Ma délelőtt olvastam egy cikket az interneten. Noha le kellett volna mennem a piacra néhány apróságot venni, egyre halogattam az indulást. Először csak egy halvány érzet-foszlányra hallgattam. Nem volt ez értelmes szöveg, csak egy érzés, amiben egyben benne rejlett, hogy többet tudjak róla.
Már készülődtem, kezemben a szatyor. Csak toporogtam az ajtó előtt. Valami halvány, de tisztán érzékelhetően női hang súgta, „Várjon, várjon még!”. Nem ismertem fel a hangot, csak később tudatosult.
Negyed óra múlva csak úgy bele a vakvilágba elengedtem a kérdést: „Várjak még?”. Azonnal jött a válasz: „Most már mehet.”.
A Nagycsarnokhoz vezető kis mellékutcában találkoztam egy ismerőssel. Ez az ismerős a Vámház körút sarkán lévő virágos stand valamikori tulajdonosának a kisebbik lánya.
Úgy van annak már vagy ötven is, ezen a virágos standon egy Kati néni nevű hölgy kínálta a portékáit. Nagyon kedves idős néni volt. Eltelt a Karácsony, meg a szilveszter. Kati néni nem árult többet dudát, meg virágot. Nyugdíjba ment. Elment a lánya után Németországba. Pontosabban a rokonlátogatás címszóval heveny módon kint felejtette magát Bajorországban.
Most, hogy így megláttam a következő tulaj lányát távolról, összeszaladt erre a találkozóra minden emlék. Mintha egy villanásban tömörödne ötven év.
Az öreg Marika nénit hamar ledöntötte a betegség, átvette hát a lánya a virágos standot. Mondom, vagy ötven éve. Eleinte nem volt sok vevője. Gyakran a nyakán maradt a sok szép virág. Mégis csak cigány, mondták.
De ő csak rendületlenül beült a taxiba, elvándlizott éjjel a nagybanira, és ölelt egy nagy csokrétát.
Teltek az évek, és szépen gyarapodott a vevőkör. Mi is hozzá jártunk minden alkalommal, ha éppen valakit köszönteni akartunk a családban, vagy barátot.
Marika néni a sajátos cigány akcentussal, de kivétel nélkül udvariasan, egyesekkel már a kezdetektől kedvesen beszélt. Tudta még azt is, hogy a Nagyinak mikor van a névnapja, születésnapja. És ezek a dátumok gyarapodtak Benne. Igen, Őbenne. Azt is számon tartotta, kinek mi a kedvenc virágja.
Nem volt tévedés, a törzsvevők közül mindenkinek azt adta, amiért jött, mert a száját se kellett a kedves vevőnek kinyitnia. Marika néninek elég volt egy mosoly. Azt is tudta, látta, érezte, hogy most éppen csak egy szál virágra telik, de azt is, ha egy kicsit megszaladt a szekér.
- Marika néni, honnan tudja ezt a sok mindent a világról – kérdeztem kamaszként.
- Benne van a szemekben – mosolygott ilyenkor.
Tudatlan suttyóként elcsodálkoztam ezen. Álldogáltam a stand mellet és hosszan hallgattam nagyokat. Valami ott tartott.
Néhány hét múlva arra vitt az utam. Éppen nem volt nála vevő. Leguggoltam elé, és úgy kérdeztem:
- Mi van a szemekben, Marika néni?
Mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, noha hetek óta egy szót sem váltottunk, pillanat alatt az arca a hangja ugyanott folytatta, csak most már tömörítve.
- A szívek látszanak, fiacskám! A szívek.
Elnézett messze. Néhány nappal előtte temették az édesanyját.
Nagyon lassan, miközben oda sem nézett, lehelet finoman megfogta a kezem. Másik kezével kihúzott egy szál virágot a vizesvödörből. Egészen lassan fordított egyet a kezemen, hogy szerinte jó felé álljon a tenyerem. A szál virágot a kezembe adta, behajlította az ujjaimat – egyesével.
- Ezt vidd haza édesanyádnak!
Attól kezdve, ha Marika néninek születésnapja vagy névnapja volt, mindig arra mentem. Mária napkor sem érdekelt a vevők sora. Udvariasan, de ellentmondás nem tűrve széthajtottam a kuncsaftokat, és beléptem a körbe.
- Isten éltesse sokáig! – és kezet csókoltam.
Aztán egyre több ránc került a kezére, meg az arcára, és ő egyre szomorúbb volt.
Két lányt nevelt. Egy édeset, meg az elárvult keresztlányát. Emma, az édes lánya szemrevaló, kacér nővé nyílt a világra, míg gyengébb adottságai okán a másik kissé hátrébb maradt.
Emmának tönkrement a házassága, amiből maradt egy fia. A srác hamar elhagyta a családot. Senki nem tudott róla tovább semmit.
Emma inni kezdett. Konyakot. Sokat. Később rászokott a cigarettára. Napi egy csomag biztosan elfogyott. Máig nem értem, hogy csinálta, nem volt bagószagú, mint az erős dohányosok általában.
Marika néni annál inkább bagószagú volt. Nála megesett, hogy két dobozzal is elfüstölt egy nap.
Emmánál el is következett a böjtje mindennek. Hamar elvitte a tüdőrák.
Amikor Marika néni napközben megkapta az sms-t a kórházból, hívta a keresztlányát, hogy tartsa a standot. Elment a közeli kocsmába, és rövid idő alatt tántorgásig lerészegedett. Amúgy részegen kivette a kasszából az aznapi sok-sok ezer forint bevételt. A bankókat diribdarabra tépkedve szórta az őszi szélbe, az aprót, meg egyszerűen szétdobálta. Úgy üvöltötte fel az ég felé:
- Emberek! Meghalt a lányom! Meghalt a lányom! Emberek, segítsetek! Nekem nem kell a pénz, csak segítsetek visszakérni őt az Istentől!
Még a Kálvin tér túloldalára is elhallatszott az anyai fájdalom vulkánszerű robbanása. Az évek hosszú során át hiába táplált remények, Emma megkeseredett és szétesett házassága, a rengeteg virrasztó hazavárás…. Ez most mind-mind-mind semmivé vált.
Elfogyott a kasszából a pénz, és a percek alatt félig megőszült öreg cigányasszony térdre rogyott a járda szélén. Magához vonta évtizedes vödreit és elkezdte a virágokat szanaszét szórni. Hangtalanul zokogott.
Eltemették Emmát. Szerény búcsúztatója volt, utána gyászmise a közeli templomban.
Hetek múlva nyitotta ki újra a virágos standot. Aprólékosan rakosgatta a növényeket, miközben el-elnézelődött a tér felé. Csak úgy a semmibe.
Volt segítője, de az már idegen. Neki idegen. Kicsit félkegyelmű kamaszlány, sokat járt a szája és gyakran elsírta magát, ha Marika néni erősebben nógatta merengő lassúsága miatt.
Az öregasszony hangja megváltozott. Reszelőssé vált. Nem kiabált többé senkivel. Halkszavú, egykedvű, hajlott hátú öregasszony volt. Mindig Emmáról beszélt, akárhogy alakult a beszélgetés menete.
Egy napon hiába lestem, nem nyitott ki. Agyvérzés, mondta a keresztlánya.
De Marika néni két bottal hazajött a kórházból, és kinyitotta a standot. Alkalmasint jeles napokon ismét kígyózott a sor a pompás virágaiért.
Megint évek futottak a szürke semmibe. Ez már csak félbéna álom volt. Nem is jött ki ebből a merengésből többet. A egyre apróbb öregasszony még kijárt egy darabig az utcasarokra árulni a virágot, de már igazán nem ő vezette a boltot. El is adták valaki másnak az egészet, ő meg halkan sírogatva hazacsoszogott öreg papucsában a keresztlányába karolva, másik kezében bottal.
Azon a délutánon, amikor utoljára az utcán járt, az ablakunk alatt elhaladva felnézett az emeletre. Honnan tudta, hogy éppen derékig lógok a másodikon, és őt nézem? Megállt, eldobta a botot, elengedte a keresztlánya karját. Jobb kezét a szívére tette, a ballal meg integetett, ahogy felnézett.
Honnan tudta, hogy éppen nézem? Ez nincs benne a szemekben! Vagy ez már nem a szemekben van?
És akkor jött velem szembe az utcán a keresztlánya.
– Hogy van a Mama? – kérdeztem, mint olyan sokszor az elmúlt két év alatt.
– Ma délután lesz a temetése, két hete elaludt otthon – mondta elcsukló, inkább elhaló hangon.
Ekkor váratlanul virágok kezdtek az ég felé törni a frissen felújított Csarnok tér füvéből. Illatpompa, színforgatag. Nem azok a virágok voltak, amiket eladott, hanem amiket ő adott. Azok viszont fényesen bújtak elő. Külön-külön áttetszően fénylettek a pázsiton. Akármelyikre néztem, mindegyik egy rövid történetet dajkál a szirmai között. Lassanként felfelé törekvő fénybuborékok lepték el a teret. Bármerre néztem, hemzsegett az élet. A keresztlány kutyájának lépte megállt a levegőben, a sarkon egy autó villogás nélkül indexelt, de nem fordult be. De a buborékok csevegve, kacagva repültek a felhők felé.
– Na látja, mondtam, hogy várjon! – hallottam Marika néni hangját. Vidám volt, könnyed, erőteljes.
– Szép volt ez az egész, fiatalúr! Megérte! – és felmutatta azt a kicsi sárga fréziát, amit először küldött velem Édesanyámnak.
– Igen, Marika néni, tudom, hogy megérte! Mindent köszönök!
Gyorsan elköszöntem a keresztlánytól. Megsimogattam a korosodó arcát, és mentem a Nagycsarnokba.
Mit veszek előbb? Kenyeret, vagy tejfölt? – villant át az agyamon.
Engedtem, sodorjon ez a nap.
A tejesnél, ahol azt a lágyan krémes, rémesen ellenállhatatlan tejfölt árulják, szállítás volt éppen. Jó, akkor megyek a pékhez. Ahogy a sorban állás közben spontán meditáltam (a bambulásom szoktam elegánsan így említeni), hirtelen megláttam a zárt kirakatukban egy apró vázában egy sárga fréziát.
– Tudom, másnak is feltűnt már, hogy két hete nem hervadt el, de a vizéből sem fogyott, nem poshadt meg – szólított meg a kedves eladóhölgy. Már tudta, milyen kenyeret vinnék.
Nem volt mögöttem más vevő a délelőtti forgatag ellenére. Mintha csak kedvezni akarnának fentről. Vettem egy nagy levegőt, és röviden elmondtam Marika néni halálát, és a sárga frézia esetét.
A hölgy összecsapta a tenyerét, odaszólt az egyik fiatalka kislánynak, hogy vegye át a pultot. Berohant a raktárba. Kihallatszott a sírása egy ideig. Aztán leöblítette az arcát hidegvízzel pici rúzs tett a szájára és visszaállt a pult mögé.
Ugyanoda jártunk virágot venni. Most dönteni kell. Az új, mogorva tulajhoz megyünk, aki megvette a standot, vagy valakit találunk helyette.
– Aranyom, az Évánál, itt a túlsó végen, tudja, az apszisban – szólt utánam elköszönésképpen.
Honnan tudta, hogy mit akartam kérdezni?
Végig mentem hosszában a csarnokon, Mentem, vánszorogtam, csoszogtam – nem is tudom. Éva változatlanul ott állt az asztala mellett, és egy csodálatos csokrot kötött éppen.
Egy pillanatra rám nézett a hatalmas barna szemeivel, a sötétszőke hajzuhatag közül. A fejét hirtelen mozdulattal oldalra fordította, hogy egy makrancos hajtincs a helyére kerüljön.
Észre sem vettem eddig. De tényleg, ez egy jellegzetes mozdulata volt. Teljesen felém fordult. Elővett a virágözön egy kisebb vödréből egy szál sárga fréziát, és a kezembe adta a gyenge szálat. - Ne szomorkodjon! Vigye haza a feleségének! Meglátja örülni fog – tette hozzá széles mosollyal.
Szóhoz nem jutottam, csak tátogtam, mint a partra vetett hal. Úgy tűnt, ez már sok volt mára nekem. – Nem tudom befejezni. Miért nem tudom befejezni? – tört fel a kérdés nagyon belülről.
– Mert én sem fejeztem be – hallottam az íróasztalom mellett Marika nénit, ahogy most gépelek.
Teljesen biztos voltam benne, hogy ő súgott Évának, a virágárusnak a Nagycsarnokban.
Most már befejezhetem a történetet. Marika Néni történetét a sárga fréziáról.
A sárga fréziát végül nem hoztam haza. A házunkkal szemközti oldalon lakik Marika keresztlánya. Éppen egy volt iskolatársam jött kifelé, én meg gondolkodás nélkül beléptem a kapualjba. Azt hittem elsőként teszek virágot a postaládájukba. A postaláda tele volt fréziával, meg néhány más virág is akadt közte.
Volt iskolatársam megtartotta a kaput, ne csukódjon be. Megvárta, amíg a kicsi virágot oda teszem, ahová való. Nem szóltunk egymáshoz, csak bólintottunk elköszönésképpen.
Lengyel Károly
Ferencváros, 2013. május 3.
/Forrás: A szerző 2013.05.05-i levele/*B.Kiss-Tóth László
