Siklósi András:   

Bessenyei a színész-óriás

Nem tudok elfogulatlanul írni erről a nagyszerű művészről, hiszen személyesen is módom volt megismerni és szívembe zárni. Fiatalabb korában többször szavalta boldogult Édesapám verseit (önálló estek keretében is!), akivel kölcsönösen nagyra tartották egymást, s mondhatom, mindvégig bensőséges viszonyban álltak. Legelőször 3 évesen (1956-ban!) láttam őt, Szörényi Évával együtt, nagykanizsai otthonunkban. Később (már nagyobb gyermekként) főként Budapesten találkoztam vele apám társaságában, színházi előadások vagy egyéb fellépések kapcsán. (Utoljára 2003-ban, az Ünnepi Könyvhéten váltottam vele pár szót, ahol a róla írt könyvet dedikálta.) Mindig lenyűgözött tökéletes játéka, megnyerő egyénisége, feszültségeket oldó közvetlensége, eget-földet átható hangorgánuma. Egyedülálló jelenség volt a maga nemében, abszolút tekintély, ízig-vérig színész, a szó legnemesebb értelmében. Abban a korban, amikor olyan tehetségek uralták a színpadokat, mint Jávor Pál, Páger Antal, Pécsi Sándor, Mensáros László, Zenthe Ferenc, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Bitskei Tibor, Huszti Péter, Szabó Gyula stb., ő még közülük is toronymagasan kiemelkedett, s valószínűleg minden idők legnagyobb magyar „komédiása” volt (saját magát nevezte így!). (Utóbbit persze nem állíthatom bizonyosan, hiszen a letűnt századok kiválóságairól nem maradt fenn semmilyen kép- vagy hanganyag.) De világviszonylatban is az elsők közé sorolható, legföljebb Jean Gabin vagy Lawrence Olivier mérhető hozzá a 20. században. Külföldön sajnos alig ismerték, noha más nép fiaként minden dicsőséget learathatott volna. Ezt azonban csöppet sem bánta; ellenkezőleg: büszke volt származására, s haláláig nem feledte kötelességeit nemzetével szemben. Egy kivételes, hosszú pályafutás végén (közel 86 évet élt) megelégedéssel tölthette el a tudat, hogy maradandót alkotott, s a lehetőségekhez képest maximálisan kihasználta rendkívüli adottságait.

Bessenyei Ferenc 1919-ben született Hódmezővásárhelyen, egy (akkor még) poros alföldi mezővároskában. Itt járta iskoláit, itt tanulta meg szeretni szülőföldjét és embertársait. Szépen csengő énekhangja volt, ezért először operaénekesnek készült, majd mégis a színészi mesterség mellett döntött. 1940-től játszott a szegedi Városi Színházban, majd Miskolcon s a Budai Színházban, azután a fővárosi Nemzeti Színházban (több alkalommal), a Vígszínházban, utána Egerben és Pécsett, később a Katona József Színházban, a Madách Színházban, a Fővárosi Operettszínházban s a Várszínházban, valamint tucatnyi szabadtéri színpadon is. A leghosszabb időt a Nemzetiben, ill. a Madáchban töltötte. A viszonylag sok helyszín is jelzi, hogy nem könnyű útján rengeteg gáncsoskodó kiskirállyal, torz szemléletű rendezővel, keményvonalas pártbasával kellett megbirkóznia. A buktatók, akadályok dacára is remek figurákat alakított, úgyszólván a magyar s a világirodalom legfontosabb szerepeit játszhatta el. Többek közt elénk varázsolta Gül Baba, Peer Gynt, Bánk bán, Cyrano, Tartuffe, Szakhmári Zoltán (Úri muri), Kossuth Lajos, (Fáklyaláng), Othello, Ádám, ill. az Úr hangja (Az ember tragédiája), Dózsa György, Galilei, Falstaff (A windsori víg nők), Antonius (és Kleopátra), Danton (halála), Görgey (Az áruló), Széchenyi, Háry János, Lear király, IV. Henrik, Higgins (My fair lady), Tevje (Hegedűs a háztetőn), Zorba és Dávid Ferenc (Vendégség) alakját, de számos nótaestet és önálló irodalmi műsort is tartott. Emlékezetes filmszerepei: Dúvad, Egy magyar nábob, A fekete város, Légy jó mindhalálig, Egri csillagok, Pacsirta, Aranysárkány stb. A TV-játékok közül kiemelkedőek: Eklézsia megkövetés, Iphigénia Auliszban, Beszterce ostroma, A helység kalapácsa, Különös házasság stb. S hogy teljes legyen a statisztika, munkásságát az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 2 db Kossuth-díj, Érdemes és Kiváló Művész, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, végül a Nemzet Színésze. Le kell szögeznem azonban, hogy a fenti imponáló listák csak művészetének felszínét tükrözik, ám annak tényleges mélységeiből vajmi keveset mutatnak meg.

Bessenyei felfogásáról, értékrendjéről, színpad iránti elkötelezettségéről jóval többet árulnak el a következő, ars poeticának is beillő gondolatai:

„Minden én vagyok, minden eljátszott szerep, sors én vagyok.”

„A színház az ember legmagasabb rendű igényei közé tartozik. A színház az emberi méltóságra nevel. Színházat csak örömmel lehet csinálni. Szeretni kell a közönséget!”

„Egy pillanatra sem követtem el szellemi árulást. A színpaddal szemben hűséges, tiszta maradtam.”

„Színházat csak akkor érdemes csinálni, csak akkor érdemes rá pénzt és energiát költeni, ha nem önmagát, hanem az emberek javát szolgálja. Ha egy színész egy néptanító erkölcsi szintjére felküzdi magát, már nem élt hiába. A gonosz felmutatása még senkit nem riaszt el annak megtételétől; de a tiszta történet felkeltheti az emberben az önbecsülésnek, az emberi méltóságnak, az önbizalomnak azt az érzését, amelyre szüksége van neki és a társadalomnak is.”

Gyakran emlegette, hogy hatalmas kegyelemben volt része, mert egész életét örök érvényű klasszikusok közelében tölthette, akiktől sohasem szégyellt tanulni. Különösen büszke volt Németh László és Illyés Gyula barátságára, akiknek tartást, emberséget, tudatos szellemi ellenállást sugalló műhelyébe nem csak szerepein keresztül nyerhetett betekintést. Bessenyei pályája szerintem két részre osztható: az 1970-es évek elejéig tartott – ha nem is töretlenül (1956 után 6 évre eltiltották) – a felívelő szakasz, majd utána kb. 2000-ig a leszálló ág (hanyatlásról semmiképpen sem beszélhetünk). Az utóbbit, bár elviselte, nem a saját hibája okozta, hanem irigyei és a politikai rezsim nyomása, valamint az általános értékválság. Noha a szennyes közélettől mindig távol tartotta magát, s közvetlenül sohasem politizált (1998-ban Torgyánék ugyan jelölték képviselőnek, de szerencséjére nem jutott be), egyes szerepeinek mégis olyan aktualitása, nyílt áthallása volt, hogy a hatalom kopói rögtön szimatot fogtak, s kezdettől tisztán érezték, hányadán áll a művész úr a „létező szocializmussal”. Kicsinyes ellenségei sose bocsátották meg neki, hogy az ’56-os forradalom kitörésekor elszavalta a Szózatot a Bem-szobornál, s a nemzet jogos szabadságharcát a leverése után sem tagadta meg. Egyik nyilatkozatában az alábbiakat mondta: „Akármilyen jelzőkkel is illették később a forradalmat, gyönyörű volt! Gyönyörű! Olyan, mint mikor kinyitnak egy ablakot. Beáramlik a friss levegő, és mindenki fölsóhajt.” Kebelbarátjával és kollégájával, Sinkovits Imrével együtt évekig teherautó-kísérőként dolgozott, ami hasonló „boldogságot” indukálhatott benne, mint amikor Michelangelo-t a Falanszterben széklábak faragására kényszerítették. A hosszú szilencium után, 1963-ban visszatérhetett a színpadra, ahol robusztus alkata, elementáris tehetsége, sugárzó energiája áttörte a sehonnai bitang törpék nyomorító korlátait, s felszabadult szárnyalása feledhetetlen élményeket nyújtott az arra fogékonyaknak.

Nem rajta múlt, hogy évtizedekkel később nem a csúcspontról vonulhatott vissza, hanem a baljós csillagállásnak, a körülmények végzetes összefonódásának köszönhető, hogy karrierje megroppant. Egyre kevesebb főszerepet osztottak rá, vagy olyan szörnyszülött „rendezői koncepcióknak” kellett volna megfelelnie, melyeket meghasonlás nélkül nem vállalhatott. (Legnagyobb bukása a felújított Othello címszerepe volt, ahol a gonosz Jágó jelentette a pozitív hőst!) Rendkívüli szakmai alázattal az epizódszerepeket is remekül megformálta, de ez a „takaréklángon égés” aligha elégítette ki ambícióit. A régi konzervatív, színész-centrikus rendezők sorra kiöregedtek vagy kikoptak a pályáról, s az őket fölváltó posztmodernkedő, kultúrbugris direktorok önkényes „kísérletezés” ürügyén tönkretették a drámák zömét, fütyülve a szerzők szándékára, s meghamisítva a darabok tartalmát, erkölcsiségét, ill. a szereplők karakterét. Szegény Bessenyei tűrt, amíg tűrhetett, azonban hiába váltogatta az egyes színházakat, kisvártatva mindenütt eluralkodott a destruktív szellem, majd a totális nihil. (Ma már odáig fajultak a dolgok, hogy valamirevaló régi vagy kortárs, pláne nemzeti irányultságú darabot műsorra sem tűznek; csupán a silány középszer tobzódik mindenütt, mondván, hogy „ki kell elégíteni a közönség igényét”. Mintha nem a színház nevelne, s formálná a közízlést, hanem az agymosott, elhülyült emberroncsok fölböffenő „véleménye” lenne a mérvadó.) Mivel már sehol sem találta a helyét, Bessenyei 1981-ben (62 évesen!) nyugdíjba ment. Színházhoz többé nem, de egyes szerepekre még elszerződött, melyek egyre ritkábban követték egymást, egészen 2000-ig. Milyen hitványság, micsoda barbár romlottság fertőzi ott a légkört, ahol egy ekkora formátumú művész fölöslegessé válik?!

Talán a külvilág csábításai miatt, talán az elszenvedett kudarcok és mellőzések következtében, esetleg vérbő természetéből fakadóan Bessenyei magánélete meglehetősen zaklatott és csapongó volt. Házasságai romba dőltek, s futó kalandjai sem elégítették ki féktelen étvágyát. Egyetlen igaz szerelme a hivatása maradt, ehhez képest a barátok és a nők csak halvány árnyékot jelentettek. Végül mégis talált egy olyan feleséget (dr. Élthes Eszter), aki megértéssel, türelemmel, szeretettel bánt vele, s aki mellett lassacskán lehiggadt. Asszonya még könyvet is írt, ill. szerkesztett róla („Férjem, a Komédiás”), melyben megkapó őszinteséggel szól kapcsolatukról s párja emberi-művészi vonásairól. Miután a munkától nagyjából visszavonult Bessenyei, Lajosmizse környékén vásárolt egy csendes tanyát, ahol a város zajától elhúzódva éltek kedvteléseiknek, pl. az állattartásnak és a lovaglásnak. Immár nézőként újra „felfedezték” a színházat; hajlékukból gyakran tettek kirándulásokat Budapestre, vagy a vonzáskörzetükbe tartozó vidéki előadásokra. Utolsó éveiben még adott néhány interjút, s a rádiókba, tévékbe is meghívták egy-egy beszélgetésre, olykor filmjeit is ismét levetítették, ez azonban már csekély vigasz lehetett számára. Bár nyilvánosan soha nem panaszkodott, sőt elégedett, megbékélt ember benyomását keltette (abból viszont nem csinált titkot, hogy elege volt már, s jobb lenne „odaát”), azért valószínű, hogy sok keserűség és harag halmozódott föl benne. Otthonában hunyt el 2004. december 27-én, 86 évesen.

Valahol olvastam egyszer, hogy zseni (géniusz) csak az a tudós, író, festő, zeneszerző stb. lehet, aki eredetit alkot; tehát pl. egy színész (vagy operaénekes, karmester stb.) nem, mivel ő mások műveit dolgozza fel, jeleníti meg, mások utasításainak, elképzeléseinek megfelelve, azaz mozgástere erősen behatárolt. Persze e véleménnyel is vitatkozhatunk, mégis hajlok arra, hogy elfogadjam; azon megszorítással, hogy az előadóművész a saját érzékenységét, tapasztalatait, képességeit felhasználva újrateremti a szöveget (dallamot), vagyis mintegy „fogyaszthatóvá” teszi. A fenti értelemben Bessenyei Ferenc nem volt zseni, viszont azt bátran állíthatom róla, hogy mindazt elérte, ami műfajában elérhető, s a színészet Himalájának legmagasabb csúcsait ostromolta. Akármit játszott, azt tökélyre vitte, a grandiózus hősöktől a legkisebb figurákig. Páratlan eszköztárát, széles hangskáláját, jellemábrázoló erejét, gesztuskincsét, szenvedélyeit, humorát mozgósítva kirobbanó sikereket aratott bármilyen darabban, bármelyik színpadon. Egyaránt kiemelkedőt nyújtott a tragédiákban, a vígjátékokban, a zenés komédiákban, a szavalataiban s a nótaesteken. Roppant népszerű volt mind a közönség, mind idősebb és fiatalabb pályatársai körében. Mindenkit segített, bátorított, tanított, soha nem használt alantas fegyvereket, nem akart senkit háttérbe szorítani vagy ellehetetleníteni. Bízott önmagában, de értékelte mások ügyességét, jó tulajdonságait, tehetségét is.

A színházat egyfajta profetikus igehirdetésnek, vallási és hazafias missziónak is tartotta, ahol a legkiválóbb írók gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásával az egész magyarságot lehet gerincességre, erkölcsösségre, a szépség és tisztaság megbecsülésére, a nemzet szeretetére s a szabadságért, függetlenségért vívandó küzdelemre nevelni, még a legocsmányabb bolsevizmus karmaiban is. Hitt abban, hogy céljait megvalósította, hogy szolgálata, alázata nem volt hiábavaló, mert feleletet adott életünk nagy kérdéseire, s katartikus erővel fölmutatta egy jobb sorsra érdemes nemzet méltóságát.

Mostanában aligha születik hozzá fogható színész-egyéniség. De ha támadna is hasonló, vajon mire jutna egy ilyen reménytelen, gyalázatos korban, egy ennyire kultúra-ellenes, elanyagiasodott, lélektelen világban? Éppen ezért holtában is tiszteljük és szeressük Bessenyei Ferencet, aki pompázatos, illatos virágként nyílott a sivatag közepén, s talán ő volt a honi színjátszás legfényesebb csillaga.

Siklósi András

/Forrás: A szerző 2011.04.29-i levele/*B.Kiss-Tóth László

Válasz

Továbbítás

Válasz

|

B.Kiss-Tóth László ✆

címzett: saját magam

részletek megjelenítése 1:38 (7 órája)

Siklósi András: Pongrátz Gergely immár a Hadak Útján csatázik

Az 1982-ben először (s azóta több kiadásban) megjelent „Corvin köz – 1956” c. könyvének hátlapján Pongrátz a következőket írta:

„1932. február 18-án születtem Szamosújváron. A magyarságtudatot és a magyar haza szeretetét szüleink belénk nevelték, és a harmincas évek végén a román gyerekek sokszor belénk verték. A háború befejeztével először Mátészalkára költözött családunk, majd amikor édesapám hazajött, Soroksárra kerültünk, ahol édesapám kilenc gyermeke után 13 hold juttatott földet kapott, és azon gazdálkodott. Én agronómus lettem, és csakis őrzőangyalomnak köszönhetem, hogy börtön nélkül megúsztam a közel 12 évig tartó kommunista rendszert. Mint a szobi járási tanács takarmánygazdálkodási előadója, majd a ceglédi városi tanács főállattenyésztője, alkalmam volt megismerni a magyar paraszt szomorú, elkeseredett helyzetét, és ez nagymértékben hozzájárult politikai művelődésemhez. Két évig voltam katona, mely idő alatt kétszer voltam őrvezető. Egyszer lefokoztak azért, mert egy politikai foglalkozáson olyan kijelentést tettem, hogy a kommunizmus nem más, mint állami kapitalizmus. Szerencsém volt, mert ez akkor 15 évi kényszermunkát is jelenthetett volna.

Az 1956-os forradalom kitörésének híre a hényelpusztai állami gazdaságban ért, ahonnan október 24-én reggel indultam Budapestre, mert éreztem, hogy testvéreim is részesei a felkelésnek. Tudtam, hogy mellettük van a helyem. A Corvin közbe 25-én hajnalban kerültem, ahol a bajtársaimmal és testvéreimmel én is részese lettem azoknak a harcoknak és tárgyalásoknak, amelyek a forradalom győzelméhez vezettek. Életem legnagyobb kitüntetése akkor ért, amikor október 30-án a corvinisták engem választottak meg főparancsnokuknak. 1956. november 28-án hagytam el Magyarországot.”

Fenti művének előszavából idézem az alábbi gondolatokat:

„A Corvin köz területét és szerepét a magyar forradalomban elsősorban azért írtam meg, hogy anyagot és egy kiinduló pontot szolgáltassak a jövő magyar történészeinek, akiknek egy összetekeredett gordiuszi csomóból kell kibogozni az igazságot. Amikor majd eljön az idő, hogy a népbíróságok jegyzőkönyvei, a vallomások és a megjelent irodalom alapján, elfogulatlan emberek összeállítsák az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc igaz történetét, legyen a kezükben egy olyan „vallomás” is, melyet egy szabadságharcos írt le. Most azonban ki kell hangsúlyoznom a szabadságharcos kifejezést! Nem állítom magamról, hogy elfogulatlan vagyok, hiszen nem is lehetek az! Résztvevője voltam azoknak a harcoknak, melyekben bajtársaim életüket áldozták hazánkért, és naponta tucatjával estek el mellettem. Ez a tény igazolja, és nagyon is indokolja elfogultságomat a forradalom szelleme és hősi halált halt bajtársaim emléke előtt. Diplomata sem vagyok, hogy szép és semmitmondó szavakkal körülírjam az eseményeket. Nem is ez volt a szándékom! El akartam kerülni a lehetőségét a félremagyarázásnak. Remélem, hogy célomat elértem.”

Pongrátz Gergely (alias Bajusz) egyszerű, átlagos parasztfiatal volt, miként sok százezer sorstársa a trianoni Csonkaországban. Talán csak igazságérzete, szolidaritása és hazaszeretete volt erősebb másokénál, valamint makacs önfejűsége. 1956 nélkül aligha emelkedhetett volna ki a szürke középszerűségből; de a hősök hirtelen teremnek, és ritkán jönnek onnan, ahonnan várják őket. Megértette az idők szavát, s amikor szükség volt rá, tudta, hol a helye. Irigylésre méltó bátorsággal harcolt azokban a dicsőséges napokban, s a végsőkig kitartott a Corvin közben. Ha itthon marad a bukás után, őt is felakasztották volna (távollétében halálra ítélték!), tehát senki nem marasztalhatja el azért, mert az emigrációt választotta, hogy legalább a puszta életét megmentse. Később, amikor világszerte ünnepelték, mindig azt mondta, hogy az igazi hősök azok a pesti srácok voltak, akik meghaltak a szabadságért, ő csupán a kötelességét teljesítette.

Messze idegenben is a magyar nép felszabadításáért küzdött, valamint azért, hogy 1956 valódi történetét, szellemiségét ne hagyja ellopni vagy meghamisítani azok által, akik készséggel kiszolgálták a kommunista zsarnokságot, ill. gondtalanul élvezték gaztetteik jutalmát. Azt vallotta, hogy nincs „emberarcú” bolsevizmus, s amiként nem beszélhetünk „reformnácikról”, úgy „reformkommunistákról” sem. Mindig megkülönböztette a barikád két oldalán szemben álló ellenségeket, s az ő morális kódexe szerint elképzelhetetlen volt, hogy az ávós pribékek tetemeit, továbbá a gyilkos ruszkik hulláit – elesett bajtársaihoz mérve – „mártíroknak” tekintse. Maléter Pált, Nagy Imrét (és hasonszőrű társaikat) – akiket később a „rendszerváltó” komcsik „szentté” avattak – sohasem tartotta maguk közül valóknak, csupán a bolsi hatalmi marakodások szükségszerű áldozatainak.

1990-ben hazatért a száműzetésből, hogy immár békésebb eszközökkel befejezze az ’56-os forradalmat. Azonban mélységesen csalódott, hiszen semmi sem úgy alakult, ahogy az józan ésszel várható lett volna. Mindig hangoztatta, hogy ő nem akar sem diplomata, sem politikus, sem bármilyen vezető lenni, kizárólag szabadságharcos. Függetlenségére kínosan ügyelve egyetlen párthoz sem csatlakozott, noha azok időnként megpróbálták nevét a zászlóikra tűzni. Pongrátz éppúgy megvetette a nyugati kapitalizmus embertelenségét s az ’56-ot cserbenhagyó USA-t, mint a barbár szovjet rezsimet. Egy olyan semleges rendszer megalapozásán szorgoskodott, amely 1956 népi örökségét bontakoztatja ki, vagyis a dolgos tömegeket juttatja jóléthez és tulajdonhoz. Ideális társadalmi igazságosságot, szabadságot, rendet és erkölcsös közéletet óhajtott Magyarországon. Kendőzetlenül nyers és őszinte beszédeiben, valamennyi fellépésén ezen értékek mellett tört lándzsát. Ezzel magára zúdította a kozmopolita, álliberális, posztkommunista csőcselék gúnyolódását, sőt dühödt átkait, de olykor megalkuvó egykori bajtársaival is ellentétbe, vitába keveredett. Nem engedett sem a fenyegetésnek, sem a zsarolásnak, sem a „baráti tanácsoknak”; a szennyes áradattal szívósan dacolva, büszkén mutatta föl ’56 romlatlan eszméit.

A maga acélos kitartásával az Antall-kormány idején létrehozta a mátyásföldi lakótelepet, ahol a nyomorúságos körülmények közt tengődő, meggyötört harcostársai nyertek emberibb elhelyezést. Majd a kiskunmajsai Maris pusztára leköltözve megvalósította régi álmát, az ország egyetlen ’56-os emlékmúzeumát; valamint a kiváló építész, Csete György irányításával egy bensőségesen szép kápolnát is emeltetett, benne az elesett és kivégzett hősök névsorával. A fiatalok részére pedig nyári tábort szervezett, ahol a résztvevők megismerkedhettek 1956 történetével, ill. más nemzeti hagyományainkkal. Az átélt korábbi és jelenkori megpróbáltatások lassan felőrölték egészségét. Többször került kórházba szívinfarktussal és egyéb súlyos betegségekkel. Végül 73 évesen, 2005. május 18-án, szívszélhűdésben halt meg múzeumának udvarán.

Személyesen is kötődtem hozzá, tucatnyi alkalommal beszélgettem vele az elmúlt évek során. Először 1991. október 23-án találkoztunk a Corvin közben, ahol az ünnepségen „1956 tüze” c. költeményemet szavaltam. Utána a pódiumon odajött hozzám, könnyes szemmel megölelt-megcsókolt, s azt mondta elcsukló hangon: „Te betyár, hogyan tudtál ilyen gyönyörű verset írni?”. Nehéz választani a szívemben őrzött emlékek közül, de kettőt mindenképpen meg kell még említenem. 1996-ban a Szeged melletti Balástyán rendeztük a hagyományos Szittya Világkongresszust, ahol meghívásomra ő is előadást tartott „1956 mostoha sorsa a jelenkorban” címmel, amit a felszólalásokat tartalmazó antológiámban („Mentsük meg a hazát!”) is közreadtam. Nem volt gyakorlott szónok, s a meghatottságtól alig tudott folyamatosan beszélni. Érezni lehetett, hogy nemcsak eseményeket, tényeket sorol, hanem minden szavának megszenvedett aranyfedezete van. Többször el-elsírta magát, s nem szégyellte férfikönnyeit a hálás közönség előtt. Jobb előadást bizonyára sokan tarthattak volna a témáról, nekünk mégis ő volt az etalon, a köztünk járó élő legenda. Utoljára 2003 őszén családostól és mások társaságában (egy különbusszal) látogattam meg szűkebb pátriájában, hogy végre megtekintsük a múzeumot, a kápolnát s a többi létesítményt. Nagy szeretettel fogadott, s fáradhatatlanul kalauzolt bennünket történelmi levegőt árasztó rezidenciáján; igyekezett kielégítő választ adni valamennyi fölmerült kérdésre. Közvetlenségével, szerénységével, megnyerő elvhűségével maradandó nyomokat hagyott mindnyájunk lelkében.

Kár, hogy Pongrátz Gergely nincs köztünk többé. Tele volt hittel, tervekkel, célokkal. Önzetlenül mindvégig hazája, népe boldogulását szolgálta. Ha kellett, fegyverrel a kezében, később a toll vagy a szó erejével, s rendíthetetlen példamutatással. Az eltiporhatatlan szabadságvágy jelképe lett minden jobb magyar számára. Most már a Hadak Útján lövi a ruszki tankokat, a jenki és izraeli bankokat, s az összes olyan sátánfajzatot, melyek (akik?) a magyar nemzet kifosztására, legázolására szövetkeztek. Nem nyughat békében addig, míg a Kárpát-medencében rab magyarok sírnak, amíg sok millió testvérének vigasztalan sorsa és jövője megnyugtatóan meg nem oldódik. Kedves Gergő bátyám, a mindenható Isten s az Égi Seregek segítsék értünk vívott további küzdelmeidet!

Siklósi András

/Forrás: A szerző 2011.04.29-i levele/*B.Kiss-Tóth László