MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja MIKSZÁTH KÁLMÁN
8. KÖTET
HAZAI REJTELMEK
REGÉNY
IRTA
KUTHY LAJOS
ELSŐ KÖTET
PATAKY LÁSZLÓ RAJZAIVAL
BUDAPEST
F R A N K L I N - T Á R S U L A T magyar irod. intézet és könyvnyomda 1906
TARTALOM
HAZAI REJTELMEK
I.
(Hortobágy.)
II.
(A csikós.)
III.
(A hortobágyi csárda.)
IV.
(Szállító parasztok.)
V.
(Kátay, Kopogó, Nyul Iczik, Pisze Pista, Harangi talyigás.)
VI.
(Dudás Juhász. A Poltrás. Csonka Kondás.)
VII.
(A csökönösi báró Ózugi-család.)
VIII.
(Folytatás.)
IX.
(Várt s váratlan vendég.)
X.
(Séta.)
XI.
(Egy ismeretlen.)
XII.
(Házi jelenet.)
XIII.
(Pusztai halászat.)
XIV.
(Az árva halász.)
XV.
(Folytatás.)
XVI.
(A vörös dajka.)
XVII.
(Észrevételek.)
XVIII.
(Orfészkek.)
XIX.
(Alföldi tájképek.)
XX.
(Tiszta szerelem.)
XXI.
(Pusztai vacsora.)
XXII.
(Urfias tréfa.)
KUTHY LAJOS.
1813-1864.
A debreczeni öreg kollegiumban, 1832-ben, az öreg diákok közt feltünt filigrán, finom termetével, el
őkelő magatartásával és urias modorával Kuthy Lajos, az érmihályfalvi kálvinista papnak, nagytiszteletű Kuthy Sándor uramnak a fia, a ki úgy festett külső hüvely tekintetében, mint valamely négylovas bihari familia sarja.
Belsejére nézve még szinte jobban: élénk szellem
ű, poetikus lelkű, distingvált műveltségű ifjú vala, ki a bölcselkedés mesterségét tanulván, a múzsák társaságát is kedvelé, több novellát és versezetet irván az Önképző Körben a derék Péczely professor vezetése alatt.
Bizonyára kiváló pap, s
őt superintendens lett volna belőle idővel, szelid, békés nyáj fölött, ha egy látszólag apró esemény ki nem zavarja a keréknyomból s bele nem taszítja egy másik keréknyomba, mely tragikumba vezeti.
Egy Farkas János nev
ű jó pajtása megverte a felügyelőjét, a tanári kar kicsapta az iskolából. Az itéletet Farkas jó barátai igazságtalannak találták s ennek kifejezéséűl vele együtt eltávoztak az intézetből, köztük Kuthy is.
Búcsut mondván ezzel a papi pályának is, mint nevel
ő Nagyváradra került az Olasz-családhoz, itt egyszersmind a jogot hallgatta és minthogy különösen vonzó és lebilincselő volt a modora, csakhamar meg tudta magát kedveltetni a megyei urakkal, a kik behozták megyei aljegyzőnek.
Most már megint szép pálya nyilt volna el
őtte, de megint közbejött - Farkas János. Az egykori kicsapott diák levelezett vele Pozsonyból s rajzolta eléje az országgyűlési élet csábító képeit, (maga Farkas akkor Kossuthnál irnok s lapexpeditor volt). Kuthy ellenállhatatlan vágyat érzett ilyen mozgalmas élet iránt s mintha csak diktálna a sorsnak, az egyik bihar-megyei követ fölvitte őt magával patvaristájának.
Itt következett aztán a gyöngyélet, Kuthynak való, ki ellent nem állhat a vágynak: mindig a kirakatban lenni. Az országgy
űlési ifjúság ez idő szerint szinte többet nyomott, mint a dieta, Kossuth Lajos pedig majdnem annyit maga, mint a kettő együtt. Kuthy itt is felszínen maradt, Lovassy László, az ifjúság vezérének oldalán szerepet játszott, a Kossuth hirlapjába is irogatott, úgy hogy mikor az országgyűlést 1837-ben feloszlatták s Lovassyt elfogták, Kuthyt se hagyta nyugton a hatalom; otthon az apja házánál lánczra verték s úgy vitték Budára a József-kaszárnyába, hol öt hónapig ült nyirkos tömlöczben.
Soha jellegzetesebben pálya nem indult. Ime egy ember, a ki a barrikádokon fog meghalni!
A biróság sok zaklatás után fölmentette, csak arra irányult a törekvése, hogy kenyérhez ne jusson, (ilyen kormányzást is csak az osztrák találhat ki) s eltiltá az ügyvédi vizsga letételét
ől. Véges eszű birái azt hitték, hogy hivatásától vonják el, pedig épen a felé hömpölygették. Az öt hónapi magány és elmélkedés megtermékenyíté. Nem kellett már neki csak egy lökés, hogy hivatásához jusson. Ez is megjött s ez is szerencsétlenség alakjában. Megszabadulása után Nagyváradra ment vissza, hol tárt karokkal fogadták ismerősei s mint «sokat szenvedett embert» (ez volt akkoriban a legnagyobb czím) ujra megválasztották megyei aljegyzőnek. Ugyanekkor kezdett szövődni harmatos szerelmi viszonya az alispán leányával, a szép Thurzó Jettával, ki váratlanul meghalt. Ez a fájdalom kellett még neki. Isten ilyeneken neveli poétáit.
Kuthy írogatni kezdett s örült, mikor
őt az erdélyi ellenzék Kolozsvárra lapszerkesztőnek hítta meg. Ebből az állásból távozva, az erdélyi országgyűlés feloszlatása miatt, 1838-ban, Pestre ment s itt még egyszer megpróbálta ügyvéddé lenni, de most se engedték. Hat évvel később végre megkapta az engedélyt, de már akkor rá se gondolt többé, ünnepelt író volt már akkor, sajkáját kedvező szelek röpítették a dicsőség, hírnév felé.
F
őkép a novellairás terén ért el jelentős sikert. Az Athenaeumban, a korszak legkitünőbb folyóiratában lépett fel s rohammal vette be magát a közönség kegyeibe. Jókai még akkor kezdő író lévén, Kuthy nimbusza hova-tovább az Eötvös Józsefével vetekedett. Az ő kézirataikat ívenként száz forintjával fizették a kiadók.
De mily csillogó szerep jutott még ezenfelül a dicsvágyó ifjúnak az ekkor még kicsiny Pesten!
Ő volt szép alakjával, finom modorával, izléses öltözékeivel az első gavallér, vagy mint akkor mondták, az első «arszlán». Az arisztokrata szalonok kedvencze, asszonyok bálványa, férfiak irígységének tárgya. Jókai «az irodalom grófjának» nevezte.
Sem el
őtte, sem utána nem élt meg író mesterségéből hasonló fényben. Öt, pompával berendezett szobából álló lakást tartott a Szarka-utczai Forray-házban, titkárja volt, a ki levelezéseit vitte, czifra huszár, harisnyás komornyik ácsorgott az előszobájában. 1839-ben megnősült, egy szép komáromi leányt, Kalicza Jankát, vett nőül, de ez a házasság szerencsétlen volt, s hamar vége lett, mint a permeteg esőnek. Elváltak s Kuthy megint visszatért a társaságokba, virágról virágra szállt, titkárja volt Batthyány Lajos grófnak, onnan fizetést is húzott, grófnékat tanított magyarul, nem fizetésért, flirtből, párbajsegédkezett, mozgalmakat szervezett, pezsgős estélyeket adott barátainak a lakásán s nemcsak novella- és regénymeséket gondolt ki magányos óráiban, hanem új kabáthajtókákat, nyakkendő megkötéseket, mert a divat utána igazodott. Tagja az Akadémiának, a Kisfaludy-Társaságnak s otthon van minden körben, még a nádorispán szűkkörű vasárnapi estélyeire is hivatalos.
Hanem ehhez az életmódhoz nem a Hippokrene forrása kellett volna, inkább egy petroleum forrás s egy aranybánya. Már 1845-ben egymást érik a foglalások a Kuthy lakásán. Semmit se használ, hogy a f
őrangú hölgyek összebeszélnek, megveszik a butorait árverésen és visszaajándékozzák neki. Ez csak egyszer volt. Az a hatezer forint is csak pillanatnyi könnyebbülés, a mit a Hazai rejtelmek hoz. Pedig hatezer forint fejedelmi összeg egy regényért!
A Hazai rejtelmek körülbelül a legjobb munkája Kuthynak. Nem közönséges tehetség lép ki elénk e könyvből. Mély megfigyelője a természetnek és páratlan leíró. A nyelve dagályos ugyan s emlékeztet valamely gazdag ősterületre, hol buján nő fű, dudva, virág s melyet szinte járhatatlanná fonnak az indák. A dialogok nem természetesek, az emberek se hús se vér; «csinálmány» ez mind, de mekkora erővel és tehetséggel!
Novelláiban hajhászsza a borzalmast, a hajmereszt
őt és a csattanós jeleneteket. Sue a mintaképe. De alakjait szívesen veszi a magyar történelemből, mely teljesen kiaknázatlanul hever még. Leginkább nőket szeret rajzolni. Csupa Illavára való példányokat.
Anyagi bajai közt valóságos enyhületül üt be az 1848-iki mozgalom, a mikor nem volt többé se alperes, se felperes, mert egy nagyobb pert kellett eligazítani. Az els
ő miniszteriumban a miniszterelnöki iroda igazgatója lett. Később pedig Szemere mellett mint belügyminiszteri osztálytanácsos működött s elkisérte a kormányt Debreczenbe is.
A katasztrófa után szomorú élet következett. Nem maradt egyebe, csak a tolla, de az bizony vékony szerszám lett most, és a hitelez
ői, a kiken semmit sem szelidített a nemzeti gyász. Egy darabig bujkált itt-amott, míg csak meg nem unta a koplalást, a nomád életet s eljött Pestre, hogy magát följelentse.
De a polgári törvényszék fölmentette. S ez a szerencséje volt az
ő szomorú végzete. Inkább küldték volna Kuffsteinba vagy Olmützbe a kazamatákba.
Sajnos, a sors rosszabbat szánt neki.
Egy kis szobácskában teng
ődött Budán, éjjel-nappal írt, de novelláit már nem fizették jól, mert a közönség részint megfogyott, részint más kedvenczei támadtak. A bécsi kormány egy Hugó Károly nevű ujságírót bízott meg 1853-ban azzal a küldetéssel, hogy az írókat hivatal-vállalásra birja. Senki se ragadt lépen, csak Kuthy Lajos. A szürke kis alakok, az éhenkórászok, a bohémek mind visszautasították, de ő, «az irodalom grófja» beugrott, mert nem tudott szegény lenni.
S ezzel azután alaposan el volt temetve, sokkal jobban, mint lett volna az olmützi kazamaták ban. Barátjai, ismer
ősei kerülték s ő is menekült előlük, mert büszke lélek volt alapjában; új barátjai nem támadtak. A lapok hasábjai bezáródtak előtte ép úgy, mint a közönség szive. Az író nem élt többé.
Le volt taszítva az Olympusról, mert nem tanult meg egyet, a mire magyar írónak mindenek el
őtt el kell készülnie: nem tudott szegény lenni.
Mint hivatalnok azonban fokról-fokra el
őlépett, de ez már csak olyan volt, mint mikor a halottnak a koporsóban haja vagy körme nő.
Fizikailag 1864-ben mint nyugdíjazott megyef
őnök halt meg Nagyváradon 51 éves korában (1813-ban született Érmihályfalván, Biharban); meg nem siratva, részvét nélkül, alig néhány ember által kisérve vitte ki egy szegényes halottas kocsi ugyanabba a temetőbe, a hol a szép Thurzó Jetta porladozik, álmodozik vőlegényének, a merész forradalmárnak viszontagságos küzdelmeiről a császári hatalom és önkény ellen.
Mikszáth Kálmán
.
Első kiadása megjelent 1846-1847-ben.
I.
(Hortobágy.)
Túl a rónát lep
ő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít, kinek kör rajzát összeolvasztja a távolság.
Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás fel
ől kiöntött, a Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríti nádpelyhet a büzhödt szellő.
Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka, szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az inség f
őfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!
A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön el
ősejtésével, míg a rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket illető arczkifejezést.
Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék megszökni a menhely börtöné b
ől, mely szabadságát vevé el, hogy életét megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkör mölt gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakandturás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte marczongva, koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja mély sebét, melyet a küzdő kan czombján hasított. Eleven húsig nyalja a sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd, meg csalva önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll, gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.
Az alatt a látkör alján felh
ők ütik fel rohanó fejöket tömött kerek gomlyokban, miket hamar hasábokra oszt s ujra szétterít a nyugoti szél. Erős, kövér cseppeket szakaszt le, s hulló terheikkel megragyásítja a sima vizeket. Távol lárma kél a határon, roppant sereg vadlúd repül igen alant, nádast keresve a vész előtt. Kisértő hangjokat hallja az éhes ragadozó. Oly közel, s hallatlan bőségben vonulnak felette, oly étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóizű nyakat, melyet csak puha tollazat véd, s szép ifju czombokat, mig a ludak röptében feléje függenek. Tátott torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről lecseppen az étvágy nedve, csak fél öllel tudna följebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az ostoba libák nem tartják szerencsének torkába búvni, s csupa tiszteletből a körmös kalandorhoz, felcsapnak magasra biztosb vidékekbe.
Most a fergeteg n
ő, a szél dühe szétömlik a vízterén, s féloldalra dönti a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag, szakadt le. A mén nyerít, a tehenek bőgnek, s a juhnyáj mint egy nyomott nép, sír az apró szigeteken. A vész Körmösig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem rugni, sem öklelni nem tudnak! hozzá mily horpasztó éhség, s mégis neki goromba földet kell nyelnie minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi csábításra stoicusnak lenni nem lehet. Ő szabadnak születék, hogy ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé. De a víz mély, s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat is ért, az úgynevezett életi. «Szigetemen világos hogy élek, gondolá, vagy gondolhatá magában, mert érzem, hogy éhezem. E víz itt a sírverem, mihelyst elnyelem, vagy magam elnyeletem. Sírontúl ugyan nyájas örömre hí birka- s tulokbőgés, de ki tudja, nem fognám-e örökre sírban hagyni becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe. Azért jobb lesz visszaragaszkodnom, annyival inkább, mert ez a disznó jég szörnyen püföl.» Körmösdeák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát, mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egy pár próbát tőn a bőgő áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt sérült oldalára fekvék, hogy sebét ne verhesse a kavicsnyi jég. Orrát verhenyes szügyébe vágta, félig húnyt szemhéján felborzolá a szőrt, s akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy jégtojás.
A pusztai vész folyvást n
őtt. A fehérhasú felhők mint könnyű habok merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték kesely farkaikat. A szél ákászgalyakat hurczolt a záporban, miket mérföldekből rabolt, a jég sűrün omlott, mintha termett fa gyümölcsét erőszak rázná le, s a sík vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a szörnyű tűz felett.
Egy vészbetört szent ének hangzott s oszlék fel er
őtlenül a vad morajban, s utána egykedvűn zúgott ég és víz. A szél visszakanyarult, s ujra megjelent a kétség szózatja. Gyönge női hang éneklé buzgón a zsoltár sorait:
Haragodnak nagy voltában, Ne feddj meg uram engem.
Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól Ohatig. A táj rémsötét l
őn, az elemharcz tetőpontig jutott. A széltorlat bömbölt, örvénynyé kavarva a záport, s csattogtatva az összevert jeget. A lázadó állatok torz haragban bőgtek a viharzenéhez, míg vészharangokat vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól ragadozva el a harapdált hangot. A szent zsoltár, tört énekben töredezett elő e vad lázadás közt:
Busúlt gerjedezésedben Ne büntess meg istenem!
Irtóztatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágitá a láthatárt, s messze fenékszínen meg mutatá az istenben bizót. Térdel
ő paraszthölgy látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére hajtá, hogy elfedje az úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind csecsemőjét védi az, kinek az áthütő nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag barna haját lebontá, sátorúl terítni hideg vállaira. Szemében rémület és éhség, arcza elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta vérgyöngyök mosódnak el, hajadon fejéről a jég sebeiből serkedők. Maga tépett sírkereszt, haja gyászlobogó. Ajkán szent ének töredezik fel, erőtlenül éhsége miatt s elverve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében isten mentő irgalmáért, de a test roskad, s nem bir hitelt biztosítni a vallás szavának. Felette, magasban ég a kergető villám, vörös világgal gyujtva a vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég mint bő ezüst, a villámtér betelve mennyei derüvel, alant porrátört zápor s nedügőz képez ködfelhőt, s benne a fény alatt mint mater dolorosa térdel az ájtatos nő. Felséges rafaeli kép.
Két óra mulva kiderült. A lég megeleven
űle, a nap szétönté meleg szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi felhő sem foltozá a mennyet.
Hófehéren ragyogott ki t
őből az ujvárosi templom, s itt-ott fényesen csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég, a vizi zsákmányok ismét nyugton usztak a mocskos oczeánon, s a falvak harangja isten igazában hirdette az alkonyt.
A parasztn
ő lesimítá a vérében festett hideg vízgyöngyöket, s törlő kezeiből kimerüle képén a nyomorrajz, melynek színeit eddig könyű, vérveríték, s a csapkodó zápor kivenni nem hagyák.
Kedves ifjú kép, mig éhség és rémület be nem roskaszták, most kisért
ő dúlt ábra, mely senyvesztő sír fogai közül látszik kikelni, hogy magát s az élőket üldözze.
Ajka fakó, arczb
őre kékedő és száraz, szemalja szederjes, s medrében üveg lencsékké látszanak merevülni a beesett szemek, mikre a sovány szemöldcsont komor árnyat vet.
Gyermekét tapintja, ha él-e? s meleg sóhaját a reszket
ő kisded keblébe leheli, hogy megtartsa a szabadítás örömeig, mit isten próbája után kegyesen remél.
Egy máztalan edényt sóvárgva forgat, nincs-e még oldalán némi maradvány, de a tápot már napok el
őtt végkép levakará arról.
Hajából kifacsará az es
őt, s olvadó jegeket, gyermekét megenyhíté anyacsókjaival, s a róna látkörén védkar után vigyáz.
II.
(A csikós.)
A meggyesi csárda irányában hosszúkás vonal t
űnt fel a vizen, mely gyors haladtával folyvást hízni látszék. Egy csikós csáklyázott keskeny lélekvesztőn. Fején báránysipka zsírprémmel, s bokrétául rézkupakos makrapipát visel, melynek oldalát még taval átverte a bűzös dohánymocsok. Benne kétkrajczáros debreczeni szár, jóformán kurtább a pipánál, s rajta választóvízzel liliomszál s tízorrú emberek czifrázva megismerhetlenül. A haj nem ragyog úgy Andaluziában mint tarkóján, kivált most csepeg a hájlétől, s rezes nyakát szépen kifényesíti, melyen még soha sem volt nyakravaló. Ingkorcza csak nyaktövig ér, mint a római tunica, hasát félig fedve sárga vásznával, de inas karjain pazérolva lobog a borjúszáju ingujj. Távolról azt hinné az ember, piros csizmát visel, úgy elsüté szárait szél és nap. Szemöldje kiáll, mint a házeresz, s bozontos szőre aláfügg a hamis szemekre, mik gyorsabban járnak a zsebóra ketyegőjénél. Homlokát függőleges redők osztják szét, de nem szenvedés vagy bölcselet redői. Gyakran kell néznie az eleven nap ellen, ha tévedt csikaját keresi, vagy enni való után vigyáz, s ilyenkor sohsem teszi kezét ernyőül szemére, mint asszonyaik szokták. A tisztes ránczok efféle szemlék bélyege homlokán. Szíjkorbácsa vállszalagúl van mellén keresztül hurkolva, melynek fonása apróbb a kigyópikkelynél, s nehéz és sujtós mint a sodrony. Különben arcz fénye megközelíti a kordoványt, örök izzadástól keze sötétpiros, s tíz kerek körmei rendkívül hasonlítnak ugyanannyi pecsétostyához.
Ha ladikján egyet egyet taszít, kidugja zömök nyakát lapoczkái közül, összehúzza prémes szempilláit, miközben orrát szépen ránczba szedi, s egyet néz a vízlepte határon, hol kedvez
ő időkben annyi toklyót s malaczot elorzott. Kezében oly ügyesen forog a csáklya, mintha műtánczos tréfálna egyenrudjával, s a lélekvesztőt oly ügyesen kormányozza odább, mint a gyepen kantártalan lovát, pedig egy törökcsónak kormánya nem bajosabb mint az övé.
Távol, a repül
ő szárnyasok hézagán, valami látszik vizszínt mozogni. Más, legfeljebb bólintó bogácsvirágnak gyanítná, ő már látja a pirostarka kendőt, melyet felé ráznak. Néhány lökésre megismeri, hogy nő, néhányra ismét, hogy saját menye, ki szabadítást vár. Most vége a tekintgetésnek, csáklyája gyorsan és nagyokat lök, a sajka repül, mint a parti fecske, ő siet, siet épen úgy, mintha idegen ürüt vinne vacsorára, mert ő sem erkölcstan parancsát nem érti, sem a tuléletért áldozatot nem visz, őt csak a természet s ösztön igazgatja, s jót, rosszat egyenlő tűzzel visz véghez.
- Hol jársz menyem Sári? kérdé az ügyefogyottat, mid
őn annyira jött, hogy szóval érheté, oly kuszáltan kuczorgasz mint az árva daru őszszel.
- A jó isten küldte kendet apám uram, felelt a boldog szabaduló, s gyermekét az anyai öröm ujra éledtével csókolá, miközben szemérmesen fedé be ifjú vállacskáit.
- Nem küldött biz engem senki, édes leányom, mert én magam jöttem...
- De csak mégis az úr intéséb
ől, igazítá szabadszájú ipát a vallásos asszony, tudtam én, isten nem hagyja el övéit.
- Dejszen, ne volna csak ménesem harmada a nási gyepen, s ne akarnám látni most zivatar után, isten nevében itt veszhettél volna az övéi között.
- Júj haj! ne vétkezzék annyit apám uram, jó hogy gyermekem nem érti, soha meg nem halnék nyugodtan, hogy édes nagyapjától ilyeneket tanul, mondá a hölgy együgy
ű jósággal, s piros fejkendőjét füleire köté, hogy ne hallja a pogány tréfákat, miközben felszedé vizes ruhácskáit s egy pár üres szilket kender-kasornyában.
- Jól van fiam Sára, no hát haza viszlek, csak hágj be ebbe a vizi teken
őbe, s igyál egyet az egészségemért, ott a kulacs a vályu farába, csak ne sokat egyszerre, mert nem lőre... Ej ej, csak már mondtad volna, hogy igyen találkozunk, folytatá tréfásan a vén csikós, szűröm vagy subámat előhozám vala... Fázol ugy-e kis patyolatszuka? ne félj, befűt husz korty diószegi. De úgy látom, Miska reszket az öledben? hja! bábátok sohsem füröszt olyan hidegben mint a jégeső. Kutya baj, majd ha lovat őriz, az orra is befagy, mégis szuszogni kell. Dugd be fiad abba a száraz tarisznyába, vágj egy karé kenyeret, ha éhezel, s van ott egy kis borjúpecsenye is.
- Isten
őrízz, felele ijedten Sárika, tudom, más gulyáján nőtt fel az a hús.
- No no, mit félsz t
őle, nem bődül bíz az meg kényes begyecskédben, úgy is az öntésbe fult volna, ha el nem fogom. Gazdájának mindegy, akár mi eszszük meg, akár a víz viszi el, válaszolt a természet fia, ellökve sajkáját a száraztól.
- Ugyan apám uram, mit kisérti a gondviselést, tudja mit mond a VI. parancs...?
- Nem tom biz én fiam. Gyermek koromban nem értem rá, most meg vén vagyok iskolába járni.
- VI. parancs: ne lopj, mondá kegyesen Sárika, épen azon szajkói stereotiphangon, melylyel iskolásleány korában észnélkül el szokta hadarni.
- Sohse taníts engem galambom, megérem én magam törvényével. Életemben két prédikácziót hallottam: egyiket Jankó kedves fiam tisztességtételén, másikat, hogy harmadéve a csikós-tanyán egy legatust megpapoltattunk, harmadikát majd elmondják felettem, ha a csizmát üresen hagyom, s az elég lesz nekem. Aztán nem is vagyok én olyan rossz mint a pap mondja.
- Az igaz, taval is öt forintot adott kend az égett szomszédnak, pedig kölcsön kérte.
- Mihály bátyámmal sem osztoztam az anyai részben, pedig semmim sem volt. Neki jobban kellett, káplárviselt ember csak mégsem járhat p
őrén.
- A ladányi bukott zsidónak meg elengedé a lób
őr árát, a ki Diószegre ment deáknak.
- Hát mikor gazdámat veszett eb kergette csikóheréléskor, s elibe ugrottam, hogy engem kapjon meg?
- Igaz, mind igaz, kend maga jó, csakhogy a hite rossz.
- Már mások is mondták, kutyahit
ű vagyok, de én nem hiszem. A rossz ember nem tud aludni, pedig én lófarkára kötve is horkolnék, ha akarom. Aztán mi az, a mit én lopok? Egy-két süldőt, ürüt, vagy legfeljebb borjút ha ragasztok, tinóra már kezem sohse teszem. Lásd kincsem Sárika, nekem nem kell arany, ezüst, sem sallangos bunda. Ha városban laknám, okvetlenül többet kéne lopnom. De itt minden nyáron száz réz pitykét kapok kommenczióban, s az nekem szűrre, szeredásra, erszényre, s késszíjra elég ékesség. De hogy a magyar Kanahánban, mint Hortobágyot a legatus híja, koplaljak, hogy midőn előttem szaladgál a jóizű falat, böjtöljek mint egy kámzsás barát, azt ugyan ne kivánja tőlem a pap se, a ki lelke van, mert ha igen, ő lássa, kurtát húz. Aztán sehogy sem jó sokat koplalni. Ha éhes az ember, rosszba töri fejét, s elébb-utóbb bakot lő, de ha jóllakott, elfekszik, vagy dolga után lát. Minthogy isten támaszt étvágyat, teszen is arról. Kövér juhot nem azért teremt, ki jóllakott, hanem a ki éhen van. Hogy is venne számban minden sőrét és malaczot mint egy talján sáfár, hogy ha egy elvész, mindjárt megtudja...?
- Uram bocsásd meg nékie, mert nem tudja, mit cselekszik, kiáltá Sárika összetett kézzel, lehetetlen, hogy a ladikkal fel ne borúljunk, ha így garázdálkodik hitével apám uram, s a hiszek egy istent kezdé magában motyogni, miközben a kulacsból már harmadszor er
ősítőt vőn.
- Hü hü hü! Minap is nevettem, mert hogy Kollát uram juhászát befogták, kinn volt Peti szolgabiró. Tudakozódott az orgazdaságokról, s mid
őn az új akolbirót jól tartá tanácscsal, azt mondá paposan: isten megőrzi, oltalmazza a hű pásztor nyáját. Püff! jövő éjjel elhajték tőle tizenhat hágó kost. Egy istenem, lelkem, oly igazott a mint hogy Peregi Marczinak keresztelt a csürködi káplán, én mitsem tudok róla. Nem szoktam egyszerre egynél többet hozni, oszt meg a kos büdös, nem is enni való. De mégis jól esett, mert az új juhász bojtárja istenre bizá a nyájőrzést, s maga a csárdába ballagott, pedig egy jó rekrutája sincs. Már én magam járok a ló faránál vagy viczecsikósom. Megtanultam, hogy kell istenre bizni a ménest, ha vasba akarom magamat veretni.
Sárika ezalatt megvidámult a kulacs tartalmától. Látá, miként ipa javíthatatlan. Szánta
őt, a gonosz áldozatját, holott féllába már sírban. Csendes hálát adott titkos fohászban, hogy ő jó keresztény, s talpon állva mehet a paradicsomba. Piros kendőjét leoldá, mert a diószegi lelke áthatá. Gazdag haja pongyolán hátra tekerve, s így fonatlan kontyban feküdt a gömbölyű nyakon. Arczain megtértek jószívű vonásai, miket kétség s rémület ijesztőkké tőn, s átpirulva a bor édes erejétől, mint két piros alma ültek a szép haj árnyában. Élénk, szelid szemek, piros gyenge ajk, s a menekvés öröme szépíték a kis paraszt menyecskét, s bizonyos szabadság ült őztekintetében, mely csak a bortól szokott megjelenni.
A vén Marczi elmondta védelmét, s megnémult. Nyakát ismét kezdé kidugdosni lapoczkái köz
űl, s minden lökés után nagyot nézett.
Sárika hiában szell
őzé ki fejét, s fútta el meleg lehelletét, a bor több több gerjedelmet költött vérében. Pillái fáradtan jártak, s ő vígan és édesen nézett alóluk, mint a boldog gondfeledés. Álmot űzni kihuzta Miskát a száraz tarisznyából, hová ipa tanácsára helyezé. Betakarta szikkadt ruháiba, felcsókolá gözűi álmából, s emlőcskéjét nyujtá kendő alá rejtve; maga pedig kegyes harmadrész hangon, de kedélyesen leánykori dalt kezdett:
Kinek nincsen szeretője,
Menjen ki a zöld erdőre;
Írja fel a falevélre:
Hogy néki nincs szeretője.
Ej mit! nagyon bús, gondolá magában, hisz innentúl az uramnál leszek, s pajkos mosolylyal csintalan dalt kezde:
Ma menyasszony, holnap asszony,
Holnapután komámasszony; S esztend
őre vagy kettőre,
Szükségem lesz a bölcsőre.
A vén Marczi addig egész er
őből csáklyázott és nézett. Maga sem tudta mit; de már úgy ususában volt, hogy nyakát éjjel is gyakran kidugta lapoczkái közűl, ha ébren volt.
Sajátságos példány a puszták fiaiból.
Ő iskolákat nem járt, sem az életben senki nem tanítá. Öt éves korától mindíg pusztán lakik, vad lovak, betyárok s dologtalanság közt. Nem ismer erkölcstant, s hitágazatokat, a keresztségről azt hiszi, csak egy lucskos szokás, melyben nevet osztogatnak; Krisztust csak nevéről ismeri, apostolait úgy sem; jog, törvény, s polgáréletről fogalma sincs, pappal s tanitóval éltében nem beszélt; bűn és erény, üdv és kárhozat, jutalom s bünhödés előtte nem magyaráztaték, s szivében mégis annyi jóság, részvét, feláldozás, hogy felebarátért kész életét adni. Oly csendes, nyugodt, elégült, hogy irigyleni kell. Egyetlen bűne apró orzásban áll, de az nem birvágy, káröröm, vagy ártó szándék műve. Ő nem akar fénylést vagy bőséget, sem a gazdagokat irigyen pusztítni. Ő a természet első ösztönénél marad, ha éhsége csillapítva van: vágya megszünik. Ennek is azon győződéssel szolgál, hogy az nem bűn, hogy az szabados, hogy az természetes, s vele senki nem képes elhitetni, hogy az vétek, s ő bűndíjt érdemel, mert őt csak a természet tanítá, s ott mindennap látja, hogy a farkas elviszi a bárányt akárki nyájából; a kánya ott ragadoz csirkét, a hol kap, s ötven évtől ő is úgy teszen. De azért nem korhely, nem naplopó. Szolgálatot keres, s abban ügyes, pontos, hű. Bár minden minister oly lélekismeretes volna! Gyűlöl minden erőszakot, alárendeltjeit szereti, ügyeikben igaz s szigorú biró, érdemeiket értőleg tudja méltánylani, s a kontárt, idétlent vagy gazot nem tűri. Gazdáját tiszteletben tartja, s egy hosszú életet leél, a nélkül, hogy egyszer verekednék, kétszinű volna, vagy embertársa ellen rossz gondolat kelne szivében. A józan ész ép oly természetes épségben fejlik ki nála, mint az erkölcs. Neki nincs naptára, s mégis minden időpontot meg tud határozni. Ismeri az évszak négy cyclusát, tudja, mikor kell csikót herélni, hágatni, s különválasztni az anyakanczát. Tudja, melyik lova, melyik napon, hány évü; ismeri a téli s nyáréj csillagait, perczre kiszámítja mit, mennyit lehet hajnalig tenni; mikor lesz eső, szél, hó, vagy rendkivül szélvész; tanyájáról a katankórót s bogácsot ki tudja jelelni, mikor, melyik irányban kél fel vagy megy le a nap, s a csillagot nevezni, melyik alatt egyik vagy másik karámja fekszik. Földrajzi tanja a Hortobágy mellékeig terjed, de azt tökéletesben ismeri, mint leghiresb szaktudós a földtekét. Tudja, hol mínő a gleba? melyik rész mit terem legjobban? hová mit kell vetni? hova önt leghamarabb a viz? hol a legjobb juh-, gulya- vagy ménesnek való legelő? hol kell tavaszszal, nyáron, vagy ősz felé étetni? merre van métely? hol vannak jó füves locsogók? s minő zsombékok közt terem csomorika? merre legmélyebb a viz? hol terem legizesebb sás, fedélhez való nád, vagy megfonható gyékény? hol jár legtöbb túzok? merre költenek vadludak? hol szedhetni legtöbb szárcsatojást? merre lehet vizek és lápok közt rövidebben jutni egyik vagy másik faluhoz? hol szikes, bogácsos, vagy kopár a mező? s merre jár legtöbb jég, vagy forgószél? Legfeketébb éjben egyenesen megy, hová akar, rétek és kákások millió ösvényit mind ismeri, melyik hová visz, s beláthatatlan út- és jeltelen gyepsíkon soha el nem téved.
E mellett eszes, dolgaiban teljes tárgyismer
ő, találékony, magán segíteni tudó, s mindenek felett jószivű. Oly szorgos dolga nem lehet, hogy ideje ne volna, ha kell más baján segíteni. Soha egy itcze bort nem iszik, hogy mást meg ne kináljon. Az embert ismeri, s az osztálykivülieken is hamar keresztüllát.
Mennyivel épebb, eredetibb, okosabb faj a nyugoti földek aljnépénél, melynek buta, goromba s haszonvehetlen példányit oly szomorító sajátságokkal találjuk az életben, vagy színpadok bohózataiban; de kiknek a roppant német föld, a magyarnémet s fajzott félmagyar mosolyg, örvend s tapsokat áldozik.
E könyv folytában alkalma lesz az olvasónak csikósinkról jobban meggy
őződni, mégis sok felvárosi gyáva németmagyar, félénk tőkés, bukott kalmár, üres kenyérevő, vagy külföldhöz csatlakozó majom, ki egész életét nehány fojtó légű utczán, s gaminok, zsebelők ólálkodási közt tölti el, undok megvetéssel, átkul, vagy gyermekijesztőleg nevezi a «csikóst», s ha sorsa véletlenül egyszer az alföldre híja, búcsuvétel s végrendelet után indul az ártatlan nép közé. Sőt több zugolyiró, ki minden tárgyismeret nélkül, hallomásból firkál, vagy legfeljebb kocsiablakon néz utazó pudli s tökéletlen térkép közül a pusztára egyszer: nem irtózik őket úgy állítni elő, mint egy rémitő nemét az alföldi vadaknak.
Rágalom, nem igaz! E nép jó és férfias. Gazdag romlatlan tárgya, eleme a civilisatiónak, melyb
ől hasznosabb, gyümölcsözőbb ivadékot idézhet elő törvény- és jogérdek, mint a nyugoti elsatnyult vérből.
Csak az min
ő sajátságos Peregi Marcziban, hogy szóval sem kérdé Sárikát: mikor, miként jutott a veszélybe? Ő menekvést szükséglett, Marczi megtevé, s többre semmi gondja. Épen ily vágytalan minden ujság iránt. Ha vásárra - a világlátás egyetlen helyére - húsz évben egyszer elmegyen: nem szájong, nem ácsorog, nem kérdezősködik. Megveszi a maga pár csizmáját, s aztán beül a csapszékbe. A Hortobágyon sokszor furcsa vendéget lát. Neki mindegy: londoni utitáska, vagy magyar borztarisznya, piperés szinésznő, vagy legkülönczebb angol. Ő nem bámul, s tartózkodik tőle. Rá sem ereszti szemeit. Elmondja «jónap»-ját, azzal fejébe nyomja süvegét s leül a tölgyfa asztalhoz. De ha felkeresik, s szóba állnak vele: bátran, fogult la nul beszél, egy pipa dohányt kér, kupáját nyujtja, s tüzet ád.
Sárika megunta a dallást, s hogy szóra hozza ipát, a nélkül, hogy amaz kérdezné, kezdé elmesélni esetét.
- Mert, hogy aztán György sógor, az ángyom, uram, és a szóga gyékényt szedni mentek: ételt kellett vinnem a kanálos tóhoz. Már azel
őtt jött volt az áradás, de csak azt tudtuk, hogy megelégli tán az uristen. Egy kenyeret, s Miskát lepedőbe kötöttem, mert nem volt kire hagynom, egy szilke lencsét füstölt disznóhússal, másikat jó tojásos lebbencscsel kasornyába tettem, s a hogy lehete kerülgetém az iszapos vizet. De meg az utat sem tudtam biz én, mert mióta kendtül elszakadtam, nem igen lódultam a pusztára. Egyszer lelkem adta veszem észre, hogy nő az áradás. Én csak ellábaltam volna isten nevében, de a Kunság felől úgy tódult a víz, hogy mindenütt sarkamat érte. Akkor hamarjában elszabadulhattam volna a nánási kenderföldek felé; de ki hitte, hogy ilyen itélet lesz rajtunk? Azután késő lett. A rakottyás gáton elcsapott a víz, s úgy jött a mezőre, mint mikor kiöntjük a fürösztőt. Egész addig kergetett az öntés, a honnan jövünk. Tovább nem futhattam, mert előttem összecsapott a víz, s karikába fogott. Azt hittem, állóhelyemen nyél el az itélet, mint Zsodomát, Gomorát: «de az úr énnekem őriző pásztorom», a föld csatornáit bezárolta végre, s én a gyepen maradtam mint az üres halászkunyhó. No biz, isten bocsáss - folytatá önfeddő mosolylyal Sárika - jó lett volna kunyhónak lennem, beletenni édes szülöttemet, de így istenbe bizva, szabad ég alatt vártuk az inséget, mit szent felsége reánk mért...
- Sohse mérte biz a, ki is tudna oly isszonytalan vizet cseberszámra mérni, a Tisza megn
őtt, a Hortobágy áradt, a rétek kiöntöttek, a ki lelke van, s készen lett a fürdő.
- Els
ő éjjel nem mertem aludni, hogy a víz alánk fut, vagy a Jónás hala eljő a Tiszából s elnyeli Miskát. Minden faluról behallott az estharang, s én még sem mehettem templomba. Éjjel szinte halálra féltem magamat. A kiöntött rókák csaholtak, s ez a csendben oly közelről hallott, hogy minden lépten nyomon szikrázó szemöket véltem látni a sötétben. Egy farkas borzasztón vonított, azt hittem, szagomat érzi...
- Láttam hunczfutot, holnap utána megyek komondoraimmal. Pistát küldeném, de a csárdába ment egy csikósköt
őfékkel Lajos ur számára, s onnan anyjához gyalogol, segítni a vásár hetében.
- Hajnalban láttam messzir
ől egy kompot. A nemesek hadnagyának vittek rajta nádat, mert hogy restellátió lesz, pénzt kapott. Sirtam, ríttam utánuk, de ez a nemesember-féle nem hajt a parasztra...
- Virágvasárnapján a nádudvari bojtárok megnyúztak köz
űlök vagy kettőt.
- Máskor, ha a nap feljött, sohasem féltem, folytatá Sárika, de most nem tudtam meg nyugodni, pedig az esti imádságot is elmondtam reggel. A kenyér- s ételb
ől keveset ettem naponkint, s egész pénteken bőjtöltem, hogy ki ne fogyjak az eleségből, mert nem tudtam, meddig próbál az úr haragja. Magam készen lettem volna a halálra; de Miskát szántam. Nem szeretném, ha meghalna, mig fel nem veszi az úr vacsoráját. Nyolczadik napra letettem minden szabadulásról. Dániel próféta csak három napig lőn az oroszlánok vermében, pedig én csak parasztasszony vagyok. Igaz, hogy a Hortobágyon nincsen oroszlán, de ételemet egy cseppig megettem, s kenyeremből is csak száraz dúcza maradt; ha egy falatot nyeltem, számpadlásáról mind lehordta a bőrt. Nem hiszi kend, mint elfogy az ember, ha rebegésben van. Ujjasom pitykéit hónaljig be tudom hajtani, pedig azelőtt alig fértem bele...
- Szegény árva bogár, hát senkit sem láttál, hogy kihuzzon, a ki lelke van?
- Madárnál egyéb lélek sem jött felém, az is csak hojsza és libucz, pedig mindenik rosszat jelent.
- Hát urad az ebszülötte? tán borsért paripáztak rajta?
- De bizony félek, isten irgalmazzon neki, hogy gyékényszedésnél behalt az öntésbe.
- Hiszen nem ürge, a ki lelke van, hogy mindjárt elázzék. Osztán túl a kanálos tón, a s
őre nyomást sohse járja a víz. Ott akar hat lóval elszabadulhattak, s a kócsi puszta felől el lehet ballagni Jeruzsálemig is. Mikor apad a víz, Kócson innen, harminczhét ölnyire napenyészet felől lesz legelébb száraz. Arra befelé még nem értem áradást hajason, s kopaszon is bajoson.
- Nahát tán keresett, vigasztalá magát Sárika, de nem akadt reám. A kúnhegyesi kondás is akkor menté meg feleségét, mikor már belefult.
- Utczu hédervári lobogós! a Józsa ispánja ugyan finczoltatja lovát - mondá a vén csikós egyet sodorítván deres bajuszán, miközben kidugta zömök nyakát lapoczkái köz
űl, s amúgy szokásaként nagyot nézett.
- Mit beszél kend, hiszen ökörnyált sem látni egész határon, - felelé Sárika, naperny
ővé emelt tenyere alatt nézvén szerte szét.
- Csillagom adta, az a ficzkó még ma vacsorán éri Pilátust; - folytatá Marczi merev néztében, a nélkül hogy a menyecskét hallaná. A hun ni! ballába kilóg a kengyelb
ől. Minek is a lovon sok teketória, jobb szőrén, pőrén ülni, s ladikját nyílsebesen hajtá a partfelé, mely szemlátomást közeledék. Ejnye kutya kurta! - folytatá nyugtalan hévvel a csikós - már térde is fityeg, volnék csak helyében, átszorítnám makranczos fakóját, hogy bordája horpadna meg bele.
Azalatt gyepszél közelébe nyomult a sajka. Marczi ereiben sebesen vert a vér. Szeme lobogott mint a martaléklátó tigrisé, s mohón nézte a lovag minden mozdulatát. Nyakán dagadtak az inak, arczára vér tolult, fején felborzadt a szürke haj, s csaknem magán kivül l
őn. Igen! mert egy embert látott végveszély szélén, kinek reá szüksége van, ki nélküle elvész, kínosan, megmenthetlenül. Lelkében egész erőből feltámadt a szenvedélyes részvét, annyival inkább, mert itt a segély szakmányába vágott.
- Ott van la! ragadja már a milliom adta; - kiálta hirtelen, a csáklyát elvetve kezéb
ől. - Szeme megtelt vérrel, ökle reszketett, s mint hiúz kiugrék a sajkából, feledve, hogy menye s unokája aláborulhat, hogy lábát törheti, vagy mélységbe bukhatik, honnan nincs menekvés.
Egy percz alatt gyepen l
őn a kötésig érő vízszélből. Korbácsát kiakasztá nyakából, s «hahó»-t kiáltva, merészen futamlott a ragadó mén elé. Mesteri biztos kilökéssel nyakába veté a szíjhurkot, s nyelével rárántá, hogy a ló nyekkent belé. Most rugott s ágaskodék a szilaj állat, de ő visszarántá aczélerővel, orrát oldalon sujtá korbácsnyelével, s fültövön ragadva mozdulatlan tartá, míg az ispán leszállott, s megszabadult.
III.
(A hortobágyi csárda.)
A debreczeni uton addig különböző jelenetek folytak. Egy gyaloghid czölöpjét kimosta az iménti fellegszakadás, s az emeletmagas tótszekér alatt lerogyott. Kilencz száraz macska van elibe fogva, de két szökött katona kihúzná helyökből. A tót iparkodik ostor- s tengelyemelővel, de mig egyik kerekét kihúzza, a másik merül agyig. Végre azon magyar gondolatra jő: «inkább hátra mint előre» s csikóit az épület farához ragasztja. A csikók igyekeztek is az ostor pattogásira, de a merény siralmasan ütött ki, mert a szekér hengerbuczkát vetett s a zápormosásba önté tartalmát.
Tova előre árúszállító ládák feküdtek két oldalra az útfelen szörnyű halmazokban, miktől fuvarosaink megszöktek, mennyei őrszemre bízva a bécsi kalmárok véres, vagy legalább hamis verejtékét. Itt-ott egy-két istráng, szétszakadt nyaklók, agyába tört küllő, vagy lőcsdarab, a sorssali küzdés mindannyi díszjele, mutatják, hogy a fóti atyafiak nem malae fidei deserteurök, de már se szekér, se hám nem maradt, mikkel tovább vontassák a lógyilkos sarat.
Messze háttérben hosszú sorral látni ácsorgó kocsikat. Füred fel
ől egy jó darabon agyagtöltés létezik néha, hébe-korban, mig a marhák és az utasok földig nem gázolják. Ezt most elszakasztá az ár, s közepén közönyösen rohogott keresztül, mig a bús magyarok partján káromkodtak. Mégis kifogván minden búbánaton, két üres szekeret nyujtottak keresztbe a viztörés partjain, s rájok fektetvén egy vendégoldalt, mint valamely korcsolyán huzgálták által egyenkint a pakolt ládákat. Igy aztán egymásnak segítve, harmadnapon szépen úthoz fogtak, s két héttel vásár után hihetőleg be is értek Debreczenbe, ha minden lovok meg nem döglött, vagy végkép el nem csapott fejök fölött a habarék.
Itt szárközépig vízben nyúzták a lovat, mely földi adaját, a nem rögös ugyan, de annál síkosb pályán végkép lefizette, ott dülés után rakodtak fülig csatakosan, egy roppant úti batardba, melyet e vidéken tíz-húsz évben látni, de nem is ide való; amott mint a hengergöz
ő bivaly, négy lábbal állt ég felé egy felborult szekér, mig a hortobágyi csárda közelében nehány bogárhátú, értsd ernyős kocsi, dalos kerékkel ténfergett a boldog révparthoz.
És a hortobágyi csárda áll, és maradni fog, míg le nem d
ől, miként azt kezdetben egy naturalista kőműves teremté, sőt meszelve sem volt, kivül legalább, a nyolczszáztizenötödiki biróválasztástól. Véggel Debreczennek, hassal egy özönvizelőtti állásnak feküvén. Ereszét tömör bolthajtások tartják, közönként vasrudakkal egymáshoz foglalva, s alattok a piros, de gödrös téglákkal kirakott folyosó nyúlik el. Ama rozsdás és mocskos vasrudakon pedig füstös kolbászok szellőznek sorjában, miknek mázsákra menő tömege, annyi közlekedés, s jött-ment csavargók közt bántatlanul telel és nyaral. Belől nehány vendégszoba találtatik, miken siralmas nótát nyikorog a mosatlan ajtó. Némelyikben árpa vagy köles van letöltögetve, nemzetes Kátai uram édes tulajdona, mely már a vermekben, padláson, s magtár-hombáriban meg nem fért. A butor mindenütt két-három fehér, vagy inkább sárgult fenyűágy, zsáktalan tavalyi szalmával, ugyanolyan asztal, s nehány festetlen szék, melyek dühösen szétvetik durva lábaikat, mint egy perelő gazdasszony. És ezen együgyű eszközökre ákombákon s irgalmatlanul van besütve a D. V. bilyog,mely annyit tesz: Debreczen városa. Ez egy dicséretes ősszokás, mely marhán és ékszeren, firól-fira, nagy tiszteletben gyakoroltatik. Különben az ónas ablakokat mészpettyes vasazat őrzi, s függönyök helyett repedt deszkatáblák tesznek szolgálatot, miket csepümadzaggal szoktak bekötözni, ha akasztójuk elvész. Téli ablak nincsen, s nem volt, de minek is? Ugyanazért annak idejében minden szoba hideg mint a csűr, nyáron pedig tele van bolhával. Ha idegen felföldit éjjel beszállítnak: azt hinné, börtönben van. Hja, biz az így volt és maradt szinte egy századig.
A város nem akart építni, pedig a haszonbér folyvást feljebb rugott, a csárda nem intéze kényelmet, pedig egy kalán lélöttyért cs
őd alá kényszerít, s vendégei száma vetekszik a pesti Angolkirálynővel. Most épités történt, vagy inkább tatarozás; de mi, a történet korához tartjuk magunkat. Pinczér ritkán van. Számolni a leányasszony szokott, a házi ifjasszony hajadon rokona, egy kerekhasú debreczeni leány. A pinczéri tisztet tagbaszakadt szolgáló végzi, kinek nem igen tiszta, de annál puhább és tömöttebb hajfonadéka, bokros szalagban veri az inát. És neki minden áron kedvét keresd, ha idvezülni akarsz, azaz ha éhszomjan nem akarsz meg veszni. És ha a hús egy-két órával késni találna a leves után, meg ne szólítsd feddő vagy sürgető szózattal, mert úgy lemocskol, hogy az irósvajat se tudod lenyelni.
A fentisztelt állás tátott szájjal, azaz nyitott ajtóval ásít az udvarra, az annyit tesz, hogy az országútra; mert kerítés nincs, s a két épület közti tér mer
őn kerékvágásból áll. Különben az ó kaloda tanítólag hirdeti: mi az, ha eszménk áll és nem halad. Oldalán semmi ablak, semmi nyílás napvilágnak vagy légnek. Egyetlen szűk ajtó szolgál e czélra, melynek alszegletén lyukat rágtak az anarchiában élő patkányok. Világot két kapujától kap; s ha ezt zivatarban beteszik: a sötétség oly illendő, hogy kaputot lehetne szabni belőle. Ilyenkor iszonyú gyülést tart a szarufákon fecske és veréb; a szagra pedig, mely benne terjedez, nem vállalkozik a legtapasztaltabb orr is. Nádtetője mohos ugyan és idomtalan magas; de kormos fala annál alacsonyabb; s rajta emlékelőtti időkből díszlenek botrányos firkák, karczolatok. Ott láthatni a divatos «ma pénzért, holnap ingyen» felirást; odább: «nem mérnek itt egy petákost, hanem csak tiz karajczárost»; ismét odább a vakolatba vésve:
Túl azon vastag szénnel irva:
Ezen kívül mészszel, téglával, kréta és rajzónnal temérdek csárdai vicczek, útféli tréfák, nevek, pajkos ötletek firkálva, s egy sereg bikaf
ő, mészárosbárd, csintalan tárgyak, betűk, s néhány hős betyárok Zöld Marczi korából, mélyen a vakolatba karczolva; úgy, hogy lehetetlen helyet találni, hová egy szót olvashatólag irhatnál. Körüle most récze- és lúddögök nyújtóznak, a lábát kivont nő kövér tanítványai, miket az iménti jégzápor hevenyészett agyon. Fedelén hasogatott gyékény s káka szárad szőlőkötéshez; középen húsos levelű elevenzöld fülfű, a háznép sebgyógyítószere; két végén rozzant gólyafészek, melyekből kiszedték a fiakat, hogy le ne hulljon az ételekül hordott béka s vizikígyó; a gerinczen pedig ős anyaként járdal kövér ordas macska, mely termetében kutyával vetekszik, a helybeli galamb-gyarmatot con amore melleszti s a háznál sok kiváltsággal bír.
A csárda s környéke élénk és népes, kivált most, hogy vásáros id
ő van.
A «ház alatt», azaz folyosón, nagyszájú leány guggolt a házhéj létráján. Huczfutkája szurok kal szépen kunkorítva, s pofacsontjain a b
őr álkörmössel kereken kifestve. Ha az ember ezen arczot közelről vizsgálja: lehetetlen, hogy némi borzadály ne járja keresztűl. Bőre sápadt és ritka, porusait puszta szemmel látni. Ajka rángatag, kedve erőltetett. Szeme merev, pillantóhéja meg-megakad; tekintetében remegés s bizonyos kisérteties van; mi miatt félelmes és visszataszító. De azt ritka ember veszi észre. A piros festék és tettetett nevetés eltorzítja az eredeti bélyeget. Azonban értő szemek ritkán tekintenek reá; az aljnép pedig, mely között forog, nem igen törekszik észrevenni e különösséget. Most egy csinos betyárra pislogott, ki az eresz alatt negédesen tánczolt s ki látni többé nem akarta. Azért keservesen, de hasító nyers hangon kezdé énekelni:
ője,
Talán nincsen szeretője;
Adja ide, hadd mossam ki,
Úgy sem szeret engem senki.
Kopogó, kinek neve félelemben tartá a vidéket, mitsem ügyelt ezen földi hangokra, hanem ujjongató kedvvel rakta a friss magyart, helylyel-közzel markába kapva tarkóját, vagy pofon ütögetve szárait, ha vígabb kedve szusszant. Félmagas kalapján darutollbokréta; s széles bársony szegély feltürt karamján. Mellénygombja apró, mint a koporsószeg, de b
őséggel csillog a kihányt sujtás közt, mitől posztója alig kivehető. Ruganyos derekán sárga-piros segesvári kendő; selyemrózsás kostök fityeg ki alóla, s tömött sallangjával fedi a szironyos erszényt. Gyolcs-gatyája bővebb, mint a szerb-rokolya s szárközépen alól kiprémezve háromszoros rojttal. Lobogós ingujja két aczélkart fedez s ajkán kipederve a rákóczi-bajusz. Nyakában pongyolán zsinóros dolmánya, s egy körmönfont nehéz agárkorbács. Jobb kezében csillagos rézfokos árvatölgyfa nyélbe, mit oly gyorsan forgat, mint egy parittyát. Negyednap óta iszik a csárdában, s most indulóban volt Debreczen felé, vásárfiát nézni a lókupeczek közt; de nem tudott válni a vendégmarasztó-tanyától, s egy bucsúzó tánczra megállott, vagy megugrott inkább a folyosó alatt. Három poroszlói czigány czinczogott kedvéhez, kik vendég szerepre gyalogoltak ide; de biz úgy akármelyik czinöntő is elhúzná, mert lehetetlen volt megismerni: nóta-e vagy medveijesztgetés? Kopogó sohse bírált zeneművészetet, hanem ha a sors úgy hozá, eljárta kutyabőrdudán is, uti épen experientia docet. Szeme sírt kedvében, dolmánya módosan repkedett, s oda kurjantott amúgy igaz búsan:
míg néhány szájtátó korhelyek szalonnázva nézték a szép legényt, nem is gyanítva, hogy híres lóköt
ővel van ügyök.
Egyik vendégszoba rostélyán félve pillogott rá néhány kalmárlegény. Ezen tarkaruhás s illatos Józsefek, nem a tisztes Jákobnak, s
őt többnyire Bécs és a pesti kurta boltok szülötti, vásárra küldettek jó remény fejében, hogy mivel hazánk nyelvét félbe, harmadába némileg törték: furfangos szómázzal majd fülig bolondítják az alföldi együgyű vevőket, miként harmadévi kimustrált árúik: az utolsó divat. Most egyszer azonban a füred-poroszlói sár befesté számolásukat; azaz a töltésre lerakva találtattak árúládáik, miknek egy hét előtt Debreczenben kell vala lenniök, s így dolog mi sem lévén, quoniam deus iis haec otia fecit: todzódnak az orrhegyig borotvált principálisuk rovásán. Egyike puha lúdtoll ágyban feküdt, tarkóig lehúzva egy gyapjas hálósapkát, mert azt hitte, hogy meghűté fejét s csúzt kapott. Képén, mint az árvíz, összecsapott a lágypelyhű párna, mit vásár tisztességeül, kékre keményített fejér perkálhajba húzott a lányasszony. Az asztalon szétszórt tarokkártya s krétaszámadások jelelék a nemzeti mulatást, mihez idegen földön sem hitszegők. Nehány halbseitl, alig illetett erős bakarbor itczés palaczkokban (mert Hortobágyon kisebb nincs), s a sonkáról ott hagyott három ujjnyi kövér mutatja, hogy az urak gyomra nem alföldön termett; mit is még inkább igazol ittas tisztitársuk, ki egy falnak hanyatlott széken, állát szügyébe vágva, mód nélkül hortyog. Mellette gőzöl a félbenmaradt pohár puncs, melytől megbődülne a tátrai medve, mert az nem egyéb, mint czitromos ó szilvapálinka arakkal. Arcza vörösebb a pirított kenyérnél, s két oldalra dobasz, mint egy széllapta; de azért ékesen nyalja körül a megkent fürtös haj, mit is még a mult héten utrakelés előtt neki fodrozott egy pesti szőrművész. Három sorsosztályos, kik még lábon álltak, fülhegyezve várták a betyárt, mikor kell puskához kapniok? de látva, hogy az magával bajlódik, insultálni mentek az alvó (nem ugyan oroszlánt, hanem) murmutirt.
Requiem aeternam dona ei Domine
Et lux perpetua luceat ei, -
éneklék az álomhalott felett, de az folyvást horkolt, függvén keze-lába, mint a lőtt rókának, s mit sem hajtván a zúgó legyekre, melyek bőségesen búvtak orrlyukába.
éneklék ismét dühös tempóban a (nem annyira Bartolo mint) bortoló fülébe, s végre a Schlummerliedet akarták a «Portici némá»-ból, de egyik sem tudta.
A betyár, ki a debreczeni cantust igen szerette, megbotránkozva e nyiváta kintornán, betekint egy tisztábbacska ablakkarikán, melyen légy- és üvegrozsda még nem okozott örökre nap fogyat kozást. Nagyot nevet s attáz a szuszogó commisra, férfias ép dalban kurjantván közé jök:
s megforgatá hozzá csillogó fokosát. A rőfrend megugrott e pajkos tréfára, mintha török ágyúból lőnék, s maga a csúz fia kivágtatott «mörder» sikoltással, magán hagyva, mint fesch commis-k-hoz illik, ittas barátjukat a vadállat előtt. - Hová, hová héj bugyogós nyulak? - kiáltá hiún széttekintve a betyár; embernek szoktam én szeme közé nézni, ily kákabél
ű szalma-fráterekkel nincs kedvem kikötni... Mégis molnárlegényt nem láttam tánczolni, folytatá félre vágva hét fontos kalapját; azért, hát ha járnánk egy kállai kettőst, nemzetes lisztlopó? Éretlen búbodra úgyis furcsán illik az a turós-zacskó; - s a hálósipkás fejét vasmarkába fogva, vezette kifelé; ki, minthogy a folyosó végén egy korpás ládába menekült, melyből félig-meddig szokták kiszitálni a lisztet, valóban hasonlíta egy molnárlegényhez. Erre sok nézők vonultak a színpad közelébe, s a betyár nyalkán verte össze pengő sarkantyúját, szembetánczolva az új ballet-mesternek, ki hosszú ing-gatyában, mint az ügyetlen Pierrot, idétlenül és nagyokat lépett a bolhás hideg kövön: - aprózd molnár, kuferczes tempóra, a ki vagy! - odaszólt a betyár, egyet vágva szép barna szemével, - mert sarkantyút verek karma zsin csizmádra, hogy ne rontsd el az igaz magyar tánczot; - s meztelen sarkára gyorsan kezde csapkodni agárkorbácsával, de úgy, hogy csak a csapója csente s vért ne ereszszen. A szeren csétlen commis gyötrelemmel s irgalomesdve nézett ezen műtétel közt a betyárra, mint ő reá kutyaleczkéken saját pudlija, s lehetőségig gyilkosa kedvére igyekezvén járni, egyik lábával úgy letaposta a másikat, hogy fenekére esett. A betyárnak betelt öröme:
Elesett a tyúk a jégen, Majd felkél a jövő héten,
dallá negédesen, s elfordúlt a kiszenvedett martyrtól, ki azóta rémletes mondákat regél a hortobágyi embernyúzásokról.
IV.
(Szállító parasztok.)
Az alatt az állás túlfelén négy rakott szekérr
ől dögbőrt bontogattak hevesi parasztok. A felhőszakadás útban érte őket s a tiltúl fedett málha fenékig ázott. Most a felső bőröket kezdik teregetni a földre, állásra s vendégoldalakra, mert még egy keserves napi járó Debreczen, noha csak négy mértföld s ha a holnap meleg lesz: végkép összepállik az egész teher.
Négy pipás fuvaros dolgozott morogva, s köztük egy úti felügyel
ő, ki úgy látszik, fösvény gazdát szolgál, mert kopott ruháit még az insurrectio korában viselték. Kérges májbőr csizma, szükség esetében dobnak használható; toprongyos kék nadrág, itt-ott zsinórfoszlányokkal, miket megfordításkor fehér czérnával varrtak fel; repedt, tarka karton, pruszli óngomb s fakó bársonypaszománynyal, kidőlt-bedőlt kalap, s molnárszín rekli, melynek gallérjáról leszakadt a posztó, babos öltésekkel mutatva az enyves bélésvásznat. Arcza sovány és kedvetlen, haja gubanczos, jelével a sok munka miatti elhagyatottságnak. Sopánkodva néz szét az ázott bőrökön; s hévvel szorgolja morgó furmányosit, de tette úgy látszik, inkább szolgai félelem, mint szíves jóakarat.
- Bizony, nem rakjuk mi egy pint boron alúl Herkó-páternek sem - mond az egyik paraszt nekinyújtózva görnyedezéséb
ől - mi csak fuvarozni szegődtünk, nem dajkálni a dögbőrt, mint egy himlős gyermeket. Elég baj nekünk, hogy az ég leöntötte; nehezebb a terih.
- Biz én se bánom, ha olyanná ázik is, mint a f
őtt tarhonya; mért nem adott hozzá elég takaró gyíkinyt Tógyer gazda - mondá ingerülve a másik, miközben levágta kezéből a terítendő juhbőrt.
- Hiszen mit csináljak Löbl zsidóval, mikor csak felényit akarok vétetni, mint kellene, mégis mindig lehúz bel
őle - válaszolá a szegény felügyelő.
- Aztán látja Tógyer gazda, Löbl Simon sohsem fizet annyit, mint keresztény ember - közbeszólt a harmadik fuvaros - minden mázsát olcsóbban kiván tizennyolcz krajczárral s könnyebb a lelkének, ha lyukas huszast vagy régi kétgarasost adhat fizetéskor.
- Pedig mennyi kincse, háza, családja. Tavaly, hogy nyíréskor terhet vittünk neki, a pesti duna oldalon tele volt gyapjúval három bagazinja.
- Egy szó mint száz, a b
őröket ki nem teregetjük két pint boron alúl, punctum - mondá határozottan a negyedik.
- Ugyan, honnan adjak? - felelé panaszlólag Tógyer; magam sem ihatom két hétben egy meszelyt.
- Számítsa be kend a gazdájának.
- Puff, ugyan ismerik kendtek Löbl Simont? - Majd annak lehet ilyest beszámítani. Még a kárt is kifogja béremb
ől, mit bőrében az eső okozott.
- Hát mennyi a bére Tógyer gazda?
- Kilencz váltó forint minden hónapra, de négy vasárnapért lehúz harmincz garast.
- S mi kendnek a dolga?
- Lótok, futok, tudakozódom, hol s mit lehet féláron megvenni? falukban fürkészem, kutatom: melyik szegény van szorult állapotban, ki nem képes adót vagy füstpénzt fizetni? kinek nincs sóravalója, vagy nem birja halottját temetni? s ha tud mit eladni: hirt adok valamelyik fiókhajhásznak, ki az
ő kezére van fogadva. A nemes urakhoz más sáfári járnak. Azonkívül vásárokra küldöz. Repcze-, dohány-, gyapju- s dögbőr-szállítással bajlódom, de csak magam vesztére, mert ha legkisebb romlik, vagy valamiben egy pár lat hiány van: bérem bánja meg. Sokszor hamisan kellene esküdnöm, hogy ez vagy amaz paraszt megcsalta, de azt nem teszem. Különben nyugtom soha sincs s az év nagyobb részében országúton lakom.
- S mindezt kilencz forintért harmincz garas hijján! No nem csodálom, hogy oly rongyos tiszt kend.
- Még így sem öltözhetném magam emberségén. Ezt egy kurta nemest
ől exequálták Löbl Simonnak, kire csalárdul ráfogta, hogy az anyadohány közepét penészes sarjúval rakta meg. Akkor nekem ajándékozta; még csodálkozám rajta; s fertályév végével beszámítá tizennyolcz forintba.
- Tályog ölje meg a szakállas kecskéjét - mond fölindultában egyik furmányos; - hát mért nem lökte kend vissza rongyait?
- Akartam, de nem fogadta el. Azt mondá: hogy már elviseltem s mit az ember egyszer megveszen, nem adhatja vissza.
- Mért nem hagyja kend ott szolgálatját?
- Puff! megint nem ismerik kendtek Löbl Simont. Lehetetlen t
őle szabadulnom. Hamislelkűséggel mindig adóssá tesz, s ha elhagyni akarom, azt mondja, szolgáljam le elébb, a mivel tartozom, különben visszahozat a szolgabiróval, megkötöztett, botoztat, felakasztat, mint szökött cselédet, mert neki zsebében van a szolgabiró.
- Hogy néz ki az a kend Krisztustagadó hóhérja?
- Kurta, veres haja, szemöldöke, kerek szeme, szepl
ős pofái, nagy szája, mely mikor nevet, nem istenigazában nyúlik el, hanem két vakszeme felé húzódik. Bajuszt, szakálat nem hordoz, minden kétnap megborotválkozik s máskülönben is szépen jár. Politurás fekete mankót hord, mert ballábára bicczent; pedig az ördögnek is sántája legrosszabb.
- Mi csak a neve?
- Löbl Simon.
- Soh’se felejtem el.
- Fel kék irni minden falu farkán s akasztófára, hogy ne kapjon furmányost magának - jegyzé meg egyik paraszt, miközben kusztorájából a lucskos bagót tenyerébe verte.
- Jöv
őre megkérdem, ha terhet vállalok, s Löbl Simon névre aranyért sem szállítom mázsáját.
- Én is, én is - mondák a többiek.
- Most pedig két pint bor nélkül is segítek Tógyernek.
- Én is, én is - követék a jósziv
ű parasztok, s a teregetést teljes akarattal folytaták.
Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg, négy, széltében fogott öszvér fajta lóval. Szegény állatoknak hasán felül ért a sár, víz s agyagcsatak. Mindnyája reszketett, mint a hideglel
ős; patkótlan körmeik ide s tova csusztak a bizonytalan sárban, s mig gazdájuk kezdé vetkeztetni a törtszíjhámokból, kétkedő hiszemmel tekintgettek hátra: vajjon kapnak-e egy marok üszögös ocsút abrakúl, mi csak két esetben illethetéőket, ha menyasszony alá jártak, vagy nagy út, azaz három-négy mértföld állt előttük.
- Gombolja ki kend azt a csára lógóst földi! mert elesik - mond egyik b
őrterítő paraszthoz az irhaködmönös, vidám rövid ember, ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó, s baromorvos szokott lenni lova s szekerénél; különben pedig nyeregcsináló Tisza-Füreden.
- Ugyan hurkadtak a csikók, tán sokat hajtják kendet katonaforspontra? - felelt a megszólított földi, miközben a liheg
ő mártyr istrángját lehányta.
- Hurkadt biz’ a bátya; pedig nem Jó’sa telelteti. Nagyon megrángatja ez a locsogó a jószágot, hanem úgy kell neki, mért nem lett pappá? mindjárt vetek egy kis magvas pelyvát. - És valóban elkészülvén a kifogással, saraglyához fordítá a fáradt vándorokat s hitvány ocsút tölte egy vászonzablóba; maga pedig, mint ki dolgát végzé, ácsorogni ment a b
őrteregetéshez s farán hátravetett kézzel szóba állott.
- Facsarjátok ki kendtek legalább a nagyjából; hisz így meg nem szikkad itéletnapjáig - mondá igazítólag azoknak, csak hogy hibát találjon mások dolgában, mit szenvedélylyel szokott keresni. «Kefurt» kiálta azonban egy lompos kuvasznak, mely a szekér alá sompoly gott s egész kényelemmel kezde rágni két-három lenyúlt b
őrt.
- Tán nem ettünk gombát, mondá az egyik paraszt, ha facsarnánk, mind paczal lenne ez, s karácson napjára sem lennénk vele készek.
- Hanem szép egyenl
ő, s világos vérveres bőrök, mintha mind egymásért döglött volna meg ez a nyáj, folytatá a füredi ködmönös.
- Ép azért nincs rajta az isten áldása, mondá Tógyer félig hallhatóan, s ráverte fejével, mi
ő nála meggyőződés jele.
- Hogy hogy Tógyer gazda, mit ért kend e gyanús gondolattal?
- Hát azt értem biz én, mondanám is nem is... folytatá az ügynök, kétked
őleg vakarva tarkóját, melyből látszék, miként fontos vagy félelmes történeten jártatja emlékét.
- Csak ki vele bátran, biztatá az egyik hevesi furmányos, bizony tartok t
őle, hogy Löbl Simontól nem meri mondani.
- Magam is rá mernék fogadni, hogy Tógyer gazdát ilyesmi bántja, er
ősíté a másik bőrterítő paraszt.
- Hja, de ha az ember egy vagy más bünt bizonyosan nem tud, még sem illik ám felebarátját agyon rágalmazni.
- No Tógyer, azt ugyan megl
őtte. Hát felebarát az a vörös Judás Eskiriótes? mondá ingerlőleg az egyik.
- Osztán a ki haszonhajtó cseléddel úgy bánik, arra nincs rágalom. Én arról mindent elhiszek.
- Mi is! mi is!
- Ha már annyiban tölt, hát elmondom.
- Halljuk, halljuk!
- Biz ezek a juhok nem természetes halállal multak ki.
- Mit mond kend? - hát hogyan?
- Hm!... patkányméreggel, vagy ha nem azzal is, de mindenesetre méreggel.
- Elment a kend esze? Kié volt ez a nyáj?
- Gyapjasy uré, ki a Nyiren lakik.
- No mert igaz, hogy sok fejlágyára esett urakat hallék már, de olyat még nem, ki saját birkáit patkányméreggel ölje meg.
- Ne értsen kend félre földi, hiszen ki mondja azt?
- Beszéljen hát Tógyer gazda világosan.
- Van Pesten egy Márk nevü orvos, beszélé Tógyer, zömök, alacsony termetü, bajusztalan. Szeme sem jól áll, isten óvjon t
őle. Pesten ugyan hirlik, hogy tudós egy ember, de biz én úgy hiszem, rosszabb az ördögnél.
- Márk? király-utczában a kávéház felett, második emelet, zárva tartott csengety
űs ajtó- és kancsi szolgálóval? kérdé meglepetve a füredi ködmönös.
- Igen, igen; a garádicsajtó mocskos, s neve kopott bádog táblán vörössel felirva.
- Nem rég valék nála, hogy Pesten fenjártam. Lajos urfi küldött húsz sámsoni dinnyét, s két bál bogáti jó dohányt az ebugattának, mikor odavittem, csak egy üveg papramorgót sem adott.
- De mi köze Márknak a Gyapjasi nyájával? kérdé egyik hevesi furmányos.
- Doktor Márk adós volt Löbl Simonnak. Tartozása régi lehetett, s maga rossz fizet
ő, mert sokszor vittem neki levelet, s Löbl mindig azt mondta, hogy pénzt fogok hozni, de a doktor mindig azt felelte, majd beszél az úrral.
- Hogyan hordhat Pesten levelet falunjáró hajhász? jegyzé meg a másik.
- Télen, ha a gubacsszállítást végeztük, Pesten lakom nála egy kályhalyukban. Azalatt, vagy nyári fenlétemkor, kés
ő estve, ha már raktárakban dolgozni nem látok, tőlem szokott küldözni sürgős leveleket, mikre aztán reggel izenem be hozzá a választ. Nyárban hagyján, de nagy hidegekben sokat szenvedek. Hóban, vízben, sötétben rossz csizmámmal járni nagyon bajos, mert legtöbbször Ó-Budára küldöz, vagy külvárosokba, hol nincs kivilágítás. Sokszor, ha nincs otthon, a kit keresek, azon módon kell haza fáradnom, mert krajczárom sincs, hogy ser- vagy bormérőben egy félmeszely mellett megmelegedhetném. De ha megkapom is, kihez irást viszek, gyakran sokáig, s többnyire kapu alatt, vagy hólepett tornáczon kell válasz után ácsorognom, egy háznál pedig mindig éjfél után várok, mert onnan egy ember velem jön Löblhez, s ilyenkor egy nehéz fekete ládát kell előtte vinnem.
- S mi lehet a nehéz ládában?
- Néha talán ezüst vagy afféle, mit nagy uraktól hordanak zálogba, de azt hiszem lopott drágaságok, mert gyanús személyeket látok a házhoz bejárni, aztán Simon zsidó is mondá már vagy kétszer: Tógyer, nem szükség ám idegennek tudni, mit fürfarag a becsületes ember.
- Miért nem jelenti fel a pesti kapitánynál? kérdezé a füredi ködmönös, kit a dolog nagyon kezde érdekelni.
- Puff! Mert nincs bizonyságom, s Löbl nem ereszt be, hogy szemtanu legyek, ha a ládát nyitják. Aztán mindig mondja: neki zsebében van törvény és igazság... De majd el is térünk doktor Márkról.
- Igaz, hát adós volt, s Löbl sürgette?
- Igen. Egyszer gabonát szeleltünk forgó malomrostán, egyik magazinban. Simon zsidó az ajtóban állott, s Márk doktor vaktából arra talált j
őni. Tetteté, mintha igen sietne, de Löbl nem oly ember, ki előtt a dolgot el lehetne ütni. Szépen elsétált, karját karjába ölté, s kezdte mocskolni hazugságaiért, hogy se nem jő, se nem fizet, se kamatot nem ir. A doktor fenyegette őt, hogy épen kamat miatt rugott tartozása ötszázról tizenháromszázra. Simon zsidó szidta, az el akart menni, ez megfogta, amaz felpattant, Simon csalárd csavargónak nevezte a doktort, a doktor uzsorás hunczfutnak kiáltotta Simont, s ránczigálták egymást, miközben Löbl elejté mankóját. A dunaparti fattyuk sarkokba röhögtek, a lármára itt-ott ablakot nyitottak, s a két zsidó a Béla-utczába tért. Tán az ó-testamentomi frigyládát tartják ott, mert oly csendes békén jöttek vissza, mint egy jó házaspár. Márk jó éjtszakát kivánt a «csavargó csalárd» titulus fejében, Simon pedig mondá: «holnap tiz órakor!» s megsüvegelé a lehunczfutozásért. Másnap parancsolá gazdám, hogy vele menjek. Ilyenkor távolba kelle kisérnem, mert különben észrevették volna, hogy a rongyos inas hozzá tartozik. Márk doktorhoz mentünk. A garádicsajtón kicsuktak, hogy várjak künn, míg hínak. Ők bementek az első kék ajtón, mely a fedett folyosóról nyilik.
- Tudom, tudom, közbevág a füredi ködmönös, kinek szinte düledt szeme a figyelem miatt, én is oda nyiték be, mid
őn dinnyét vittem. Márk török csuhában ült egy apró fióku nyitott tálas előtt, melyen bankóforma czifra papirosok voltak szélyel rakva. Talán, a mint mondják, olyan vadbanknóták. Az igaz, kiszidott, hogy reá nyitottam, de a kancsi leányt is, hogy a garádi csot nyitva felejtette.
- No hát én ott vártam, folytatá Tógyer. Mintegy félórára jött a kancsi szolgáló, kezében egy kosár hus-, zsemlye- s zöldséggel megrakva, mit az ebédhez vásárolt.
[A levél megkurtítva] Egész levél megtekintése
