Tóth Imre: Eretnek pünkösdi gondolatok

Mi is tulajdonképpen Pünkösd? Az egyik lexikon szerint: „ A keresztények ünnepe. Az apostolok pünkösdkor kezdték hirdetni Jézus feltámadását.” A Biblia az Apostolok cselekedetei c. könyvének második fejezetében írja le ezt az eseményt, mégpedig az alábbiak szerint: „A Szentlélek kitöltése, Nyelvadomány. És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniok. Lakoznak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, és istenfélő férfiak minden nép közül, melyek az ég alatt vannak. Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni. Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak?Mimódon halljuk hát őket, ki-ki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk? Párthusok és médek és elámiták, és kik lakoznak Mesopotámiában, Júdeában és Kappadócziában, Pontosban és Ázsiában. Frigiában és Pamfiliában, Egyiptomban és Líbiának tartományiban, mely Cziréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok. Krétaiak és arabok, halljuk amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait...” Az előzményeket talán mindenki ismeri: Jézus tizenkét apostolt (tanítványt) vett maga mellé, akiket arra készített fel, hogy távozása után ők hirdessék tovább az Igét minden népnek: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Máté 28. 19-20) Hogy Pünkösd után mi történt, arról szintén a Biblia „Apostolok cselekedetei” c. része tudósít bennünket. Leír néhány csodás történetet Péter apostollal kapcsolatban, majd ütközteti „Simon mágussal”, aztán színre lép Saul, a keresztényeket rendületlenül gyilkoló zsidó rabbi, aki végül szintén egy csoda folytán megtér, s ettől kezdve kitartóan hirdeti a kereszténységet. Szorgalmasan járja a Római birodalom zsidók lakta városait, eleinte csak a zsidóknak, majd egyre inkább a nemzsidóknak hirdetve a keresztény tanokat, és bár Jézus új szövetségről és új parancsolatokról beszélt, Pál sikeresen ötvözi ezeket a régi Mózesiekkel, és így alakul ki a zsidó-kereszténység. Na de hová lettek közben az apostolok? Hogy lehet az, hogy a keresztények többségét ez a kérdés nem izgatja? Hát nem elképesztő dolog az, hogy a Mester évekig tanítja apostolait, megbízza őket azzal, hogy távozása után ők hirdessék tanait, ennek érdekében felruházza őket a Szent Lélekkel, aztán egyszerre csak, mintha a föld nyelte volna el őket, eltűnnek. Megjelenik helyettük egy tizenharmadik „apostol”, Saul (Pál) – aki soha nem látta, nem is hallotta Jézust – és ettől kezdve ő lesz az igazi tanító!? De hát mi lett a többiekkel? Talán megölték őket? Vagy hűtlenek lettek Jézushoz? Erről miért nem ír a Biblia?? Valójában, ha kíváncsiak vagyunk rá, megtudhatjuk, hogy hová lettek, hiszen a keresztény papi Breviárium megírja, hogy Péter a Pártus birodalomba, Jakab Egyiptomba, András és Fülöp Szkítiába, Tamás és Bertalan a Kaukázusba, Örményországba, Észak-Mezopotámiába, (ezek akkoriban többnyire szintén a Pártus birodalom területei) Máté Etiópiába ment, stb., szóval ők tették a dolgukat úgy, ahogy a Mester azt meghagyta nekik. Nem haltak meg tehát, nem is felejtették el a rájuk bízott feladatokat, sőt, meg is írták a saját Evangéliumaikat. Azt is el kell mondani, hogy az apostolok tanításai nyomán sok nép megismerte az igazi kereszténységet, de a pártus területeken a perzsák, Európában pedig a „zsidókeresztények” önmaguknak kizárólagosságot követelve, fokozatosan elpusztították az apostoli irányzatokat. Írásaikat elégették, épületeiket lerombolták, híveiket kiirtották, vagy áttérésre kényszerítették. I. Justinianus római császár (aki már judeokeresztény volt,) 545-ben adta ki a Corpus Juris Civilis-t, amely többek között kimondja: „Az egyház ellenségei a császárság ellenségei is, máglya által megsemmisítendők!” Erre a sorsra jutottak aztán az igazi apostolok írásai is, károsnak nyilvánították őket, amit csak tudtak közülük, mind elégették. (Ezt zsinati határozatok is igazolják!) Ami mára megmaradhatott belőlük, az már a XX. századi régészeti ásatásokból került elő, vannak Jakab és Fülöp „evangéliumi töredékek”, ismeretes János „apokrifonja”, Tamás és Mária Magdaléna Evangéliuma, de ezekről a nyilvánosság alig tud valamit. Ha már itt tartunk, azt is meg kellene gondolnunk, hogyan is kell értenünk azt, hogy „Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan?” „Mi módon halljuk hát őket?” Vajon nem azért nem értették meg őket a zsidók, mert a galileaiak más nyelvet beszéltek? Ma alig valaki tud róla, de Galilea és Szamária egészen a Jézus születése előtti időkig nem zsidók, hanem szumir eredetű népek által lakott területek voltak! („Zebulonnak földje és Naftalinak földje, a tenger felé, a Jordánon túl, a pogányok Galileája.” Máté 4.15.) Röviddel Jézus születése előtt foglalták el ezeket a területeket a judeai zsidók. A legyőzötteket rákényszerítették saját hitük felvételére, talán a körülmetélkedésre is, de ettől ők még nem váltak zsidóvá! Ismeretes az Újszövetségből az a történet, amikor Jézussal és Péterrel megfizettetik a „kétdrachmás” prozelita adót, ami a nemzsidókra volt kiróva. Péter, Jézus utasítása szerint kifogott egy halat, és a szájában talált kétdrachmással fizette ki a zsidó adószedőket. De akad más példa is, mint pl. Jézus utolsó szavai, melyet a zsidó hallgatók nem értettek meg, az „Éli, Éli”-t Illésnek vélték fordítani. Ugyanígy a tanítványok nemzsidó voltára utal az a többször említett tény is, hogy féltek a zsidóktól. „Mikor azért estve vala, azon a napon, a hétnek első napján, és mikor az ajtók zárva valának ahol egybegyűltek vala a tanítványok a zsidóktól való félelem miatt, eljöve Jézus és megálla a középen, és monda nékik: Békesség néktek!” (János 20. 19.) Jézus tehát nem volt zsidó, és galileai tanítványai sem. Egy alkalommal így szólt hozzájuk: „Olyanok lettetek, mint a zsidók”, hogy is lehettek volna tehát azok? Tanításait ma viszont csak a zsidó szelleművé átváltoztatott kereszténység szűrőjén keresztül engedik hozzánk, az igazságot nekünk, magunknak kell megpróbálnunk kihámozni belőle. Ami Saul-Pált illeti, nincs okunk kétségbe vonni megtérésének őszinteségét. Talán tényleg megértette Jézus tanításait, és talán rájött arra, hogy a zsidókat is csak ennek a tanításnak az elfogadása mentheti meg az örök kárhozattól. Valószínű, hogy népének, és a többi népnek ő tényleg jót akart. Tudjuk, hogy a Bibliát mai formájában Kr. u. 400 körül állították össze, így már nem lehetünk biztosak abban sem, hogy Pál a benne leírtakat tényleg úgy gondolta és hirdette több mint 300 évvel korábban, mint ahogy ezt ma olvashatjuk. (Jó példa erre a püspököknek járó adó megfizetésére való felszólítás, akik az ő idejében még nem is léteztek!) Mindenesetre őt is felhasználták az általunk ismert „kereszténység” összeállításához. Jó az, ha valaki ma is hiszi a Páli Szeretethimnusz igazát, mert valóban az emberiség egyik legszebb tanítása, csak az a kérdés, hogy a judeo-kereszténység, az önmagát „kereszténynek” tartó világ eszerint él-e? Nem úgy tűnik. Mit is gondoljunk ezek után a Pünkösdről? Lehet-e, elfeledkezve az igazi apostolokról, továbbra is a Páli judeokereszténység szellemében ünnepelni, vagy inkább keresnünk kell azt, ami az igazi apostolok tanításaiból valahogy mégiscsak megmaradt? Szétszórt mozaik-kockákként ugyanis még ma is nagyon sok fellelhető ezekből, (ld. Apokrif Evangéliumok,) és a csodaszámba menő újabb leletek abban a hitünkben erősíthetnek meg bennünket, hogy előbb-utóbb minden napvilágra kerül. Talán meg kellene próbálkoznunk az utóbbival, hiszen sokat tudunk már a mindig békés, ellenségeinek is megbocsátó szumir néppel való rokonságunkról, „keresztény” ősvallásunkról, tudjuk sokan, hogy a Krisztusi hit igazából őseink szent hite már sokezer év óta. Pünkösd egy újabb lehetőség arra, hogy átgondoljuk ezeket. 

 /Forrás: Hegedüs Endre 2014.06.10-i levele/*B.Kiss-Tóth László