Drezda,1945. február 13-14:
A szovjet csapatok elől menekült emberekkel a 600 ezres lélekszámú város másfél milliósra duzzadt. Az angolok és amerikaiak szinte a földdel tették egyenlővé a védtelen várost. A korabeli német híradások szerint az áldozatok száma elérte a 250 ezret. A tömeggyilkosok megúszták büntetlenül.
Kezdjük az elején. A nemzetiszocialista Németország nem akart háborút, őt belekényszerítették ebbe azok, kik mindig a háttérből, aljas és sunyi módon törnek a vesztünkre. Nem is egy náci "háborús bűnös" mondja ezt, hanem immár egy németországi zsidó író is. Ő, Emil Ludwig írta még a háború kitörése előtt: “Hitler nem akar háborút, de a végén mégis belekényszerül, nem ebben az évben, hanem majd később.” (Les Annales, 1934. június). Vajon Ludwig honnan tudta ezt?
A Roosevelt által kiadott „feltétel nélküli megadás” nevű rendelet miatt vált a meggyengült német ellenállás, a barbárok elleni küzdelem végső erőfeszítésévé. De Drezdának, Németország történelmi ékkövének ehhez nem sok köze volt. Nyílt várossá lett nyilvánítva, pedig német katonai támaszpontok, hadigyárak és célpontok nem voltak a városban, legalábbis nem olyan jelentőségűek, amely indokolta volna a város porig bombázását. A város 600 ezer lakosa a bombázás előtti napokra kb. másfél millióra duzzadt, az oroszok elől menekülők miatt. A főpályaudvar tömve volt emberekkel, ezrek éltek a szabadban, ahol éppen helyet találtak maguknak. Drezda teljesen védtelen volt, légvédelmét a keleti front földi harcaira csoportosították át. A német civil aztán megtapasztalhatta, hogy menekülve a rémséges szovjet elől, bízva a nyugatiak emberségesebb viselkedésében, cseberből vederbe esett. Ami következett, az nem egyszerű rémálom, hanem maga a valós holokauszt! Nem, nem a zsidó ajvékolásokból összeállított mendemonda, hanem a brutális valóság. Maga az angol sereg is kissé értetlenül állt a Drezda bombázását kiadó parancs hallatán. Sir Robert Saundby, a British Bomber Command helyettes parancsnoka nem hitte, hogy ez katonai szükségesség lenne. Amikor a parancs megérkezett, ez annyira zavarta, hogy külön kérdést intézett a légvédelmi minisztériumhoz. Kérdését a minisztériumból Jaltába küldték Churchillhez. A válaszában, a II. világháború egyik legjellemtelenebb alakja egyértelmű utasítást adott: az első adódó alkalommal Drezdát bombázni kell!
A rémálom február 13-án, 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között kezdődött el. Két hullámban 800 brit bombázó 400 000 gyújtó- és 4500 robbanóbombát dobott a városra. Az angolok egy alaposan előkészített terv alapján intézték a csapást, amely hatalmas tűzvihar létrejöttét okozza majd. A célpontot, ami a város közepe volt, először gondosan megjelölték céljelző bombákkal. Az első jelzőbombát, amint azt a Royal Air Force a bombázással egyidőben készített fényképfelvételei igazolták, 250 méter magasságból dobták Németország legnagyobb kórházi területére. Ezt követte a szőnyegbombázás, amely a körzetet lángba borította. A második bombatámadást, amely főleg gyújtóbombákból állt - három órával későbbre tűzték ki, hogy a tűzoltók és az időközben a szomszéd városokból helyszínre érkezett segítség is áldozatul essenek. A cél ismét a város közepe volt. A nyolc kilométerre fekvő Luftwaffe-repülőteret, ámbár a „karácsonyfa”bombák megvilágították, mellőzték az angol repülők, megtartva bombáikat Drezdának. Nem tapasztaltak ellenállást a levegőben, a szárazföldön elhelyezett légvédelmi ágyúktól sem kellett tartaniuk, mert Drezdának nem voltak légvédelmi fegyverei. A várost tervszerűen szőnyegbombázták, miközben egy bombázási szakértő irányította a gépeket a város még nem égő külvárosaihoz. A tűzorkán óriási volta leírhatatlan volt, a hazatérő repülők 400 kilométer távolságból is látták a fényét. Másnap 1350 amerikai Flying Fortress támadta a még mindig égő várost. A kísérő vadászgépeket utasították, hogy szálljanak le a háztetők magasságba és gépfegyverezzenek mindent, amit látnak. Így rálőttek a városból menekülő lakosságra és mindenre, ami mozgott. Másnap, február 14-én délben 311 amerikai bombázó fejezte be a mészárlást. Legendák keringenek arról, hogy számos pilótának még a tömeggyilkosságban való közreműködés sem volt elég, hanem örömüket lelték a pincékből előtámolygó nők és gyermekek, valamint a keletről érkezett menekültek mélyrepülésben történő legéppuskázásában. Összesen 3749 tonna bomba zúdult a városra, ennek 75 százaléka gyújtóbomba volt. Az egyik kórházban 200 személy halt meg, köztük 45 várandós anya. A város egyes részeit hetekig nem lehetett megközelíteni, olyan heves volt a tűz. Az akkori német beszámolók 250 ezer áldozatról beszéltek, ami – tekintve a keletkezett óriási tűzvihart és az ebből fakadó oxigénhiányt – inkább tűnik hihetőnek, mint a manapság elfogadott 60-80 ezer. Az amerikai Air Force mindezzel még nem elégedett meg, és március 2-án, majd április 17-én újból bombázta a várost. Érdekes, hogy ez utóbbit csak az angol történészek jegyezték fel, az amerikaiak nem említik.
Az angolok rögtön a támadások után kijelentették, hogy a város tele volt „nagy lőszergyárakkal”. Ezt az amerikai újságok hűen megismételték. Igazából, radar- és elektromos alkatrészeket gyártottak tizenöt kilométer távolságra a város központjától és néhány kisvállalat repülőgépalkatrészt és más kisfontosságú alkatrészt gyártott, de egyetlen ilyen üzem sem volt az angol repülők által célba vett zsúfolt területen belül. "A bombázásnak alapvetően a német munkásnegyedek ellen kell irányulnia. A jobb körökhöz tartozók házai szellősebben terülnek el, és ezért kényszerűen nagyobb a bombaigényük" - jelentette ki Winston Churchill brit miniszterelnök, miközben a vége felé közeledő háború során, Európa egyik legszebb városában, az "Elba-parti Firenzében" mit sem sejtettek a közelgő iszonyatról.
A másik félrevezetés, amit inkább hazugságnak lehetne nevezni az volt, hogy az oroszok kérelmére bombázták Drezdát. Az idők folyamán erről is kiderült, hogy ez csak a zsidó bábkormányok hazugsága. Amikor a jaltai konferencia jegyzőkönyveit nyilvánosságra hozták kiderült, hogy az oroszok ugyan kérték, hogy a szövetséges légierő „lebénítsa Berlin és Lipcse gócpontjait”, de Drezdát nem foglalták bele. Sőt, még az egyébként elég kegyetlen oroszok is visszautasították Drezda bombázását, amire Churchill jóváhagyásával kérte fel őket az angol légierő vezetősége. A hivatalos történészek a háború után feljegyezték a valóságot: Drezdát azért bombázták, hogy „növeljék a pánikot és zűrzavart, amely már jelen volt a menekültekkel túlzsúfolt városokban, és hogy Sztálinnak kedveskedjenek.” Idézzük a február 18-án a hadsereg legfelsőbb vezetőségének hadiszállásán tartott sajtótájékoztatón elhangzottakból: „A szövetséges légi főnökök meghozták a régen várt döntést, a német lakossági központok szándékos terrorbombázását illetőleg, mint Hitler elvesztése siettetésének könyörtelen eszközét…”
Megállapíthatjuk, hogy a várost porig bombázó katonák és a számukra kiadott parancsok kiötlői, a történelem legnagyobb háborús bűnösei közé tartoznak. A mészárlásra sem katonai, sem politikai okuk nem volt, ellenben magukat mindvégig a gonoszság ellen küzdőknek tartották. Képükben maga a Sátán jelent meg, és elhozta a pokol napjait Drezda ártatlan lakóira. És, ugyebár, ki is dobott atomot még ugyanazon évben Japánra?
Ami Drezdában történt, felülmúl minden képzeletet és zsidó hollókoszt mesét. A kevés túlélő beszámolói szerint a tűz elől a közeli folyóba ugráló civileket, az alacsonyan szálló angol gépekből kíméletlenül lepuskázták. Drezda, ez a gyönyörű kulturális fellegvár, építészeti remekműveivel együtt, a szó szoros értelmében porrá égett. Az elkövetők, a győztes szövetségesek soha nem bűnhődtek emiatt, a történteket, a zsidók által uralt közbeszédnek köszönhetően, mai napig elbagatellizálják, tagadják, vagy hazudoznak róluk.
A tömegmészárlás néhány képe:
/Forrás: Kuruc.info, Geyer 2010.02.13./
Közli:
B.Kiss-Tóth László
