen képlékennyé vált a jelentéstartalom, és a szó használata ma inkább a megbélyegzés igyekezetét láttatja, mint a megbélyegzendô problémát.”
Magyarországot és a magyar kormányt – továbbá fôként Orbán Viktort – naponta támadják nyugatról és országon belültôl. A támadások heve és gyakorisága arra utal, hogy a támadók türelmetlenek és ellenségesek, egyik-másik utal arra is, hogy a magyar miniszterelnök távozását, eltávolítását akarják elérni.
„A Fidesz által meghirdetett konszolidáció nem más, mint egy újabb populista irányváltás, amely sikeresen fordította át az egyre nyilvánvalóbb kormányzati kudarcot a külvilág és a »ballibek« elleni gyûlöletbe.” Így szól a Heti Világgazdaság internet kiadványának április 29-i közzétételében M. Kovács Tibor nevû munkatárs. Azt mondja, hogy ez sokba kerül az országnak: „Az ár, amelyet ezért Magyarországnak fizetni kell, hatalmas. A populizmus olyan mélyre ássa a politikai oldalak között az árkot, mintha több országban élnénk. A versenyellenesség, az állam gazdasági szerepének növelése, az oligarchia erôsödése, a képességek és vállalkozások politikai alapú diszkriminációja, gyengíti a reálgazdaságot, a verseny-képességet és a teljesítményt.” Azt sugallja, hogy a populizmus a vérében van magyaroknak: „Igaz ugyan, hogy az EU-n belül nem teljesedhet ki a populista rendszer, és ez védi némileg a gazdaságot is. Ám valódi változást még az sem hozna, ha Orbán Viktor valamiért hirtelen megbukna. Hívei akkor sem politikáját, hanem a nyugati összeesküvôket okolnák. Egy kormányváltással, de még egy rendszerváltással sem tûnne el ez a kultúra, így garantált, hogy az országot egy fordulat esetén se lehessen normálisan kormányozni. A polgári és populista kultúra állandó harca miatt a vergôdés az ilyen országok lényegévé válik.”
A populizmus-szakértô csalódott lehet, hogy Orbán Viktor még nem bukott meg, pedig nagyon remélte, hogy nyugatról leváltják. Múlt év december 20-án M. Kovács, írásának már a címében is ebben reménykedett:
„Megbuktatja-e Orbánt az IMF–EU páros?”
„Olyan mértékben csökkent az országgal szembeni és az országon belüli bizalom, hogy az okozott kárt még a fegyelmezett költségvetési politika sem képes ellensúlyozni. A teljes »cselekvôképesség« megvalósítása, a társadalom és gazdaság »forradalmi« átalakítása, a vélt magyar érdekek harcos védelme rengeteget ártott. A jogbizonytalanság, a multikkal szembeni diszkriminatív intézkedések, a különadók irreális mértéke, az államosítások, a kiszámíthatatlanság és a rögtönzések, a kapkodás, az állandó erôfitogtatás elriasztotta a külföldi befektetôket, megijesztette a magyar vállalkozásokat, leállította a mûködô tôke beáramlást, a hitelezést, és így durván a régió átlaga alá rántotta a gazdasági növekedést.”
A külföldi befektetôket valójában egy másik politikai lépés ijesztette el: az amerikai hitelminôsítôk rossz osztályzata. De olvassuk csak tovább:
„Az IMF delegáció nem kérheti az Orbán kormánytól, amit szokott, hanem a politika alapjait érintô kérésekkel kell elôállnia. Hogy ezt a lehetôséget komolyan kell venni, arra a delegáció hazarendelése világított rá. Úgy néz ki, az EU és az USA elszánta magát, hogy az IMF-en keresztül politikai nyomást gyakoroljon Magyarországra. Ezt a tárgyalódelegáció hazarendelését követô nyilatkozatok egyértelmûvé teszik.”
Világosan látszik, hogy a Magyaror-szágot ért pénzügyi támadásnak nem gazdasági háttere van, hanem politi-kai, ezért az ellene indított támadások is politikai téren folynak.
Thomas Melia, akinek papíron semmi köze az IMF-hez, sôt a gazdaságpolitikához sem (az EU-hoz meg pláne nem), egyértelmûen fogalmaz a Heti Világgazdaságnak adott interjúban a Magyar Nemzeti Bank-törvénytervezet kapcsán: „Ez a terv sajnálatosan csak gyarapítja azon kormányzati intézkedések sorát, amelyek miatt már korábban kifejeztük aggodalmunkat. Meglátásunk szerint egymást követôen több olyan jogszabályt léptettek életbe az ön országában, amelyekkel gyakorlatilag mintegy eliminálni akarják a kormányzati hatalommal szembeni fékeket és ellensúlyokat. Az utóbbi idôk sarkalatos törvényei nemcsak bennünket, hanem a legfôbb európai szövetségeseinket is riadóztatták.”
Amerika és szövetségesei azért riadóztak, hogy mert a polgári kormány egyedül kormányoz, kihagyják galádul a liberalista ellenzéket a döntéshozatalokból. Baloldali kormányzás idején nincs riadózás.
„Az, hogy egy magasrangú amerikai kormánytisztviselô így nyilatkozik a delegáció hazautazásának kérdésében, világossá teszi, hogy az USA magányos harca véget ért, ezentúl az EU-val egyeztetett álláspontjával állunk szemben. Az elmúlt napokban a nyugati sajtóban több mértékadó vélemény is megjelent, amelyik éppen ezt sürgette. Így Charles Gati, és fôleg Krugman Nobel-díjas közgazdász, vagy ezzel egy idôben a Die Zeit, amelyik terjedelmes írásban javasolta a most megvalósulni látszó taktikát Magyarországgal kapcsolatban. Vagyis, minden politikai intézkedést gazdaságiként kell kezelni, mert az EU-nak ezen a területen vannak a legnagyobb jogi lehetôségei. Még a médiatörvény kapcsán is azt ajánlják, hogy azt a nyugati médiavállalkozások befektetéseinek korlátozása miatt kell támadni, mert így van lehetôség a megváltoztatására.”
Thomas Melia az erô talajáról fogalmaz: „Elég erôs az Európai Unió bírósága ahhoz, hogy a szabadpiacot és az alapjogokat biztosítsa.”
Az hogy Magyarországot eladósították még a Kádár-korszakban, és hogy végbevitték a rendszerváltoztatást és a privatizációnak nevezett országvagyon széthordást, a mûveletnek csak egyik fele. A másik mûvelet – és itt nemcsak Magyarországról van szó, hanem egész Európáról (mint korábban Dél-Amerikáról) – az eladósítással és az állami vagyonok széthordásával kiszolgáltatott állapotba szorított országok, népek teljes gazdasági és politikai irányítás alá vetése. A maga részérôl Magyarország ebbôl igyekszik kiszabadulni. Emiatt van a felháborodás, ez idézi elô a folyamatos támadást.
Olli Rehn (az Európa Tanács alelnöke) a Népszabadság információi szerint legutóbb azt találta mondani, hogy hazánknak orvosolnia kell az Egyesült Államok, az Európai Bizottság és az Európai Parlament által is jelzett szélesebb demokratikus aggodalmakat, és hogy a „politikai kultúra javítását is elvárják” tôlünk.
Az a politikai kultúra, amihez két évvel ezelôtt a magyar választók kétharmados felhatalmazást adtak a nemzeti érdekeket felvállaló Fidesz és kereszténydemokrata politikai mozgalomnak, nem hirtelen ötlete, nem is kisiklása a „szélesebb demokráciának”, hanem húszéves politikai tapasztalat érlelménye. Ma még csak kormányprogram, de tudható, hogy ez a nemzeti megmaradás megtalált útja, amelyrôl nem szabad letérni. Ennek a meggyôzôdésnek a birtokában azt kell megvizsgálni, hogy oly heves és dühödt ellenzôi honn és külhonn hova tévelyegnek az általuk hirdetett szabadság és demokrácia valóságos talajáról. Miért mondják, hogy nekünk kell helyreigazítani politikai kultúránkat, amikor lenyúzott bôrünkön érezzük az önvédelem követendô törvényeit.
A nyugati országok polgárai nem nélkülöznek, nem is érdekli ôket a politika, nem látják, hogy nem értük, hanem ellenük dolgozik az a politika, amit tengeren túlról dirigálnak ismeretlen hatalmasságok. Az európai baloldalt elvitte az internacionalizmus vonata ismeretlen állomásokra. Errôl tanúskodik Alain de Benoist francia filozófus a Heti Válasznak adott interjújában az alábbi mondatokkal:
„A baloldal és a szélsôbaloldal elfelejtette történelmi gyökereit, küldetését, és így Európa minden országában tökéletesen elszakadt a néptôl, a nép valódi problémáitól. A szociáldemokraták teljesen elárulták baloldaliságukat, és gyakorlatilag a globális kapitalizmus hívei lettek maguk is. A szélsôbaloldal pedig megelégedik azzal, hogy a társadalom periférikus csoportjaival, a bevándorlókkal, az illegális menekültekkel, a homoszexuálisokkal, a drogosokkal foglalkozzanak, pedig ezen témák és kisebbségek irányába a nép többsége eleve érdektelen vagy ellenséges. A baloldal még mindig nem látja be, hogy a túlzott bevándorlás okozta társadalmi problémák elsô számú vesztese maga a munkásosztály. A munkásosztály észrevette tehát, hogy a szélsôbaloldal valójában a bevándorlókkal egy új proletariátust akar képezni, s azzal cserélné le a nemzeti munkásosztályokat. A szélsôbaloldal tehát már nem az alsóbb osztályok érdekeit képviseli, hanem a bevándorlókét és az egyéb marginális csoportokét. Éppen ezért a baloldal és a szélsôbaloldal számos egykori szavazója a Nemzeti Frontot választja, mert Marine Le Pen pártja lett a valódi munkáspárt. A munkásság 35 százaléka ôrá szavazott, a baloldal jelöltjei jóval elmaradnak ettôl az aránytól.”
Arra a kérdésre, hogy követi-e a magyar fejleményeket, így válaszolt: „ Igen, nagyon nagy érdeklôdéssel figyelem Magyarország vitáját az európai intézményekkel. Nem tudom, Orbán úrnak megvannak-e az eszközei, hogy harcában kitartson, de már az nagy szó, hogy egyáltalán a célt megfogalmazta. Látom azt is, amint Európa keresztény gyökereit próbálja védelmezni.”
Emlékezzünk, a nevezetes januári Európai Parlamenti gyûlésen Orbán Viktor idézte Robert Schuman francia kereszténydemokrata politikust, aki szerint „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Majd intette támadóit – Európát a kultúrája teszi európaivá. A vitában sokszor nem konkrét tényeket, hanem dühöt és alaptalan vádakat kapott, ezek pedig nem méltóak Európához, mert a pártpolitikai düh vezérli ezeket.„Magyarország a szabadságharcosok földje volt, és az is marad. Kérem jöjjenek Magyarországra, ismerjék meg a magyar népet!”
Guy Verhofstadt, az Európai Liberálisok frakcióvezetôje Orbán egy korábbi kijelentésére reagálva azt mondta, nem hiszi, hogy liberálisnak lenni betegség. „Maga is az volt, mielôtt még nacionalista lett volna.”
Megint értelmezéstani zavar van. Liberálisnak lenni erény, ellenben apolitikai liberalista egy türelmetlen és szélsôséges nemzetközi ideológia híve. A nacionalista szó alkalmazást kap egyaránt a soviniszta és a nemzeti kifejezésre. Számunkra most fontosabb kérdés, hogy milyen változáson ment át az Európai Unió az alapító atyák idejétôl mostanáig, miként távolodott el attól a képtôl és a hangoztatott elvektôl, amit felmutatott a közelmúltig, aminek alapján nyolc évvel ezelôtt Magyarország népe megszavazta a tagságot egy szebb jövô reményében. Egy hvg.hu írásból (Martin József: Hogyan lett Európa az Orbán-kormány fô mumusa?) megismerjük, hogy a baloldaliak miként értelmezik a nagy alapítók uniós elgondolásait:
„Robert Schuman egykori francia kormányfô és külügyminiszter úgy látta, hogy a nemzetek közötti szolidaritás, a nacionalizmusok régesrégi alapzatára egy új emeletet kell felhúzni: a nemzetekfelettiség nemzeti alapokon nyugszik majd. Nincs szó tehát a dicsô múlt semmiféle megtagadásáról, sokkal inkább a nemzetek életerejének új kibontakoztatásáról, éppen annak révén, hogy azt a nemzetek feletti közösség szolgálatába állítják. Vagyis Robert Schuman, »ez a szerény, tartózkodó és jóságos ember, akit az Istenbe vetett mélységes hite inspirált« (utóbb, 1986-ban, a francia nemzetgyûlés elôtt Mitterrand szocialista államfô jellemezte így születésének századik évfordulóján az integráció alapítóját) a nemzeti jelleget és a nemzetekfelettiséget összekapcsolta, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Ennek alapján húzták föl az újkori integráció elsô, »kettôs« szerkezetû építményét, az Európai Szén- és Acél-közösséget, a Montánuniót, melyben helye volt a nemzeti gondolatnak – ezt a tagállamok képviselték –, és aszupranacionalizmusnak ismert hat ország szénbányászatának és acélgyártásának egyesítését, a közös érdekek képviseletének tekintetében, a Fôhatóságra bízták. Ebbôl a nem is olyan kicsi magból – az ötvenes évek legelején, az energiavilágnak ezek voltak a meghatározó ágazatai – csírázott ki a Közös Piac, illetve a mai Európai Unió szervezeti rendszere, meghagyva és megerôsítve a nemzeti és szupranacionális jelleg egyidejû, egymással párhuzamos létezését. Az integrációs rendszer e kettôssége, ennek dinamikája, az ebbôl fakadó viták, olykor súlyos, sôt »történelmi« konfliktusok hullámzása végigvonul az integráció több mint hat évtizedes történetén.”...
„A mélyen hívô Schuman nagyot nézne, ha ilyen interpretációra bukkanna, hiszen már idézett munkájában úgy vélekedett: »A demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét. Azon a napon született, amikor az ember küldetésévé vált, hogy mulandó élete során az egyéni szabadság, mindenki jogának tiszteletben tartása és a testvéri szeretet gyakorlása révén kivívja az emberi személyiség méltóságát. Soha Krisztus elôtt nem fogalmazódtak meg hasonló gondolatok.« Európa egyik legnagyobb nemzetének a fiaként azt is megragadta az integ-rációban, ami a legkisebbeket mindenkor vonzotta a múltban Luxemburgtól Litvániáig, és vonzani fogja a jövôben is, lásd a belépni szándékozó balkáni államokat: a nemzetek feletti szervezetek – ahogyan Schuman írta – tágabb cselekvési teret nyitnak a nemzeti jelleg számára, anélkül, hogy azt korlátoznák vagy magukba olvasztanák. Ez természetesen ránk is vonatkozik, ezért van jó helyen, sôt a lehetséges legjobb helyen – társadalmunk népszavazással is megerôsített döntése értelmében – Magyarország. Orbánnak abban igaza van, hogy otthon érezhetjük magunkat, s abban is, hogy az »unió sosincs kész, folyamatosan alakul«. Schuman ezt is megjósolta, tudta, hogy nem konfliktusok nélkül és nem egy csapásra valósul meg Európa, amelynek »lelke az egymástól eltérô minôségek és törekvések sokféleségébôl formálódik«. Ha ebbôl indulunk ki – és mi másból lehetne –, akkor nem érdemes, sôt nem szabad a nemzeti jelleget kijátszani az ördögtôl valónak feltüntetettszupranacionalizmussal szemben.”
Itt csúsztat a HVG-cikk szerzôje Martin József. Mindaz amit elmond, Orbánt és a magyar álláspontot igazolja, de alig észrevehetôen belelopja aszuprenacionalista szót, mintha azt az alapítók alkalmazták volna. Nem azzal van baj, hogy Európa nemzetei, államai összefogásához kell egy ernyôszervezet, ebben mindenki egyetért. Ha ezt nevezzük szupranacionalizmusnak, akkor minden rendben van, de ha az unió egy politikai szélsôség filozófiáját követi, ami elveti a nemzetet, mint a társadalom természetes rendjét, és elveti a nemzet állama létjogosultságát és szabad részekkénti megjelenítését egy homogén blokkban, akkor az ilyen unió megtagadja alapítóinak szándékát, és becsapta a tagságra felhívott és önként belépett népeket és államokat.
Nem politikailag – ideológiák egyikébe kényszerítve – kell homogénná tenni Európát, hanem a tagállamokat gazdaságilag egymást kiegészítô és összegezô termelési és értékesítési rendszerbe szervezni, hogy a nemzetek, államok együttesen boldoguljanak és gyarapodjanak.
A hvg.hu cikkében nem az idézett Robert Schuman használta a szupranacionális kifejezést, hanem a cikk szerzôje így: „...megerôsítve a nemzeti és szupranacionális jelleg egyidejû, egymással párhuzamos létezését...”
Megint egy szóértelmezési probléma: mi az értelme, tartalma ennek a szónak, mit mond vele nekünk a szerzô? Aki ugyancsak ismeri a Magyarország elleni uniós és általános baloldali politikai támadásokat. Azt akarja velünk magyarokkal elhitetni, hogy az alapító atyák akarata szerint jött létre a mai Európai Unió, hogy az olyan mint amit az alapítók akkor akartak.
Hét évvel ezelôtt Lóránt Károly foglalkozott ennek a rusnya szónak az értelmével. (Magyar Nemzet 2005. május 28.):
„Brüsszel fôterén van egy kicsi, ám drága étterem, amelynek titkolt nevezetessége, hogy annak idején Marx Károly itt írta a Kommunista kiáltványt. Most, Brüsszelbôl kiindulva megint kísértet járja be Európát, ezúttal nem a kommunizmus, a nemzetköziség, hanem aszupranacionalizmus, a nemzetek felettiség kísértete. A szupranacionalizmus hívei legalább olyan megszállottak, mint Marx követôi voltak. Margot Wallström, az Európai Bizottság kommunikációért felelôs biztosa például épp a minap jelentette ki, hogy aki a szupranacionalizmust megvalósító európai alkotmány ellen szavaz, az tulajdonképpen fasiszta. ... Wallströmnek a magyar politikai gyakorlatból is is-merôs érvelésére Daniel Hannan brit európai parlamenti képviselô a következôket válaszolta: »A modern kor legpusztítóbb háborúit nem a nemzeti rivalizálás, hanem olyan transznacionális ideológiák okozták, mint a jakubinizmus, a fasizmus, a kommunizmus és az iszlám fundamentalizmus. A nemzetállamok sokszor éppen a totalitárius diktatúrákkal szembeni ellenállás központjai voltak, pontosan azért, mert a nemzetállam az az egység, amelyben a képviseleti kormányzás a leginkább mûködik. A szupranacionalizmus, amelyet Wall-ström javasol, sohasem létezett együtt a demokráciával.”
A szupranacionalizmus tehát ugyanaz mint az internacionalizmus, az pedig a kommunizmusnak és a libaralizmusnak közös programja a nemzetek és a nemzetállamok megszüntetésére. A jelek szerint az Európai Unió mai vezetôi ezt a programot erôltetik. Ezzel a programmal ütközik most Magyarország, aránytalan erôviszokokkal küzdve.
/Forrás: a szerző 2012.05.24-i levelei/*B.Kiss-Tóth László
Csapó Endre:
Párizs balra lépett, jobbra tart (Megjelent a Magyar Élet 2012. május 17-i számában, Ausztrália)
Május 6-án lezajlott francia elnökválasztás második forduljátNicolas Sarkozy elvesztette Francois Hollande-dal szemben. A szocialista politikusra a választópolgárok mintegy 52 százaléka, Sarkozyre pedig hozzávetôlegesen 48 százaléka szavazott. Az elnökválasztás az ország két legerôsebb politikai szervezetének a jelöltjei között döntött.
A vesztes a centrista Union pour un Mouvement Populaire(UMP) pártkoalíció négy párt kormányalkotó szövetsége: Gaullista Konzervatívok (RPR), Kozervatív–liberális demokraták (DL), Centrist Unio a Francia Demokráciáért,amelyben a populista kereszténydemokraták és radikális szociálliberálisok vannak együtt (UDF).
A gyôztes egymagában a Szocialista Párt. Baloldali gyôzelem – hirdetik a magukat ugyancsak baloldalinak hirdetôk Hunniában. Látni fogjuk, hogy ez csak látszat.
A franciák 1958 óta kilencedik alkalommal választották meg közvetlen szavazással a köztársasági elnököt, akinek mandátumát 2000-ben népszavazással hétrôl öt évre csökkentették. Nicolas Sarkozy 1981 óta az elsô francia elnök, akit nem választottak újra,
Francois Hollande a három hónappal ezelôtti elsô választási nagygyûlésén érdekes dolgokat mondott: „A köztársasági elnökség nem azt jelenti, hogy egyetlen ember irányít, hogy egyetlen gondolkodás érvényesül, hogy egyetlen párt klánná válhat. ... Egy államfônek el kell fogadnia a hatalommegosztást a legmagasabb tisztségek között. ... Garantálnia kell az igazságszolgáltatás függetlenségét azzal, hogy a hatalom kizárja annak a lehetôségét, hogy egyes ügyekbe beleszólhasson, megôrizve a sajtószabadságot, tiszteletben tartva a forrásvédelmet. ... Egy államfô nem nevezheti ki a közszolgálati tv-csatornák és rádiók vezetôit, és fel kell lépnie a korrupció ellen.”Ugye, milyen ismerôs szólamok?
És ami a legérdekesebb: A szocialista jelölt az ország legfôbb ellenfelének a pénzügyi világot tekinti, amely „soha nem lesz jelölt, soha nem fogják megválasztani, és mégis jelenleg az kormányoz”. Megválasztása esetén olyan banki törvényt fog kezdeményezni, ami kötelezi a pénzintézeteket a spekulációs tevékenységek és a hitelezés szétválasztására. Szót emelt egy európai szintû, közpénzbôl fizetett hitelminôsítô intézet létrehozásáért és a pénzügyi tranzakciók megadóztatásáért.
Fél évszázaddal a francia–német megbékélés után Hollande egy új francia–német szerzôdés kidolgozására is ígértet tett 2013 januárjára: „Új ciklust kell nyitni Európában, a gazdasági, az ipari és az energetikai együttmûködésrôl a két ország között. A lendület hiányzik Európából. Ezért német barátainknak egy új, az igazságon alapuló viszonyt fogok ajánlani. Nekik a szolidaritásról kell tanúbizonyságot tenniük. Németország nem tud erôs maradni egy gyenge Európában. Nem lesz gazdag egy elszegényedô Európában” – mondta Hollande.
Ha megkockáztatunk egy összehasonlítást a francia és a magyar pártrendszer között, nagyon laza valószerûséggel mondhatjuk, hogy a most kormányzó UMP megfelel a magyarországi SZDSZ-nek, az SP az MSZP-nek, és a La Pen féle Nemzeti Front a Jobbiknak. Nincs nemzeti középpárt, mint nálunk a Fidesz. De van itt egy óriási különbség: a francia szabaddemokraták és szocialisták jó franciák, szeretik a hazájukat, és harcolnak érdekeiért. Ott is dívik a baloldal–jobboldal elnevezés, baloldaliak természetesen a szocialisták, kommunisák, és jobboldaliak a ma még uralkodó UMP, a – szabad fordításban – Népi Mozgalom Szövetség. Ez alakította a jelenlegi kormányt, amely az atlantista szövetség révén Amerika-párti, vagy pontosabban nemzetközi elkötelezettségû, és ennek nyomán támogatója az Európai Unió jelenlegi internacionalista politikájának, a központi irányítású federációs igazgatásnak. Az igazi vízválasztó immár nem a hagyományos bal- vagy jobboldali politizálás, hanem az uniós diktátumot elfogadók és a nemzeti szuverenitáshoz ragaszkodók álláspontja között húzódik.
Még januárból való újságcikkbôl idézzük az alábbiakat:
„Amíg szombaton százezrek vonultak az utcára Magyarországon, hogy demonstrációjukkal a kormányt támogassák, vasárnap Franciaországban több tízezres tömeg gyûlt össze a szocialista elnökjelölt, François Hollande hívására. E sorok írója – a kezdeti meglepettségbôl felocsúdva – ekkor nekilátott a több mint másfél órás beszéd alapos elemzésének. Vajon ugyanaz az érvelés következik, mint amit a magyarországi baloldaltól is megszokhattunk? A szónoklat magyar fül számára több meglepetést is tartalmazott. Elôször is, míg Magyarországon keveset hallani a baloldalt a nemzetrôl beszélni, Franciaországban az ország nagyságát, a nemzeti büszkeséget nem csak a jobboldal hirdeti. A szónoklat elsô perceiben legalább húszszor hangzott el a »Franciaország« szó. A baloldalnak a francia nemzet iránt érzett elkötelezettsége és csodálata már a legelején mindenki számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen. Eztán jöhetett csak a baloldali vívmányok széles lajstroma, majd igazságosabb adórendszert, s az országban élô külföldiek jogainak kiterjesztését követelte, beleértve a helyi választójog megadását is. Végül volt a beszédben egy rendkívüli blokk, amely a magyar szemlélôdôben azt az érzetet kelthette, hogy a francia szocialista párt több ponton egyetérthet a Fidesz–KDNP frakcióval. »Az én igazi ellenfelemnek nincs neve, nincs arca, nincs pártja. Az én ellenfelem a pénzügyi világ« – ennek hallatán még a higgadtabb résztvevôk is felszisszenhettek. »A válság idején a bankokat az államok mentették meg, s most ezek a bankok megeszik a kezet, amely etette ôket« – fogalmazott Hollande. Az államnak szerinte erôteljesebben bele kellene szólnia a pénzügyi világ játékszabályaiba, állampolgárainak védelmében.”
Ezen kívül kiemelte: az „AAA” besorolását nemrégiben elvesztô Franciaország a spekuláció és az illegitim hitelminôsítôk áldozata, ezért mielôbb létre kell hozni egy európai hitelminôsítô központot. A változást hirdetô szocialista François Hollande, csakúgy, mint a hónapokon keresztül demonstráló spanyolok, vagy a legutóbb Washingtonban tüntetô amerikaiak, a nagytôke és a fékevesztett, szabályozatlan piaci globalizáció ellen emelte fel hangját.
Érdemes visszatekinteni a francia elnökválasztás elsô fordulójára, amikor minden jelölt indult a két legmagasabb eredményért. Hollande már az elsô, április 22-i fordulóból is gyôztesen került ki, aki ekkor a szavazatok 28,6 százalékával büszkélkedhetett, míg Sarkozy 27,2 százalékos eredményt ért el. A legnagyobb meglepetést ekkor azonban a szélsôjobboldali Marine Le Pen okozta, akire a választók csaknem 18 százaléka szavazott. Ez a Nemzeti Front (FN) számára kiemelkedôen magas eredmény a júniusi nemzetgyûlési választásokon is elônyös pozícióhoz juttathatja a francia szélsôjobboldalt.
A francia elnökválasztásokat sokan egyszerûen egy Sarkozy-ellenes referendumként fogták fel. A jelenlegi elnök 2007-es beiktatása óta rengeteget vesztett népszerûségébôl, kormányzási stílusa, illetve a gazdasági problémák miatt kiábrándultak belôle a franciák. A választások kimenetelét Európa-szerte szoros figyelemmel kísérték a vezetô politikusok, hiszen a válságsújtotta Európai Unió szempontjából sem mindegy, hogy ki fogja vezetni a kontinens második legfontosabb gazdaságát – írja a France 24 címû hírportál. Vereségével Sarkozy a tizenegyedik olyan államférfi Európában, akit elsöpör az euróválság, illetve a megszorító intézkedések miatti elégedetlenség. Franciaország jelenleg egyre rosszabbodó gazdasági helyzettel kénytelen szembenézni: magas költségvetési hiány és államadósság, illetve növekvô munkanélküliség jellemzi. Kérdéses, hogy gyôzelme után Hollande mennyire lesz képes visszájára fordítani a negatív tendenciákat, illetve hogy az EU motorjaként aposztrofált német–francia tandem mûködésére milyen hatással lesz az elnökváltás.
Az elnökválasztási kampány lezárultát követôen hamarosan újabb kampányra kerül sor; június 10-én és 17-én nemzetgyûlési választásokat is tartanak Franciaországban. Felmérések szerint azon a szocialisták, a szélsôbaloldal és a Zöldek együttesen a szavazatok 44–45 százalékára, a jobbközép tábor 31–32 százalékra, míg a szélsôjobboldali Nemzeti Front 15–18 százalékra számíthat. A szenátusban tavaly ôsz óta már a baloldal alkotja a többséget. Gérard Grunberg politológus szerint „az egyértelmû gyôzelemmel” megnyílt az út ahhoz, hogy a június 10–17-i nemzetgyûlési választásokon a baloldal elsöprô gyôzelmet szerezzen a parlament alsóházában is. A Nemzeti Front elôretörése azonban külön figyelmet érdemel.
A Nemzeti Front 1973-ban alakult meg „Front national pour l’unité francaise (Nemzeti front a francia egységért)”néven. Az akkor randallírozó anarchisták, eurokommunisták miatti társadalmi igényként jött létre nemzeti érdekek védelmére. Sok támadás érte, de folyamatosan benne volt a francia belpolitikában, ellensúlyozva a baloldal nemzetellenes politikáját. Alapítója és évtizedeken át vezetôje Jean-Marie Le Pen a közelmúltban meghalt, de leánya Marine Le Penátvette a párt vezetését, és sikeresen viszi tovább. Nem foglalkozik már a zsidók dolgaival, de annál inkább a bevándorlási politikával és az iszlám társadalmi feszültségekkel, ami népszerûségét rendkívül mértékben megnövelte. Felmérések szerint nemcsak a saját pártja hívei, de a kormányzó UMP legalább fele támogatna egy UMP–FM választási szövetséget.
A budapesti Társadalmi Forradalom nevû Anarcho-kommunista portál írja: „Az európai szélsôjobboldalon az apák tradícionális antiszemitizmusa, rasszizmusa lassan átadja a helyét a fiúk és lányok iszlamofóbiájának, amely már nem egyedül a szélsôjobb megkülönböztetô jegye. És persze a mérsékelt jobboldal kirohanásai a franciaországi iszlám jelenlét ellen lényegében elfogadhatóvá, legitimmé teszik az FN gondolkodásmódját, hiszen maga a jobboldal sem igen gondol mást. ... Minden mostani körülmény arra látszik utalni, hogy a megállíthatatlan európai jobbratolódás (a szociális feszültségek etnikai mezbe öltöztetése, azaz a fasizálódás egyre nyilvánvalóbb jeleivel) folytatódni fog. Semmi sem indokolja, hogy optimisták legyünk: a szolidaritás, az egyenlôség, a szabadság hívei számára sötét idôk jönnek. ... Amit ellenben az Európai Unió mostani politikájáról mond az FN, az túl azon, hogy alapvetôen igaz, bármelyik baloldali párt is mondhatná: »Az EU, a szabadkereskedelmet és a gazdasági liberalizmust védelmezve, az országra rákényszeríti az államigazgatás és a szociális szolgáltatások visszanyesését minden területen, a postától a bíróságokon, az óvodákon, a kisiskolákon át a kórházakig.«”.
Tehát az elnökválasztással most valamilyen nagy változás indult meg, ami a júniusi képviselôválasztásokkal drámai fordulatba juthat.
Az UMP szétesik, darabjai (választói) jó részét a Nemzeti Front veszi fel, ami által bekerül a parlamentbe harmadik erôként.
„Nehéz megszabadulni attól az érzéstôl, hogy José Manuel Barrosónak már nincs energiája Orbán Viktorra. Érthetô. A 2008-ban megkezdôdött gazdasági válság súlyos helyzetbe hozta az Európai Uniót. Elsô körben a bankok kerültek válságba, aztán az államok, most pedig jön a politikai válság. 2008 óta az eurózónában megbukott az ír, a portugál és a spanyol kormány, most alighanem bukik a francia is.” – írja Szlankó Bálint (Komment hu) –, és ilyen kitételt is használ: „Direkt támadás ez az integráció (és a nyitott piacok) egész ethosza ellen. A válság miatt Hollandiában is megerôsödnek az EU-ellenes erôk. Ez fontos. ... A gazdasági válságot így követi politikai válság, amely az EU-ellenes, globalizációellenes, piacellenes (és végeredményben józanságellenes) hangok megerôsödését hozza, nemcsak a szélsôségek pártok közt, de a centrumban is. Ez mind-mind az integráció vívmányait és intézményeit fenyegeti. Már egy ideje látni, hogy az Európai Bizottság meggyengült a tagállami kormányok javára. Az euróválságot szinte teljes egészében a kormányfôk kezelték. De ez csak a kezdet. Nem csak a franciák támadják Schengent, a költségvetési paktumot, az EKB-t, az EU más vívmányait. Ha a centrum gyenge, mindenki szétszalad, saját pecsenyéjét sütögeti mindenki más (és végeredményben persze saját maga) rovására.” Ilyen nagy a bánat a baloldalon.
Tamás Gáspár Miklós sem maradhat ki az okosat mondók körébôl: „Reméljük, Hollande tartja a szavát, és fölmondja a fiskális paktumot, véget vet a megszorításoknak, megadóztatja a hipergazdagokat, szélesíti a dolgozók jogait, nem növeli a munkaidôt és a nyugdíjkorhatárt, és szembeszáll az Európai Központi Bankkal. És kupán vágja a szegények és az arabok–feketék ellen uszítókat, az iszlamofób ôrülteket. TGM”
*
Hollande gyôzelmét valószínûleg némi aggodalommal veszik tudomásul Németországban. Berlin egyik zászlóvivôje annak az eurózónára fiskális szigort kényszerítô paktumnak, amelyet Hollande a gazdaságélénkítés jegyében a maga részérôl módosítani akar.
Hollande már korábban jelezte, hogy elsô útja Berlinbe vezet, annak érdekében, hogy meggyôzze a német kancellárt a márciusban elfogadott európai stabilitási paktum módosításáról. Erre a várhatóan legkésôbb május 15-én tartandó elnöki beiktatás után kerülhet sor. A szocialista politikus a fiskális paktumot kiegészítené egy, a gazdasági növekedést elôsegítô passzussal. A német kormány „szoros együttmûködést” ígért az új francia elnöknek.
Westerwelle német külügyminiszter szerint Németország és Franciaország együtt fog dolgozni az adósságválság leküzdése érdekében. Az Európai Unió által már elôkészített stabilitási paktumot most, a nagyobb versenyképesség érdekében, egy növekedési paktummal kívánják kiegészíteni. Westerwelle ezzel a kijelentésével – elemzôk szerint – Hollande álláspontjához közeledett. A francia reformbaloldalt képviselô Hollande ugyanis a választási kampányban többször is kijelentette, hogy megválasztása esetén újra akarja tárgyalni a márciusban elfogadott európai stabilitási paktumot, és azt egy, a gazdasági növekedést elôsegítô passzussal kívánja kiegészíteni. Ezt a vitát valószínûleg simán megoldják, de mögötte egy sokkal lényegesebb kérdés tolult most elôtérbe:
Az Európai Unió kezdettôl fogva a mai napig két állam egyetértô együttmûködésén alapult. Ebben a kettôsségben Franciaország a másodhegedûs. Ez megfelel a gazdasági erôviszonyoknak. A most folyó francia belpolitikai változások megingatni látszanak az eddigi példás együttmûködést. Az Európát is súlyosan érintô gazdasági válság kezelése módozatainak során elôtérbe került az a soha nem tisztázott szerkezeti kérdés, hogy mi is az unió? Nemzeti államok gazdasági együttese vagy Európai Egyesült államok à la USA. Ez a dilemma jött felszínre eddigi eltakartságából a francia elnökválasztás alkalmával.
Az unió két vezetô állama egyetértésben építette a központi hatalmat, ami fokozottan megnyilatkozott a keleti államok csoportos csatlakozásakor, ezek már csak a feltételeket és az utasításokat kapják. Egy elemzés szerint (Boros & Bíró):„Rengeteg kritika érte az egész eurózónát és a gazdasági kormányzás irányítóit, mondván, hogy a jelenleg mûködô struktúra valójában a német gazdaságra van optimalizálva, s így elsôsorban arra épül, hogy a német gazdaság stabil növekedést produkáljon. Tény, hogy az euró stabilitása kiugróan fontos a németeknek. De fontos a franciáknak is – ha más okból is. Jelesül: Franciaországnak minden körülmények között bele kell szólnia a világpolitika alakulásába, és Európa vezetô erejeként kell megmutatkoznia. Sarkozy végül is ezt a gloire-t polírozza újra.”
Hollande elsô külföldi útja Németországba vezet. Mert Németország az elsôszámú US-szatellite. Amerika nem ok nélkül tette meg Németországot az atlanti politikája alapjává – Németország Európa legnagyobb gazdasági termelô mûhelye. Emiatt vált veszélyessé a múltban az angolszász hatalmak részére Németország, emiatt kellett két világháborút indítani ellene, majd kellett feltétel nélküli leverettetéssel olyan állapotba hozni (Marshall-terv), hogy az abszolut gazdasági–pénzügyi függésben, politikailag is véglegesen kötôdjön ahhoz a pénzvilághoz, amely Amerika gyôzelmével világrendezô szerepet kapott. A német gazdaság, szorgalom, tehetség potenciálja most már csak egy USA-irányította Európai Unióban tartható mederben. Az atlantista kötôfék esetleges elszakadtával Németország Európa vezetô hatalma lesz, elérheti azt amire törekedett a XIX. század végén
Egy dologban mindeddig megegyezett a két állam, pontosabban Merkel kancellár és Sarkozy elnök: az atlantista elkötelezettség hûséges szolgálatában. A franciákban ugyan mozgolódik a nemzeti önérzet, de a németek szolgalelkûsége szilárd. Németország amerikai katonai megszállását állandósította a NATO-tagság, és politikai megszállás állapotába rögzítette Németországot az amerikai világhatalmi politika, ezt állandósítja az atlanti szövetség alapjaira épített Európai Unió. Egy – ma még elképzelhetetlen – németországi nemzeti szuverenitás visszanyeréséért harcbaszálló mozgalomnak sokkal nehezebb kibontakozási esélye van, mint hasonló célú mozgalomnak Franciaországban. Németország olyan mértékû ideológiai és politikai ellenôrzés (mondhatni karantén) alatt áll, hogy ôrültség lenne részérôl eltérni a számára kijelölt útról. Németország csak atlantista lehet.
Franciaország viszont élô politikai mûhely, ahol semmi nem végleges. A jobboldalinak nevezett Sarkozy-irányzat a baloldali internacionalistákat szolgálta, most pedig a tetôtôl talpig szocialista Hollande felfedezte és meg is hirdette a nemzeti érdekeket. Jó kérdés, hogy mit fog, vagy mit tud abból megvalósítani. Ha sikeres, akkor békés úton olvad el a francia baloldaliság, ha csak taktikázott, a feléledett jobboldal demokratikus úton szorítja ki a baloldalt a politikai hatalomból.
Hasonlóan valószínûsít az említett elemzô páros: „Akkor fog majd kiderülni, hogy az európai integráció elmélyülésének és a szuverenitás döntô elemeinek feladását feltételezô politikai unió megteremtésének igazi kerékkötôje nem Nagy-Britannia, hanem Franciaország.”
Elsôként Magyarország nyilatkozott meg határozottan a tagállamok érdekeit összeadó európai szövetség mellett, és a tagállamokat beolvasztó, központilag irányított szuperállam ellen. A küzdelemben ma még egyenetlenek az erôviszonyok, de a változás benne érlelôdik a financiális diktatúra kudarcában.
----------------
Csapó Endre: A termőföld a nemzet erőforrása(Megküldve az MVSZ részére 2012.05.23-án)
Országot és nemzetet az élet szükségleteit elôállító föld és azt megmûvelô nép hozott létre mindvégig a történelem folyamán, és a kettô nem élhet többé egymás nélkül. Minden civilizáció egy-egy gazdasági egységet képezô terület együttélô egyedeinek társadalmi tevékenységében jött létre.
A civilizációk összessége olyan együttes, amiben mindenegyes karakteres civilizáció eredeti sajátossága megtartása mellett tovább él. Az univerzális civilizáció veszélyes elgondolás, csak a gyengébbek folyamatos elpusztítása árán jöhet létre, és válik szegényebbé mindenegyes veszteséggel. Igazat kell adni Paul Ricoeur-nek (Történelem és igazság, 1961), aki már elég korán figyelmeztetett a globalizmus veszélyére, alább idézett mondataiban:
„Az univerzalizáció jelensége ugyan elôrelépést jelent az emberiség számára, de romboló hatást is gyakorol: nemcsak a hagyományos kultúrákra, ami önmagában még nem jelentene helyrehozhatatlan kárt, hanem arra nézve is, amit a nagy kultúrák termékeny magjának nevezhetnénk. Ez a mag képezi az alapját életünk értelmezésének, s ezt nevezem a továbbiakban az emberiség etikai és mitikus gyökerének. A konfliktus innen származik. Úgy érezhetjük, hogy az egységes világcivilizáció egyszersmind a múlt nagy civilizációit alkotó kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználódása árán valósul meg. Ez a fenyegetés, más nyugtalanító jelenségek mellett, a szemünk láttára elterjedô tömegkultúrában, az elementáris kultúra abszurd ikertestvérében ölt testet. A világ minden táján megtalálhatók ugyanazok a rossz filmek, játékautomaták, szörnyû mûanyag vagy alumínium tárgyak, megfigyelhetô a nyelv eltorzítása a propaganda és a reklámok révén. Úgy tûnik, mintha az emberiség nagy tömegei azzal, hogy en masse elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, en massemeg is rekednének egy szubkultúra szintjén. Így jutunk el azoknak a nemzeteknek az alapvetô problémájához, melyek éppen kiemelkednek az elmaradottságból. Ahhoz, hogy a modernizáció útjára lépjenek, le kell számolniuk kulturális múltjukkal, ami eddig a nemzet raison d’étre-je volt. ... Ez paradox helyzetet teremt, hiszen a múlt talajában kell gyökerezniük, ápolniuk kell a nemzeti szellemet, a gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatniuk a szellemi és kulturális függetlenség igényét. Ugyanakkor a modern civilizációban való részvételhez szükség van a tudományos, a technikai, a politikai racionalitás átvételére, és ez gyakran egész egyszerûen az egész kulturális múlt elvetését igényli. Tény, hogy nem minden kultúra tud ennek a jelenségnek ellenállni és képes feldolgozni magában a modern civilizáció által keltett megrázkódtatásokat. Itt van az ellentmondás: hogyan lehet korszerûvé válni, de ugyanakkor visszatérni az eredethez is, hogyan lehet feltámasztani a múlt szunnyadó civilizációját és egyúttal részesévé válni az egyetemes civilizációnak?”
A Kárpát-medence kedvezô földrajzi, éghajlati, termôföldi adottságaival civilizáció megteremtésére kiválóan alkalmas terület, és sajnálatos hogy a magyar államalkotást megelôzô évszázadok, évezredek ott élt civilizációiról nagyon kevés ismeretanyag maradt fenn. Ami megmaradt, azzal sem gazdálkodunk értelmesen, mert például országunk történelmét csak a honfoglalástól tanuljuk, alig kap említést mindaz ami elôtte történt. Mások ilyesmivel jobban gazdálkodnak.
Az egész alföldi és hegyláncolati geopolitikai egységet képezô területen egyedül a magyarság alkotott tartós és egységes államot. Ennek a történelmi kihívásnak a felismerése az eladdig vezérelvû nép részére nagy méretû szemléletváltozást követelt, ami Árpád, Géza és Szent István nemzedékének államalkotó zsenialitására vall. A történelem azonban nem volt kegyes ehhez az alkotáshoz. Szinte folyamatos nagyhatalmi terjeszkedésekkel kellett megküzdeni, ami minden égtáj felôl veszélyeztette a Szent Korona országát.
Úgy tanultuk, hogy Magyarországon minden hatalom forrása a Szent Korona. A hatalmat az uralkodó és a nemzet együtt gyakorolják. Ez tükrözôdik az Aranybulla ellenállási záradékában. A Szent Koronában nem a királynak van országa, népe, hanem a Nemzetnek, az országnak van királya. A magyar király hatalma nem isteni eredetû, nem korlátlan uralkodó, hiszen a nemzet választotta. Magyarországon az uralkodó házon belüli trónutódlás a nemzet akaratából valósult meg, az új királyt az országgyûlés választotta. Ebben a közhatalmi rendszerben döntô jelentôségû volt az ország földterületének tulajdonlási rendje.
A föld mindig a Szent Koronáé volt, használója a Szent Korona jóvoltából birtokolta, vér szerinti örökös hiányában a föld birtokjoga visszaszállt a Szent Koronára. Nemzetmegtartó törvényszemlélet tehát, hiszen a föld termése adja az életet, és ahogy prof. Tanka Endre (KAPU, 2012/3) kifejti immár mai alkalmazásra ajánlva: „a föld államterület, a társadalmi lét alapja, birtoklási monopóliuma miatt hatalmi–politikai–uralmi tényezô”. Az idézett meghatározás – bár tartalmilag az ezeréves magyar állam alapvetô filozófiájára utal – nagyonis jelenlegi követelést fogalmaz meg. Az ország népe bizonyára nem érzékeli, hogy ezt az ôsi közösségi tulajdonjogot vitatja el tôle el az európai uniós tagság.
Az uniós tagsággal Magyarország elvállalta az úgynevezett négy alapszabadságot: az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tôke mozgásának szabadságát. A liberalizmus materialista elmélet, ebben fogant az Európai Unió, ennek értelmében „a csatlakozó állam termôföldje nem az államhatalom területi alkotóeleme, nem a nemzeti lét és az életminôség alapfeltétele, még csak a mezôgazdaság és az élelmiszer-termelés alapvetô termelôeszközeként sem ismerhetô el — nem több és kevesebb, mint a tôke zavartalan áramlását szolgáló egyik sajátos árufajta, a piac által értékelt termelési tényezô.” (Tanka E.)
A termôföldre vonatkozó szabályozás a tôkemozgás szabadságából következik. És mivel uniós alapelvrôl van szó, a csatlakozás kötelmeként e területen is feloldandó minden értékesítési korlátozás. A probléma ezzel azonnal megmutatkozott a nyugati és az újonnan csatlakozó országok föld árai közötti méretes különbségben. Erre hivatkozva lehetett kérni az Európai Unió hozzájárulását, hogy Magyarország a csatlakozást követô hét évig fenntarthassa a külföldiek termôföld tulajdonszerzésére vonatkozó tilalmat. Az indokolásban az állt, hogy külföldiek spekulatív céllal ne tudják felvásárolni a még olcsó hazai termôföldet, hogy ez idô alatt a magyar mezôgazdasági termelôk megerôsödjenek, és olyan földpiac alakuljon ki, ahol a föld ára fokozatosan megközelíti az EU-árszintet. Ezek a remények nem váltak valóra, a hét év lejárta után még engedélyeztek három évet. Így Magyarország részére 2014 április végén megszûnik a korlátozás.
Mátyás István, a Vas Megyei Agrárkamara elnöke közölte egy évvel ezelôtt, hogy elsôsorban osztrákok, de németek, belgák is, becslése szerint, a termôföldek mintegy harminc százalékát használják, általában nagyüzemi gazdaságot vettek.
„Magyarországon a mezôgazdaságilag hasznosított terület az európai országokkal összehasonlítva rendkívül magas, 62 százalék feletti, mely megközelíti a 6 millió hektárt. A mezôgazdasági terület 78 százaléka szántó. A termôföld nagy értéket képvisel, becsült értéke a nemzeti vagyon negyedét teszi ki. Ez a kincs azonban ma rosszul hasznosul – mondja Varsányi László, a Vas Megyei Kormányhivatal Földművelésügyi Igazgatóságának igazgatóhelyettese. – A terület több mint 2,5 millió tulajdonos birtokában van, a tulajdonosok többsége bérbe adja birtokait, így az összes terület kétharmadát haszonbérlet vagy egyéb jogcímen más műveli. A jelenleg használt terület kétharmadát kitevô földbérlet tehát megkerülhetetlen és általános jelenséggé, az ágazat üzletvitelében pedig alaptényezôvé vált Magyarországon. Termôföldet művelésre vagy spekulációs céllal vásárolnak. Külföldi szemmel nézve nevetségesen alacsonyak a termôföldárak Magyarországon” – folytatta a szakember.
*
Magyarországot a természet agrárország szerepére szánja, iparosodjon bármilyen mértékben, a mezôgazdaságnak és állattenyésztésnek, erdôgazdálkodásnak, termékfeldolgozó iparnak nagy teret kell adni. A termôföld ezen felül fontos társadalom megtartó tényezô, a vidéki lét évezredes életmód, nélkülözhetetlen a magyar kultúra és nemzeti tudat megtartásához. Petrin László (körjegyzõ, Felcsút) megfogalmazásában: „a föld egyrészt államterület, az állami lét döntõ ismérve. Másodsorban a föld a társadalom szövetének, a társadalom funkcionális mûködésének az alapja, mivel az államnak a földdel való rendelkezésétõl függ a vidék és az egész társadalom életminõsége, a népesség alakulása és nem utolsó sorban a mezõgazdaságból élõk aránya és helyzete. Harmadsorban a föld szûkös közgazdasági jószág, korlátozott mértékben áll rendelkezésre, amelynek birtoklása egyben hatalmi-politikai tényezõ: akié a föld, azé az ország!”
Ebben a szemléletben kell kezelni a magyar földkérdést, és ragaszkodni kell a nemzeti érdekû állami irányításhoz. Az Európai Uniót úgy kell értelmezni és figyelmeztetni, hogy a mi szövetségünk, amely nem írhat elô olyan rendelkezést, ami nemzeti létünk ártalmára van. A liberalizmus korlátlan szabadságelve szélsôséges és ártalmas, alkalmazása elfogadhatatlan. Ezzel foglalkozik nagyon helyesen Petrin László alábbi mondataiban:
„Államterületünk tõkeként történõ jogi minõsítése felveti a közösségi jog megsértésének megalapozott aggályát. Az egyenlõ elbánás elve, az egyenlõség és az egyenjogúság iránti igény a közösségi jog szerint is alapjog, az EU jogrendjének legfõbb pillére. Az Európai Közösségek Bírósága is elismeri ezt az alapjogot. A velünk kötött csatlakozási szerzõdés viszont ezen alapjog megsértésével, valódi jogalap nélkül, hazánk földjét tõkének minõsíti azért, hogy az állam a föld szabad forgalmát ne korlátozhassa.”
Magyarországnak alapvetô érdeke ellenállni az EU káros tagsági feltételeinek, és ugyanakkor politikai mozgalmat kezdeményezni annak érdekében, hogy az Európa Tanács ne kövessen és ne követeljen szélsôséges liberalista elveket, hogy legyen pártpolitikamentes közös érdekû szerve a társországoknak. Amilyen örvendetes volt megszabadulni a szélsôséges politikai ideológia irányította Szovjetuniótól, annyira aggályos észlelni egyre-másra hasonló ideológia eluralkodását az Európai Unióban.
Nagyon nehéz helyzetben van a magyar nemzeti kormány, éppen az ország eladósodottsága miatt, hiszen éppen azt tapasztalja, hogy bármilyen nemzetérdekû lépésére azonnal beindul a szélsôséges liberalista- és a pénzügyi haramia-támadás, amivel máris igyekeznek leszerelni az ellenállás lehetôségeit. Ebben a szoros helyzetben értékeljük Budai Gyulának, a vidékfejlesztési tárca államtitkárának alábbi nyilatkozatát:
„Olyan földtörvényt kell alkotni, amely bár nem ellentétes a közösségi joggal, de el kell mennünk a legvégsôkig, hogy hazánkban minél kisebb arányban tudjanak külföldiek termôföldet vásárolni. A dán földtörvényt, amely dán nyelvismerethez is kötötte a földszerzést, fellazította az unió, így hasonló lépésre már nem lesz lehetôségünk. De feltétel lesz a középfokú agrárvégzettség. A külföldiek helyben lakásának minimumát pedig nem három évben, hanem többen kívánjuk meghatározni. Az állam elôvásárlási joga sarkalatos pontja lesz a törvénynek, így ha külföldi gazda kíván hazai termôföldet vásárolni, akkor azt az állam felvásárlással megakadályozhatja. ... Bűncselekménnyé kívánjuk nyilvánítani a zsebszerzôdést. Komoly szankciókra számíthat mindenki, aki érintett ilyen ügyletben. Így az ügyvéd és a közjegyzô is. A zsebszerzôdést ugyanis valakinek meg kellett szerkesztenie, a feleknek alá kellett írniuk, és valakinek ellen kellett jegyeznie. Egy jogállamban megengedhetetlen, hogy valaki mögöttes ügyletekkel jusson földtulajdonhoz. Soha nem fogjuk érvényesnek elismerni az ilyen szerzôdéseket. Drákói szigorra számítsanak az érintettek, nem lesz kegyelem.”
A kormány eltökélt szándéka nyilvánul meg ilyen intézkedésekben arra, hogy megvédje a magyar földet idegen felvásárlóktól, akik nem követnék a magyar termelôi rendet. Arra a kérdésre, hogy „A vidéket romboló évtizedek után hisz még abban, hogy kitörési pont lehet az agrárium? – Budai Gyula államtitkár így válaszolt: – Csak a mezôgazdaságon keresztül tudunk kilábalni a válságból, agrárország vagyunk. Az integráció és a szövetkezés támogatása kiemelt feladatunk, mert csak együtt, közös erôvel élhetjük túl a recessziót. A magányos hôsök ideje lejárt.”
Amíg a most mindent saját érdekei szerint megkövetelô unió országai békésen gyarapíthatták mezôgazdaságukat, addig Magyarország – ahol a bolsevista uralom szétverte a nagybirtokokat is meg a családi középbitokok rendjét is, majd a kisparasztoknak osztott földeket is kolhozosították – mezôgazdasága a rendszerváltoztatással újabb zilált állapotba keveredett, már ne Brüsszelbôl magyarázzák el, hogy mit tegyen a nemzeti kormány mezôgazdasága rendbetételére. Amihez mindenek elôtt a termôföld magyar tulajdonban való megtartása fô követelmény.
A Vidékfejlesztési Minisztérium elkészítette a „Nemzeti Vidékstratégia 2012 – 2020” programot, amibôl néhány megállapítást érdemes idézni:
„ Mezőgazdaságunkat csökkenő termőterület, szétesett üzemi és torz gazdálkodási szerkezet jellemzi ... rohamosan csökken a mezőgazdaság élőmunkaerő igénye, és ezzel egyidejűleg a föld, a vidék népességeltartó és népességmegtartó képessége. E folyamatban a 2004. évi EU-csatlakozás – amely alapvetően megváltoztatta a támogatások szerkezetét és piaci helyzetünket – a mezőgazdaság szereplőit és a vidék társadalmát felkészületlenül érte. Elmaradt az alkalmazkodás, nem történt meg az állam szerepének, feladatainak – az új helyzethez igazodó – újragondolása. ... A vidéki életfeltételek jelentős romlása, a negatív irányú – a vidéki közösségek gazdasági létalapját felszámoló – folyamatok gyors megállítása érdekében alapvető gazdaság- és társadalompolitikai fordulatra, nemzeti vidékstratégiára, „nép-párti” államra, és annak gyors lépéseire, közép-és hosszú távú stratégiai fejlesztési és cselekvési programra, és ebbe illeszkedő rövidtávú válságkezelő intézkedésekre van szükség. ... A falvaknak, a vidéki településeknek a mezőgazdasági termelésre alapozódott hagyományos gazdasági szerepe az utóbbi évtizedekben megrendült, és a jellemző folyamat az elvándorlás lett. A falvak fennmaradásához, fejlődéséhez, a gazdasági alapok mellett társadalmi alapokra is szükségük van, mint: jó minőségű lakó- és gazdálkodási környezetre, jól megközelíthető településekre, színvonalas intézményekre, elérhető szolgáltatásokra (nevelés, oktatás, kulturális (könyvtári), egészségügy, közigazgatás). A falvak, vidék sorsa az ott élő emberek szemléletén, tudásán is múlik, kiemelten fontos ezért az oktatás, szakképzés, szakmai tanácsadás, a korszerű gazdálkodási ismeretek terjesztése, valamint a közösségi együttműködési módszerek alkalmazása. (Dr. Fazekas Sándor vidékfejlesztési minisztermegfogalmazása)
Látku ebbôl, hogy szerteágazó feladatokat kell végrehajtani a termôföld megvédése nevében, méltán kapta a tárca a vidékfejlesztés nevet. A magyar mezôgazdaság talpraállítása a magyarság megmaradásának fontos kelléke. Az kell legyen a szerepe, hogy felvirágoztassa a vidéket, ami életlehetôséget biztosít a rajta élô magyar népnek, hogy ne kívánkozzon a fôvárosba költözni, majd onnan a nagyvilágba szétáramlani. Ilyen feladatot csak nemzeti elkötelezettségû kormányzattól várhatunk el, és olyan kormánytól, amely az Európai Unióban is képes érvényt szerezni annak az ezeréves magyar joggyakorlatnak, amelyben a magyar állam földje az ország népének a jólétét és megmaradását kell hogy szolgálja.
------------------------------
Csapó Endre:
Egy divatos politikai megbélyegzés
(Megjelenik a Magyar Élet 2012. június 10-i számában, Ausztrália)
Nem újkeletû, de most nagy igény van rá – a politikai lejárató iparban szükséges lett egy olyan kifejezés használatba tétele, ami alkalmas a közutálatra kiszemelt olyan politika és politikusok megbélyegzésére, akik nem minôsíthetôk kiközösítendô bûnözôként, de mint maradi, ostoba, faragatlan, mûveletlen és hasonló lealacsonyító kifejezéssel illethetôket hiteltelenné lehessen lenni a nagyközönség elôtt. A populizmusról van szó, és a populistákról.
Populáció vagyis népesség az alapszó, a populizmus ebbôl eredôen néppárti. A populista szó jobbára megbélyegzô szóként használatos. A XIX. századi magyar „népfi” afféle okoskodó, a tudatlan népbôl éppen kiemelkedett kivagyiságra utal. Kivétel is van, például Amerikában: The Progressive Populist – a newspaper that believes people are more important than corporations – reports from the heartland of America on issues of interest to workers, small-business owners and family farmers and ranchers. It serves as „The People’s Voice in a Corporate World”. Ennek már erôs politikai töltete van, de ezúttal pozitív, csakúgy mint Ronald Reagen, vagy Bill Clinton neve mellett is ilyen értelemben bukkan fel a jelzô.
A politikai populizmuson belül Margaret Canovan (Right Wings Populism is America) könyvében négy altípust különített el. 1. A tekintélyelvû nemzeti populista diktatúrát; ezt testesítette meg a Peron nevéhez fûzôdô argentin politikai berendezkedés. 2. A népszavazásra épülô populista demokráciát; ilyen a svájci berendezkedés. 3. A nacionalista–rasszista, reakciós populizmust; képviselôje a hatvanas években az amerikai George Wallace. 4. A politikus személyiségéhez kapcsolódó populizmust; ez átmetszi a hagyományos politikai választóvonalakat; voltaképpen a népre hivatkozó politikai stílust vagy retorikát jelenti. Szerinte: „Minden diktatórikus populizmusra jellemzô, hogy egy karizmatikus mozgalmi vezér a társadalom alsó, fôleg városokban élô szegény rétegeinek képviselôjeként lép fel.”
Az amerikai magyar John Lukács körültekintôbben határozza meg a populizmust: „Kétségtelen, hogy a populista politikai mozgalmak többsége veszélyes. De akad olyan is, amely a demokrácia megerôsítését célozza, nem is vezet el a többség zsarnokságához. A demokratikus populisták általában nem az alkotmányos szabadságjogokkal szemben lépnek fel, és nem forradalmi követeléseket fogalmaznak meg. Nem átfogó társadalmi, hanem csak politikai reformokat akarnak, azokat is leginkább demokratikus eszközökkel. A demokratikus populizmus a republikánus törekvéseket is szolgálhatja. Mint ahogy szolgálja is, pédául Svájcban, ahol minden fontosabb kérdésben népszavazás dönt, de a többség zsarnoksága mégsem fenyeget.”
Várady Tibor megjegyzi (Magyar Szemle): „Az utóbbi években a közbeszédben a »populizmus« kifejezés valamennyire eltávolodott a politikai tudományokban körvonalazódó jelentésterületrôl, felerôsödött a negatív kiegészítô jelentés és a velejáró leleplezést célzó elkötelezettség... Nehézségek vannak az egyre szélesedô jelentésterülettel is. Ha minden ígéret, ami széles néprétegeknek tetszik, populizmus, akkor mi nem az, akkor mi az összehasonlítási alap? Megmarad a »populizmus« szó mögött bármilyen sajátos jelentéstartalom, ha minden ígérgetést és demagógiát ezzel jelölünk? Esetleg úgy pontosíthatnánk a jelentésterületet, hogy nem minden politikus populista, aki tömegeknek tetszô ígéreteket tesz, hanem csak az, aki felelôsség nélkül tesz tömegeknek tetszô ígéreteket. Ki számít tehát ma populistának? Aki demagóg? Aki nacionalista? Aki a mai gazdasági helyzetben rövid távon javulást ígér? Aki csökkentené a menedzserfizetéseket? Aki munkahelyteremtést ígér? ... Ugyanakkor, pontosan azért, mert megrögzôdött, hogy ami populizmus, az csalárd és rossz, ma már zavarja az igazságérzetet, ha halljuk, hogy populistának neveznek valamit vagy valakit, aki számunkra nem ellenszenves. ... Így jutottunk oda, hogy ma teljesen képlékennyé vált a jelentéstartalom, és a szó használata ma inkább a megbélyegzés igyekezetét láttatja, mint a megbélyegzendô problémát.”
Magyarországot és a magyar kormányt – továbbá fôként Orbán Viktort – naponta támadják nyugatról és országon belültôl. A támadások heve és gyakorisága arra utal, hogy a támadók türelmetlenek és ellenségesek, egyik-másik utal arra is, hogy a magyar miniszterelnök távozását, eltávolítását akarják elérni.
„A Fidesz által meghirdetett konszolidáció nem más, mint egy újabb populista irányváltás, amely sikeresen fordította át az egyre nyilvánvalóbb kormányzati kudarcot a külvilág és a »ballibek« elleni gyûlöletbe.” Így szól a Heti Világgazdaság internet kiadványának április 29-i közzétételében M. Kovács Tibor nevû munkatárs. Azt mondja, hogy ez sokba kerül az országnak: „Az ár, amelyet ezért Magyarországnak fizetni kell, hatalmas. A populizmus olyan mélyre ássa a politikai oldalak között az árkot, mintha több országban élnénk. A versenyellenesség, az állam gazdasági szerepének növelése, az oligarchia erôsödése, a képességek és vállalkozások politikai alapú diszkriminációja, gyengíti a reálgazdaságot, a verseny-képességet és a teljesítményt.” Azt sugallja, hogy a populizmus a vérében van magyaroknak: „Igaz ugyan, hogy az EU-n belül nem teljesedhet ki a populista rendszer, és ez védi némileg a gazdaságot is. Ám valódi változást még az sem hozna, ha Orbán Viktor valamiért hirtelen megbukna. Hívei akkor sem politikáját, hanem a nyugati összeesküvôket okolnák. Egy kormányváltással, de még egy rendszerváltással sem tûnne el ez a kultúra, így garantált, hogy az országot egy fordulat esetén se lehessen normálisan kormányozni. A polgári és populista kultúra állandó harca miatt a vergôdés az ilyen országok lényegévé válik.”
A populizmus-szakértô csalódott lehet, hogy Orbán Viktor még nem bukott meg, pedig nagyon remélte, hogy nyugatról leváltják. Múlt év december 20-án M. Kovács, írásának már a címében is ebben reménykedett:
„Megbuktatja-e Orbánt az IMF–EU páros?”
„Olyan mértékben csökkent az országgal szembeni és az országon belüli bizalom, hogy az okozott kárt még a fegyelmezett költségvetési politika sem képes ellensúlyozni. A teljes »cselekvôképesség« megvalósítása, a társadalom és gazdaság »forradalmi« átalakítása, a vélt magyar érdekek harcos védelme rengeteget ártott. A jogbizonytalanság, a multikkal szembeni diszkriminatív intézkedések, a különadók irreális mértéke, az államosítások, a kiszámíthatatlanság és a rögtönzések, a kapkodás, az állandó erôfitogtatás elriasztotta a külföldi befektetôket, megijesztette a magyar vállalkozásokat, leállította a mûködô tôke beáramlást, a hitelezést, és így durván a régió átlaga alá rántotta a gazdasági növekedést.”
A külföldi befektetôket valójában egy másik politikai lépés ijesztette el: az amerikai hitelminôsítôk rossz osztályzata. De olvassuk csak tovább:
„Az IMF delegáció nem kérheti az Orbán kormánytól, amit szokott, hanem a politika alapjait érintô kérésekkel kell elôállnia. Hogy ezt a lehetôséget komolyan kell venni, arra a delegáció hazarendelése világított rá. Úgy néz ki, az EU és az USA elszánta magát, hogy az IMF-en keresztül politikai nyomást gyakoroljon Magyarországra. Ezt a tárgyalódelegáció hazarendelését követô nyilatkozatok egyértelmûvé teszik.”
Világosan látszik, hogy a Magyaror-szágot ért pénzügyi támadásnak nem gazdasági háttere van, hanem politi-kai, ezért az ellene indított támadások is politikai téren folynak.
Thomas Melia, akinek papíron semmi köze az IMF-hez, sôt a gazdaságpolitikához sem (az EU-hoz meg pláne nem), egyértelmûen fogalmaz a Heti Világgazdaságnak adott interjúban a Magyar Nemzeti Bank-törvénytervezet kapcsán: „Ez a terv sajnálatosan csak gyarapítja azon kormányzati intézkedések sorát, amelyek miatt már korábban kifejeztük aggodalmunkat. Meglátásunk szerint egymást követôen több olyan jogszabályt léptettek életbe az ön országában, amelyekkel gyakorlatilag mintegy eliminálni akarják a kormányzati hatalommal szembeni fékeket és ellensúlyokat. Az utóbbi idôk sarkalatos törvényei nemcsak bennünket, hanem a legfôbb európai szövetségeseinket is riadóztatták.”
Amerika és szövetségesei azért riadóztak, hogy mert a polgári kormány egyedül kormányoz, kihagyják galádul a liberalista ellenzéket a döntéshozatalokból. Baloldali kormányzás idején nincs riadózás.
„Az, hogy egy magasrangú amerikai kormánytisztviselô így nyilatkozik a delegáció hazautazásának kérdésében, világossá teszi, hogy az USA magányos harca véget ért, ezentúl az EU-val egyeztetett álláspontjával állunk szemben. Az elmúlt napokban a nyugati sajtóban több mértékadó vélemény is megjelent, amelyik éppen ezt sürgette. Így Charles Gati, és fôleg Krugman Nobel-díjas közgazdász, vagy ezzel egy idôben a Die Zeit, amelyik terjedelmes írásban javasolta a most megvalósulni látszó taktikát Magyarországgal kapcsolatban. Vagyis, minden politikai intézkedést gazdaságiként kell kezelni, mert az EU-nak ezen a területen vannak a legnagyobb jogi lehetôségei. Még a médiatörvény kapcsán is azt ajánlják, hogy azt a nyugati médiavállalkozások befektetéseinek korlátozása miatt kell támadni, mert így van lehetôség a megváltoztatására.”
Thomas Melia az erô talajáról fogalmaz: „Elég erôs az Európai Unió bírósága ahhoz, hogy a szabadpiacot és az alapjogokat biztosítsa.”
Az hogy Magyarországot eladósították még a Kádár-korszakban, és hogy végbevitték a rendszerváltoztatást és a privatizációnak nevezett országvagyon széthordást, a mûveletnek csak egyik fele. A másik mûvelet – és itt nemcsak Magyarországról van szó, hanem egész Európáról (mint korábban Dél-Amerikáról) – az eladósítással és az állami vagyonok széthordásával kiszolgáltatott állapotba szorított országok, népek teljes gazdasági és politikai irányítás alá vetése. A maga részérôl Magyarország ebbôl igyekszik kiszabadulni. Emiatt van a felháborodás, ez idézi elô a folyamatos támadást.
Olli Rehn (az Európa Tanács alelnöke) a Népszabadság információi szerint legutóbb azt találta mondani, hogy hazánknak orvosolnia kell az Egyesült Államok, az Európai Bizottság és az Európai Parlament által is jelzett szélesebb demokratikus aggodalmakat, és hogy a „politikai kultúra javítását is elvárják” tôlünk.
Az a politikai kultúra, amihez két évvel ezelôtt a magyar választók kétharmados felhatalmazást adtak a nemzeti érdekeket felvállaló Fidesz és kereszténydemokrata politikai mozgalomnak, nem hirtelen ötlete, nem is kisiklása a „szélesebb demokráciának”, hanem húszéves politikai tapasztalat érlelménye. Ma még csak kormányprogram, de tudható, hogy ez a nemzeti megmaradás megtalált útja, amelyrôl nem szabad letérni. Ennek a meggyôzôdésnek a birtokában azt kell megvizsgálni, hogy oly heves és dühödt ellenzôi honn és külhonn hova tévelyegnek az általuk hirdetett szabadság és demokrácia valóságos talajáról. Miért mondják, hogy nekünk kell helyreigazítani politikai kultúránkat, amikor lenyúzott bôrünkön érezzük az önvédelem követendô törvényeit.
A nyugati országok polgárai nem nélkülöznek, nem is érdekli ôket a politika, nem látják, hogy nem értük, hanem ellenük dolgozik az a politika, amit tengeren túlról dirigálnak ismeretlen hatalmasságok. Az európai baloldalt elvitte az internacionalizmus vonata ismeretlen állomásokra. Errôl tanúskodik Alain de Benoist francia filozófus a Heti Válasznak adott interjújában az alábbi mondatokkal:
„A baloldal és a szélsôbaloldal elfelejtette történelmi gyökereit, küldetését, és így Európa minden országában tökéletesen elszakadt a néptôl, a nép valódi problémáitól. A szociáldemokraták teljesen elárulták baloldaliságukat, és gyakorlatilag a globális kapitalizmus hívei lettek maguk is. A szélsôbaloldal pedig megelégedik azzal, hogy a társadalom periférikus csoportjaival, a bevándorlókkal, az illegális menekültekkel, a homoszexuálisokkal, a drogosokkal foglalkozzanak, pedig ezen témák és kisebbségek irányába a nép többsége eleve érdektelen vagy ellenséges. A baloldal még mindig nem látja be, hogy a túlzott bevándorlás okozta társadalmi problémák elsô számú vesztese maga a munkásosztály. A munkásosztály észrevette tehát, hogy a szélsôbaloldal valójában a bevándorlókkal egy új proletariátust akar képezni, s azzal cserélné le a nemzeti munkásosztályokat. A szélsôbaloldal tehát már nem az alsóbb osztályok érdekeit képviseli, hanem a bevándorlókét és az egyéb marginális csoportokét. Éppen ezért a baloldal és a szélsôbaloldal számos egykori szavazója a Nemzeti Frontot választja, mert Marine Le Pen pártja lett a valódi munkáspárt. A munkásság 35 százaléka ôrá szavazott, a baloldal jelöltjei jóval elmaradnak ettôl az aránytól.”
Arra a kérdésre, hogy követi-e a magyar fejleményeket, így válaszolt: „ Igen, nagyon nagy érdeklôdéssel figyelem Magyarország vitáját az európai intézményekkel. Nem tudom, Orbán úrnak megvannak-e az eszközei, hogy harcában kitartson, de már az nagy szó, hogy egyáltalán a célt megfogalmazta. Látom azt is, amint Európa keresztény gyökereit próbálja védelmezni.”
Emlékezzünk, a nevezetes januári Európai Parlamenti gyûlésen Orbán Viktor idézte Robert Schuman francia kereszténydemokrata politikust, aki szerint „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Majd intette támadóit – Európát a kultúrája teszi európaivá. A vitában sokszor nem konkrét tényeket, hanem dühöt és alaptalan vádakat kapott, ezek pedig nem méltóak Európához, mert a pártpolitikai düh vezérli ezeket.„Magyarország a szabadságharcosok földje volt, és az is marad. Kérem jöjjenek Magyarországra, ismerjék meg a magyar népet!”
Guy Verhofstadt, az Európai Liberálisok frakcióvezetôje Orbán egy korábbi kijelentésére reagálva azt mondta, nem hiszi, hogy liberálisnak lenni betegség. „Maga is az volt, mielôtt még nacionalista lett volna.”
Megint értelmezéstani zavar van. Liberálisnak lenni erény, ellenben apolitikai liberalista egy türelmetlen és szélsôséges nemzetközi ideológia híve. A nacionalista szó alkalmazást kap egyaránt a soviniszta és a nemzeti kifejezésre. Számunkra most fontosabb kérdés, hogy milyen változáson ment át az Európai Unió az alapító atyák idejétôl mostanáig, miként távolodott el attól a képtôl és a hangoztatott elvektôl, amit felmutatott a közelmúltig, aminek alapján nyolc évvel ezelôtt Magyarország népe megszavazta a tagságot egy szebb jövô reményében. Egy hvg.hu írásból (Martin József: Hogyan lett Európa az Orbán-kormány fô mumusa?) megismerjük, hogy a baloldaliak miként értelmezik a nagy alapítók uniós elgondolásait:
„Robert Schuman egykori francia kormányfô és külügyminiszter úgy látta, hogy a nemzetek közötti szolidaritás, a nacionalizmusok régesrégi alapzatára egy új emeletet kell felhúzni: a nemzetekfelettiség nemzeti alapokon nyugszik majd. Nincs szó tehát a dicsô múlt semmiféle megtagadásáról, sokkal inkább a nemzetek életerejének új kibontakoztatásáról, éppen annak révén, hogy azt a nemzetek feletti közösség szolgálatába állítják. Vagyis Robert Schuman, »ez a szerény, tartózkodó és jóságos ember, akit az Istenbe vetett mélységes hite inspirált« (utóbb, 1986-ban, a francia nemzetgyûlés elôtt Mitterrand szocialista államfô jellemezte így születésének századik évfordulóján az integráció alapítóját) a nemzeti jelleget és a nemzetekfelettiséget összekapcsolta, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Ennek alapján húzták föl az újkori integráció elsô, »kettôs« szerkezetû építményét, az Európai Szén- és Acél-közösséget, a Montánuniót, melyben helye volt a nemzeti gondolatnak – ezt a tagállamok képviselték –, és aszupranacionalizmusnak ismert hat ország szénbányászatának és acélgyártásának egyesítését, a közös érdekek képviseletének tekintetében, a Fôhatóságra bízták. Ebbôl a nem is olyan kicsi magból – az ötvenes évek legelején, az energiavilágnak ezek voltak a meghatározó ágazatai – csírázott ki a Közös Piac, illetve a mai Európai Unió szervezeti rendszere, meghagyva és megerôsítve a nemzeti és szupranacionális jelleg egyidejû, egymással párhuzamos létezését. Az integrációs rendszer e kettôssége, ennek dinamikája, az ebbôl fakadó viták, olykor súlyos, sôt »történelmi« konfliktusok hullámzása végigvonul az integráció több mint hat évtizedes történetén.”...
„A mélyen hívô Schuman nagyot nézne, ha ilyen interpretációra bukkanna, hiszen már idézett munkájában úgy vélekedett: »A demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét. Azon a napon született, amikor az ember küldetésévé vált, hogy mulandó élete során az egyéni szabadság, mindenki jogának tiszteletben tartása és a testvéri szeretet gyakorlása révén kivívja az emberi személyiség méltóságát. Soha Krisztus elôtt nem fogalmazódtak meg hasonló gondolatok.« Európa egyik legnagyobb nemzetének a fiaként azt is megragadta az integ-rációban, ami a legkisebbeket mindenkor vonzotta a múltban Luxemburgtól Litvániáig, és vonzani fogja a jövôben is, lásd a belépni szándékozó balkáni államokat: a nemzetek feletti szervezetek – ahogyan Schuman írta – tágabb cselekvési teret nyitnak a nemzeti jelleg számára, anélkül, hogy azt korlátoznák vagy magukba olvasztanák. Ez természetesen ránk is vonatkozik, ezért van jó helyen, sôt a lehetséges legjobb helyen – társadalmunk népszavazással is megerôsített döntése értelmében – Magyarország. Orbánnak abban igaza van, hogy otthon érezhetjük magunkat, s abban is, hogy az »unió sosincs kész, folyamatosan alakul«. Schuman ezt is megjósolta, tudta, hogy nem konfliktusok nélkül és nem egy csapásra valósul meg Európa, amelynek »lelke az egymástól eltérô minôségek és törekvések sokféleségébôl formálódik«. Ha ebbôl indulunk ki – és mi másból lehetne –, akkor nem érdemes, sôt nem szabad a nemzeti jelleget kijátszani az ördögtôl valónak feltüntetettszupranacionalizmussal szemben.”
Itt csúsztat a HVG-cikk szerzôje Martin József. Mindaz amit elmond, Orbánt és a magyar álláspontot igazolja, de alig észrevehetôen belelopja aszuprenacionalista szót, mintha azt az alapítók alkalmazták volna. Nem azzal van baj, hogy Európa nemzetei, államai összefogásához kell egy ernyôszervezet, ebben mindenki egyetért. Ha ezt nevezzük szupranacionalizmusnak, akkor minden rendben van, de ha az unió egy politikai szélsôség filozófiáját követi, ami elveti a nemzetet, mint a társadalom természetes rendjét, és elveti a nemzet állama létjogosultságát és szabad részekkénti megjelenítését egy homogén blokkban, akkor az ilyen unió megtagadja alapítóinak szándékát, és becsapta a tagságra felhívott és önként belépett népeket és államokat.
Nem politikailag – ideológiák egyikébe kényszerítve – kell homogénná tenni Európát, hanem a tagállamokat gazdaságilag egymást kiegészítô és összegezô termelési és értékesítési rendszerbe szervezni, hogy a nemzetek, államok együttesen boldoguljanak és gyarapodjanak.
A hvg.hu cikkében nem az idézett Robert Schuman használta a szupranacionális kifejezést, hanem a cikk szerzôje így: „...megerôsítve a nemzeti és szupranacionális jelleg egyidejû, egymással párhuzamos létezését...”
Megint egy szóértelmezési probléma: mi az értelme, tartalma ennek a szónak, mit mond vele nekünk a szerzô? Aki ugyancsak ismeri a Magyarország elleni uniós és általános baloldali politikai támadásokat. Azt akarja velünk magyarokkal elhitetni, hogy az alapító atyák akarata szerint jött létre a mai Európai Unió, hogy az olyan mint amit az alapítók akkor akartak.
Hét évvel ezelôtt Lóránt Károly foglalkozott ennek a rusnya szónak az értelmével. (Magyar Nemzet 2005. május 28.):
„Brüsszel fôterén van egy kicsi, ám drága étterem, amelynek titkolt nevezetessége, hogy annak idején Marx Károly itt írta a Kommunista kiáltványt. Most, Brüsszelbôl kiindulva megint kísértet járja be Európát, ezúttal nem a kommunizmus, a nemzetköziség, hanem aszupranacionalizmus, a nemzetek felettiség kísértete. A szupranacionalizmus hívei legalább olyan megszállottak, mint Marx követôi voltak. Margot Wallström, az Európai Bizottság kommunikációért felelôs biztosa például épp a minap jelentette ki, hogy aki a szupranacionalizmust megvalósító európai alkotmány ellen szavaz, az tulajdonképpen fasiszta. ... Wallströmnek a magyar politikai gyakorlatból is is-merôs érvelésére Daniel Hannan brit európai parlamenti képviselô a következôket válaszolta: »A modern kor legpusztítóbb háborúit nem a nemzeti rivalizálás, hanem olyan transznacionális ideológiák okozták, mint a jakubinizmus, a fasizmus, a kommunizmus és az iszlám fundamentalizmus. A nemzetállamok sokszor éppen a totalitárius diktatúrákkal szembeni ellenállás központjai voltak, pontosan azért, mert a nemzetállam az az egység, amelyben a képviseleti kormányzás a leginkább mûködik. A szupranacionalizmus, amelyet Wall-ström javasol, sohasem létezett együtt a demokráciával.”
A szupranacionalizmus tehát ugyanaz mint az internacionalizmus, az pedig a kommunizmusnak és a libaralizmusnak közös programja a nemzetek és a nemzetállamok megszüntetésére. A jelek szerint az Európai Unió mai vezetôi ezt a programot erôltetik. Ezzel a programmal ütközik most Magyarország, aránytalan erôviszokokkal küzdve.
Egy divatos politikai megbélyegzés
(Megjelenik a Magyar Élet 2012. június 10-i számában, Ausztrália)
Nem újkeletû, de most nagy igény van rá – a politikai lejárató iparban szükséges lett egy olyan kifejezés használatba tétele, ami alkalmas a közutálatra kiszemelt olyan politika és politikusok megbélyegzésére, akik nem minôsíthetôk kiközösítendô bûnözôként, de mint maradi, ostoba, faragatlan, mûveletlen és hasonló lealacsonyító kifejezéssel illethetôket hiteltelenné lehessen lenni a nagyközönség elôtt. A populizmusról van szó, és a populistákról.
Populáció vagyis népesség az alapszó, a populizmus ebbôl eredôen néppárti. A populista szó jobbára megbélyegzô szóként használatos. A XIX. századi magyar „népfi” afféle okoskodó, a tudatlan népbôl éppen kiemelkedett kivagyiságra utal. Kivétel is van, például Amerikában: The Progressive Populist – a newspaper that believes people are more important than corporations – reports from the heartland of America on issues of interest to workers, small-business owners and family farmers and ranchers. It serves as „The People’s Voice in a Corporate World”. Ennek már erôs politikai töltete van, de ezúttal pozitív, csakúgy mint Ronald Reagen, vagy Bill Clinton neve mellett is ilyen értelemben bukkan fel a jelzô.
A politikai populizmuson belül Margaret Canovan (Right Wings Populism is America) könyvében négy altípust különített el. 1. A tekintélyelvû nemzeti populista diktatúrát; ezt testesítette meg a Peron nevéhez fûzôdô argentin politikai berendezkedés. 2. A népszavazásra épülô populista demokráciát; ilyen a svájci berendezkedés. 3. A nacionalista–rasszista, reakciós populizmust; képviselôje a hatvanas években az amerikai George Wallace. 4. A politikus személyiségéhez kapcsolódó populizmust; ez átmetszi a hagyományos politikai választóvonalakat; voltaképpen a népre hivatkozó politikai stílust vagy retorikát jelenti. Szerinte: „Minden diktatórikus populizmusra jellemzô, hogy egy karizmatikus mozgalmi vezér a társadalom alsó, fôleg városokban élô szegény rétegeinek képviselôjeként lép fel.”
Az amerikai magyar John Lukács körültekintôbben határozza meg a populizmust: „Kétségtelen, hogy a populista politikai mozgalmak többsége veszélyes. De akad olyan is, amely a demokrácia megerôsítését célozza, nem is vezet el a többség zsarnokságához. A demokratikus populisták általában nem az alkotmányos szabadságjogokkal szemben lépnek fel, és nem forradalmi követeléseket fogalmaznak meg. Nem átfogó társadalmi, hanem csak politikai reformokat akarnak, azokat is leginkább demokratikus eszközökkel. A demokratikus populizmus a republikánus törekvéseket is szolgálhatja. Mint ahogy szolgálja is, pédául Svájcban, ahol minden fontosabb kérdésben népszavazás dönt, de a többség zsarnoksága mégsem fenyeget.”
Várady Tibor megjegyzi (Magyar Szemle): „Az utóbbi években a közbeszédben a »populizmus« kifejezés valamennyire eltávolodott a politikai tudományokban körvonalazódó jelentésterületrôl, felerôsödött a negatív kiegészítô jelentés és a velejáró leleplezést célzó elkötelezettség... Nehézségek vannak az egyre szélesedô jelentésterülettel is. Ha minden ígéret, ami széles néprétegeknek tetszik, populizmus, akkor mi nem az, akkor mi az összehasonlítási alap? Megmarad a »populizmus« szó mögött bármilyen sajátos jelentéstartalom, ha minden ígérgetést és demagógiát ezzel jelölünk? Esetleg úgy pontosíthatnánk a jelentésterületet, hogy nem minden politikus populista, aki tömegeknek tetszô ígéreteket tesz, hanem csak az, aki felelôsség nélkül tesz tömegeknek tetszô ígéreteket. Ki számít tehát ma populistának? Aki demagóg? Aki nacionalista? Aki a mai gazdasági helyzetben rövid távon javulást ígér? Aki csökkentené a menedzserfizetéseket? Aki munkahelyteremtést ígér? ... Ugyanakkor, pontosan azért, mert megrögzôdött, hogy ami populizmus, az csalárd és rossz, ma már zavarja az igazságérzetet, ha halljuk, hogy populistának neveznek valamit vagy valakit, aki számunkra nem ellenszenves. ... Így jutottunk oda, hogy ma teljesen képlékennyé vált a jelentéstartalom, és a szó használata ma inkább a megbélyegzés igyekezetét láttatja, mint a megbélyegzendô problémát.”
Magyarországot és a magyar kormányt – továbbá fôként Orbán Viktort – naponta támadják nyugatról és országon belültôl. A támadások heve és gyakorisága arra utal, hogy a támadók türelmetlenek és ellenségesek, egyik-másik utal arra is, hogy a magyar miniszterelnök távozását, eltávolítását akarják elérni.
„A Fidesz által meghirdetett konszolidáció nem más, mint egy újabb populista irányváltás, amely sikeresen fordította át az egyre nyilvánvalóbb kormányzati kudarcot a külvilág és a »ballibek« elleni gyûlöletbe.” Így szól a Heti Világgazdaság internet kiadványának április 29-i közzétételében M. Kovács Tibor nevû munkatárs. Azt mondja, hogy ez sokba kerül az országnak: „Az ár, amelyet ezért Magyarországnak fizetni kell, hatalmas. A populizmus olyan mélyre ássa a politikai oldalak között az árkot, mintha több országban élnénk. A versenyellenesség, az állam gazdasági szerepének növelése, az oligarchia erôsödése, a képességek és vállalkozások politikai alapú diszkriminációja, gyengíti a reálgazdaságot, a verseny-képességet és a teljesítményt.” Azt sugallja, hogy a populizmus a vérében van magyaroknak: „Igaz ugyan, hogy az EU-n belül nem teljesedhet ki a populista rendszer, és ez védi némileg a gazdaságot is. Ám valódi változást még az sem hozna, ha Orbán Viktor valamiért hirtelen megbukna. Hívei akkor sem politikáját, hanem a nyugati összeesküvôket okolnák. Egy kormányváltással, de még egy rendszerváltással sem tûnne el ez a kultúra, így garantált, hogy az országot egy fordulat esetén se lehessen normálisan kormányozni. A polgári és populista kultúra állandó harca miatt a vergôdés az ilyen országok lényegévé válik.”
A populizmus-szakértô csalódott lehet, hogy Orbán Viktor még nem bukott meg, pedig nagyon remélte, hogy nyugatról leváltják. Múlt év december 20-án M. Kovács, írásának már a címében is ebben reménykedett:
„Megbuktatja-e Orbánt az IMF–EU páros?”
„Olyan mértékben csökkent az országgal szembeni és az országon belüli bizalom, hogy az okozott kárt még a fegyelmezett költségvetési politika sem képes ellensúlyozni. A teljes »cselekvôképesség« megvalósítása, a társadalom és gazdaság »forradalmi« átalakítása, a vélt magyar érdekek harcos védelme rengeteget ártott. A jogbizonytalanság, a multikkal szembeni diszkriminatív intézkedések, a különadók irreális mértéke, az államosítások, a kiszámíthatatlanság és a rögtönzések, a kapkodás, az állandó erôfitogtatás elriasztotta a külföldi befektetôket, megijesztette a magyar vállalkozásokat, leállította a mûködô tôke beáramlást, a hitelezést, és így durván a régió átlaga alá rántotta a gazdasági növekedést.”
A külföldi befektetôket valójában egy másik politikai lépés ijesztette el: az amerikai hitelminôsítôk rossz osztályzata. De olvassuk csak tovább:
„Az IMF delegáció nem kérheti az Orbán kormánytól, amit szokott, hanem a politika alapjait érintô kérésekkel kell elôállnia. Hogy ezt a lehetôséget komolyan kell venni, arra a delegáció hazarendelése világított rá. Úgy néz ki, az EU és az USA elszánta magát, hogy az IMF-en keresztül politikai nyomást gyakoroljon Magyarországra. Ezt a tárgyalódelegáció hazarendelését követô nyilatkozatok egyértelmûvé teszik.”
Világosan látszik, hogy a Magyaror-szágot ért pénzügyi támadásnak nem gazdasági háttere van, hanem politi-kai, ezért az ellene indított támadások is politikai téren folynak.
Thomas Melia, akinek papíron semmi köze az IMF-hez, sôt a gazdaságpolitikához sem (az EU-hoz meg pláne nem), egyértelmûen fogalmaz a Heti Világgazdaságnak adott interjúban a Magyar Nemzeti Bank-törvénytervezet kapcsán: „Ez a terv sajnálatosan csak gyarapítja azon kormányzati intézkedések sorát, amelyek miatt már korábban kifejeztük aggodalmunkat. Meglátásunk szerint egymást követôen több olyan jogszabályt léptettek életbe az ön országában, amelyekkel gyakorlatilag mintegy eliminálni akarják a kormányzati hatalommal szembeni fékeket és ellensúlyokat. Az utóbbi idôk sarkalatos törvényei nemcsak bennünket, hanem a legfôbb európai szövetségeseinket is riadóztatták.”
Amerika és szövetségesei azért riadóztak, hogy mert a polgári kormány egyedül kormányoz, kihagyják galádul a liberalista ellenzéket a döntéshozatalokból. Baloldali kormányzás idején nincs riadózás.
„Az, hogy egy magasrangú amerikai kormánytisztviselô így nyilatkozik a delegáció hazautazásának kérdésében, világossá teszi, hogy az USA magányos harca véget ért, ezentúl az EU-val egyeztetett álláspontjával állunk szemben. Az elmúlt napokban a nyugati sajtóban több mértékadó vélemény is megjelent, amelyik éppen ezt sürgette. Így Charles Gati, és fôleg Krugman Nobel-díjas közgazdász, vagy ezzel egy idôben a Die Zeit, amelyik terjedelmes írásban javasolta a most megvalósulni látszó taktikát Magyarországgal kapcsolatban. Vagyis, minden politikai intézkedést gazdaságiként kell kezelni, mert az EU-nak ezen a területen vannak a legnagyobb jogi lehetôségei. Még a médiatörvény kapcsán is azt ajánlják, hogy azt a nyugati médiavállalkozások befektetéseinek korlátozása miatt kell támadni, mert így van lehetôség a megváltoztatására.”
Thomas Melia az erô talajáról fogalmaz: „Elég erôs az Európai Unió bírósága ahhoz, hogy a szabadpiacot és az alapjogokat biztosítsa.”
Az hogy Magyarországot eladósították még a Kádár-korszakban, és hogy végbevitték a rendszerváltoztatást és a privatizációnak nevezett országvagyon széthordást, a mûveletnek csak egyik fele. A másik mûvelet – és itt nemcsak Magyarországról van szó, hanem egész Európáról (mint korábban Dél-Amerikáról) – az eladósítással és az állami vagyonok széthordásával kiszolgáltatott állapotba szorított országok, népek teljes gazdasági és politikai irányítás alá vetése. A maga részérôl Magyarország ebbôl igyekszik kiszabadulni. Emiatt van a felháborodás, ez idézi elô a folyamatos támadást.
Olli Rehn (az Európa Tanács alelnöke) a Népszabadság információi szerint legutóbb azt találta mondani, hogy hazánknak orvosolnia kell az Egyesült Államok, az Európai Bizottság és az Európai Parlament által is jelzett szélesebb demokratikus aggodalmakat, és hogy a „politikai kultúra javítását is elvárják” tôlünk.
Az a politikai kultúra, amihez két évvel ezelôtt a magyar választók kétharmados felhatalmazást adtak a nemzeti érdekeket felvállaló Fidesz és kereszténydemokrata politikai mozgalomnak, nem hirtelen ötlete, nem is kisiklása a „szélesebb demokráciának”, hanem húszéves politikai tapasztalat érlelménye. Ma még csak kormányprogram, de tudható, hogy ez a nemzeti megmaradás megtalált útja, amelyrôl nem szabad letérni. Ennek a meggyôzôdésnek a birtokában azt kell megvizsgálni, hogy oly heves és dühödt ellenzôi honn és külhonn hova tévelyegnek az általuk hirdetett szabadság és demokrácia valóságos talajáról. Miért mondják, hogy nekünk kell helyreigazítani politikai kultúránkat, amikor lenyúzott bôrünkön érezzük az önvédelem követendô törvényeit.
A nyugati országok polgárai nem nélkülöznek, nem is érdekli ôket a politika, nem látják, hogy nem értük, hanem ellenük dolgozik az a politika, amit tengeren túlról dirigálnak ismeretlen hatalmasságok. Az európai baloldalt elvitte az internacionalizmus vonata ismeretlen állomásokra. Errôl tanúskodik Alain de Benoist francia filozófus a Heti Válasznak adott interjújában az alábbi mondatokkal:
„A baloldal és a szélsôbaloldal elfelejtette történelmi gyökereit, küldetését, és így Európa minden országában tökéletesen elszakadt a néptôl, a nép valódi problémáitól. A szociáldemokraták teljesen elárulták baloldaliságukat, és gyakorlatilag a globális kapitalizmus hívei lettek maguk is. A szélsôbaloldal pedig megelégedik azzal, hogy a társadalom periférikus csoportjaival, a bevándorlókkal, az illegális menekültekkel, a homoszexuálisokkal, a drogosokkal foglalkozzanak, pedig ezen témák és kisebbségek irányába a nép többsége eleve érdektelen vagy ellenséges. A baloldal még mindig nem látja be, hogy a túlzott bevándorlás okozta társadalmi problémák elsô számú vesztese maga a munkásosztály. A munkásosztály észrevette tehát, hogy a szélsôbaloldal valójában a bevándorlókkal egy új proletariátust akar képezni, s azzal cserélné le a nemzeti munkásosztályokat. A szélsôbaloldal tehát már nem az alsóbb osztályok érdekeit képviseli, hanem a bevándorlókét és az egyéb marginális csoportokét. Éppen ezért a baloldal és a szélsôbaloldal számos egykori szavazója a Nemzeti Frontot választja, mert Marine Le Pen pártja lett a valódi munkáspárt. A munkásság 35 százaléka ôrá szavazott, a baloldal jelöltjei jóval elmaradnak ettôl az aránytól.”
Arra a kérdésre, hogy követi-e a magyar fejleményeket, így válaszolt: „ Igen, nagyon nagy érdeklôdéssel figyelem Magyarország vitáját az európai intézményekkel. Nem tudom, Orbán úrnak megvannak-e az eszközei, hogy harcában kitartson, de már az nagy szó, hogy egyáltalán a célt megfogalmazta. Látom azt is, amint Európa keresztény gyökereit próbálja védelmezni.”
Emlékezzünk, a nevezetes januári Európai Parlamenti gyûlésen Orbán Viktor idézte Robert Schuman francia kereszténydemokrata politikust, aki szerint „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Majd intette támadóit – Európát a kultúrája teszi európaivá. A vitában sokszor nem konkrét tényeket, hanem dühöt és alaptalan vádakat kapott, ezek pedig nem méltóak Európához, mert a pártpolitikai düh vezérli ezeket.„Magyarország a szabadságharcosok földje volt, és az is marad. Kérem jöjjenek Magyarországra, ismerjék meg a magyar népet!”
Guy Verhofstadt, az Európai Liberálisok frakcióvezetôje Orbán egy korábbi kijelentésére reagálva azt mondta, nem hiszi, hogy liberálisnak lenni betegség. „Maga is az volt, mielôtt még nacionalista lett volna.”
Megint értelmezéstani zavar van. Liberálisnak lenni erény, ellenben apolitikai liberalista egy türelmetlen és szélsôséges nemzetközi ideológia híve. A nacionalista szó alkalmazást kap egyaránt a soviniszta és a nemzeti kifejezésre. Számunkra most fontosabb kérdés, hogy milyen változáson ment át az Európai Unió az alapító atyák idejétôl mostanáig, miként távolodott el attól a képtôl és a hangoztatott elvektôl, amit felmutatott a közelmúltig, aminek alapján nyolc évvel ezelôtt Magyarország népe megszavazta a tagságot egy szebb jövô reményében. Egy hvg.hu írásból (Martin József: Hogyan lett Európa az Orbán-kormány fô mumusa?) megismerjük, hogy a baloldaliak miként értelmezik a nagy alapítók uniós elgondolásait:
„Robert Schuman egykori francia kormányfô és külügyminiszter úgy látta, hogy a nemzetek közötti szolidaritás, a nacionalizmusok régesrégi alapzatára egy új emeletet kell felhúzni: a nemzetekfelettiség nemzeti alapokon nyugszik majd. Nincs szó tehát a dicsô múlt semmiféle megtagadásáról, sokkal inkább a nemzetek életerejének új kibontakoztatásáról, éppen annak révén, hogy azt a nemzetek feletti közösség szolgálatába állítják. Vagyis Robert Schuman, »ez a szerény, tartózkodó és jóságos ember, akit az Istenbe vetett mélységes hite inspirált« (utóbb, 1986-ban, a francia nemzetgyûlés elôtt Mitterrand szocialista államfô jellemezte így születésének századik évfordulóján az integráció alapítóját) a nemzeti jelleget és a nemzetekfelettiséget összekapcsolta, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Ennek alapján húzták föl az újkori integráció elsô, »kettôs« szerkezetû építményét, az Európai Szén- és Acél-közösséget, a Montánuniót, melyben helye volt a nemzeti gondolatnak – ezt a tagállamok képviselték –, és aszupranacionalizmusnak ismert hat ország szénbányászatának és acélgyártásának egyesítését, a közös érdekek képviseletének tekintetében, a Fôhatóságra bízták. Ebbôl a nem is olyan kicsi magból – az ötvenes évek legelején, az energiavilágnak ezek voltak a meghatározó ágazatai – csírázott ki a Közös Piac, illetve a mai Európai Unió szervezeti rendszere, meghagyva és megerôsítve a nemzeti és szupranacionális jelleg egyidejû, egymással párhuzamos létezését. Az integrációs rendszer e kettôssége, ennek dinamikája, az ebbôl fakadó viták, olykor súlyos, sôt »történelmi« konfliktusok hullámzása végigvonul az integráció több mint hat évtizedes történetén.”...
„A mélyen hívô Schuman nagyot nézne, ha ilyen interpretációra bukkanna, hiszen már idézett munkájában úgy vélekedett: »A demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét. Azon a napon született, amikor az ember küldetésévé vált, hogy mulandó élete során az egyéni szabadság, mindenki jogának tiszteletben tartása és a testvéri szeretet gyakorlása révén kivívja az emberi személyiség méltóságát. Soha Krisztus elôtt nem fogalmazódtak meg hasonló gondolatok.« Európa egyik legnagyobb nemzetének a fiaként azt is megragadta az integ-rációban, ami a legkisebbeket mindenkor vonzotta a múltban Luxemburgtól Litvániáig, és vonzani fogja a jövôben is, lásd a belépni szándékozó balkáni államokat: a nemzetek feletti szervezetek – ahogyan Schuman írta – tágabb cselekvési teret nyitnak a nemzeti jelleg számára, anélkül, hogy azt korlátoznák vagy magukba olvasztanák. Ez természetesen ránk is vonatkozik, ezért van jó helyen, sôt a lehetséges legjobb helyen – társadalmunk népszavazással is megerôsített döntése értelmében – Magyarország. Orbánnak abban igaza van, hogy otthon érezhetjük magunkat, s abban is, hogy az »unió sosincs kész, folyamatosan alakul«. Schuman ezt is megjósolta, tudta, hogy nem konfliktusok nélkül és nem egy csapásra valósul meg Európa, amelynek »lelke az egymástól eltérô minôségek és törekvések sokféleségébôl formálódik«. Ha ebbôl indulunk ki – és mi másból lehetne –, akkor nem érdemes, sôt nem szabad a nemzeti jelleget kijátszani az ördögtôl valónak feltüntetettszupranacionalizmussal szemben.”
Itt csúsztat a HVG-cikk szerzôje Martin József. Mindaz amit elmond, Orbánt és a magyar álláspontot igazolja, de alig észrevehetôen belelopja aszuprenacionalista szót, mintha azt az alapítók alkalmazták volna. Nem azzal van baj, hogy Európa nemzetei, államai összefogásához kell egy ernyôszervezet, ebben mindenki egyetért. Ha ezt nevezzük szupranacionalizmusnak, akkor minden rendben van, de ha az unió egy politikai szélsôség filozófiáját követi, ami elveti a nemzetet, mint a társadalom természetes rendjét, és elveti a nemzet állama létjogosultságát és szabad részekkénti megjelenítését egy homogén blokkban, akkor az ilyen unió megtagadja alapítóinak szándékát, és becsapta a tagságra felhívott és önként belépett népeket és államokat.
Nem politikailag – ideológiák egyikébe kényszerítve – kell homogénná tenni Európát, hanem a tagállamokat gazdaságilag egymást kiegészítô és összegezô termelési és értékesítési rendszerbe szervezni, hogy a nemzetek, államok együttesen boldoguljanak és gyarapodjanak.
A hvg.hu cikkében nem az idézett Robert Schuman használta a szupranacionális kifejezést, hanem a cikk szerzôje így: „...megerôsítve a nemzeti és szupranacionális jelleg egyidejû, egymással párhuzamos létezését...”
Megint egy szóértelmezési probléma: mi az értelme, tartalma ennek a szónak, mit mond vele nekünk a szerzô? Aki ugyancsak ismeri a Magyarország elleni uniós és általános baloldali politikai támadásokat. Azt akarja velünk magyarokkal elhitetni, hogy az alapító atyák akarata szerint jött létre a mai Európai Unió, hogy az olyan mint amit az alapítók akkor akartak.
Hét évvel ezelôtt Lóránt Károly foglalkozott ennek a rusnya szónak az értelmével. (Magyar Nemzet 2005. május 28.):
„Brüsszel fôterén van egy kicsi, ám drága étterem, amelynek titkolt nevezetessége, hogy annak idején Marx Károly itt írta a Kommunista kiáltványt. Most, Brüsszelbôl kiindulva megint kísértet járja be Európát, ezúttal nem a kommunizmus, a nemzetköziség, hanem aszupranacionalizmus, a nemzetek felettiség kísértete. A szupranacionalizmus hívei legalább olyan megszállottak, mint Marx követôi voltak. Margot Wallström, az Európai Bizottság kommunikációért felelôs biztosa például épp a minap jelentette ki, hogy aki a szupranacionalizmust megvalósító európai alkotmány ellen szavaz, az tulajdonképpen fasiszta. ... Wallströmnek a magyar politikai gyakorlatból is is-merôs érvelésére Daniel Hannan brit európai parlamenti képviselô a következôket válaszolta: »A modern kor legpusztítóbb háborúit nem a nemzeti rivalizálás, hanem olyan transznacionális ideológiák okozták, mint a jakubinizmus, a fasizmus, a kommunizmus és az iszlám fundamentalizmus. A nemzetállamok sokszor éppen a totalitárius diktatúrákkal szembeni ellenállás központjai voltak, pontosan azért, mert a nemzetállam az az egység, amelyben a képviseleti kormányzás a leginkább mûködik. A szupranacionalizmus, amelyet Wall-ström javasol, sohasem létezett együtt a demokráciával.”
A szupranacionalizmus tehát ugyanaz mint az internacionalizmus, az pedig a kommunizmusnak és a libaralizmusnak közös programja a nemzetek és a nemzetállamok megszüntetésére. A jelek szerint az Európai Unió mai vezetôi ezt a programot erôltetik. Ezzel a programmal ütközik most Magyarország, aránytalan erôviszokokkal küzdve.
/Forrás: a szerző 2012.05.24-i levelei/*B.Kiss-Tóth László
