Először bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy írok és
írhatok. Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván
azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg. Elégedett is vagyok.
Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami. Még ma se
fásultam el a kifejezés rejtelmes gyönyörűsége iránt. Sokak szemében
talán szerénységnek tetszik ez a vallomásom. De nem az. Bizonyos, hogy a
műkedvelők is éppígy rajonganak mesterségükért. Én azonban ebben inkább
vagyok ővelük, mint azokkal a mesterekkel, akik titkolják, hogy nekik
is ez az egyedül fontos s kifelé egy másik szerepet hazudnak, hogy ezzel
eszményi mázat adjanak tintás becsvágyuknak s hogy ne legyenek
kénytelenek föltárni azt az egyetlen, igazán fájó helyet, melyen meg
lehet őket sebezni. Aki ily nyíltan föltárja gyönge pontját, mint én,
talán nem is egészen gyönge.
Kosztolányi Dezső: Önmagamról III. (Forrás: Nyugat 1933. 1. szám)
