/Rákbeteg barátnőm erősítésére/
Mint egy harmatcsepp,
remegő, fénylő, gyönyörű álom.
A remény is oly képlékeny,
de neked az élet!
Nincs számodra fontosabb,
semmi, e világon!
Mint a virág a harmatot,
mit kelyhében őriz,
védi széltől, naptól, önmagába zárva.
Minden kincse ez a parányi csepp,
mely illatának, szépségének eszenciája.
Lelkednek is van egy drága kincse,
a gyenge remény, mely csak a
szívedben szökhet szárra,
ha őrzöd, véded, neveled,
önmagad javára!
Mert fura dolog a cseppnyi remény,
ha gondozod, - igen hálás érte!
Gyökereit bele szövi tested szövetébe!
Hogy erős légy, bátor, ha kell!
- megbirkózni külső, s belső ellenséggel!
Tűrni szenvedést, legyőzni bánatot,
hogy élhesd az életet, teljes szépségével.
Hogy sokáig láthass harmatcseppet,
remegni rózsák szirmain,
úszni a bárányfelleget,
a fénylő kék ég végtelen útjain,
hogy sokáig láthass barátot, családot,
melletted nevetni, békében élni,
unokák dalait hallgatni,
vagy tudj nekik mesélni,…mesélni!
Úgy-e te is akarod?
A reményt fogd hát tenyeredbe!
El ne ejtsd!
Vigyázz rá, mint egy drága kincsre!
Hagy érezze, hogy jó gazda vagy!
Mert vigyázol rá, hogy növekedni tudjon,
és támaszod legyen majd, amíg csak élsz,
sokáig,…sokáig…a sors jelölte úton.
Fohászkodom, hogy a remény
legyen a földünk legszebbik virága,
és sokáig tudjuk szemünket rányitni
harmatos reggelen, az illatos, reménnyel telt,
színes-békés,….csodaszép világra!
Pesthidegkút, 2008.01.30.
