...Visszaemlékeztem sok-sok korábbi létemre, amlyeken keresztül haladtam: egy-két születés, három, négy, öt... ötven, száz... százezer, más-és más világkorszakokban. Mindent tudtam ezekről a születésekről: hol történtek, mi volt a nevem, milyen családba születtem, mit tettem. Ismét átéltem minden életemnek jó és rossz sorsát, s minden életemet bevégző halálomat, s minden életemet bevégző halálomat, s ismét életre keltem. Ily módon visszaemlékeztem számtalan létezésemre, jellemző vonásaikra, körülményeikre. Erre a tudásra az éjszaka első felében tettem szert...
A történelem hajnala óta a világ szinte minden vallásában a reinkarnáció, a halál utáni életbe vetett mélységes hit jelentős helyet foglalt el. Az újjászületésbe vetett hit létezett a keresztények között, a korai kereszténységben, s különböző formákban tovább élt a középkorban is. Origenész, az egyik legbefolyásosabb atya, aki hitt a "lelkek ével megerősödve érkezik erre a világra." Bár a kereszténység gyakorlatilag visszautasította a reinkarnációba vetett hitet, nyomait mégis megtalálhatjuk végig a reneszánsz sorünk án, a legnagyobb romantikus írók műveiben - mint pl. Blake, Shelley, de még Balzacéban is, akiről ezt talán nem is gondolnánk.A keleti vallások iránti érdeklődés megélénkülése óta - amely a múlt század végén kezdődött - számos nyugati kezdte elfogadni a hindu és buddhista újjászületés elméletét. Egyikük, a nagy amerikai gyáros és emberbarát, Henry Ford, így írt:
"... akkor fogadtam el a reinkarnáció elméletét, amikor huszonhat éves voltam. A vallás nem mondott erről semmit. A munka nem elégített ki teljesen. Tevékenységünk kárba veszett, ha az összegyűjtött tapasztalatainkat nem használhatjuk fel egy következő életben. Amikor megismerkedtem a reinkarnációval ... az idő végtelenné vált. Többé már nem voltam az óra mutatójának a rabszolgája... Szeretném másoknak átadni azt a nyugalmat, amit az élet meghosszabbításának tudata jelent az embereknek"
Egy 1982-ben végzett Gallup közvélemény-kutatás kimutatta, hogy négy amerikai közül egy hisz a reinkarnációban. Megdöbbentő statisztikai adat - tekintettel arra, hogy a materialista és tudományos filozófia mennyire uralja az élet szinte valamennyi területét. Persze, a legtöbb embernek még csak valami homályos elképzelése van a halál utáni életről, s nem tudják, milyen is lehet. Az emberek újra és újra elmondják, nem tudják rábírni magukat arra, hogy valami olyasmiben higgyenek, amire nincs bizonyíték. De ugye, ez aligha bizonyíték arra, hogy nem létezik? Mint Voltaire mondta: "...végülis semmivel sem meglepőbb dolog kétszer megszületni, mint egyszer." Ha éltünk volna előzőleg - teszi fel gyakran a kérdést - akkor miért nem emlékszünk rá? De az a tény, hogy többnyire nem emlékszünk előző életeinkre, miért jelentené, hogy soha nem éltünk azelőtt? Hiszen gyermekkori élményeink, vagy a tegnapiak, vagy lppen amit egy órával ezelőtt gondoltunk, élénkek voltak abban a pillanatban, amikor lezajlottak, de emlékük csaknem szertefoszlik, mintha sohasem történt volna meg. Ha nem emlékezünk arra, hogy mit csináltunk, mit gondoltunk a múlt hétfőn, hogyan képzelhetjük azt, hogy könnyű vagy természetes lenne emlékeznünk arra, amit az előző életünkban tettünk. Néha adódik a kötekedő visszakérdezés kényszere: miért vagyunk olyan hajthatatlanok abban, hogy nincs élet a halál után? Milyen bizonyítékok lennének erre? S milyen lesz, ha rájövünk arra, hogy van élet a halál után is, amikor már meghaltunk, miközben életünkben kategorikusan tagadtuk azt? Mit tennénk akkor? Nem korlátozzuk-e magunkat a tagadáshoz való ragaszkodással? Nem lenne vajon bölcsebb megadni a lehetőséget, hátha van élet a halál után, megtartani a kételkedés jogát, vagy legalábbis nyitva hagyni a kérdést, még akkor is, ha semmi nincs, amit "konkrét bizonyosságnak" nevezheténk? Mi lenne a halál utáni élet konkrét bizonyossága? Meg kell kérni az embereket, tegyék fel maguknak a kérdést:"mit képzelsz, miért hisz valamennyi világvallás az ezutáni életben, s miért van az, hogy a történelem során százmilliók - beleértve a legnagyobb filozófusokat, tudósokat, Ázsia alkotó géniuszait - úgy vélik, hogy életük jelentős része ez a hit. Talán mindnyájukat egyszerűen félrevezették? Térjünk most vissza a konkrét bizonyosság kérdéséhez. Csak azért, mert soha nem hallottunk Tibetről, vagy csak azért, mert nem voltunk ott, ez nem jelenti azt, hogy Tibet nem létezik. Mielőtt az óriási földrészt, Amerikát "felfedezték", ki gondolta volna Európában, hogy ott van? Még felfedezése után is sok ember vitatta a tényt, hogy ott lenne. Talán éppen drasztikusan korlátozott életszemléletünk akadályozza meg, hogy elfogadjuk - vagy akár csak elkezdjünk komolyan gondolkozni a újjászületés lehetőségéről. Szerencsére, nem ez a történet vége. Azok, akik vállalkoztak közülünk egy szellemi feladat végrehajtására, - mint pl. a meditációra - sok eddig még ismeretlen dolgot fedeztek fel saját tudatukról. Amint tudatunk egyre jobban és jobban kinyílik saját természetének rendkívüli, hatalmas és eddig nem is gyanított létezésére, kezdünk bepillantást nyerni egy teljesen más dimenzióba, ahol minden eddigi elképzelésünk személyiségünkről, a valóságról - amelyet úgy gondoltunk, hogy jól ismerünk - egyszer csak elkezd elenyészni, s amelyben ezenkív üli más életek lehetősége legalábbis lehetségessé válik. Kezdjük megérteni, hogy minden, amit a mesterek életéről és haláláról és az azutáni életről mondanak nekünk, valóságosak.
Az újjászületés néhány "meggyőző bizonyítéka"
Ma már gazdag modern irodalom adja közre azok a történeteit, akik állítják, hogy visszaemlékeznek előző életeikre. Azoknak, akik valóban meg akarnak tudni valamit az újjászületésről javasoljuk, hogy előítéletek nélkül tanulmányozzák ezeket, józan ítélőképességüknek alá vetve. A reinkarnációról szóló több száz történetből, amelyet itt elmesélhetnénk, az egyik különösen kedvelt. Egy idősebb ember története ez Norfolkból, Angliából, akit Arthur Flowerdew-nak hívnak. Tizenkét éves korától kezdve megmagyarázhatatlan , igen élénk látomásai voltak, egy hatalmas város jelent meg előtte egy sivatag közepén. Az egyik leggyakrabban felmerülő kép egy sziklába vágott templom volt. Ezek a furcsa látomások vissza-vissza tértek, különösen akkor, amikor amikor rózsaszín és vörös kavicsokkal játszott a házukról nem messze, a tengerparton. Idősebb korában a látomásaiban megjelenő város képe egyre tisztább lett, több épületet látott, az utcák elrendezését, katonaákat, s azt is látta, hogy a várost egy szűk kanyonon keresztül lehet megközelíteni. Arthur Flowerdew egyszer - sokkal később, véletlenül - látott egy dokumentumfilmet a jordániai ősi Petra városról. Az első pillanatban döbbenten fedezte fel, hogy ugyanazokat a képeket látja, amelyeket éveken keresztül hordozott magában. Később elmondta, hogy soha nem látott még egy könyvet sem Petráról. Végül is víziói ismertté váltak, s a BBC televízióban vetített - vele készült - riportfilmre felfigyelt a Jordán kormány, amely javasolta, hogy repüljön Jordániába a BBC egyik riporterével, s vegyék filmre, hogyan hat rá Petra városa. Ezelőtt egyetlen egyszer járt külföldön, egy rövid tengerparti látogatást tett Franciaországban. Mielőtt az expedíció útnak indult, Arthur Flowerdew-t bemutatták Petra város egy világhírű szakértőjének. Aki könyvet írt az ősi településről, és aki részletesen kikérdezte őt. Megdöbbent, hogy milyen részletesen ismeri a helyet, olyan dolgokat is tudott, amelyeket csak egy, - a helyszíni ásatásokat végzett - régész ismerhetett volna. A BBC a látogatás előtt felvette Arthur Flowerdew Petráról szóló elbeszélését, hogy össze tudják hasonlítani azzal, amit ott tényleg találnak. Flowerdew három helyszínt emelt ki Petráról való vízióiból: egy különös, a városon kívül fekvő, vukán alakú sziklát, egy kis templomot, ahol úgy gondolta, megölték a Krisztus előtti első században, s a város egy szokatlan építményét - amelyet a régészek jól ismertek - de nem tudtak rájönni, hogy milyen célt szolgálhatott. A Petra-szakértő nem emlékezett semmiféle ilyen alakú sziklára, s kételkedett, hogy lett-e volna egyáltalán ilyen. Amikor megmutatta Arthur Flowerdew-nak egy fényképet a városnak arról a részéről, ahol a templom állt, megdöbbent, hogy majdnem ugyanarra a helyre mutatott, ahol az tényleg állt. Majd az idős ember nyugodtan elmagyarázta a különös építmény célját. Erre nem is gondoltak eddig: az őrök szobája volt, amelyben mint katona szolgált kétezer évvel ezelőtt. Az előre leírt helyszínek nagy része valósnak bizonyult. Ahogy az expedíció közeledett Petra felé, Arthur Flowerdew rámutatott a különös sziklára, amikor pedig beértek a városba, egyenesen az őrök terméhez ment, anélül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a térképre, s bemutatta, miképp is működött a speciális ellenőrző rendszer, mielőtt az őrök beengedtek valakit. Végül elment arra a helyre, amelyről azt gondolta, hogy ott egy ellenséges lándzsa meölte őt Krisztus előtt az első században. Megmutatta a helyet és elmagyarázta a helyszínen lévő más - még feltáratlan - szerkezetek szerepét. A szakértő, és Petra régésze - aki elkísérte Arthur Flowerdew-t - nem talált magyarázatot arra, hogy ez a nagyon egyszerű angol ember honnan veszi a városról való tévedhetetlen ismereteit. Így beszélt:
"...nagyon sok új részletet tárt fel, s ezek beleillenek a már ismert régészeti és történelmi tényekbe. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen szövevényes, hamisleírást adjon visszaemlékezéseiről, egészen másfajta embernek kell lennie. Legalábbis, amit nekem elmesélt. Nem hiszem, hogy csaló. Nem hiszem, hogy rendelkezik annyi tudással, hogy ilyen szinten csalhasson...."
Mi mással magyarázható Arthur Flowerdew rendkívüli tudása, mint az újjászületéssel? Mondhatnánk, hogy könyveket olvasott Petráról, vagy hogy telepátia útján tett szert tudására, mégis az tagadhatatlan tény, hogy néhány információja még a szakemberek számára is addig teljesen ismeretlen volt.
Vannak aztán furcsa esetek, amelyek gyerekekkel történtek meg, akik spontán ódon emlékeznek előző életük részleteire. Dr. Ian Stevenson, a Virginia .Egyetem tanára sok ilyen esetet gyűjtött össze. Az egyik gyermeknek előző születéséről való meghökkentő emlékei felkeltették a dalai láma érdeklődését is, aki elküldte hozzá képviselőjét, hogy beszélgessen el a kislánnyal, és győződjön meg arról, hogy igaz-e amit mesél. Kamaldzsit Kour-nakhívták, aki Indiában, Pndzsábban egy szikh tanító lánya v lt. Egy napon elment apjával a helyi falusi vásárba, s hirtelen azzal a kéréssel állt elő, hogy vigye őt egy másik, távolabbi faluba. Az apja meglepetten kérdezte, hogy miért. "Itt nincs semmim - válaszolta a kislány. - Ez nem az én otthonom. Kérlek, vigyél el engem abba a faluba. Az egyik osztálytársammal bicikliztünk, amikor elütött egy busz. A barátom azonnal meghalt. Nekem a fejem sérült meg, a fülem és az orrom. A baleset színhelyéről egy közeli kis házhoz vittek, s lefektettek előtte egy padra. Azután elvittek a falu kórházába. A sebeim nagyon véreztek, a szüleim és a rokonaim odajöttek hozzám. Mivel a helyi kórház felszerelése nem volt megfelelő a gyógyításomra, elhatározták, hogy elvisznek Ambalába. Amikor az orvosok azt mondták, nem lehet meggyógyítani, megkértem a rokonokat, hogy vigyenek haza." Az apját megrázta a történet, s mivel lánya annyira erősködött, végül beleegyezett, hogy elviszi a másik faluba, bár azt gondolta, hogy az egész csak gyermeki szeszély. Együtt mentek el a másik faluba, ahogyan ígérte, s amikor közeledtek, a kislány felismerte a helyet. Megmutatta, hogy hol ütötte el a busz, majd kérte, hogy üljenek riksába, s mutatta a hajtónak az utat. Amikor egy csoport házhoz értek megállította a riksát, s azt állította, hogy ott lakott. A kislány --s mostmár dühös apja - odamentek a házhoz, amelyről a gyerek azt állította, hogy abban korábbi családjával lakott. Apja - aki még mindig nem hitt neki - megkérdezte a szomszédokat, hogy lakott-e ott egy olyan család, mint amelyrtől Kamaldzsit Kour beszélt, akik elvesztették egyetlen lányukat. Megerőstették a történetet, s a kislány elképedt apjának elmesélték, hogy Risma, a család lánya 16 éves volt, amikor elütötte a busz, az autóban halt meg, amely otthonról a kórházba szállította volna. Az apát nagyon feldúlta a dolog, és azt mondta Kamaldzsitnek, hogy menjenek haza. Azonban a kislány bement a házba, elkérte az iskolai képeket, s örömmel nézegette. Amikor Risma nagyapja és nagybátyjai hazaérkeztek, a kislány felismerte őket, s hibátlanul megmondta a nevüket is. Megmitatta, hogy meelyik volt az ő szobája, s végigvezette apját a ház többi szobáján is. Azután elkérte a könyveit, két ezüst bokaperecét, két szalagját és új gesztenyebarna ruháját. A nagynéni megmagyarázta, hogy mindezek a dolgok Rismáé voltak. Atután a kislány megmutatta, hogy hol lakott a nagybátyja, ahol még további tárgyakat ismert fel. Másnap meglátogatta valamennyi korábbi rokonát, s amikor eljött az idő, hogy még elérjék a hazafelé induló buszt, nem akart menni. Bejelentette apjának, hogy még ott akar maradni. Végülis, azért csak sikerült meggyőzni, hogy haza menjen. A család elkezdte összerakni a történetet. Kamaldzsit Kourt tíz hónappal azután született, hogy Risma meghalt. Bár a kislány még el sem kezdte az iskolát, gyakran úgy tett, mintha olvasna, s emlékezett valamennyi osztálytársának a nevére, akik Risma iskolai fényképén szerepeltek. Kamaldzsit Kour már . Ami gyanús ebben a történetben, az az, hogy korábban is mindig gesztenyebarna ruhát kért. Szülei megtudták, hogy Risma kapott egy új gesztenyebarna ruhát, amire nagyon büszke volt, de soha nem került rá sor, hogy viselje. A legutolsó dolog, amire Kamaldzsit Kour előző életéből emlékezett, a mentőkocsi lámpája volt, amint otthonról a kórház felé tartottak, ez lehetett az a pillanat, amikor meghalt.
Nyilván vannak, akik hajlamosak kételkedni a történetben, s különböző kérdéseket vetnek fel. Egyesek azt állíthatják, hogy az egész történetet a kislány családja találta ki, hogy saját hasznukra fordítsák és hogy gyermeküket Risma reinkarnácijaként állítsák be. Risma gazdag farmercsaládból származott, azonban Kamaldzsit Kour saját családja családja sem volt szegény, s a falujukban az övék volt az egyik legszebb ház, udvar, kerttel. Ami gyanús ebben a történetben, az az, hogy a kislány családjának elég kellemetlen volt ez az eset, , és azon izgatták megukat, hogy mit szólnak a szomszédok. Ami igazán sokatmondó talán az az, hogy Risme családja elismerte, hogy bár ők maguk nem sokat tudtak saját vallásukról, s arról, hogy vajon a reinkarnáció elméletét elfogadják-e a szikhek, kételkedés nélkül meggyőzőnek érezték, hogy Kamaldzsit Kour valójában az az ő Rizsmájuk volt.
Azt gondolom, hogy aki komolyan tanulmányozni akarja a halál utáni élet lehetőségét, vegye figyelembe a halálközeli állapotot átélt személyek megrázó tanúságtételeit. Megdöbbentő azok száma, akik átélve ezt az élményt, meg vannak győződve, hogy az élet folytatódik a halál után. Sokan közülük azelőtt egyáltalán nem voltak vallásosak, vagy nem volt semmiféle lelki tapasztalatuk:
... most már teljes életem során a kételkedés legkisebb árnyéka nélkül meg leszek győződve arról, hogy van élet a halál után, többé nem félek a haláltól, nem én. Néhány ismerősöm annyira fél, annyira riad. Mindig mosolygok magamban, amikor azt hallom, hogy az emberek kételkednek a túlvilági életben, vagy azt mondják," amikor meghaltál elmentél". Azt gondolom magamban, "fogalmuk sincs a dolgokról".
... ami akkor történt velem, az a legkülönösebb élményem, amelyet valaha is átéltem. Megértette velem, hogy van élet a halál után...
... tudom, hogy van élet a halál után. Senki nem ingathatja meg a hitemet. Semmi kétségem nincs - békés és nem valami, amelytől félni kellene. Nem tudom, hogy azon túl, amit átéltem, mi van, de az nagyon sokat jelent nekem...
... választ adott nekem arra a kérdésre, amit, gondolom, élete során mindenki előbb-utóbb feltesz magának. Igen, van túlvilági élet! Sokkal gyönyörűbb, mint amit egyáltalán el tudunk képzelni! Ha megismered, rájössz, hogy semmi hozzá hasonló nincsen. Egyszerűen tudod...
A téma tanulmányozása azt mutatja, hogy azok, akik átélték a halálközeli élményt, sokkal nyitottabbá válnak, és hajlanak arra, hogy elfogadják a reinkarnáció létezését. Nem magyarázható-e néhány zenei és matematikai csodagyerek elképesztő tehetsége azzal, hogy képességeiket már előző életükben fejlesztették ki? Gondoljunjk csak Mozartra, aki már ötéves korában menüetteket komponált, és nyolcévesen szonátákat alkotott. Felmerülhet a kérdés, hogy miért olyan nehéz emlékezni rá, ha létezik halálon túli élet. Platón az "Er látomása" című művében javasol egy magyarázatot erre a memóriakiesésre. Er katona volt, akit egy csatában megöltek és úgy tűnik, hogy átélte a halálközeli élményt. Sok mindent látott, amíg "halott" volt, majd azt az utasítást kapta, keljen életre, hogy elmondja a többieknek, milyen is a halál utáni állapot. Mielőtt visszatért, látta azokat, akik éppen készültek megszületni. A borzalmas "oblivion síkságon" keltek át. Egy sivatagon, ahol sem fa, sem semmiféle növényzet nem volt. "Amikor leszállt az este - írta Platon - letelepedtek a Felejtés Folyójának partján, amelynek vizét semmiféle edénnyel nem lehetett kimerni. Mindenkit megkértek, hogy igyon egy kicsit a vízből, s néhányan nem voltak elég bölcsek, hogy megtartóztassák magukat attól, hogy többet igyanak. Mindenki, akik iszik a vízből, mindent elfelejt." Ernek nem engedték meg, hogy igyon a vízből, s amikor felébredt, egy halottégető máglya tetején találta magát, s emlékezett mindenre, amit hallott és látott . Van valamiféle egyetemes törvény, amely lehetővé teszi számunkra, hogy emlékezzünk arra, hogy hol és mit éltünk át korábban? Vagy csupán tapasztalataink befogadásának szűkös képessége, terjedelme és intenzitása az, ami kitörli emlékezetünkből elmúlt életeinket? El lehet merengeni rajta, segítene-e rajtunk, ha emlékeznénk rájuk. Vagy csak még jobban megzavarna minket?
/Forrás: http://www.asztralfeny.hu/
*B.K-T.L. 2010.08.10.
