⋅
„November 10. – Tizenhat óra repülés után sima leszállás
Münchenben. Az utcákon félárbócra eresztett zászlók, gyászünnepély
Magyarországért, tüntetők… A menekültek beszélnek. Egyik – mérnök –
néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja:
’Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap… október huszonháromtól
talán november másodikáig… amikor az országnak olyan kormánya volt,
amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott… A Nagy Imre
kormány… miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy
megfigyelő bizottságot Budapestre?’
Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy. ’Az oroszok éjjel nem mernek kijönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon… Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny… Mindenki jött és ment, ahogy akart… November háromig ez így volt, még aztán is két-három napon át.’
Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a varsói szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá… volt mód reá, hogy ilyen bizottság megérkezzék. A repülőterek Nyugat-Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak… Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást…” (Márai Sándor – Napló, 1956.)
Akik a vérzivatarban nem voltak „nemzetidegenek”
Napjainkban, amikor az 1956 őszén lezajlott forradalmat, majd a szovjet haderő ellen folytatott azt követő szabadságharcot különböző politikai, társadalmi szervezetek ideológiájuknak megfelelően magyarázzák, különösen fontos a tényekre – megtörtént eseményekre – alapozni a történetírást. Az utóbbi két évtized folyamán a magyarországi média, főként a jobboldali, radikális orgánumok, ritkán vagy egyáltalán nem hangsúlyozzák ki, hogy nem csak „népnyúzó kommunista vezérek, izraelita származású (sic!) ÁVH-tisztek” léteztek, hanem olyan zsidó származású honfitársaink is, akik származást, társadalmi réteget figyelmen kívűl hagyva harcoltak az önkényuralom, az országot megszálló szovjet hadsereg ellen.
Mind a mai napig nincsennek megbízhaztó adatok, listák arra, hogy hány zsidó származású hazafi vett részt a forradalomban és a szabadságharcban.
A zsidó mártírok, a honvédő harcban elesettek, a kádári megtorlás során kivégzett zsidó honfitársaink nevei úgy-ahogy felbukkannak egy-egy dokumentumban – főleg a működésükben gátolt 56-os Intézet kutatási anyagaiban – de napjainkban, mikor a „magyarság összefogását”, az „a nemzetidegen eszmék” elleni harc fontosságát hangsúlyozzák, hajlamosak elfelejteni, elfeledtetni a tényeket, 1956 valódi történetét.
Angyal István – Auschwitz poklát egy évtizeddel korábban megjárva – a Budapest-Józsefváros Tűzoltó utcai fegyveres csoport parancsnokaként vett részt a harcokban. Társai a forradalom bukása után, a harcok befejeztével igyekeztek rábeszélni arra, hogy hagyja el az országot… Ő azonban Budapesten maradt. A Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa a hírhedt Tutsek Gusztáv elnökletével 1958. április 17-én halálra ítélte – december első napján kivégezték a „Gyűjtő” Kisfogház épületében
Nickelsburg László 1956. október 31-én lépett be a Budapest VII. kerület (Erzsébetváros) Baross téri nemzetőrök közé, mely felkelőcsoportnak később vezetője lett. november 4. után, a szovjet inváziót követően is részt vett a honvédő harcokban. – November 25-én, az akkor már szovjet-orosz haderőkkel megerősített határon átjutva az osztrák fővárosba ment, de tíz nap elteltével, reménykedve a függetlenségi harc folytatásában visszatért. 1957 februárjában letartóztatták és életfogytig tartó börtönbtütetésre ítélték. – A börtönben egy zárkába került a „Kisfogház gyóntatója” néven elhíresült Fónay Jenővel… 1959-ben, meglehetősen váratlanul, a Belügyminisztérium pótnyomozást rendelt el ügyében. – 1961. július 15-én halálra ítélték, augusztus 26-án kivégezték.
Földes Gábor, a győri Kisfaludy Színház rendezője, szinte a budapesti felkeléssel egyidejűleg a nyugat-magyarországi városban, Győrben elkezdődött megmozdulások aktív résztvevőjévé vált. Bár a művészember a felkelés napjaiban vezető szerepet nem játszott, 1957. május 3-án „ellenforradalmi” tevékenysége miatt halálra ítélték. – Életben hagyása érdekében számos híres színművész is közbenjárt… de ítéletét ennek ellenére 1958. január 15-én végrehajtották.
Krassó György forradalmárral nem a hóhér végzett – hanem az 1990 után hatalomra került jobboldali, úgynevezett „nemzeti kormány” kormány politikája.
Az 1991. február 12-én elhúnyt újságírót, a londoni BBC munkatársát, a Magyar Október Párt megalapítóját – az 56-os forradalom talán legemblematikusabb alakját – 1957-ben tízévi börtönbüntetésre ítélték, de 1963-ban amnesztiával szabadult. Élete utolsó napjáig egy szabad magyar világért küzdött, ezért éveken kesztül – amíg Magyarországon élt – rendőri felügyelet alatt állt s ez (hasonlóan a nemzeti ellenállás tagjainak sorsához) meghatározta az egész életét. Valószínűleg őt nevezhetjük az életben maradt 56-os hősök közül legismertebbnek és ő volt az, aki a leginkább csalódott az 1990. évi rendszerváltásban.
A halálsoron
Mécs Imrét
1958. Május 22-én hatodmagával ítélték halálra. Már sorozatban folytak a
kivégzések, a győztesek nemtelen bosszúja önön hitványságukért.
„A Kisfogházban – emlékezett rá 1990 után a liberálisok, majd a szocialisták parlamenti képviselője – Angyal István zárkájába kerültem, akinek bölcsessége és derűje átsegített az addigi megrázkódtatásokon. Csodáltam ezt a nagyszerű jellemet, akit tizenhat évesen, édesanyjával és nővérével hurcoltak el Auschwitzba, és végig kellett néznie, amint nővérét felakasztják szökési kísérletért, édesanyját pedig elégették. – Hamvai ott szóródtak szét, a legnagyobb magyar temetőben, több százezer honfitársunkéval együtt. – Ebben a fiatalemberben a gyűlölet szikráját sem éreztem hazája iránt, pedig lehetett volna oka rá… Ott, a halál torkában, ahol szinte semmi esélyünk nem volt az életben maradásra, átlényegültünk, szinte szellemtestekké váltunk. Kezdtük emelkedetten madártávlatból, de annál élesebben látni az eseményeket, a múltunkat, a történelmet és a sorsunkat. Angyal Pista a közösségek híve volt, tőle hallottam először a kibucokról, ahová el szeretett volna jutni, de tudta, hogy soha nem fog…
Amikor Pistával a bokszban sétáltunk, odaszólt nekem a körletparancsnok, hogy ’maga zsidó?…nekem azt mondták, hogy maga az’ – Meglepve válaszoltam: nem vagyok. – ’No ne szégyellje, a zsidó is ember…’ – folytatta, nyilván a szemüvegem miatt esett rám a választása.
Gáli József szülei katolizáltak, ő már beleszületett, mégis Auschwitzba került 1944-ben. – Micsoda dráma a pokol bugyrában!…
Zsidó volt a törvényes magyar miniszterelnökkel, Nagy Imrével együtt kivégzett Gimes Miklós, akit a „forradalom mindenesének” neveztünk hihetetlen aktivitása miatt. – Nickelsburg László, aki a Baross téri felkelőket és a fegyveres ellenállást a szovjet agresszióval szemben példásan megszervezte, az utolsók egyikeként végezték ki. Nagyon bátor volt. Makkabeusi jellem.
És sorba vehetném a többieket: Bán Róbert, Gábor László, dr. Rajki László is zsidó családban született…”
Renner Péter három halála
Az
idejekorán Ausztriába szökött, majd Spanyolországon keresztül az
Egyesült Államokba vándorolt – a későbbiekben a szélsőjobboldaliak
örvényébe került – Pongrátz Gergely írta meg, hogy november első
napjaiban ÁVH-s kémnek tekintve Renner Pétert, parancsot adott a
kivégzésére. Az önmagát főparancsnokként emlegető Corvin-közi harcos
terve szerint átkísérve a közeli Kilián-laktanyába kézigránáttal kellett
volna végezni vele… de az őt kísérő bajtársa nem tett eleget Pongrátz
parancsának, futni hagyta Rennert. (1990 után, mikor hazatért
Magyarországra, szabadságharcos összejöveteleken, újságoknak tett
nyilatkozataiban Pongrátz Gergely azokat a gondolatait is „közkinccsé”
tette, melyek meghökkentették a hazai közvéleményt. – Elmondása szerint:
a győzedelmesen megvívott szabadságharc esetén ő maga végeztette volna
ki Nagy Imrét és Maléter Pál honvédelmi minisztert, mert meg volt
győződve „a két kommunista” áruló voltáról.
Renner Péter Brünn-ben (ma: Brno) született. Édesanyja zsidó volt, családját németek katonák hurcolták el a háború alatt. A front uán kialakult helyzetben, a háborút követő disztriminációs intézkedések elől menekültek Magyarországra. Édesanyja később Londonba költözött és felvette a brit állampolgárságot. A fiatal Renner Esztergomban érettségizett, majd két évig térképészetet tanult a Földtani Intézetben. – 1956. október 23.-án csatlakozott a Szabad Nép-székház előtti tüntetéshez, jelen volt a Sztálin-szobor ledöntésénél is. Éjszaka már Csepelen segített a röpcédulák terjesztésében. Másnap a Margit hídnál őrízetbe vették, öt napon keresztül a Jászai Mari téri BM-épületben tartották fogva, bántalmazták is, de október 29-én elengedték. A Kilián-laktanyához indult, de útközben előállították a Práter utcai fegyveresek, akikhez csatlakozott. – Még aznap este őrszolgálatra osztották be. – Rövid idő múlva, november elsején, Pongrátz Gergely rajparancsnoknak nevezte ki, a Corvin-közi ellenállók és a Nemzetőrség parancsnoksága között volt összekötő.
A szovjet inváziót követően (miközben a „főparancsnok” Pongrátz Gergely és Király Béla is külföldre távozott) november 9-ig résztvevője volt a fegyveres harcoknak.
November 26-án Ausztriába menekült. Bécsben felvette a kapcsolatot a Várfalvi Lajos vezette Magyar Forradalmi Tanáccsal. – Az ő megbízásukból, részletes utasításokkal jött vissza Magyarországra 1957. február 9-én. Fel akarta venni a kapcsolatokat a még működő munkástanácsokkal, tájékozódni kívánt, hogyan lehetne az illegalitásban élőket és a letartóztatottak családjait segíteni. – Egy nappal a tervezett visszaútja előtt, február 27-én letartóztatták.
Vele egyidejűleg vették őrízetbe Zsigmond Lászlót is, aki szintén a bécsi szervezet által létrehozott hírszerző csoport tagja volt. Zsigmond Lászlónak, Renner Péternek, Sörös Péternek és Erdélyi Tibornak az lett volna a feladata, hogy feljegyzéseket készítsenek a szovjet katonai egységek mozgásáról, a Kelenföldi pályaudvaron megforduló alakulatok minőségéről és csapatnemeiről. – Február közepén csak ötletszerűen vetődött fel Zsigmond László és Renner Péter beszélgetése során egy újabb fegyveres felkelés kirobbantása… ebben a kezdődő szervezkedésben szántak szerepet azoknak a személyeknek, akik a “MUK” (Márciusban újra kezdjük!) röplapjait terjesztették, szórták – ráhangolva a főváros lakosságát egy újabb felkelésre. Szükséges kihangsúlyozni: mindez csupán csak szándék maradt. Néhány ezer röplap ugyan elkészült, Budapesten és a nagyobb városokban a bécsi hírszerzőktől függetlenül tevékenykedő fiatalok (Murányi Levente, Justus László, Sebők Géza, Kovács Teréz, Fenyőfalvi Antal, Lajtai Károly, Ulay Gyula és Dulácska Pál) letartóztatásukig terjesztették is – de ez utóbb megnevezetteknek semmi közük sem volt az 1956. október-novemberi eseményekhez, főleg nem a „Magyar Forradalmi Tanács” fedőnéven működött kémszervezethez.
Tisztában voltak ezzel az 1957. július 30-i dátummal megszövegezett B.III.0022/1957. perirat számú vádirat összeállítói is, továbbá a Budapesti Katonai Bíróság. – Mert amíg a tényleges szervezkedőket, hírszerzési tevékenységet folytatott személyeket (Renner Pétert, Zsigmond Lászlót és Sörös Imrét) halálra, két személyt (Czájlik Pétert és Erdélyi Tibort) hosszabb ideig tartó szabadságvesztésre ítélték, addig a hírszerzésről és a szervezkedés céljáról mit sem tudó, az előbbiekben megnevezett röplapozókat hat hónaptól és 2 év 6 hónap közötti ítéletekkel sújtották.
Renner Péter halálos ítéletében a Práter utcai, majd Corvin-közi harcos 1956-os tevékenysége súlyosbító körülménynek számított.
Az utóbbi két-három esztendőben Murányi Levente, a szélsőjobboldali, rasszista-antiszemita párt, a Jobbik Magyarországért Mozgalom országgyűlési képviselője „társainak” nevezve az 1958-ban kivégzett szabadságharcosokat, részben valótlanságokat állít az egykori „56-os tevékenységéről”, másrészt következetlenül annak a pártnak alelnöki tisztségét tölti be, amely organizáció folyamatos tevékenységet folytat a „nemzetidegen személyek” – a zsidóság, a roma honfitársaink, a liberális gondolkodók és a baloldali személyek ellen.
Auschwitz pokla, a budapesti tényeleges kivégzése után a Jobbik Magyarország alelnöke politikai szereplése, hivatkozása a zsidó szabadságharcosra, jelentette Renner Péter harmadik halálát…
Szemenyei-Kiss Tamás
Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy. ’Az oroszok éjjel nem mernek kijönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon… Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny… Mindenki jött és ment, ahogy akart… November háromig ez így volt, még aztán is két-három napon át.’
Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a varsói szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá… volt mód reá, hogy ilyen bizottság megérkezzék. A repülőterek Nyugat-Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak… Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást…” (Márai Sándor – Napló, 1956.)
Akik a vérzivatarban nem voltak „nemzetidegenek”
Napjainkban, amikor az 1956 őszén lezajlott forradalmat, majd a szovjet haderő ellen folytatott azt követő szabadságharcot különböző politikai, társadalmi szervezetek ideológiájuknak megfelelően magyarázzák, különösen fontos a tényekre – megtörtént eseményekre – alapozni a történetírást. Az utóbbi két évtized folyamán a magyarországi média, főként a jobboldali, radikális orgánumok, ritkán vagy egyáltalán nem hangsúlyozzák ki, hogy nem csak „népnyúzó kommunista vezérek, izraelita származású (sic!) ÁVH-tisztek” léteztek, hanem olyan zsidó származású honfitársaink is, akik származást, társadalmi réteget figyelmen kívűl hagyva harcoltak az önkényuralom, az országot megszálló szovjet hadsereg ellen.
Mind a mai napig nincsennek megbízhaztó adatok, listák arra, hogy hány zsidó származású hazafi vett részt a forradalomban és a szabadságharcban.
A zsidó mártírok, a honvédő harcban elesettek, a kádári megtorlás során kivégzett zsidó honfitársaink nevei úgy-ahogy felbukkannak egy-egy dokumentumban – főleg a működésükben gátolt 56-os Intézet kutatási anyagaiban – de napjainkban, mikor a „magyarság összefogását”, az „a nemzetidegen eszmék” elleni harc fontosságát hangsúlyozzák, hajlamosak elfelejteni, elfeledtetni a tényeket, 1956 valódi történetét.
Angyal István – Auschwitz poklát egy évtizeddel korábban megjárva – a Budapest-Józsefváros Tűzoltó utcai fegyveres csoport parancsnokaként vett részt a harcokban. Társai a forradalom bukása után, a harcok befejeztével igyekeztek rábeszélni arra, hogy hagyja el az országot… Ő azonban Budapesten maradt. A Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa a hírhedt Tutsek Gusztáv elnökletével 1958. április 17-én halálra ítélte – december első napján kivégezték a „Gyűjtő” Kisfogház épületében
Nickelsburg László 1956. október 31-én lépett be a Budapest VII. kerület (Erzsébetváros) Baross téri nemzetőrök közé, mely felkelőcsoportnak később vezetője lett. november 4. után, a szovjet inváziót követően is részt vett a honvédő harcokban. – November 25-én, az akkor már szovjet-orosz haderőkkel megerősített határon átjutva az osztrák fővárosba ment, de tíz nap elteltével, reménykedve a függetlenségi harc folytatásában visszatért. 1957 februárjában letartóztatták és életfogytig tartó börtönbtütetésre ítélték. – A börtönben egy zárkába került a „Kisfogház gyóntatója” néven elhíresült Fónay Jenővel… 1959-ben, meglehetősen váratlanul, a Belügyminisztérium pótnyomozást rendelt el ügyében. – 1961. július 15-én halálra ítélték, augusztus 26-án kivégezték.
Földes Gábor, a győri Kisfaludy Színház rendezője, szinte a budapesti felkeléssel egyidejűleg a nyugat-magyarországi városban, Győrben elkezdődött megmozdulások aktív résztvevőjévé vált. Bár a művészember a felkelés napjaiban vezető szerepet nem játszott, 1957. május 3-án „ellenforradalmi” tevékenysége miatt halálra ítélték. – Életben hagyása érdekében számos híres színművész is közbenjárt… de ítéletét ennek ellenére 1958. január 15-én végrehajtották.
Krassó György forradalmárral nem a hóhér végzett – hanem az 1990 után hatalomra került jobboldali, úgynevezett „nemzeti kormány” kormány politikája.
Az 1991. február 12-én elhúnyt újságírót, a londoni BBC munkatársát, a Magyar Október Párt megalapítóját – az 56-os forradalom talán legemblematikusabb alakját – 1957-ben tízévi börtönbüntetésre ítélték, de 1963-ban amnesztiával szabadult. Élete utolsó napjáig egy szabad magyar világért küzdött, ezért éveken kesztül – amíg Magyarországon élt – rendőri felügyelet alatt állt s ez (hasonlóan a nemzeti ellenállás tagjainak sorsához) meghatározta az egész életét. Valószínűleg őt nevezhetjük az életben maradt 56-os hősök közül legismertebbnek és ő volt az, aki a leginkább csalódott az 1990. évi rendszerváltásban.
A halálsoron
Mécs Imrét
1958. Május 22-én hatodmagával ítélték halálra. Már sorozatban folytak a
kivégzések, a győztesek nemtelen bosszúja önön hitványságukért.„A Kisfogházban – emlékezett rá 1990 után a liberálisok, majd a szocialisták parlamenti képviselője – Angyal István zárkájába kerültem, akinek bölcsessége és derűje átsegített az addigi megrázkódtatásokon. Csodáltam ezt a nagyszerű jellemet, akit tizenhat évesen, édesanyjával és nővérével hurcoltak el Auschwitzba, és végig kellett néznie, amint nővérét felakasztják szökési kísérletért, édesanyját pedig elégették. – Hamvai ott szóródtak szét, a legnagyobb magyar temetőben, több százezer honfitársunkéval együtt. – Ebben a fiatalemberben a gyűlölet szikráját sem éreztem hazája iránt, pedig lehetett volna oka rá… Ott, a halál torkában, ahol szinte semmi esélyünk nem volt az életben maradásra, átlényegültünk, szinte szellemtestekké váltunk. Kezdtük emelkedetten madártávlatból, de annál élesebben látni az eseményeket, a múltunkat, a történelmet és a sorsunkat. Angyal Pista a közösségek híve volt, tőle hallottam először a kibucokról, ahová el szeretett volna jutni, de tudta, hogy soha nem fog…
Amikor Pistával a bokszban sétáltunk, odaszólt nekem a körletparancsnok, hogy ’maga zsidó?…nekem azt mondták, hogy maga az’ – Meglepve válaszoltam: nem vagyok. – ’No ne szégyellje, a zsidó is ember…’ – folytatta, nyilván a szemüvegem miatt esett rám a választása.
Gáli József szülei katolizáltak, ő már beleszületett, mégis Auschwitzba került 1944-ben. – Micsoda dráma a pokol bugyrában!…
Zsidó volt a törvényes magyar miniszterelnökkel, Nagy Imrével együtt kivégzett Gimes Miklós, akit a „forradalom mindenesének” neveztünk hihetetlen aktivitása miatt. – Nickelsburg László, aki a Baross téri felkelőket és a fegyveres ellenállást a szovjet agresszióval szemben példásan megszervezte, az utolsók egyikeként végezték ki. Nagyon bátor volt. Makkabeusi jellem.
És sorba vehetném a többieket: Bán Róbert, Gábor László, dr. Rajki László is zsidó családban született…”
Renner Péter három halála
Az
idejekorán Ausztriába szökött, majd Spanyolországon keresztül az
Egyesült Államokba vándorolt – a későbbiekben a szélsőjobboldaliak
örvényébe került – Pongrátz Gergely írta meg, hogy november első
napjaiban ÁVH-s kémnek tekintve Renner Pétert, parancsot adott a
kivégzésére. Az önmagát főparancsnokként emlegető Corvin-közi harcos
terve szerint átkísérve a közeli Kilián-laktanyába kézigránáttal kellett
volna végezni vele… de az őt kísérő bajtársa nem tett eleget Pongrátz
parancsának, futni hagyta Rennert. (1990 után, mikor hazatért
Magyarországra, szabadságharcos összejöveteleken, újságoknak tett
nyilatkozataiban Pongrátz Gergely azokat a gondolatait is „közkinccsé”
tette, melyek meghökkentették a hazai közvéleményt. – Elmondása szerint:
a győzedelmesen megvívott szabadságharc esetén ő maga végeztette volna
ki Nagy Imrét és Maléter Pál honvédelmi minisztert, mert meg volt
győződve „a két kommunista” áruló voltáról.Renner Péter Brünn-ben (ma: Brno) született. Édesanyja zsidó volt, családját németek katonák hurcolták el a háború alatt. A front uán kialakult helyzetben, a háborút követő disztriminációs intézkedések elől menekültek Magyarországra. Édesanyja később Londonba költözött és felvette a brit állampolgárságot. A fiatal Renner Esztergomban érettségizett, majd két évig térképészetet tanult a Földtani Intézetben. – 1956. október 23.-án csatlakozott a Szabad Nép-székház előtti tüntetéshez, jelen volt a Sztálin-szobor ledöntésénél is. Éjszaka már Csepelen segített a röpcédulák terjesztésében. Másnap a Margit hídnál őrízetbe vették, öt napon keresztül a Jászai Mari téri BM-épületben tartották fogva, bántalmazták is, de október 29-én elengedték. A Kilián-laktanyához indult, de útközben előállították a Práter utcai fegyveresek, akikhez csatlakozott. – Még aznap este őrszolgálatra osztották be. – Rövid idő múlva, november elsején, Pongrátz Gergely rajparancsnoknak nevezte ki, a Corvin-közi ellenállók és a Nemzetőrség parancsnoksága között volt összekötő.
A szovjet inváziót követően (miközben a „főparancsnok” Pongrátz Gergely és Király Béla is külföldre távozott) november 9-ig résztvevője volt a fegyveres harcoknak.
November 26-án Ausztriába menekült. Bécsben felvette a kapcsolatot a Várfalvi Lajos vezette Magyar Forradalmi Tanáccsal. – Az ő megbízásukból, részletes utasításokkal jött vissza Magyarországra 1957. február 9-én. Fel akarta venni a kapcsolatokat a még működő munkástanácsokkal, tájékozódni kívánt, hogyan lehetne az illegalitásban élőket és a letartóztatottak családjait segíteni. – Egy nappal a tervezett visszaútja előtt, február 27-én letartóztatták.
Vele egyidejűleg vették őrízetbe Zsigmond Lászlót is, aki szintén a bécsi szervezet által létrehozott hírszerző csoport tagja volt. Zsigmond Lászlónak, Renner Péternek, Sörös Péternek és Erdélyi Tibornak az lett volna a feladata, hogy feljegyzéseket készítsenek a szovjet katonai egységek mozgásáról, a Kelenföldi pályaudvaron megforduló alakulatok minőségéről és csapatnemeiről. – Február közepén csak ötletszerűen vetődött fel Zsigmond László és Renner Péter beszélgetése során egy újabb fegyveres felkelés kirobbantása… ebben a kezdődő szervezkedésben szántak szerepet azoknak a személyeknek, akik a “MUK” (Márciusban újra kezdjük!) röplapjait terjesztették, szórták – ráhangolva a főváros lakosságát egy újabb felkelésre. Szükséges kihangsúlyozni: mindez csupán csak szándék maradt. Néhány ezer röplap ugyan elkészült, Budapesten és a nagyobb városokban a bécsi hírszerzőktől függetlenül tevékenykedő fiatalok (Murányi Levente, Justus László, Sebők Géza, Kovács Teréz, Fenyőfalvi Antal, Lajtai Károly, Ulay Gyula és Dulácska Pál) letartóztatásukig terjesztették is – de ez utóbb megnevezetteknek semmi közük sem volt az 1956. október-novemberi eseményekhez, főleg nem a „Magyar Forradalmi Tanács” fedőnéven működött kémszervezethez.
Tisztában voltak ezzel az 1957. július 30-i dátummal megszövegezett B.III.0022/1957. perirat számú vádirat összeállítói is, továbbá a Budapesti Katonai Bíróság. – Mert amíg a tényleges szervezkedőket, hírszerzési tevékenységet folytatott személyeket (Renner Pétert, Zsigmond Lászlót és Sörös Imrét) halálra, két személyt (Czájlik Pétert és Erdélyi Tibort) hosszabb ideig tartó szabadságvesztésre ítélték, addig a hírszerzésről és a szervezkedés céljáról mit sem tudó, az előbbiekben megnevezett röplapozókat hat hónaptól és 2 év 6 hónap közötti ítéletekkel sújtották.
Renner Péter halálos ítéletében a Práter utcai, majd Corvin-közi harcos 1956-os tevékenysége súlyosbító körülménynek számított.
Az utóbbi két-három esztendőben Murányi Levente, a szélsőjobboldali, rasszista-antiszemita párt, a Jobbik Magyarországért Mozgalom országgyűlési képviselője „társainak” nevezve az 1958-ban kivégzett szabadságharcosokat, részben valótlanságokat állít az egykori „56-os tevékenységéről”, másrészt következetlenül annak a pártnak alelnöki tisztségét tölti be, amely organizáció folyamatos tevékenységet folytat a „nemzetidegen személyek” – a zsidóság, a roma honfitársaink, a liberális gondolkodók és a baloldali személyek ellen.
Auschwitz pokla, a budapesti tényeleges kivégzése után a Jobbik Magyarország alelnöke politikai szereplése, hivatkozása a zsidó szabadságharcosra, jelentette Renner Péter harmadik halálát…
Szemenyei-Kiss Tamás
