Mi ebben a vitában nem kívánunk állást foglalni. Természetesen, az olvasók hiteles tájékoztatása érdekében, mindkét fél véleményét megismertetjük az olvasóval.*B.Kiss-Tóth László.
----------------------------------------------------------------------
Perge Ottó:
Teljesen érthető és természetes, hogy a holokauszt nemzetközi emléknapja – január 27. – a szovjet hadsereg egyik „felszabadító” akciójával esik egybe. Végtére is a zsidók számára a szovjetek érkezése ténylegesen felszabadítást jelentett, hiszen szövetségesek voltak a második világháborúban. De mi is történt egészen pontosan 1945. január 27-én?
A "felszabadulás" pillanatai
Ezen a napon a szovjet csapatok megérkeztek Auschwitzba, ahol németeket már nem találtak, mivel azok jó pár nappal korábban már kiürítették a tábort. Mindamellett a hatalmas, ipari központként is működő lágerkomplexumba bemasírozó szovjet katonáknak alighanem halvány fogalmuk sem lehetett arról, hogy valamiféle „megszentelt”, „mitikus” helyre léptek be. Végtére is emberek meggyilkolására szolgáló „gázkamrákat” már aligha láthattak (ruhák, matracok fertőtlenítésére szolgáló gázkamrákat viszont igen), mivel azokat – a hivatalos holokauszt-mítosz szerint – a „visszavonuló német csapatok felrobbantották”. Így hát az 1943 tavaszán átadott négy birkenaui krematóriumnak (ezeket manapság Krema II, III., IV., V. elnevezéssel illetik) csak a romjai maradtak, a törzstáborban lévő „11-es blokknak” (fogolybarakknak is nevezték, ahol a hivatalos verzió szerint csak egyetlen elgázosítás történt, mégpedig a legelső, 1941 szeptemberében vagy októberében, amikor is „szovjet katonákon kísérletezték ki a gázkamrában történő gyilkolási mód hatékonyságát”), valamint a Birkenautól nyugatra található két, „gázkamrává” átépített „parasztháznak” („vörös és fehér ház”) pedig nyoma sem maradt. Amit ma Auschwitzban a turistáknak gázkamraként mutogatnak, az nem más, mint az Auschwitz I. törzstáborában található, viszonylag épen maradt krematórium (Krema I.) hullakamrája (kiegészítve az egykori mosdóhelyiséggel, ugyanis a hullakamra és a halottak lemosására szolgáló helyiség falát valamikor lebontották), melyben 1942 elejétől (egyesek szerint 1941 őszétől) zajlottak volna a kivégzések – a legtöbb holotörténész álláspontja szerint 1942 decemberéig. (A legkevésbé véresszájú hivatalos történész, Jean Claude Pressac – aki élete vége felé azonban igen közel került a revizionistákhoz – úgy vélte, hogy a Krema I-ben csak néhány hónapon keresztül zajlottak az elgázosítások, és összesen legfeljebb 10 ezer embert gyilkoltak meg ott. Szintén ő volt az, aki beismerte: semmiféle tárgyi vagy írásos bizonyíték nincsen arra vonatkozóan, hogy gázkamra működött volna a törzstábor krematóriumában. Lásd erre nézve Jean-Claude Pressac: Auschwitz. Technique and Operation of the Gas Chambers, 1989., 123. old.)
Maga a krematórium azonban a napjainkban hivatalosnak számító holokauszt-történet szerint 1943 közepéig működött (1942 decemberétől gázkamra nélkül) – vagyis lényegében mindaddig, amíg meg nem kezdték működésüket az Auschwitz II-es táborrészben, vagyis Birkenauban az új, modern krematóriumok (a beléjük épített „gázkamrákkal”). A törzstábor krematóriumát (Krema I.) pedig – az állítólagos gázkamrájával együtt – óvóhellyé alakították volna át. Ekkor több falat is fölhúztak, sőt, egy új bejáratot is beépítettek, a Ciklon B bedobására szolgáló, a tetőn található nyílásokat pedig elzárták – állítják a hivatalos holokauszt-történészek, természetesen bármiféle bizonyíték nélkül. (A háború után pedig az épület eredeti, vagyis 1941-42-es állapotát állították volna helyre – mondják az auschwitzi idegenvezetők a tájékozottabb látogatóknak, ugyanis a nagy többséget ilyen „lényegtelen részletekkel” nem fárasztják.) A revizionisták nem tagadják, hogy a törzstábor krematóriuma 1943 közepétől óvóhelyként szolgált, viszont álláspontjuk szerint, amit a holotörténészek gázkamrának neveznek, az valójában hullakamra volt, ahol az elhamvasztás előtt tárolták a halottakat. (Lásd erre nézve Carlo Mattogno: Auschwitz: Crematorium I. Theses and Dissertation Press, Chichago, 2005.)
Mármost bármi legyen is az igazság, egy bizonyos: amikor a szovjet csapatok január 27-én beléptek az Auschwitz-Birkenau-i láger területére, már csak az óvóhellyé átalakított I. sz. krematóriumot láthatták, továbbá a felrobbantott birkenaui krematóriumok romjait, melyekben egyébként – a hivatalos holokauszt-mítosz nagyon ritkán hangoztatott dogmája szerint – 1944 októberében vagy novemberében „végleg beszüntették az elgázosításokat”. (Az erre vonatkozó állítólagos Himmler-parancs azonban természetesen „nincs meg”, csak egy német katonatiszt „vallomása” létezik róla.)
Auschwitz lakói a "felszabadulás" napján - megkínzott, kiéheztetett emberek?
Így tehát az oroszok semmi esetre sem találhattak „gázkamrákat”, „elgázosított holttesteket”, „hullahegyeket” Auschwitzban – ezzel szemben találtak 7-8 ezer, többnyire beteg „túlélőt”, akiket az elvonuló német őrség a „táborban hagyott”. De vajon miért? Hogyan lehetséges, hogy a zsidókat állítólag vadállati kegyetlenséggel és módszeresen gyilkoló nácik – akik a feltételezések szerint „gondosan eltüntették bűncselekményeik nyomait”, többek közt úgy is, hogy gondosan megsemmisítették a zsidók legyilkolására vonatkozó összes feljegyzést és iratot – a 7-8 ezer, többnyire beteg foglyot életben hagyták? Ami nem csupán a nácik feltételezett „népirtó szándékaival” és „brutális kegyetlenségével” áll ellentétben, hanem a saját szempontjukból ostobaság is volt, hiszen végül is a hátrahagyott foglyok bizony „szemtanúi” lehettek a táborban zajló állítólagos tömeggyilkosságoknak.
No de van itt még egy furcsaság is. Elie Wiesel, a holoszemtanúk koronázatlan királya a La Nuit (Éjszaka) című visszaemlékezésében (1958-as első francia kiadás, 129-133. old.) leírja, hogy a tábor kiürítésére készülődő németek a foglyoknak feltették a kérdést: hajlandók-e a németekkel együtt nyugatra menekülni, vagy pedig bevárják a szovjet csapatok érkezését? Nos, a láger lakóinak többsége – kb. 10 ezer fő – úgy döntött, hogy a gyerekeket élve tűzbe dobáló, gázkamrákban százezreket kegyetlenül legyilkoló náci őrökkel együtt nyugatra távozik, és nem várja be a felszabadító szovjet hadsereg érkezését! Wiesel leírása szerint ő is, apjával teljes egyetértésben a távozás mellett döntött, és az embereket élve elégető gaz nácikkal együtt elvonult. No ezt magyarázza meg, aki tudja! És Wiesel túlélte a borzalmas „halálmenetet”, hiszen a buchenwaldi koncentrációs táborban kötött ki, ahonnan kiszabadulva a világ tudomására hozhatta az auschwitzi lágerben átélt borzalmakat! (De Buchenwald is szörnyű hely lehetett, ott ugyanis „mindennap tízezer embert küldtek a halálba” – jelentette ki Wiesel a Time magazin 1985. márc.18-i számában megjelent nyilatkozatában.)
Auschwitz-cal kapcsolatban még egy további rejtély is borzolja a holokausztozók idegeit. Hat nappal azután, hogy a szovjet csapatok felszabadították a „megsemmisítő tábort”, megjelent az első sajtótudósítás Auschwitzról, éspedig a szovjet központi pártlap, a Pravda hasábjain. A cikk írója, Borisz Polevoj haditudósító a következőképpen tudósít „tapasztalatairól”:
A "felszabadulás" pillanatai
Ezen a napon a szovjet csapatok megérkeztek Auschwitzba, ahol németeket már nem találtak, mivel azok jó pár nappal korábban már kiürítették a tábort. Mindamellett a hatalmas, ipari központként is működő lágerkomplexumba bemasírozó szovjet katonáknak alighanem halvány fogalmuk sem lehetett arról, hogy valamiféle „megszentelt”, „mitikus” helyre léptek be. Végtére is emberek meggyilkolására szolgáló „gázkamrákat” már aligha láthattak (ruhák, matracok fertőtlenítésére szolgáló gázkamrákat viszont igen), mivel azokat – a hivatalos holokauszt-mítosz szerint – a „visszavonuló német csapatok felrobbantották”. Így hát az 1943 tavaszán átadott négy birkenaui krematóriumnak (ezeket manapság Krema II, III., IV., V. elnevezéssel illetik) csak a romjai maradtak, a törzstáborban lévő „11-es blokknak” (fogolybarakknak is nevezték, ahol a hivatalos verzió szerint csak egyetlen elgázosítás történt, mégpedig a legelső, 1941 szeptemberében vagy októberében, amikor is „szovjet katonákon kísérletezték ki a gázkamrában történő gyilkolási mód hatékonyságát”), valamint a Birkenautól nyugatra található két, „gázkamrává” átépített „parasztháznak” („vörös és fehér ház”) pedig nyoma sem maradt. Amit ma Auschwitzban a turistáknak gázkamraként mutogatnak, az nem más, mint az Auschwitz I. törzstáborában található, viszonylag épen maradt krematórium (Krema I.) hullakamrája (kiegészítve az egykori mosdóhelyiséggel, ugyanis a hullakamra és a halottak lemosására szolgáló helyiség falát valamikor lebontották), melyben 1942 elejétől (egyesek szerint 1941 őszétől) zajlottak volna a kivégzések – a legtöbb holotörténész álláspontja szerint 1942 decemberéig. (A legkevésbé véresszájú hivatalos történész, Jean Claude Pressac – aki élete vége felé azonban igen közel került a revizionistákhoz – úgy vélte, hogy a Krema I-ben csak néhány hónapon keresztül zajlottak az elgázosítások, és összesen legfeljebb 10 ezer embert gyilkoltak meg ott. Szintén ő volt az, aki beismerte: semmiféle tárgyi vagy írásos bizonyíték nincsen arra vonatkozóan, hogy gázkamra működött volna a törzstábor krematóriumában. Lásd erre nézve Jean-Claude Pressac: Auschwitz. Technique and Operation of the Gas Chambers, 1989., 123. old.)
Maga a krematórium azonban a napjainkban hivatalosnak számító holokauszt-történet szerint 1943 közepéig működött (1942 decemberétől gázkamra nélkül) – vagyis lényegében mindaddig, amíg meg nem kezdték működésüket az Auschwitz II-es táborrészben, vagyis Birkenauban az új, modern krematóriumok (a beléjük épített „gázkamrákkal”). A törzstábor krematóriumát (Krema I.) pedig – az állítólagos gázkamrájával együtt – óvóhellyé alakították volna át. Ekkor több falat is fölhúztak, sőt, egy új bejáratot is beépítettek, a Ciklon B bedobására szolgáló, a tetőn található nyílásokat pedig elzárták – állítják a hivatalos holokauszt-történészek, természetesen bármiféle bizonyíték nélkül. (A háború után pedig az épület eredeti, vagyis 1941-42-es állapotát állították volna helyre – mondják az auschwitzi idegenvezetők a tájékozottabb látogatóknak, ugyanis a nagy többséget ilyen „lényegtelen részletekkel” nem fárasztják.) A revizionisták nem tagadják, hogy a törzstábor krematóriuma 1943 közepétől óvóhelyként szolgált, viszont álláspontjuk szerint, amit a holotörténészek gázkamrának neveznek, az valójában hullakamra volt, ahol az elhamvasztás előtt tárolták a halottakat. (Lásd erre nézve Carlo Mattogno: Auschwitz: Crematorium I. Theses and Dissertation Press, Chichago, 2005.)
Mármost bármi legyen is az igazság, egy bizonyos: amikor a szovjet csapatok január 27-én beléptek az Auschwitz-Birkenau-i láger területére, már csak az óvóhellyé átalakított I. sz. krematóriumot láthatták, továbbá a felrobbantott birkenaui krematóriumok romjait, melyekben egyébként – a hivatalos holokauszt-mítosz nagyon ritkán hangoztatott dogmája szerint – 1944 októberében vagy novemberében „végleg beszüntették az elgázosításokat”. (Az erre vonatkozó állítólagos Himmler-parancs azonban természetesen „nincs meg”, csak egy német katonatiszt „vallomása” létezik róla.)
Auschwitz lakói a "felszabadulás" napján - megkínzott, kiéheztetett emberek?
Így tehát az oroszok semmi esetre sem találhattak „gázkamrákat”, „elgázosított holttesteket”, „hullahegyeket” Auschwitzban – ezzel szemben találtak 7-8 ezer, többnyire beteg „túlélőt”, akiket az elvonuló német őrség a „táborban hagyott”. De vajon miért? Hogyan lehetséges, hogy a zsidókat állítólag vadállati kegyetlenséggel és módszeresen gyilkoló nácik – akik a feltételezések szerint „gondosan eltüntették bűncselekményeik nyomait”, többek közt úgy is, hogy gondosan megsemmisítették a zsidók legyilkolására vonatkozó összes feljegyzést és iratot – a 7-8 ezer, többnyire beteg foglyot életben hagyták? Ami nem csupán a nácik feltételezett „népirtó szándékaival” és „brutális kegyetlenségével” áll ellentétben, hanem a saját szempontjukból ostobaság is volt, hiszen végül is a hátrahagyott foglyok bizony „szemtanúi” lehettek a táborban zajló állítólagos tömeggyilkosságoknak.
No de van itt még egy furcsaság is. Elie Wiesel, a holoszemtanúk koronázatlan királya a La Nuit (Éjszaka) című visszaemlékezésében (1958-as első francia kiadás, 129-133. old.) leírja, hogy a tábor kiürítésére készülődő németek a foglyoknak feltették a kérdést: hajlandók-e a németekkel együtt nyugatra menekülni, vagy pedig bevárják a szovjet csapatok érkezését? Nos, a láger lakóinak többsége – kb. 10 ezer fő – úgy döntött, hogy a gyerekeket élve tűzbe dobáló, gázkamrákban százezreket kegyetlenül legyilkoló náci őrökkel együtt nyugatra távozik, és nem várja be a felszabadító szovjet hadsereg érkezését! Wiesel leírása szerint ő is, apjával teljes egyetértésben a távozás mellett döntött, és az embereket élve elégető gaz nácikkal együtt elvonult. No ezt magyarázza meg, aki tudja! És Wiesel túlélte a borzalmas „halálmenetet”, hiszen a buchenwaldi koncentrációs táborban kötött ki, ahonnan kiszabadulva a világ tudomására hozhatta az auschwitzi lágerben átélt borzalmakat! (De Buchenwald is szörnyű hely lehetett, ott ugyanis „mindennap tízezer embert küldtek a halálba” – jelentette ki Wiesel a Time magazin 1985. márc.18-i számában megjelent nyilatkozatában.)
Auschwitz-cal kapcsolatban még egy további rejtély is borzolja a holokausztozók idegeit. Hat nappal azután, hogy a szovjet csapatok felszabadították a „megsemmisítő tábort”, megjelent az első sajtótudósítás Auschwitzról, éspedig a szovjet központi pártlap, a Pravda hasábjain. A cikk írója, Borisz Polevoj haditudósító a következőképpen tudósít „tapasztalatairól”:
„Az állandó jelleggel gázkamraként működő épületeket a tábor keleti részén átépítették. Kis tornyokkal és építészeti díszítményekkel látták el őket, így ártatlan garázsoknak tűntek…(A németek) elegyengették a halmokkal borított úgynevezett régi sírokat a tábor keleti részén, eltávolították és megsemmisítették a futószalagrendszer nyomait, ahol emberek százait ölték meg egyszerre elektromos árammal…” (Pravda, 1945. február 2.)
Így nézett ki tehát a holokauszt-mítosz korai állapotában. Később alapvető változtatásokat hajtottak végre rajta, mert azóta már senki sem beszél „tornyokkal és építészeti díszítményekkel ellátott gázkamrákról”, de idővel ejtették az „elektromos futószalagról” szóló történeteket is. De ami a legfőbb, a gázkamrákat a tábor „keleti részéről” (vagyis Auschwitz III-ból, más néven Monowitzból) áthelyezték, kisebb részben az Auschwitz I. néven jelölt törzstáborba, nagyobb részt pedig az Auschwitz II. elnevezéssel illetett Birkenauba. Soha a Pravda cikkének megjelenése óta nem állította senki, hogy az Auschwitz-komplexum keleti részén gázkamrák lettek volna. Vajon Borisz Polevoj haditudósító miért nem kérdezte meg a táborban hátrahagyott foglyokat, hogy hol zajlott az elgázosítás? A 7-8 ezer egykori lágerlakó egyike sem tudott volna pontosabb információval szolgálni? Vagy éppen arról van szó, hogy nem az igazság érdekelte az Európát bekebelezni készülő propagandistákat?...
Perge Ottó - Kuruc.info 2011.01.26.
*B.Kiss-Tóth László.
