Perge Ottó véleménye a Weimari végnapok Európában és Magyarországon című írásra
(+ a szerző viszontválasza)
Érdeklődéssel olvastam Kereszteslovag kiváló írását (Weimari végnapok Európában és Magyarországon). A cikk majd minden sorával egyetértek. Nem osztom azonban a szerző optimizmusát.
Pedig talán jó lenne, ha Kereszteslovagnak igaza lenne, még akkor is, ha a „kemény kéz” politikája sokak számára igencsak kellemetlen lesz. A cikk szerzője szerint „..ennek az anarchiának és civilizációs lepusztulásba vezető folyamatnak előbb-utóbb egy drasztikus politikai fordulat és a kemény kéz politikája fog majd véget vetni, mint a történelem során eddig még mindig”. Majd később: „Persze, kétségkívül előbb-utóbb fellobban Európa-szerte az új, tisztító árja forradalom tüze, s színre lép majd egy nagy kaliberű, zseniális politikus is...” Igaz, Kereszteslovagnak is vannak kétségei az újjászületés esélyét illetően, mert rögtön hozzáteszi, hogy „ennek (mármint egy tisztító, árja forradalomnak – P.O.) ma még semmi jelét nem észlelhetjük a nemzetközi politikai horizonton”. Később pedig kijelenti: „Amennyiben pedig mindez mégsem következne be, akkor fehér civilizációnk belefullad a multikulturalitás fertőjének etnokaotikus posványába.”
Véleményem szerint pontosan ez fog történni: „fehér civilizációnk belefullad a multikulturalitás fertőjének etnokaotikus posványába”. Az európai civilizáció sorsa a második világháborús szövetséges győzelemmel beteljesedett. A diadalmaskodó liberalizmus és kommunizmus valóban elindította a Nyugatot azon a lejtőn, melyről nem lehetséges többé visszakapaszkodni. Jó ideig magam is a nemzetiszocialisták propagandafogásának gondoltam azokat a kijelentéseiket, melyek szerint ők a „nyugati kultúra” megmentéséért harcolnak, és a bolsevizmus ellen „keresztes háborút” folytatnak. Így igaz: a második világháború gigantikus összecsapása során eldőlt a nyugati civilizáció sorsa. A hanyatló kultúrák, az összeomló birodalmak agóniája hosszú ideig – akár évszázadokig – is eltarthat. A folyamatot egy bizonyos ponton túl feltartóztatni már nem lehet. Mi pedig túljutottunk azon a „bizonyos ponton”. Az okok a következők:
1. Európa demográfiai hanyatlása immár megállíthatatlannak tűnik. A népesedési folyamatoknak megvannak a maguk következetesen érvényesülő törvényszerűségei. Egyre kevesebb gyermek születik, akik maguk is egyre kevesebb és kevesebb gyermeknek adnak majd életet. A 24. órán már túl vagyunk. A néhány évtized múlva hatalomra jutó „nagy kaliberű, zseniális politikus” nem lesz képes elhárítani a népesedési katasztrófát. Ahhoz ugyanis azonnali, szigorú abortusztilalom, az orális fogamzásgátlás betiltása, szigorú erkölcsi alapú cenzúra, a hagyományos családmodell helyreállítása, a női munka jelentős korlátozása és általános életforma-változás és vallási újjáéledés lenne szükséges. Mindez immár megvalósíthatatlan.
2. Az európai őslakosság drámai mértékű fogyatkozásának következményeképpen viszont a sok millió bevándorló jelentősen szaporodik. Nincsen lehetőség a több tízmillió főt kitevő, és jelentős részben már Európában született idegen eredetű népesség kitoloncolására, miképpen nem lehetséges a bevándorlók szaporodásának megfékezése sem. Ha bárki is ilyesfajta drasztikus intézkedésekkel próbálkozna, alighanem lázadás törne ki, és súlyos etnikai összecsapásokra kerülne sor. Egyáltalán nem biztos, hogy a vénülő és a fogyasztói „civilizáció” emlőin nevelkedett európai népek képesek lennének megfékezni a fiatal, életerős etnikumok esetleges felkeléseit.
3. A bevándorlók ellen nem lehetne „kirekesztő” törvényeket hozni, mert az európai gazdaság nélkülük már ma is működésképtelen. Bizonyos, nem túl jól fizetett és „lenézett” foglalkozásokat szinte kizárólag idegenek végeznek az elkényelmesedett és rohamosan öregedő bennszülöttek helyett. (Megjegyezném itt, hogy az az „idegen” etnikumú európai, akinek a szülei is a kontinensen látták meg a napvilágot, semmiképpen sem tekinti magát „idegennek”.)
4. Minden kultúra középpontja és éltető eleme a vallás. A Nyugat vallása, a kereszténység azonban napjainkra lényegében elenyészett. Létezik még, persze, de valahogy úgy, ahogyan a Római Birodalomban a kereszténység uralomra jutása után évszázadokig élt még a római vallás. A kereszténység ereje kimerült, sajnos nem történelemformáló erő többé, a nyugati világ emberének gondolkodását és életét egyáltalán nem befolyásolja. Az európai civilizáció megmentéséhez ma már nem lenne elegendő egy „árja forradalom”, hanem gyökeres életforma-váltás is szükséges lenne hozzá, amely azonban csakis egy vallási újjászületés nyomán képzelhető el. Vallási reneszánsznak ugyan vannak jelei, de nem Európában, hanem a muzulmán világban.
5. Soha senki nem cáfolta meg Oswald Spenglernek, a kiváló német szellemtörténésznek (1880-1936) a Nyugat alkonya című művében (1918-22) kifejtett álláspontját. Spengler meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy minden kultúrának van tavasza, nyara, ősze és tele. A kultúra lassan kifejlődik, hatalmas teljesítményeket produkál, majd hanyatlani kezd, megöregszik, és meghal. A kultúrát hordozó nép esetleg tovább él, de új, életerős népek jönnek, melyek elfoglalják a régi nép(ek) helyét, és új, eleinte talán primitívnek, vadnak tűnő kultúrát teremtenek. De a kereszténység, vagy az antik kultúra is primitív és vad volt születése pillanatában. A hanyatló, öregedő kultúrákat Spengler civilizációnak nevezte, melyek szerinte új, nagy teljesítményekre már nem képesek, habár gazdasági téren még ideig-óráig fel tudnak mutatni eredményeket.
2. Az európai őslakosság drámai mértékű fogyatkozásának következményeképpen viszont a sok millió bevándorló jelentősen szaporodik. Nincsen lehetőség a több tízmillió főt kitevő, és jelentős részben már Európában született idegen eredetű népesség kitoloncolására, miképpen nem lehetséges a bevándorlók szaporodásának megfékezése sem. Ha bárki is ilyesfajta drasztikus intézkedésekkel próbálkozna, alighanem lázadás törne ki, és súlyos etnikai összecsapásokra kerülne sor. Egyáltalán nem biztos, hogy a vénülő és a fogyasztói „civilizáció” emlőin nevelkedett európai népek képesek lennének megfékezni a fiatal, életerős etnikumok esetleges felkeléseit.
3. A bevándorlók ellen nem lehetne „kirekesztő” törvényeket hozni, mert az európai gazdaság nélkülük már ma is működésképtelen. Bizonyos, nem túl jól fizetett és „lenézett” foglalkozásokat szinte kizárólag idegenek végeznek az elkényelmesedett és rohamosan öregedő bennszülöttek helyett. (Megjegyezném itt, hogy az az „idegen” etnikumú európai, akinek a szülei is a kontinensen látták meg a napvilágot, semmiképpen sem tekinti magát „idegennek”.)
4. Minden kultúra középpontja és éltető eleme a vallás. A Nyugat vallása, a kereszténység azonban napjainkra lényegében elenyészett. Létezik még, persze, de valahogy úgy, ahogyan a Római Birodalomban a kereszténység uralomra jutása után évszázadokig élt még a római vallás. A kereszténység ereje kimerült, sajnos nem történelemformáló erő többé, a nyugati világ emberének gondolkodását és életét egyáltalán nem befolyásolja. Az európai civilizáció megmentéséhez ma már nem lenne elegendő egy „árja forradalom”, hanem gyökeres életforma-váltás is szükséges lenne hozzá, amely azonban csakis egy vallási újjászületés nyomán képzelhető el. Vallási reneszánsznak ugyan vannak jelei, de nem Európában, hanem a muzulmán világban.
5. Soha senki nem cáfolta meg Oswald Spenglernek, a kiváló német szellemtörténésznek (1880-1936) a Nyugat alkonya című művében (1918-22) kifejtett álláspontját. Spengler meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy minden kultúrának van tavasza, nyara, ősze és tele. A kultúra lassan kifejlődik, hatalmas teljesítményeket produkál, majd hanyatlani kezd, megöregszik, és meghal. A kultúrát hordozó nép esetleg tovább él, de új, életerős népek jönnek, melyek elfoglalják a régi nép(ek) helyét, és új, eleinte talán primitívnek, vadnak tűnő kultúrát teremtenek. De a kereszténység, vagy az antik kultúra is primitív és vad volt születése pillanatában. A hanyatló, öregedő kultúrákat Spengler civilizációnak nevezte, melyek szerinte új, nagy teljesítményekre már nem képesek, habár gazdasági téren még ideig-óráig fel tudnak mutatni eredményeket.
Sajátos ellentmondás, hogy az elemzőtől, a publicistától, általában a gondolkodótól egyrészt objektív vizsgálódást, az általa felismert igazság kifejtését várják el, másrészt ugyanakkor azt is, hogy lelkesítsen, és erősítse a jövőbe vetett hitet. Vagyis legyen részrehajlás nélküli elemző és hitet adó propagandista is egyszerre. A kétféle elvárás nem mindig egyeztethető össze: főleg akkor adódik nehézség, ha a gondolkodó – Oswald Spengler és más, a nyugati kultúra elkerülhetetlen bukását jósoló filozófusok véleményét osztva - sötéten látja a jövőt. Sietve szeretném azonban hozzátenni: a nyugati kultúra lassú agóniájával és várható halálával nem szűnik meg az élet a Földön, és a történelem is folytatódik. A radikális jobboldali elemzők és értelmiségiek nagy előnye, hogy nem köti őket gúzsba a „politikailag korrekt” gondolkodás kényszerzubbonya, ezért olyan megállapításokra jutnak, amelyekre mások még csak nem is gondolnak, vagy ha gondolnak is, nem merik kimondani azokat. Fontos ugyanakkor, hogy tetteinket, a radikális jobboldal politikai stratégiáját ne illúziók és vágyak vezéreljék. Ezért szembe kell néznünk a sokszor könyörtelennek tűnő valósággal.
Perge Ottó
Kereszteslovag viszontválasza Perge Ottó írására:
Érdeklődéssel olvastam az általam már régóta nagyra becsült - sajnos, nagyon kevés ilyen kolléga áll ma történelemórán a katedrán - Perge Ottó kritikai észrevételeit a Weimari végnapok Európában és Magyarországon című írásomra.
Mindenekelőtt egy félreértést szeretnék tisztázni: recenzesem minden állítását osztom magam is civilizációnk történetét illetően, mindössze egy kitételt korrigálnék cikkemmel kapcsolatosan. Természetesen és reálpolitikusan nem vagyok, nem lehetek optimista. Akárcsak Perge Ottó, magam is látom, hogy civilizációs lejtmenetünk egy új 476 szimbolikus vagy nagyon is konkrét bukásához és lángtengeréhez fog vezetni. Európa 1945-ben meghalt. Ami utána következett, annak már semmi köze a tiszta, nem judeokeresztény krisztusi tanításokhoz, Pompeius és Caesar, Uticai Cato és Marcus Antonius heroikus, de az ellenfelet tisztelő, lovagias és férfias etikájához, a gótika csodájához, egyáltalán semmihez, amit az európai értékekhez asszociálhatunk. Tömören: 1945 óta a bolsevik kollektivizmus és a jenki-cionista hedonizmus és individualizmus kőtáblára vésett normái szerint zajlik politikailag abszolút korrekt közéletünk. Vesztünkre. Nem mellesleg: a legtöbb embertársunk magánélete is. S ez valóban, immár a vég...
Mindazonáltal - elvi lehetőségként - azért pengettem meg egy lehetséges optimista végkifejlet éteri és idealisztikus húrjait, mert ezzel a görög sorstragédiákra jellemző iszonyattal nem túlságosan felemelő élmény nap mint nap együtt élni.
Végezetül Albert Camus Mythe de Sisyphe (Sziszüphosz mítosza) című tanulmányára hivatkoznék. A szerző vallja, hogy az ember egy elidegenedett értelmetlen, abszurd világban él, tökéletesen magára hagyatva, a segítség minden reménye nélkül, s minden kísérlet, amely ezen változtatni próbál, eleve kudarcra van ítélve, ahogy Sziszüphosznak sem sikerült soha felgörgetnie a sziklát a hegy tetejére. Azonban Camus ennek ellenére azt vallja, hogy nem az öngyilkosság a helyes magatartás, az ember úgy emelkedhetik felül a sorsán, bizonyíthatja emberi magasabbrendűségét, hogy méltósággal tudomásul veszi helyzetének kilátástalanságát, s mégsem szűnik meg küzdeni ellene. Tehát a végszó: boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.
Mindössze ennyi. Ez úton is hálás köszönetemet fejezem ki Perge Ottónak értékes kiegészítéséért.
Kereszteslovag
/Forrás: Kuruc.info 2011.03.13./*B.K-T.L.
