Siklósi András

A Pearl Harbor-i provokáció furcsaságai és hasonlóságai

a 2001. szeptember 11-ei összeesküvéssel

(Elhangzott 2011. júl. 12-én, Hódmezővásárhelyen, a IV. Történettudományi Találkozón.)

1.) Bevezetés

Olykor nehéz éles határvonalat szabni történelem és politika közt. Általában a régi vagy viszonylag régebbi eseményeket – melyek már kellő időtávlattal rendelkeznek, s a jelenben nincs közvetlen hatásuk – soroljuk a históriához, míg a közelmúltnak a mától még alig elkülöníthető történéseit amolyan köztes kategóriának tekinthetjük. Ebben az értelemben a 70 esztendeje, 1941-12-07-én lezajlott Pearl Harbor-i csata (továbbiakban: PH) egyértelműen a történelemhez sorolható (noha tanulságait most sem tanácsos felednünk!), míg a közel 10 éve, 2001-09-11-én megvalósított önmerénylet (továbbiakban: 9/11), mivel aktív befolyása mindennapjainkra s az egész világhelyzetre tagadhatatlan, egyelőre inkább a politikához tartozik (ámbár lassanként átcsúszik a történelembe is).

Az ókorban vagy a középkorban még tisztább eszközökkel játszottak a szemben álló felek. Vélt vagy valós érdekeikért általában nyíltan léptek föl, s a döntést inkább a fegyverek erejére bízták, ritkán éltek csak a diplomácia vagy a propaganda megtévesztő, kevésbé tisztességes módszereivel. Nem azt mondom, hogy akkoriban mindenki becsületesen küzdött, ám azt határozottan állítom, hogy e téren markáns fordulat csupán a „felvilágosodás”, valamint az ebből kinövő 1789-es „nagy francia forradalom”után következett be, vagyis az értékelvű, hierarchikus és valamennyire még szakrális társadalmakat fölbomlasztó és szétrohasztó istentelen, embertelen, pénzközpontú „polgári demokráciákban” (lásd kapitalizmus, imperializmus, gyarmatosítás!), ill. a későbbi totalitáriánus állami berendezkedésekben(lásd bolsevizmus, nácizmus, majd globalizmus!). Ennek megfelelően leszögezhetjük, hogy az I. és II. világháborút sem azok kezdték valójában, akikre ezt a győztesek ráfogták, hanem éppen a kegyetlen győzők, valamint a mögöttük megbújó, jól álcázott, titkos háttérhatalmak (melyek manapság már a látszatra is alig ügyelnek, s egyre durvábban, egyre kendőzetlenebbül törnek a teljes cionista világuralomra). Mindkét világháborúra jellemző, hogy a közvélekedésben számon tartott kirobbantóit – a későbbi veszteseket – alattomos aknamunkával, sötét provokációkkal gazdasági, szociális, politikai, kulturális és morális téren is oly lehetetlen helyzetbe hozták, hogy nem maradt más választásuk, mint a harc fölvállalása. Sajnos a történelmet többnyire a hitványabb, erőszakosabb győztesek írják, ezért e kérdéseket is ideje lenne már (nemzetközi szinten is) tisztába tenni; most azonban nem feladatom ezekbe mélyebben belemerülni.

Kitűzött célom az, hogy megvizsgáljam PH és 9/11 tényleges történéseit, visszásságait, a két esemény közt vonható párhuzamokat, hasonlóságokat, s megpróbáljam fölvázolni kétséges „eredményeiket”, melyekből világosan látszik, hogy nem az emberiség javát, még csak nem is az USA népének előmenetelét szolgálták, hanem egy szűk körű, ám annál gazdagabb, befolyásosabb és agresszívebb judaista-talmudista bűnbanda pillanatnyi boldogulását.

2.) Pearl Harbor – a gyalázat napja

A történelem legnagyobb szabású, legpusztítóbb tengeri konfliktusában, a PH-i csatában, a japán flotta megtámadta az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének PH-i (Hawaii-szigetek) támaszpontját. Az ellenséges seregek parancsnokai a következők voltak: Husband Edward Kimmel(tengernagy, Amerikai Haditengerészet) és Walter C. Short (altábornagy, Amerikai Szárazföldi Erők), ill. Nagumo Csuicsi (ellentengernagy, Japán Császári Haditengerészet), Fucsida Micuo(korvettkapitány, az 1. hullám vezetője) és Simazaki Sigekazu (sorhajóhadnagy, a 2. hullám vezetője).

(Érdekességként egy pillanatra villantsuk fel Nagumo Csuicsi arcélét. A japán admirális a Honshu szigetén lévő Jonezavában született 1887-ben. 1908-ban elvégezte a Japán Birodalmi Haditengerészeti Akadémiát, majd egy rombolón szolgált. Az 1920-as években Európában és az USA-ban tartózkodott. 1929-ben tért vissza Japánba. Kapitánnyá nevezték ki, és a Haditengerészeti Akadémián dolgozott. Mandzsúria elfoglalásakor a 11. romboló flotta parancsnoka volt. Később aJamasiro csatahajó és a Takao nehézcirkáló parancsnoka lett. Ellentengernagyként a 8. cirkáló flottát irányította. 1941 áprilisában kinevezték az 1. repülőgép-hordozó flotta parancsnokává. A II. világháborúban több ütközetet is vezetett: a PH elleni akciót, a Kelet-Salamon-szigeteki, a Santa Cruz-szigeteki csatát, a Darwin elleni támadást, és a midwayi összecsapást, ahol az összes repülőgép-hordozóját elvesztette. 1944-től a Csendes-óceán középső területein irányította a japán flottát. A Mariana-szigeteket kellett volna megvédenie, ám kudarcot vallott. Az amerikaiak sikeres saipani partraszállása után ezért rituális öngyilkosságot – a szamuráj-becsületnek megfelelő szeppukut, harakirit – követett el, 1944-06-15-én.)

Japán 1940-ben elkerülhetetlennek tartotta az USA elleni háborút. Vezetői úgy vélték, hogy már elegendő nyersanyaggal rendelkeznek ahhoz, hogy folytassák a harcot Kínával, dél felé pedig elfoglalják az európai országok gyarmatait, és közben megküzdjenek az USA-val is. Az annektált területek nyilván biztosítják a további csaták anyagszükségleteit. Az USA nem nézte jó szemmel Japán gyors fejlődését (vetélytársat sejtett benne), ezért zárolta az országban lévő vagyonát (pl. a bankbetéteket), és fokozatosan megszüntette a kereskedelmet Japánnal, ill. bojkottálta a szigetország tengeri nyersanyag- és energiaellátását, sőt a japán származású amerikai állampolgárokat koncentrációs táborokba zárta. Japánnak nem maradt más lehetősége, mint kitörni ebből a karanténból. Jamamoto Iszoroku (tengernagy, a japán egyesített flotta főparancsnoka) tervezte meg a PH elleni támadást. A részleteket Genda Minoru (sorhajókapitány, vezérkari tiszt) dolgozta ki Fucsida parancsnok segítségével.

Az 1. japán flotta – amely 6 repülőgép-hordozóból (Sokaku, Hirju, Zuikaku, Kaga, Akagi, Szorju), 2 csatahajóból (Kirisima, Hiei), 2 nehéz- és 1 könnyűcirkálóból, 9 rombolóból, 3 tengeralattjáróból és 8 tartályhajóból állt – 1941-11-26-án indult el a Kuril-szigetekről. A flotta előtt pár tengeralattjáró haladt, melyek zseb-tengeralattjárókat vittek. Ezeknek az apróságoknak kellett behatolniuk PH kikötőjébe. A leleplezés elkerülése érdekében Jamamoto a megszokottnál északabbra fekvő útvonalat választott a flottának. Megkerülték a Midway-szigeteket, és északi irányból közelítették meg Hawaiit. 1941 októberében a Taiyo Maru óceánjáró kísérletképpen végigment a tervezett útvonalon, és közben egyetlen hajóval sem találkozott. A támadást úgy időzítették, hogy az amerikaiaknak a lehető legnagyobb meglepetést okozzák. A kár csaknem 90%-a az első tíz percben keletkezett. Félórányi mészárlás és zűrzavar után a japán gépek eltűntek az égről.

Két figyelmeztetés készenlétbe helyezhette volna az amerikai erőket. December 7-én reggel a kikötő bejáratánál egy amerikai járőröző romboló egy japán tengeralattjáróra bukkant, azt elsüllyesztette, majd jelentést tett róla. Az egyik radarállomás 7 órakor északról közeledő repülőgépeket észlelt. A radarkezelők jelentették az információs központnak, ahol ezt úgy értelmezték, hogy ezek a Kaliforniából erősítésként jövő B-17-es Flying Fortressek („repülő erődök”), amelyeknek az érkezését erre a napra várták. Valójában azonban a támadó japán gépeket fedezték föl.

Nagumo flottája dec. 7-én reggel PH-tól 440 km-re északra volt. 6 órakor 183 repülőgép emelkedett fel a hordozókról Fucsida Micuo vezetésével. Két óra múlva megkezdték a haditerv megvalósítását. 7:55-től 8:30-ig támadták a kikötőt és a szigeteken lévő repülőtereket. A rémület és a fejetlenség teljes volt. A bombázásra a vasárnap reggeli őrségváltáskor került sor. A 202 amerikai repülőgép negyede tudott csak felszállni, de nem sokra mentek a túlerőben lévő japán vadászokkal. Az ügyes, váratlan akció (az amerikaiak szerint alattomos orvtámadás!) teljesen elsöpörte a légvédelmet is. Az ekkor érkező B-17-eseket a japán vadászgépek lelőtték.

A második csapat (Simazaki vezetésével) 170 gépe 7:15-kor indult el. Azokra a hajókra koncentráltak, amelyek az első hullámban kevésbé sérültek meg. A támadás 9:45-kor fejeződött be. A japán gépek 10:30 és 13:30 között értek vissza a repülőgép-hordozókra.

A japánok eredetileg terveztek egy harmadik hullámot is. Fucsida és a pilóták ebben az épségben maradt hajókat és repülőgépeket, illetve az üzemanyag-tárolókat akarták támadni, de Nagumo tengernagy úgy vélte, hogy már így is elég jelentős veszteségeket okoztak az ellenségnek, ezért a harmadik hullámot lefújta. Ez nem volt szerencsés döntés, mert még sértetlenek voltak azok az üzemanyagtartályok, amelyekről a japán admirális azt gondolta, hogy csak makettek, és az igaziak a föld alatt vannak. Ezért a flottát hazafelé irányította, bár a pilóták nem örültek döntésének.

Japán csak 29 repülőgépet, 4 törpe tengeralattjárót, 55 pilótát és 9 tengerészt vesztett el.

Az USA 4 csatahajója (Arizona, California, Nevada, West Virginia) és 3 rombolója elsüllyedt, azOklahoma pedig felborult. 3 másik csatahajó (Pennsylvania, Maryland, Tennessee), valamint 3 cirkáló súlyosan megsérült. 188 repülőgép megsemmisült, 155 megrongálódott. 2403-an (ebből 68 civil) meghaltak, 1178-an megsebesültek. A támadás ideje alatt a japánok fő célpontjainak tekintett repülőgép-hordozók nem voltak a kikötőben. A legdrámaibb veszteségek az Arizona csatahajón következtek be. Az első támadás során bomba hullt a kéménybe, s az ezt követő robbanás, majd a tűz 1177 embert ölt meg. (Az Arizona a japán telitalálat után még két napig égett, azután elsüllyedt. Egyes darabjait évek múltán a búvárok kiemelték, ám a roncs a mai napig a tenger mélyén fekszik.)

A támadás az amerikai csendes-óceáni flottát fél évre megbénította. Ez lehetővé tette, hogy Japán még 1941-ben megtámadja a Fülöp-szigeteket, Hongkongot és Malajziát. A nemzet döbbenten hallgatta Franklin D. Roosevelt elnököt, aki dec. 7-ét „a gyalázat napjának” (eredetileg „a gyalázat örök mementójának”) nevezte. Másnapra izolált európai konfliktusból világháborúvá szélesedett a harc, mert az USA is azonnal belépett, míg eddig csak fegyverekkel és étellel támogatta a szövetséges országokat. Roosevelt határozott utasítására az állítólagos felelősöket (inkább tudatosan kreált bűnbakokat!) – Kimmel tengernagyot, a csendes-óceáni amerikai flotta parancsnokát, illetőleg Short tábornokot, a csendes-óceáni amerikai hadsereg parancsnokát – menesztették. Ugyanakkor – kirívó mulasztásuk dacára – sohasem hallgatták ki, és haditörvényszék elé sem citálták őket. Kimmel helyére Chester Nimitzet, Short helyére pedig Douglas McArthurt nevezték ki, ami utóbb helyes választásnak bizonyult.

Az USA kormánya tökéletesen tisztában volt a támadás várható idejével. Erre enged következtetni, hogy az amerikai hírszerzés ekkorra már megfejtette a japán diplomáciai kódokat, és Angliából is rendelkezésre álltak erre utaló információk. Ám alighanem nyomós indokra volt szükség a II. világháborúba való belépéshez, amit az amerikai polgárok zöme egyáltalán nem támogatott. Közvetve ezt a verziót támasztja alá a japán nagykövet esete is, aki kezében a hadüzenettel, 1941-12-07-én 12:45-kor Washingtonban kihallgatást kért a külügyminisztertől, de ő csak 13:30-kor (PH-i idő szerint 8:30-kor) fogadta. Az USA erre hivatkozva megvádolta Japánt a hadüzenet nélküli akcióval. Bár a hivatalos álláspont nem tagadta, hogy a felderítés rendelkezett hírekkel az esetleges támadásról, valamint a hadüzenetről, de a késlekedést az adatok értékelésének hibáival indokolta.

Eredmény: Döntő japán győzelem, ill. a vérszomjas bosszúvágytól hajtott Egyesült Államok hadba lépése a szövetségesek (Egyesült Királyság, Franciaország, Szovjetunió, Kína, Ausztrália, India, Kanada, Dél-Afrika stb.) oldalán. Velük szemben álltak az ún. tengelyhatalmak (Németország, Japán, Olaszország, Magyarország stb.). Jamamoto admirális szerint: „Fölébresztettük az alvó óriást, és iszonyú elszántságot gerjesztettünk szívében.” Alig fél év múlva (1942. jún. 3-7. közt) az USA fölényesen megnyerte a midwayi csatát, s ettől fogva a Távol-Keleten, valamint a Csendes-óceán térségében megfordult a hadiszerencse, mert a japánok elveszítették a kezdeményezést, és védelembe kényszerültek. (Hasonló volt a helyzet, mint Németország és a Szovjetunió esetében a sztálingrádi ütközet után.)

Később még számos nagy összetűzés volt Amerika és Japán közt, de jelentőségét tekintve egyik sem érte el PH és Midway alapvető áttöréseit. Végül az 1945 augusztusában Hirosimára és Nagaszakira oktalanul ledobott atombombák hatására Japán elkészült erejével, s szeptember 2-án, a Tokiói-öbölben, a Missouri csatahajó fedélzetén aláírta a feltétel nélküli megadásról szóló okmányt. Az USA nemcsak győztesen, hanem a világ első hatalmaként került ki a II. világháborúból. Ennek tudatában azóta sem „fér meg a bőrében”, s bármelyik országot, népet hajlamos megtámadni, amely nem az ő „muzsikájára táncol”. Ez az öntelt, féktelen magatartás egyenesen vezetett eddigi kakaskodásaihoz (Korea, Kuba, Vietnam, Latin-Amerika), majd szeptember 11-hez, s az utána fellángoló „terrorizmus elleni háborúihoz”. Ma azonban (gazdaságilag, pénzügyileg is) a bukás és összeomlás szélére került, s mivel érzi a vesztét, egyre agresszívebbé válik. Ahelyett, hogy föladná hedonista, „fogyasztói” allűrjeit, s egy takarékosabb, szerényebb, önellátóbb életmódra rendezkedne be, inkább mások kiszipolyozásával próbál magának további előnyöket kovácsolni. Nem lesz ennek jó vége, mert az emberiség nagyon unja már otromba „világcsendőri” játékait.

A PH ellen végrehajtott támadást még mindig rengeteg titok és ellentmondás övezi. Hitelt érdemlően, cáfolhatatlanul igazolni már aligha lehet – erre nincs is komoly szándék – az USA (Roosevelt) és Anglia (Churchill) akkori katonai és civil vezetőinek konkrét bűnrészességét, mindazonáltal nem tévedhetünk nagyot, ha feltételezzük, hogy sokan elhallgatták a tudomásukra jutott bizonyítékokat, s nem törődve saját honfitársaik, leendő szövetségeseik életével, ill. a várhatóan súlyos anyagi veszteségekkel, hagyták megtörténni a tragédiát csupán azért, hogy az egyébként közömbös Amerikát belerángathassák a háborúba. Vizsgálatok voltak bőven a háború közben és utána is, több ezer oldalas anyag gyűlt össze a bizottságoknál a tanúvallomásokból és egyebekből. Legutóbb 1995-ben a Kimmel és a Short család kérésére a kongresszus rendelt el újabb vizsgálatot, azonban most sem jutottak dűlőre. A két tábornokot a kötelességmulasztás vétsége alól fölmentették ugyan, de nem rehabilitálták, mert „mint parancsnokok, ők viselték a felelősséget”.

3.) A WTC tornyainak ledöntése s a Pentagon megrongálása

1993-ban már volt egy nagyszabású robbantás a WTC egyik alagsorában, egy amolyan „főpróba” az előadás előtt, ám komolyabb kár nem keletkezett az épületben, az pedig föl sem merült, hogy netán össze is dőlhetne.

A 9/11-i „terrortámadás” – a kikürtölt vád szerint – az al-Kaida banditáinak (szabadságharcosainak?) összehangolt öngyilkos merénylete volt az USA ellen. A fikció (legenda?) beteljesítése végett az ominózus reggelen 19 al-Kaidás gépeltérítő foglalt helyet 4 amerikai repülő utasterében. A terroristák állítólagos terveik szerint az USA fő jelképeinek számító épületekbe vezették bele szándékosan a repülőgépeket. A New York-i Világkereskedelmi Központ (WTC) ikertornyaiba két repülőgép (11-es és 175-ös járat) csapódott be, ezzel megölve a környező emeleteken dolgozó embereket is. Mindkét épület összeomlott két órán belül, majd ezt követően több épület is az ikertornyokhoz hasonlóan összedőlt, vagy megrongálódott. A harmadik gép (77-es járat) a Pentagonépületébe repült. A negyedik eltérített gépet (93-as járat) egyes feltételezések szerint az utasok visszafoglalták, azonban már nem tudták megmenteni a lezuhanásról, s Washingtontól mindössze 15 percnyire, Pennsylvania államban, Shanksville mellett csapódott a földbe. (Valószínű célja a Capitoliumvagy a Fehér Ház lehetett, amit már nem ért el.) A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat.

Az összehangolt, mérnöki pontossággal kivitelezett akció folyamán a géprablókkal együtt hozzávetőleg 2986 ember vesztette életét; köztük a négy repülő összesen 265 utasa, 343 tűzoltó, 23 rendőr és 37 kikötői vámtiszt, akik a mentésben segédkeztek, és legalább 2318 ember a toronyházakban, illetve azok, akik a környezetben, valamint az alattuk található metróállomásokon tartózkodtak. Összesen 25 épület rongálódott meg a támadásban, ebből a WTC 7 épületből álló együttesén kívül a Deutsche Bank épülete sem volt helyrehozható, ezért le kellett bontani. Ezeken kívül még 4 metróállomás is súlyosan károsodott, illetve részlegesen beomlott.. Az áldozatok túlnyomó többsége civil volt. Az Egyesült Államok válasza a terrorizmus elleni háború, melynek első eszköze Afganisztán (majd Irak) megszállása volt. Így próbálták meg elkapni a tálibokat, akik szerintük al-Kaida tagokat rejtegettek.

A Pentagonban okozott károkat egy éven belül kijavították, majd később a helyszínen megépítették a Pentagon Memorial emlékművet. A World Trade Center helyszínén, a romok eltakarítását követően elkezdődtek a helyreállítások, 2006-ban fejezték be a WTC-7 irodaépületét. A WTC-1 (korábbi elnevezése Freedom Tower) jelenleg építés alatt áll, 2013-ra tervezik az átadását. A kb. 541 méteres felhőkarcoló így Észak-Amerika legmagasabb épületeinek egyike lesz. 2007 és 2012 között további 3 épületet kívánnak befejezni.

Az USA Nemzeti Bizottságának vizsgálati anyaga, amely a terrortámadás körülményeivel foglalkozik, megállapította, hogy a hírszerzés (mely szerint nem voltak előzetes figyelmeztető jelek!) a támadásba torkolló események során sokszor zavartan, felkészületlenül és hibásan reagált. Néhány alkalommal azonban a hivatalos személyek egészen pontosan ítélték meg a helyzetet.

Kenneth Williams, az arizonai Phoenixben szolgáló FBI-ügynök 2001-07-10-én emlékeztetőt küldött az ügynökség központjába. A helyi repülőiskolába érkező közel-keleti hallgatókról számolt be. Gyanúja szerint esetleg terroristák próbálnak beszivárogni a civil repülési rendszerbe. Williams emlékeztetőjét figyelmen kívül hagyták.

Augusztus 16-án FBI-ügynökök tartóztatták le Zacharias Moussaouit egy repülőiskolában mutatott gyanús viselkedése miatt. Moussaoui csekély érdeklődést tanúsított a landolás (leszállás) elsajátítása iránt. Az őt letartóztató ügynök pontosan azt írta: olyan személyiség, aki képes bármivel belerepülni a WTC-be. Az esettel foglalkozó másik FBI-ügynök arra figyelmeztetett, hogy egy óriási repülőgépet akár fegyverként is használhatnak a terroristák.

Biztonsági tisztek eligazításokat tartottak a Fehér Házban 2001 nyarán, ahol George W. Bushelnököt arról tájékoztatták, hogy Oszama bin Laden terroristahálózata amerikai repülőgépek eltérítésével kísérletezhet, látványos támadásokra kerülhet sor, melyeket úgy terveznek, hogy tömeges áldozatokkal járjanak, és hogy az FBI tudatában van a terroristák előkészületeinek New York-i épületek lerombolására.

A 9/11 Bizottság megállapította, hogy két géprabló korábban Leatherman márkájú multifunkcionális kéziszerszámokat vásárolt. A 11-es járat egyik utaskísérője, a 175-ös járat egy utasa és a 93-as járat utasai bombákkal felszerelkezett terroristákról beszéltek, ám az utasok egyike szerint működésképtelen bombák voltak támadóiknál. A becsapódások helyszínein nem találtak robbanóanyag származékokat, így a 9/11 Bizottság jelentésében álbombákról számolt be.

A WTC épületkomplexumának 3 épülete szerkezeti sérülések miatt még a támadások napján összedőlt. A déli toronyban (WTC-2) a 175-ös járat becsapódását követően nagyméretű tűz keletkezett, melynek következtében 56 perccel később összeomlott. Az északi torony (WTC-1) 102 perccel a támadás után dőlt össze. Megsemmisülésekor a szétrepülő törmelékdarabok több órán át tartó tüzet okoztak a hetes épületben (WTC-7), melynek főbb szerkezeti elemei súlyosan károsodtak, acélváza meggyengült, majd késő délután összedőlt. Az Egyesült Államokban a támadások zavart keltettek a hírügynökségek és a légiirányítók munkájában. Az ország egész területén a civil légi járművekre 3 napos repülési tilalmat vezettek be. A már levegőben tartózkodó gépeket pedig visszafordították, vagy Kanadába és Mexikóba irányították.

Habár mind a mai napig egyetlen terrorista csoport sem vállalta a felelősséget a támadásokért (márpedig ez nem jellemző rájuk!), az ügyben indult nyomozás az al-Kaida hitvallásának és célkitűzéseinek feleltette meg az eseményt, egy 1998-as fatva (kiáltvány) alapján. A dokumentumot a szervezet vezetői, Oszama bin Laden, Ayman al-Zawahiri, Abu-Yasir Rifa’i, Ahmed Taha, Shaykh Mir Hamzah és Fazlur Rahman állították össze, melyben részletezték az USA arabok ellen elkövetett bűneit. Ez alapján a támadás megtorlás volt, kiváltó okait pedig a következők jelentették:

· Izrael amerikai támogatása;

· az Arab-félsziget amerikai megszállása (hadibázisok létesítése);

· amerikai agresszió Irak népe ellen.

Továbbá a fatva szerint az USA

· kirabolja az Arab-félsziget nyersanyagforrásait;

· az itt található államok törvénykezését önkényesen diktálja;

· alávaló rezsimeket pártfogol a Közel-Keleten, a lakosságuk ellen fordítva őket;

· hadi támaszpontjai és egyéb objektumai vannak az Arab-félszigeten, ezzel megsérti a muszlim szent földet, elsősorban azért, hogy megfélemlítse a környező muzulmán államokat;

· viszályt szít a muszlim államok között, hogy gyengítse őket, mint politikai erőt;

· kiszolgálja Izraelt, és megpróbálja elterelni a nemzetközi figyelmet Palesztináról, a megszállás folytatása érdekében.

New York válságkezelő központja a WTC-vel együtt megsemmisült, azonban a szükséges intézkedések hamar megszülettek. Fegyelmezett mentőcsapatok jelentek meg a helyszínen, és igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni. A WTC-től nem messze lévő 7-es Parancsnokság tűzoltói felvételeket is készítettek az északi toronyban. Sajnos a tűzoltóknak nem volt idejük felmenni majdnem 80 emeletet a 30 kg-os felszereléssel. (A WTC épületeiben levő felvonókat tűz esetén tilos használni.) Egy emelet megtétele felfelé összesen kb. 1 percet vett igénybe, ám emiatt nem tudtak elérni a tűzig, hiszen ha fel is jutottak volna oda, lefelé már nem lett volna elég idejük. ĺgy csak kb. 40 emeletet tudtak megmászni.

A hírközlő szervek késedelem nélkül közvetítettek mindent. Senki nem tudta megbecsülni a halálesetek számát. Koromfekete hamuval borított emberek botorkáltak az utcákon, akiken a környék lakói próbáltak segíteni. A katasztrófa sebesültjeit azonnal elszállították, a közeli kórházak hamar megteltek. A metropoliszban szükségállapotot rendeltek el, lezárták a környéket és a hidakat, a földalatti és vasúti forgalmat átmenetileg felfüggesztették. A lezárt területre csak mentőcsapatok, rendőrök, tűzoltók és a válságstábok tagjai léphettek be. Este 18 óra körül kezdett apadni az érkező sebesültek száma. Sötétedésre részlegesen helyreállították a metróközlekedést, a hidakon és az alagutakon megindulhatott a kifelé irányuló közlekedés. A felgyülemlett tömeg 20:30 körül oszladozni kezdett, az utcák lecsendesedtek. Bush elnök nemzethez intézett beszédében a megtorlás csak jelzésértékűen szerepelt. Az elnöki beszéd után az emberek mégis elárasztották az utcákat.

Éjfél körül félkatonai jellegű válságművelet vette kezdetét. A parancsnoki posztot a helyi tűzoltóállomáson rendezték be, Rudolph Giuliani polgármester főhadiszállása is itt működött. Az Üdvhadsereg mozgó konyhákat állított fel. Északon a St. Vincent Kórház, mint a legfőbb fogadó állomás működött. Ideiglenes hullaházat hoztak létre a folyó túloldalán, New Jersey-ben. Az első becslések alapján 10 ezer halottra készültek fel.

A terrortámadás elkövetési módja és az általa okozott károk példátlanok. Az USA kontinentális területén 1812 óta külső állammal nem folyt háború. A célpontok kiválasztása arra utal, hogy a merényletek az Államok létét és az amerikai dominanciájú világgazdasági rendet is támadták. A nemzetközi repülőgép-forgalom a merényletet követő hónapokban erőteljesen visszaesett. 9/11 hatására a világpolitika átrendeződött. Mindenütt jelennek meg figyelmeztető írások arról, hogy a terrortámadás és a válaszcsapások szembefordítják egymással a nyugati és a muszlim kultúrájú világot, illetve hogy a terrorizmus elleni védekezés túlkapásai a jelenlegi nyugati civilizáció alapját jelentő individuális szabadságjogokat áshatják alá…

A 2004-ben bemutatott Fahrenheit 9/11 című dokumentumfilm a Bush-adminisztráció külpolitikáját veszi célba, többek között a szeptemberi terrortámadással és a bin Laden családdal kapcsolatban. A film fölvázolja a történéseket és azok lehetséges értelmezését, majd az eseményeket egyértelműen összefüggésbe hozza Oszama bin Ladennel és a bin Laden család politikai kapcsolataival. Michael Moore rendező kibontja, hogy milyen szoros baráti és üzleti szálak fűzik a Bush családot és üzlettársaikat a szaúd-arábiai királyi családhoz, főként a bin Laden famíliához, köztük Oszamához, aki ekkor már a WTC-vel szembeni terrorakció első számú gyanúsítottja volt. A film szerint az úgynevezett Carlyle Csoport az éves befektetői konferenciáját szept. 11-én tartotta a washingtoni Ritz Carlton hotelben. A találkozón minden Carlyle-partner ott volt: valószínűleg James Baker, John Mayor és idősebb George H. Bush is, de ő 11-én reggel eltávozott. Shafi bin Laden, aki Oszama féltestvére, azért érkezett a konferenciára, hogy családja Carlyle-os hozamait ellenőrizze. A film tanúsága szerint együtt, egy szobában nézték végig, ahogy a repülők a tornyoknak ütköznek, majd ezek után a bin Laden család beruházott az egyik védelmi alapjukba. Mindeközben Oszamát már az amerikai kormány köröztette.

Az események után 8 évvel Barack Obama elnök a hazafiság napjának nyilvánította 9/11-ét. Minden évben egy perces néma csenddel és az amerikai lobogó félárbocra engedésével emlékeznek az áldozatokra. A WTC egykori helyén önkéntesek és családtagok olvassák fel az összes elhunyt nevét.

4.) Kételyek és talányok – 9/11 a művészi csalás iskolapéldája

A világ szinte élő adásban nézhette végig az elborzasztó eseményeket. A döbbenet csendjét a felháborodás és a bosszú hangjai váltották fel, majd az USA rövidesen két háborút is indított, s akár újabbak is kibontakozhatnak még. Ezek mind 9/11 nyílegyenes következményei.

De néhány figyelmes ember – akik rendre észreveszik a gyanús dolgokat, és szóvá is teszik ezeket – már a merénylet után pár nappal hallatta hangját. Azóta pedig ezek a furcsa jelek egyre csak szaporodnak. Valóban az történt 9/11-én, amit az országok vezetői elmondtak nekünk, vagy a história egyik legocsmányabb átverésének elszenvedői vagyunk, melynek méltó folytatása lett az afganisztáni és a II. iraki háború?

2001-07-23-án az egész WTC komplexumot 15 millióért kibérelte egy Larry Silverstein nevű vállalkozó. Ezután egy 3,5 milliárd dollár értékű biztosítást kötöttek az épületekre, mely egy új elemet tartalmazott: terrortámadás esetére szóló kártérítést. Ez a megkötésétől számított 48. napon már aktuálissá is vált, ráadásul az összege megduplázódott, mert a kettős merénylet miatt – némi pereskedés után – 7 milliárdot fizetett a biztosító cég… (Mesés nyereség azért, mert valaki szerencsés származású, s emiatt jókor volt jó helyen.) Megjegyzem még, hogy az épületekben levő irodák fenntartása nem volt gazdaságos, ezért egyre kevesebb helyiséget tudtak kiadni bennük, tehát lebontásuk lassan esedékessé vált. Vajon nem lehetséges, hogy kapóra jött ez a „terrortámadás”, s ily módon egybeesett bizonyos üzletemberek és az állami szervek érdeke?

A támadás előtti napokban kapott új biztonsági igazgatót a WTC, aki történetesen az FBI azon részlegén dolgozott korábban, amely Oszama bin Laden tevékenységét figyelte. John O’Neil vizsgálta ki az al-Kaidának tulajdonított korábbi merényleteket, de amikor eredményeket mutatott volna fel, „fentről” leállították, majd hazahívták. O’Neil néhány nappal a támadás előtt vette át a WTC biztonsági szolgálatának vezetését. A tornyok összeomlásakor életét vesztette.

Néhány nappal a támadás előtt érdekes tőzsdei manipulációk történtek. A WTC-ben irodát bérlő vállalatok, a WTC biztosítói és két légitársaság (UA – United Airlines és AA – American Airlines) részvényei ellen irányuló spekulációra fel kellett volna figyelni. Ezen cégek részvényforgalma megtöbbszöröződött (akár a szokásos tíz-tizenötszörösére). Ennek hátterében az a furfang állt, miszerint a cégek részvényeinek értéke néhány napon belül jelentősen esni fog. Független nyomozati szervek felfedezték, hogy a legaktívabb személy a börzei tranzakciókban egy bizonyos A. Krongardnevű úriember volt, a CIA hivatalban lévő igazgatója, aki számos nagy pénzintézetben rendelkezik jelentős érdekeltségekkel.

9/11 olyan összehangolt akció volt (talán a CIA és a Moszad keze is benne van?), melyet lehetetlen máshonnan irányítani. 1 órán belül 4 nagy hatótávolságú utasszállító gép eltérítése olyan magas szintű, komplex szervezést igényel, amelyet semmilyen terrorcsoport nem képes külföldről kivitelezni. Minden biztonsági rendszert ki kellett játszani, méghozzá úgy, hogy egyetlen ország titkosszolgálata se szerezzen róla tudomást. Ez gyakorlatilag ma már képtelenség (műholdas nyomkövetés, telefon és internet megfigyelése stb.), főleg, ha a szervezést egy arab országból vagy Afganisztánból irányították volna.

Mint azt hivatalosan állítják, a gépeltérítők mindenféle gyorstalpalókon és könyvekből tanultak repülni. A nagyméretű és nagy sebességű utasszállítókkal való bánás hatalmas tudást és gyakorlatot követel, főként a célpont(ok) precíz eltalálása végett. Ehhez képest azon oktatók, akiknél az állítólagos terroristák tanultak, úgy nyilatkoztak, hogy az arab pilótajelöltek angol nyelvtudása és egyéb képességeik egy kisméretű sportgép vezetésére is alkalmatlanná tették őket, nemhogy nagy utasszállítókéra. Ennek ellenére a leírások és videofelvételek szerint mindegyik eltérített gép olyan manővereket hajtott végre, melyek gyakorlott pilótáknak is becsületére váltak volna.

Pár nappal a támadások után, nyilvánosságra hozták az utaslisták alapján azoknak a nevét, akiket terroristaként azonosítottak, köztük az FBI által is keresett személyek nevét, mint Atta, Alomari, stb. Ez azt jelenti, hogy valamennyi terrorista a saját nevére foglalt jegyet a járatokra!? Sőt, a támadás előtt a saját hitelkártyájukkal fizettek, és éltek vidáman, lejárt ideiglenes vízummal. Többet közülük köröztek! És senki nem vett észre semmit...

Sokan rámutattak, hogy a merénylőknek nem lehetett célja, hogy minél több embert öljenek meg. A két gép ráadásul azokon a szinteken csapódott be, ahol többnyire üres irodák álltak, hiszen a tornyok felső szintjeinek ebben az időben nem volt bérlője! A WTC tornyokban egy átlagos napon több mint 50000 ember dolgozott. Ha fanatikus terroristák lettek volna az elkövetők, egy ilyen gondosan kidolgozott merényletet bizonyára akkor hajtottak volna végre, amikor „minél több átkozott kapitalista” tartózkodik a tornyokban, ergo bizonyára nem 9 óra előtt, amikor még kevesen vannak az épületekben, és a felsőbb vezetők sincsenek a helyükön. S egyáltalán minek tulajdoníthatjuk azt, hogy az ominózus nap előtt számos tisztviselőt (elsősorban a zsidókat) valakik figyelmeztettek, hogy a saját érdekükben ne menjenek be dolgozni? Aztán zömmel meg is fogadták az „életmentő tanácsot”.

A Pentagonnál is az az épületszárny károsodott, amely éppen tatarozás alatt állt, és nem is dolgoztak benne. A teletankolt merénylő Boeingek is alig szállítottak utasokat, 3/4-ük, 4/5-ük üresen kongott. Ilyen gyér forgalom mellett a légitársaságok simán tönkremennének, ezért 50 %-os kihasználtság alatt inkább lemondják az utat, vagy más járatokkal kombinálják. Itt azonban tényleg kevés emberre volt szükség, nehogy az utasok lefegyverezzék a géprablókat. Melyik terrorszervezet képes elérni, hogy a feltankolt repülők hosszú távú járatként, ilyen csekély létszámmal induljanak, annak dacára, hogy ez a társaságnak óriási ráfizetéssel jár?

A 9/11-i események súlyponti eleme a WTC tornyainak összeomlása. De sokak szerint ennek nem lett volna szabad megtörténnie, a gépek becsapódása ugyanis nem indokolta a dolgok ilyetén alakulását. A keletkezett tűz nem volt nagy kiterjedésű, égése pedig erősen oxigénhiányos környezetben zajlott (sűrű, fekete füst). Ezért hőmérséklete még az acél meglágyulásához szükséges 6-800 Celsius fokot sem érte el, nemhogy az 1300 fokot, ami a megolvadásához kell. Ennek ellenére itt az acél nem csupán cseppfolyóssá vált (még napok múlva is találtak olvadt fémtócsákat a romok alatt!), hanem gyakorlatilag elpárolgott, a beton pedig porrá és füstté vált. Irányított, ipari robbantás nélkül ez pedig nem megy, sőt a 2500 fok feletti hőmérséklet egyértelműen a semtex robbanószer és aszuper nano-termit jelenlétére utal, melyek maradványait mindhárom összedőlt épület anyagában ki is mutatták. Arról nem is beszélve, hogy ilyen szabályos, szabad esésű, függőleges tengelyű önmagába roskadást nem produkál a véletlen, mert ehhez nagyon alapos, szakszerű előkészítés szükséges. A sorozatos robbanásokat szemtanúk (köztük tűzoltók) tucatjai, valamint a videofelvételeken észlelhető fénypontok és hangjelenségek is igazolják. S vajon mi indokolja a Pentagonba csapódó gép maradványainak teljes hiányát, csak nem vált nyomtalanul légneművé 60 tonna fém? Nem inkább egy kis tömegű robotrepülő, vagy egy távirányított rakéta csapódott a világ legbiztonságosabb, legjobban őrzött épületébe? S vajon a légügyi ellenőrzés miért nem küldött föl egyetlen elfogó vadászgépet sem, miután értesült róla, hogy egyszerre 4 óriásgépet is elraboltak?

Máig rejtély, hogyan lehetett eltéríteni a gépeket, hiszen a terroristák fémből készült fegyvereket (pisztolyok, puskák, géppisztolyok, komolyabb kések) nem tudtak átvinni utasként az ellenőrzéseken. A hivatalos verzióban szereplő műanyag kések és doboznyitó schnitzerek ellen pedig nem olyan nehéz védekezni, ezekkel nem lehet sakkban tartani egy repülőgépnyi utast és személyzetet. A gépek közül miért nem adta le egyik sem a vészjelző kódot, sőt miért kapcsolták ki az állandó kommunikációs csatornákat? S vajon a terroristák miért hagyták, hogy az utasok jelentős hányada mobiltelefonon élénk beszélgetéseket folytasson, s mintegy élő közvetítést adjon a gépeken uralkodó állapotokról?

Amilyen váratlanul érte a támadás az USA-t, olyan gyorsan produkáltak eredményeket: már délután 4 órakor hivatalos bejelentésben azonosították a támadó szervezetet az Oszama bin Laden vezette al-Kaidával. Furcsa, hogy a terroristák, bár névtelenek akartak maradni, mégis szándékoltan látható nyomokat hagytak maguk után. (Gondoljunk csak a bostoni reptér közelében parkoló autóban „megtalált” Koránra, térképre és arab nyelvű repülési eligazítóra, ill. a bajtársakhoz szóló végrendeletszerű búcsúszövegre. Valamint arra, hogy az egyik összedőlt toronyból, ahol minden eszköz és okmány megsemmisült, csodák csodájára előkerült az egyik tettes sértetlen útlevele. Kabulban pedig egy újságíró jutott egy olyan laptophoz, melynek merevlemezén az egész al-Kaidával kapcsolatos rengeteg információt tároltak. Ennyire azért nem hülyék ők sem!)

Valamirevaló terrorszervezetek mindig közlik céljaikat és követeléseiket (lásd IRA, ETA, csecsen gerillák stb.). Csak a titkosszolgálatok nem tesznek ilyet, ha orgyilkosságot vagy terrorakciót követnek el, ill. magányos elkövetőket prezentálnak tettesként (lásd J. F. Kennedy lelövésének L. H. Oswaldra kenését!). A 9/11-i merényletek után senki nem jelentkezett (sőt a gyanúsított, majd 2011-ben likvidált Oszama utolsó percéig keményen tagadta, hogy bármi köze lenne a bűntényhez, noha ezt korábbi cselekményeinél mindig elismerte). Ugyanakkor Bush néhány óra múlva (amikor még senki semmilyen bizonyítékokkal nem rendelkezik) magabiztosan kijelenti, hogy a támadást muszlim terroristák követték el, s rajtuk kívül az őket esetleg bujtató országokat is háborúval fenyegeti. Mint később kiderült, az Afganisztán és Irak elleni agresszió tervei már rég elkészültek, s a Közel-Kelet átrendezési forgatókönyve is megvolt. Az USA most is ezt követi, nem zavartatva magát a nemzetközi felháborodástól és légből kapott állításainak valótlanságától.

Röviddel a támadás után közzétették a 19 gépeltérítő nevét, ám hamarosan kiderült, hogy ez a lista „hasból” született, ugyanis többen jelentkeztek, hogy köszönik szépen, de még élnek, és semmi közük sincs az eseményhez. Mintegy 7 személyről egyértelműen bizonyítható, hogy életben vannak. Érdekes kérdés az is, hogy miért nem engedélyezték a szakértői vizsgálatokat, s miért takarították el oly sebesen a roncsokat, azaz semmisítették meg az esetleges bizonyítékokat (lásd William A. Manning nyilatkozatát, aki a Fire Magazine főszerkesztője!). A kongresszus tudományos bizottsága egyenesen azt közölte, hogy a vizsgálatokat következetesen akadályozzák.

Aztán a BBC riportere miért jelezte 20 perccel előbb a WTC-7-es épület összeomlását, mint az a valóságban végbement? Bush és Cheney meghallgatása miért nem külön-külön, hanem együttesen történt, s ugyan miért nem kötelezték őket az ilyenkor szokásos esküre? Utánanézett valaki, hogy ezt a rendkívüli összhangot igénylő eseménysort vajon ki finanszírozta? Voltak-e olyan banki átutalások, melyek kapcsolatba hozhatók a merényletekkel? S mivel magyarázható az, hogy a Pentagonból szőrén-szálán eltűnt 2300 milliárd dollár, netán ez volt a valódi elkövetők s a megbízott nyomeltüntetők hallgatásának ára? Annak idején Bill Clinton elnök szex-ügyeinek kivizsgálására 640 millió dollárt költöttek. Miképp lehetséges, hogy a sokkal fontosabb 9/11 titkainak földerítésére mindössze 600 ezer dollárt használtak fel?

A teljesség igénye nélkül csupán néhány megválaszolandó kérdést tettem most föl, amiket nyilván mások is megfogalmaztak már, de valahogy senki sem tud rájuk érdemben felelni. Tartok tőle, hogy 9/11 is a megoldatlan ügyek dobozába kerül majd, mert az igazság széles körű közreadása túl sokak érdekeit sértené. Nem ez az első ilyen eset a jelenkorban, s nyilván nem is az utolsó. Ezért annyira helytálló Mark Dayton szenátor (Minnesota) megállapítása, aki teljes nyíltsággal kimondta, hogy a kormánytisztviselők, a hadsereg s a titkosszolgálatok is hazudnak; a végső hivatalos jelentés pedig abszolút hamis, csúsztatásokkal terhelt, és hozzá nem értést tükröz. Ennél okosabbak sajnos mi sem lehetünk!

5.) PH és 9/11 rokon vonásai és ordas következményei

Mindkét esetben valamilyen ürügy kellett az USA-nak (pontosabban a birodalmat irányító ragadozó oligarcháknak) ahhoz, hogy hódító és pusztító törekvéseit gátlástalanul kiélhesse. Szó sincs arról, hogy hatalmas gazdasági és katonai potenciálját kihasználva az igazság bajnokaként lépett volna fel azért, hogy megvédje a gyengébbeket, s mindenki számára elfogadható békét, status quót teremtsen. Nemcsak a világ sorsával nem törődött, hanem a saját népét is könnyelműen áldozatul dobta önző, kicsinyes céljaiért. Az egykori angol és francia gyarmat később nem átallott korábbi megszállóival és kifosztóival (valamint mai irányítójával, a cionista-talmudista Izraellel) szövetkezni,hogy neki is minél több jusson a koncból.

Persze változnak az idők, s közben változnak az erkölcsök és a módszerek is, sajnos egyáltalán nem az előnyükre. PH-nál egy ügyes trükkel, meg némi anyagi és emberi veszteség árán megtévesztették, becsapták Amerika jóhiszemű lakosságát, ám itt a „piszkos munkát” még idegenekkel (a japánokkal) végeztették el, tehát nem emeltek kezet a saját fajtájukra. 9/11-én azonban már sokkal brutálisabban és nyíltabban léptek fel – tulajdon véreik, nemzettestvéreik ellen.PH-nál csupán elhallgatták az igazságot, 9/11-én pedig egy ördögi tervet, egy sunyi önmerényletet fundáltak ki és hajtottak végre precízen azért, hogy átverjék az egész világot, s tetszőlegesen bármely kontinensen szembeszállhassanak korunk rákfenéjével, a „világterrorizmussal” (pl. Afganisztán, Irak, esetleg Szíria, Irán stb.). Nem számít, hogy fegyveres támadásuk kapitális hazugságokon alapul, és semmilyen jogcímük nincs rá, hogy más államok belügyeibe avatkozzanak; egyszerűen arra hivatkoznak, hogy az Egyesült Államok és Izrael biztonságát, demokratikus rendjét védik ezáltal.

Ily módon megteremtettek egy káros mítoszt, a globálterrorizmus és az ellene foganatosított nemzetközi (nemzeteken átgázoló!) háború eszméjét. Így az általános megfélemlítéssel, sőt rettegés kiváltásával, egy féktelen sajtó- és hecckampány által tulajdonképpen az egyes népeket, nemzeteket kívánják egy jól őrzött karámba (koncentrációs táborba, Gulágra) szorítani, s egy szürke uniformisba gyömöszölni, hogy elodázzák, vagy végleg meghiúsítsák a mindenütt esedékes egyetemes szemléletváltást (paradigmaváltást), valamint a bebetonozott alvilági rendszerek gyökeres megváltoztatását. Az a fixa ideájuk (megcsontosodott rögeszméjük?), hogy továbbra is egy embertelen, az isteni és a természeti törvényeket áthágó, a többség akaratát semmibe vevő, ugyanakkor egy „kiválasztott” törpe kisebbség mohó harácsolását kielégítő áldemokráciát, egy tarthatatlan, gyilkos központi hatalmat erőszakoljanak ránk.

Ebben a „szép, új világban” csak azoknak lehet némi szegényes, sivár jövője, halvány esélye az érvényesülésre, akik megpróbálnak beilleszkedni, akik bármilyen megalázó feltételt, megszorítást készséggel elfogadnak, s eszükbe sem jut a bírálat, pláne az ellenállás, vagy a lázadás. Tehátfelejtsük el egyéni emberi és kollektív nemzeti jogainkat, búcsúzzunk el a szabadságtól s az önrendelkezéstől, törődjünk bele, hogy nyomorult életünkben egyetlen feladatunk és lehetőségünk adatott, a fölöttünk lévők parancsainak odaadó szolgálata. Bizony, ez a sötétség és a gonoszság birodalma, ahol előbb-utóbb vagy megdöglünk, vagy lerázzuk béklyóinkat, bilincseinket, s egy huszáros szabadságharc, a fennálló viszonyok elsöprése árán létrehozzuk magunknak azokat a körülményeket, melyek közt úgy élhetünk, ahogy nekünk tetszik, vagyis a mindenható Isten eredendő szándékai és iránymutatásai szerint.

Nincs más kiút, nincs más alternatíva, mert különben a történelem és a fenntartható élet lazán átlép rajtunk. Itt már nemcsak egyes országok, népek kerültek halálos veszélybe, hanem valamennyi földrész s az egész emberiség jövőjét próbálják porba fojtani a Sátán helytartói. Döntenünk kell mindnyájunknak: beletörődünk-e a nekünk szánt pokoli sorsba, a totális gazdasági, politikai, szociális és morális összeomlásba, vagy megvívjuk a ránk váró harcokat, háborúkat, s kimenekülünk a mindent betemető romok alól. A sikert senki sem garantálhatja, ám a küzdelmet a legszörnyűbb reménytelenség idején sem adhatjuk fel, mert nemcsak önmagunkért és kortársaink boldogulásáért vagyunk felelősek, hanem fiaink, unokáink, késő utódaink létéért is. Erre a küldetésre teremttettünk, s ha bizakodva megálljuk a helyünket, nincs olyan földi vagy földöntúli erő, mely végleg legyőzhet, eltiporhat minket! PH és 9/11 fényében-árnyékában erre a nemes önvédelemre szólítok minden elhívatott hazafit szerte a világban!

Felhasznált források:

Dan van der Vat: Pearl Harbor – a gyalázat napjának képes története;

Wikipédia: http://hu.wikipedia.org/wiki/Pearl_Harbor;

http://hu.wikipedia.org/wiki/2001._szeptember_11-ei_terrortámadások;

– a You Tube és egyéb video-csatornák, tévé-archívumok vonatkozó filmjei, filmrészletei;

– a nyomtatott sajtóban és internetes portálokon a témával kapcsolatban megjelent cikkek.

Megjegyzés: Dolgozatom szabadon közölhető, sokszorosítható és terjeszthető.

/Forrás: a szerző 1011.08.01-i levele/*B.K-T.L.


Siklósi András

Két zsidó kampányolt a Hitgyüliért

Ritkán nézek televíziót, mert többnyire nincs miért, meg amúgyis drága az időm. Inkább a nemzeti sajtóból, s főként néhány érdemesebb internetes honlapról tájékozódom a fontosabb napi eseményekről; tapasztalataimat pedig zömmel közvetlenül, személyesen szerzem. Ma már egyébként is egyik tévé 19, a másik egy híján 20, azaz alig van minőségi különbség a kereskedelmi, a„közszolgálati”, ill. a deklaráltan „nemzeti szellemű” szennycsatornák közt. Nem kivétel ez alól azEcho TV sem, hiszen a kezdeti sokszínűsége, viszonylagos magyarsága és szókimondása rég a múlté; sőt fokozatosan minden olyan munkatársát kirugdosták már, aki olykor a megszabott kereteket feszegetve bátrabb hangvételt engedett meg magának. (Jelenleg amolyan „utolsó mohikánként” egyedülSzaniszló Ferenc Panorámája dacol még a mindent eluraló középszerűséggel, gyávasággal és megfelelési kényszerrel. Őt valószínűleg azért nem menesztették még, mert külpolitikai anyagai talán kevésbé sértik a „fülkeforradalmár” fidesznyikek elemi érdekeit.) Mint mindenütt máshol, itt is túlteng már a cionista posvány (a Széles hazugság!), s ennek érvényben tartásáról egyre több ellenszenves Mózes-ivadék gondoskodik. Egyik legundorítóbb figura köztük Vámos György szerkesztő-riporter, az intézményesített „nemzeti zsidó”, aki néhány beszélgetős műsort is vezet párhuzamosan, jobb érzésű honfitársaink nem túl nagy örömére. Ha meglátom kigúvadt szemeit, tenyérbe mászó képét, vagy meghallom „bársonyos” hangját, már kapcsolok is arrébb, vagy egyszerűen lezárom a készüléket dühömben.

A mai estémet (2011-07-14) sem óhajtottam a lelombozó média társaságában tölteni, ám felhívott egy kedves barátom, aki figyelmembe ajánlotta a Hit(ványak) Gyülekezetéről szóló műsort. Nem voltak illúzióim Vámosnak az egykori taxisofőrrel, Németh Sándor „vezető lelkésszel” folytatandó társalgásával kapcsolatban, ám a ránk zúduló tömény szemfényvesztés a legsilányabb mércét is alulmúlta. Ennél mélyebbre már nehéz süllyedni, mint amit ez a két otromba vigéc, egymásra licitálva, összehozott. Vámos tulajdonképpen – a műfaj alapvető szabályait felrúgva – nem is kérdezett, hanem valóságos dicshimnuszt zengett a destruktívan álkeresztény, talmudista szektáról, amit Németh helyenként lazán megerősített, „vonzó példákkal” illusztrált. Szívbéli bajtársak, fülig szerelmes párok (ne gondoljon senki rosszra, nem a buzikra, pardon: melegekre céloztam!) közt sem lehetne nagyobb egyetértés és harmónia, mint e két ember-formájú korcs között. Mielőtt azonban tovább lépnénk, idézzük fel röviden, mi is történt napjainkban az új egyházügyi törvény tárgyalásakor.

„Megkapják az egyházi státuszt azok a vallási intézmények is, melyek az elmúlt húsz évben komoly társadalmi támogatást tudtak szerezni, köztük a baptisták és a Hit Gyülekezete.” Ezek a Fidesz frakcióvezetőjének, a kirívóan érzéketlen Lázár Jánosnak, ellentmondást nem tűrő szavai, melyeket e kedves farizeus közismerten szerény, megnyerő modorában böfögött a képünkbe. Az eredeti (elutasított) KDNP-s javaslatokkal szemben nem lesznek történelmi egyházak, kisegyházak stb., vagyis megszűnnek a minősítések, kategóriák, mert pillanatnyilag 14 egyenrangú egyházat ismernek el, köztük immár 3 zsidó biznisz-szervezetet is (melyek a busás állami támogatás reményében úgy osztódnak, mint a legburjánzóbb rákos sejtek!). Ezek szerint a Mazsihisz és a Hitgyüli azonos fajsúlyú lesz – mondjuk – az évezredes Magyar Katolikus Egyházzal. Bravó és hozsanna néked magasságos Orbán fejedelem! (Talán a rabbi-kar meg is koronáz még alkalomadtán, ha elég odaadóan szolgálod őket.) Tehát az állam nemhogy betiltaná a romboló, magyar- és kereszténygyűlölő szektákat, és szigorúan ellenőrizné, ill. kiszűrné a számtalan kamuegyházat,hanem még kiemelten segíti is őket az adófizetők pénzéből.

Ezt a felhígított, zavaros katyvaszt a közvélemény teljes félrevezetésével, az utolsó pillanatokban hozott, követhetetlen változtatások beiktatásával erőltették keresztül a (nem tisztelt) Házon. Ennek a sunyi, tragikus hatásaiban még felmérhetetlen törvénynek semmi köze sincs a korábban beharangozott tervekhez és szándékokhoz, s innentől a vallást és az egyházak dolgait szimpla üzleti tranzakciókká, ill. alantas politikai alkuk tárgyává degradálják. (Ez legalább olyan ördögi húzás volt a narancsosok részéről, mint a lisszaboni diktátum látatlanban történő megszavazása, vagy a román területrablók EU-s csatlakozásának feltételek nélküli elfogadása, hogy egyéb disznóságokat most ne is említsünk.) A jövőben a többi (összesen még 336) vallási közösség a parlamenthez fordulhat az egyházi státusz megszerzéséért, és a Ház kétharmaddal dönt e kérelmekről. A határozatok ellen fellebbezésnek helye nincs. Hajrá 2/3-os többség, hajrá Vidám Vasárnap, üdvöz légy mennyei pokol! Hamarosan eljön a nem létező (?) SZDSZ országa, ahol a jók is rosszak, ahol fejtetőre áll minden. Persze a „derék” történelmi egyházak is tiltakozhatnának és szervezkedhetnének megaláztatásuk ellen, ám nem teszik. Inkább belenyugszanak mindenbe, arra ácsingózva, hogy hátha nekik is leesik pár morzsa a költségvetés bőségesen terített asztaláról.

Sajnos eléggé elbirkásított nép már a magyar, de ezt a gombócot talán mégsem lesz könnyű lenyomni a torkán. Ehhez még további propaganda, „szociálliberális meggyőzés”, vagyis agymosás szükséges. Ennek egyik első lépése volt a jelzett interjú. Szóval Vámos ügyesen adta a lovat Németh alá, s nemhogy kétsége, ellenvéleménye, vagy érdemi kifogása nem volt, hanem láthatóan „vért izzadva” lihegett azért, hogy a korábban „üldözött, mártír sorsú”, sokáig megvetett, ám időközben„egyre elfogadottabb” Hitgyülit és vezetőjét rózsaszínűre fesse, sőt nyíltan reklámozza. Hiába, a kaftánból nem lesz cifraszűr, valahol mindig kilóg a lóláb. A zsidó bármely álarcban, akármilyen ideológiával felvértezve jelenik meg a nagyérdemű előtt, bármit hirdet magáról vagy fajtestvéreiről, s akár a legnegédesebb hangot üti is meg, azért mindig csak Jahve gyermeke marad! El lehet képzelni, ha két ilyen nagyformátumú, kiváló férfiú egy asztalhoz telepszik, abból bizony nem sok fölemelő sülhet ki a szerencsétlen magyarság számára.

Mindent összevetve: ez a mérnöki pontossággal megkoreografált, „spontán” cirkuszi csevegés aligha ért el komolyabb áttörést a Hitgyüli megkedveltetésében, de a fundamentumot kétségtelenül lerakta. S ezt az első bátorító puhatolódzást nyilván követi még tucatnyi hasonló tónusú beszélgetés, az Echónál látogatottabb kanálisokon is; mindaddig, amíg majd eltűnik valamennyi kétely és „előítélet”, no meg a „piszkos antijudaizmus” a keményen megdolgozott, átprogramozott magyar elmékből. Elvégre a riporter és vendége is elsősorban „magyarok”, sőt tán nálunk is „törzsökösebb magyarok”, mindemellett azért mégiscsak zsidók. Nekünk meg nem marad más hátra, mint a tömeges meghasonlás, avagy az ezerszer megbélyegzett és elátkozott „antiszemétizmus” győzelemre vitele, amit másképpen totális rendszerváltásnak és mindenre kiterjedő nagytakarításnak is nevezhetünk. További lamentálások helyett – azt tanácsolom –, markoljuk meg végre a csákányok, (lánc)fűrészek, lapátok, gereblyék és ciroksöprűk nyelét, s haladéktalanul fogjunk a munkához!

/Forrás: a szerző 2011.08.01-i levele/*B.KT.L.

Siklósi András

A Szegedi Gondolat és aktualitásai korunkban

(Elhangzott 2011. július 26-án, a szegedi megemlékezésen.)

2011-07-26-án délután bensőséges rendezvény keretében emlékeztünk a Szegedi Gondolatra, a Nemzeti Hadseregre és Horthy Miklósra. Zászlókkal, feliratos táblákkal és tárogatószóval vonultunk végig a városon, s közben két helyszínen hangzottak el a beszédek és szavalatok. Jól sikerült az ünnepség, viszont kevesen - alig 200-an - voltunk, ami elég nagy szégyen Szegedre nézve. (A lelkiismeretes, sokakat megmozgató szervezés után legalább 500-1000 emberre számítottunk.) Az úttörő eseményen egyben határozott kezdeményezés is történt a részünkről azért, hogy az alsóvárosi Földmíves utca 7. szám alatti ház falára helyezzék vissza azt a szép bronz domborművet, ami a Nemzeti Hadsereg megalapítását hirdeti(s melyet 1945 után a komcsik leszedettek, ám gondos kezeknek sikerült romlatlanul megóvni az enyészettől); valamint, hogy Horthy első köztéri szobrát éppen Szegeden, a legméltóbb településen, állítsák föl. Sajnos a "szocialista" és fideszes városvezetés (egyik kutya, másik eb!) egyelőre mereven elzárkózik mindkét követelésünktől. Sebaj, előbb kerülnek ők a süllyesztőbe, mintsem a Kormányzó úr tetteit befedné a feledés pora.

Az alkalomhoz illő felszólalásom alant olvasható.

Tisztelt Egybegyűltek, Szegediek, Magyarok!

Napjaink egyre forróbb, világháborúval fenyegető földi poklában különösen időszerűnek érezzük, hogy fölelevenítsük, és új tartalommal töltsük meg azt az eszmét, ami a rettenetes 1919-es vörösterror – ha úgy tetszik: patkánylázadás – alatt Szegedi Gondolat néven indult el, s hamarosan országszerte igen népszerűvé vált. A kitűnő honpolgároktól származó, lelkes nemzetmentő tervnek kettős célja volt: egyrészt csírájában elfojtani, véglegesen felszámolni a harácsoló, hazaáruló törpe kisebbség cionbolsevizmusát és a nem kevésbé ártalmas álliberális, imperialista plutokráciát, másrészt körömszakadtáig küzdeni a trianoni vágóhídon szétdarabolt történelmi Magyarország megbonthatatlan területi épségéért.

A Szegedi Gondolat nem volt részletesen kidolgozott, írásba foglalt, kötelezően ránk erőszakolt ideológia (ahogy évezredes Alkotmányunk sem az), mégis 25 éven át döntően befolyásolta kül- és belpolitikánkat, s minden téren átszőtte közéletünket. Meggyőződésünk, hogy e nemes célkitűzések ma is vállalhatók, sőt, kibontakozásunk, emberibb jövőnk szempontjából megkerülhetetlen vezérelvek. Nélküle ma nem lenne semmilyen Magyarország, s a Kárpát-Haza keresztény-nacionalista újjáépítéséhez keresve sem találhatnánk hatékonyabb iránytűt. A nemzeti alapú szociális és társadalmi szintézist jelentő Szegedi Gondolat egyfajta„nemzeti front” (messze nem azonos a marxista „népfronttal”!) kialakításával igyekezett a magyarságot egységbe tömöríteni, s a megroggyant, porban fetrengő országot talpra állítani.

1919. július 27-én Szeged-Alsóvároson a nép egyszerű fiaiból, főként földművesekből, obsitos katonákból alakult meg aNemzeti Hadsereg, mely vitéz nagybányai Horthy Miklós fővezér (majd kormányzó), Zadravecz István ferences páter (a későbbi tábori püspök) s mások irányításával és lelkesítésével megszervezte a hitszegő módon lefegyverzett Csonkaország önvédelmét, s kizavarta megmaradt hazánkból az oláh, rác és egyéb betolakodó martalócokat; s a totális csőd és káosz legyőzésével törvényes rendet, biztonságot teremtett, s megakadályozta, hogy rabló szomszédaink még nagyobbat harapjanak vérző testünkből. Az évtizedeken át méltatlanul gyalázott és kárhoztatott Horthy-korszak fölszámolta a vörös mákony pusztításait, megindította az életet a szörnyűséges trianoni trauma után, s néhány éven belül konszolidálta és fölvirágoztatta az ipart (versenyképes, világhírű gyárak alapítása), a mezőgazdaságot (az önellátáson túl minőségi exportra is termeltünk), a pénzügyeket (a pengő Európa egyik legstabilabb valutája lett), a külkereskedelmi mérlegünket (1930-tól kezdve mindig pozitív volt), a szociális helyzetünket (számos munkalehetőség, gyes, társadalombiztosítás és nyugdíj bevezetése stb.), fellendítette az oktatást (új egyetemek, főiskolák, több ezer tanyasi iskola), az egészségügyet (klinikák, kórházak), igazságosabb, színvonalasabb sajtó-és kultúrviszonyokat teremtett (Magyar Könyvhét, Napkelet, Válasz, színházak, filmgyártás), ill. további utakat, vasútvonalakat épített (miénk az első földalatti villamos!), s fejlesztette a hírközlést is (a világ első telefonközpontja és hírmondója, majd a rádióadók felállítása!). Az egész országot emelkedő pályára állította, s hihetetlen gyorsasággal felzárkózott kontinensünk fejlettebb államaihoz, a háborús jóvátételi kötelezettségek s a sokakat sújtó világválság dacára. Nem kevésbé fontos az sem, hogy megszervezte az országos cserkész- és levente-mozgalmat, valamint következetes kitartásának, szívósságának köszönhetően visszaszerezte elorzott, magyar többségű részeink zömét is.

A gazdaságunk folyamatosan évi 0,8-1,2 %-os növekedést mutatott, lakosságunk közel 2 millióval gyarapodott ebben az időszakban. Szigorúan felléptek a bűnözés, a korrupció, a harácsolás, az anarchia s a szélsőséges megnyilvánulások minden formájával szemben. Noha egészében nem volt felhőtlenül tökéletes a rendszer, ám hibái, visszásságai ellenére is az egyik legideálisabb, legélhetőbb fejezetét jelentette viharvert históriánknak. A kor ismertebb személyiségei közül említsünk meg néhány (kétségkívül eltérő vérmérsékletű, s nem mindenben azonos nézeteket valló) politikust, államférfit, akiknek közös vonása, hogy valóban a magyarság érdekében tevékenykedtek: Apponyi Albert, Teleki Pál, Bethlen István, Nagyatádi Szabó István, Gömbös Gyula, Eckhardt Ferenc, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, Imrédy Béla, Bárdossy László stb. Vajon az elmúlt 65 év „szocializmusa” és „parlamentáris demokráciája” alatt akad-e akár egyetlen hozzájuk foghatóan fölkészült, erényes, önzetlen hazafi? Bizony, erre nincs példa, annál inkább a fordítottjára. Becsüljük meg tehát egykori nagyjainkat, kiváltképpen Horthy Miklóst, aki föltétlenül megérdemli, hogy szobrot kapjon Szeged városában.

Barátaim! A kommunizmus, internacionalizmus ugyan világszerte látványosan fűbe harapott, de az egykori sztálinista zsarnokok, véreskezű hóhérok és janicsárok, vagy közvetlen utódaik ma is a nyakunkon ülnek; s liberálkapitalistává, kozmopolitává átvedlett idegenszívű eltipróink most is a legfőbb gátjai a becsületes rendszerváltás megvalósításának, ill. a magyar újjászületésnek. Amíg ezeket és nem kevésbé kártékony leszármazottaikat nem tudjuk bármi áron eltakarítani a kulcspozíciókból, addig reményünk sem lehet hazánk felszabadítására s gazdasági-kulturális felvirágoztatására. Sorskérdéseinket nem a parazita tisztviselők és politikusok, nem a megalkuvó írástudók fogják megoldani; erre csupán egy alulról induló népmozgalom, egy széles körű, szerves nemzeti összefogás lehet képes.

Jól látjuk azt is, hogy a Trianonban kiötlött, Párizsban megerősített ördögi békediktátum egész Európában megbukott; s a hazánk testéből kihasított mesterséges utódállamok egymás után omlanak össze. Csehszlovákia, Jugoszlávia s a Szovjetunió már nem is létezik, de Románia is a végét járja. Úgy is mondhatjuk: az etnikai feszültségekkel, féktelen asszimilációval, folyamatos nemzeti elnyomással, barbár magyarirtásokkal terhelt közép-európai puskaporos hordó immár felrobbant, s a haláltusában vergődő térség igazságos, humánus rendezésért kiált. A szerb-horvát, szerb-bosnyák, szerb-albán háborúk s Koszovó kiválása kapcsán alaposan el kell gondolkoznunk azon, hogy jogos területi igényeinket végre a legmagasabb diplomáciai, világpolitikai szinten is fölvessük.

Az esetleges magyar regionális, kulturális stb. önkormányzatok (autonómiák) egyetlen szomszédos országban sem jelenthetnek megnyugtató fordulatot elszakított testvéreink számára, még garantált megvalósításuk esetén sem. 90 év embertelen pusztításai, megbocsáthatatlan törvénytelenségei, fizikai és szellemi genocídiumai világossá teszik, hogy a határrevízió elkerülhetetlen. Legalább a két bécsi döntés kapcsán átmenetileg visszanyert országrészeket ismét visszaköveteljük, de nem szabad elvetnünk a teljes Kárpát-medence Szent Korona alatti egyesítését sem.

A NATO-hoz s az EU-hoz történt oktalan csatlakozásunk kilátástalan válságunkat csak tovább mélyíti. Ezért Trianon és Párizs felülbírálata, tarthatatlanságának nemzetközi kimondása, bűneinek orvoslása nem csupán Magyarország és a magyarság érdeke, hanem Európa nyugalma, jövendő fejlődése is ezen áll vagy bukik.

Komolyabb lehetőségek és eszközök híján – mi, a magyarság egyszerű képviselői és hangadói – ezúton figyelmeztetjük kontinensünk s a nagyvilág népeit, azok tisztességes vezetőit, hogy erőik teljes latba vetésével iktassák ki ezt az egyre inkább elfekélyesedő, elrákosodó, veszedelmes problémát! Továbbá síkraszállunk azért is, hogy a globális fórumokon is elismert, valamennyi nemzetet egyaránt megillető önrendelkezési jog nekünk is jár, s nem tűrhetjük tovább azt, hogy Európában immár egyedül a magyarságot rekesztik ki ezen alapvető jogából, az egész Kárpát-medencében!

Fogytán az időnk, elfogyott az eddigi türelem. Elegünk van a posztbolsevizmus s a nem kevésbé álságos és vészterhes liberál-kapitalista áldemokrácia összes formájából, elegünk van abból, hogy hosszú évtizedek óta különböző színezetű külső nagyhatalmak diktáljanak nekünk, s ők határozzák meg, hogy mit tehetünk, miként élhetünk a saját hazánkban! Adják vissza elrabolt szabadságunkat, függetlenségünket, azonnal szüntessék be folyamatos kifosztásunkat és rabszolgasorba taszításunkat! Követeljük mindazt, ami visszajár, akár elprédált anyagi javainkról, akár természeti kincseinkről, ősi kultúránkról, megtépázott hagyományainkról, vagy elcsatolt országrészeinkről legyen szó!

A Kárpát-medence a magyarok Istentől kapott őshazája, melyben velünk együtt sok ezer éven át békében és jólétben élhettek mindazon népek és etnikumok, amelyek elfogadták fajtánk vezető szerepét, majd később az isteni teremtés fényét jelképező Szent Korona legfőbb közjogi méltóságát, s a Szentkorona-eszmén alapuló ősialkotmányosságunkat. Ez az Alkotmány ma is törhetetlen, jogfolytonosságát csupán helyre kell állítani; és semmilyen szervezet, vagy önkényeskedő pártelit ne próbáljon helyette újabbat kreálni, mert aki ilyesmire vetemedik, azt „művével” együtt hajítjuk a szemétre!

Mondjuk ki nyíltan: Magyarország nem köztársaság többé, hanem szakrális királyság (függetlenül attól, hogy van-e koronázott királya, avagy kormányzó, nádor, esetleg fejedelem uralkodik benne), ha úgy tetszik: tekintélyelvű alkotmányos monarchia, ahol mindenkit megillet a törvény előtti egyenlőség és a tehetségétől, szorgalmától, gerincességétől függő érvényesülés esélye. Ahol az állam és a politikai vezetés nem a nemzet rovására ténykedik, hanem polgárai hasznát szolgálja; senkit sem hagy kizsákmányolni és legázolni, s mindenkinek biztosítja a munkához, otthonhoz, művelődéshez, méltányos megélhetéshez való lehetőséget.

Most itt mi nem kívánunk többet, mint az egykori Szegedi Gondolat s az 1956-os forradalom és szabadságharc vezérelveinek maradéktalan érvényesülését, azaz egy radikális, általános rendszer- és paradigmaváltást. Enélkül ugyanis örökre elveszik hazánk, s széthullik népünk, a magyarság; míg ha ezt sikerül keresztülvinnünk, akkor van reményünk a feltámadásra, a megmaradásra, valamint a bizonytalan, tragikus jelenünknél sokkal szebb és boldogabb jövő megvalósítására. Mindezt nem adják ingyen, keményen meg kell harcolnunk érte. Derék elődeink sohasem kérdezték, hogy érdemes-e áldozatokat hozni a hazáért s a nemzetért, hanem – a sikertől függetlenül – tették a dolgukat, mélyen a lelkükbe vésett parancs szerinti kötelességüket. Ne habozzunk mi sem, hanem oldjuk meg feladatainkat, hajtsuk végre égi és földi küldetésünket! Ha vitézül álljuk a sarat, és képesek leszünk legyőzni saját közönyünket, kishitűségünket, gyávaságunkat, majd elvetemült ellenségeinket is, a jutalmunk sem maradhat el. Ne felejtsük: Magyarország vagy nagy lesz ismét, vagy egyáltalán nem lesz! Fel hát a küzdelemre, szeretett Bajtársaim! A Magyarok Istene óvja és segítse minden lépésünket!

/Forrás: a szerző 2011.08.01-i levele/*B.K-T.L.