A 2006-ban Teleki Pál-érdeméremmel, 2008-ban Magyar Örökség díjjal kitüntetett, Ausztráliában (Sydneyben) élő barátunk legújabb két politikai tanulmánya:
A szocialisták hûtlenek önmagukhoz is
(Megjelent a Magyar Élet 2013. április 18-i számában)
Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik ki a talaj a baloldali, szociáldemokrata és balliberális pártok alól Európában mindenütt. A baloldali pártok sorra veszítették el a választásokat, aminek következtében a gazdaságilag és politikailag meghatározó európai országokat – Angliát, Németországot, Franciaországot, Olaszországot – hosszabb-rövidebb ideje jobboldali, konzervatív kormányok irányítják. A korábban a szociáldemokrácia megingathatatlan bástyájának tekintett Skandináviában a szociáldemokrata pártok egyre inkább kiszorulnak a politikai hatalomból. S ha Európában máshol is körbenézünk – vessünk egy pillantást Dél-Európára, Portugáliára, Spanyolországra, Görögországra vagy éppen a volt szocialista országokra –, akkor tényként szögezhetjük le, Európa egykor legerôsebb baloldali politikai pártjai és mozgalmai mára nyilvánvalóan és látványos módon veszítették el társadalmi bázisukat és tanácstalanná váltak. Úgy tûnik, hogy a baloldali politika sem társadalmilag, sem kulturálisan, sem mentálisan, sem stratégiailag nincs felkészülve a késô modern társadalmakon belüli változásokra, nincsenek elfogadható, tömegeket vonzó válaszai a mai társadalmak konfliktusaira és problémáira. Ezt a folyamatot illusztrálja az MSZP támogatottságának zsugorodása is. Mindezt látva, utólag bizony igazat kell adnunkRalf Dahrendorfnak, aki már 1983-ban(!) »a szociáldemokrácia évszázadának végét« emlegette.” (Niedermüller Péter, Mozgó Világ, 2011. július.)
Az idézet szerzôje nem távoli szemlélôje, hanem felkészült ideológiai szellemi vezetôje a magyar baloldalnak, ismert mûvelôje a politikai elemzô irodalomnak. Jelenlegi politikai szerepvállalásaként a Demokratikus Koalíció egyik alelnöke. Ahogy az SZDSZ, majd az MSZP kiesett a politikai hatalomból, a sokféle elembôl összeállott magyarországi baloldal nem tudta megtartani a hatalom melegében összeboruló érdekegységet az ellenzéki porondon. Megveretésük mérete meglepte ôket, az MSZP már nem az a hajó, ami révbe visz. A részek igyekeztek saját zászlót lengetni, abban a reményben, hogy a többiek mögéjük csatlakoztával újra összeáll a baloldal, ami majd tetszeni fog a csalódott választóknak. Így alakult megGyurcsány Ferenc volt miniszterelnök vezetésével, az MSZP-bôl távozó politikusok által 2011 novemberében a Demokratikus Koalíció.
Niedermüller a bukás okát strukturális problémákban látja, abban, hogy az elmúlt évek során alapvetôen megváltozott világban jelentését és jelentôségét vesztette az a baloldali szociáldemokrata társadalomfilozófia és politika, amely a megelôzô több mint száz évben eredményes és sikeres volt.
„Az európai baloldalnak – és benne az MSZP-nek – azt kell megértenie, hogy nem egyszerûen választási vereségek sorozatáról volt és van szó, egy olyan átmeneti trendrôl, amely már a következô választás során megfordulhat, hanem a társadalmi bizalom mély hiányáról. Ezzel a kihívással kell szembesülnie az MSZP-nek is, arra kell válaszolnia, hogy képes-e a világ, a társadalom mai konfliktusaival szembenézni, a társadalom többségének megszólítására alkalmas világképet, ideológiát és politikát megfogalmazni.”
Hosszan sorolja a történelemadta okokat, az emberi társadalom megváltozott szerkezetét, a globalizáció hatásait. Majd meglepôen egész pontos megállapítást tesz: „A megújuló, progresszív és konstruktív baloldali politika nem magát a kapitalizmust, hanem annak kinövéseit, torzulásait s az azokra adott téves jobboldali és szélsôjobboldali válaszokat tekinti ellenfelének.”
Ezen érdemes elgondolkodni, és ha ezt megteszik a Demokratikus Koalíció vezetôi (tagság még nincs) azonnal ki kell dobják Gyurcsány Ferencet az új szervezetbôl, aki nemcsak híve de terméke is a „kinövéses, torzulásos kapitalizmus”-nak. A nemzeti kormánynak sem a tôkével, mint termelési tényezôvel van baja, hiszen igyekszik a külföldi tôkések részvételét megszerezni a hazai termelés részére, de megszabadulna az ártalmas kapitalisták szorításából, olyanoktól mint akik a magyar baloldaliak jóvoltából birtokolják a közszolgálatú üzemeket – a villamosenergia termelést, a gázellátást.
*
A baloldal problémáit legjobban a baloldali politikai elemzôk tudják megfogalmazni. Ebbôl is annyiféle van, ahány árnyalata a vörösnek, ami itt-ott zöldnek is láttatja magát. Magyarországon is van Zöld Baloldal.Beck Gábor a párt szegedi elnöke úgy látja, hogy a bal jobbról jön: „Furcsa helyzet állt elô Magyarországon: kapitalizmusellenes, kôkemény baloldali lépéseket tesz egy jobboldali kormány, azaz a bal jobbról jön. Számunkra egyébként mindegy, hogy az általunk jónak ítélt lépéseket melyik oldal teszi meg, a fontos, hogy a válság terhei végre ne csak a kisemberek nyakába szakadjanak. Azokat a lépéseket, melyekrôl most hallhatunk (bankadó, multik, telekommunikációs cégek különadója, a közérdeknek a magántulajdon elé helyezése), a Zöld Baloldal minden megnyilvánulása tartalmazta, így tehát az új irányt üdvözöljük. ... A baloldalon kialakult ûr betöltésére többen is pályáznak. Megítélésem szerint az MSZP korifeusai által alakított formációknak nincs esélyük, vezetôik a végsôkig lejáratták magukat.”
Ez így már eléggé zöld, távol a vöröstôl, és tisztességes is, mert elismeri, hogy az említett lépések akkor is érvényesek, ha azokat a nemzeti kormány teszi meg a nép érdekében. Még eljuthat odáig is, hogy a nép megkapja a magyar melléknevet.
A Veszprém megyei iszapkatasztrófával kapcsolatban Beck Gábor azt monta, hogy:„Ebbôl a történetbôl sajnálatosan egy tanulság vonható le: a tôkét egyetlen dolog érdekli, a minél nagyobb profit elérése. Nem számít, hogy a célhoz milyen eszközöket használ fel, vagy ha az emberéletekbe is kerül. Ennek egyetlen dolog szabhat gátat: az erôs állam, amely védi állampolgárai érdekét. Teljesen világos, hogy a zöld gondolat legnagyobb ellenfelei a globalizált tôke- és pénzpiacok, a multinacionális cégek.”
Ebben az idézetben a fôszerep az erôs államé. A profitot hajszoló betelepedett tôkésektôl valóban csak az erôs állam védheti meg a polgárokat. Ilyen védelmet baloldali pártok kormányaitól nem várhatunk, hiszen ilyen példa még nem volt a történelemben.
*
Wiener György – ugyancsak a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalícióba átment MSZP-s képviselô –politikus és államjogász A mérsékelt baloldal európai és hazai válsága a XXI. század elején címû tanulmányában foglalkozik a baloldali hanyatlás okaival. Azzal kezdi, hogy a mérsékelt európai baloldal, a szociáldemokrácia pozíciója az elmúlt években látványosan megrendült, ami nemcsak a sorozatos választási vereségekben, hanem támogatottságuk mértékének radikális csökkenésében is kifejezôdött. A kelet-közép-európai új uniós tagállamokban a mérsékelt baloldali pártok radikális pozícióvesztése már 2008 szeptember vége elôtt megkezdôdött. Felsorolja a lengyel, a litván, a bolgár és a szlovén szocialista pártok súlyos veresége eseteit. Megállapítja, hogy a kelet-közép-európai mérsékelt baloldal sorozatos vereségét jórészt szociálliberális irányvonaluk idézte elô, amit az is bizonyít, hogy az érintett országokban a szabadelvû centrumpártok még gyengébben szerepeltek.
„E választási eredmények egyértelmûen jelzik, hogy a hagyományos kommunista mozgalom után az európai mérsékelt baloldal is válságba került. A jelenség vizsgálatakor azonban azonnal felmerül az a kérdés, hogy a hanyatlás konjunkturális jellegû-e, amit a 2008–2009-es világgazdasági recesszió, s az azt követô adósságkrízis idézett elô, vagy a mostani helyzet kialakulásának hátterében inkább hosszú távú folyamatok húzódnak-e meg.”
Érdemes jól figyelni a következô fejezetre, amiben Wiener György elemzi a szociáldemokrácia visszahúzódását a liberál-kapitalizmus nyomulása idején, ami általános európai történelmi jelenség volt. Ebbe ágyazódik (ezt ugyan nem mondja, de logikusan következik) majd be a magyar rendszerváltoztatás baloldali pártjainak a neoliberális kapitalizmus szolgálatába állása.
„1973-tól a szociáldemokrácia mûködésének társadalmi-gazdasági feltételrendszere gyökeresen átalakult. Lezárult a gyors növekedés idôszaka, melyet stagnáció, majd a fejlôdés ütemének viszonylag tartós lassulása követett. E változás egyben azt jelentette, hogy az állammonopol kapitalizmus szakaszát a globalizált liberálkapitalizmus periódusa váltotta fel, melyben a korábban hatékony keynesiánus gazdaságpolitika sikertelennek bizonyult. Az új helyzetben a szociáldemokrácia fokozatosan szakított korábbi irányvonalával, átvéve a neoliberalizmus két alapvetô iskolája, a monetarizmus és a kínálati gazdaságtan számos elemét. A fordulat Nagy-Britanniában a New Labour, az egyesült Németországban pedig a Neue Mitte politikájának kialakulásához vezetett, s hasonló jellegû változások zajlottak le a skandináv szociáldemokráciában, a francia Szocialista Pártban és az Olasz Kommunista Pártból létrejött Baloldali Demokratikus Pártban is. Ily módon a mérsékelt baloldal kormányzati tevékenységének középpontjába a költségvetési egyensúly biztosítása és a világgazdasági változásokhoz való folyamatos igazodás került, ami aztán az ezredfordulótól a jóléti rendszerek korlátozásának, illetôleg részleges leépítésének elfogadásához, valamint a tôke érdekeit szolgáló hajlékonyabb munkaerôpiac kialakításához vezetett. E lépéseket egyébként a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió ki is kényszeríti az egyes nemzetállamok kabinetjeitôl, miközben e politikai irányvonal szisztematikusan csökkenti a mérsékelt baloldal munkás- és állami alkalmazotti bázisát.
A várakozásokkal ellentétben gyengítették a mérsékelt baloldal pozícióit a kelet-közép-európai rendszerváltások is. 1989–1990 fordulóján a szociáldemokrata pártok úgy vélték, hogy az államszocialista berendezkedések felszámolása nem jelenti a kapitalizmus gyôzelmét, sôt e diktatórikus rezsimek eltûnése növelheti a demokratikus baloldali politizálás hitelességét. E feltételezés azonban jórészt megalapozatlannak bizonyult; a rendszerváltások nyomán ugyanis megszûnt a szociáldemokrácia védelmi funkciója, hiszen a szocialista kísérletek kudarcát követôen a polgári társadalom átalakítása még a munkásosztály és a progresszív értelmiség többsége számára is megvalósíthatatlan utópiának tûnt. Így már semmilyen politikai mozgalom nem veszélyeztette a tôke pozícióit. A széleskörûen elterjedt vélekedésekkel ellentétben tehát a neoliberális modell nem bukott meg, sôt elveinek érvényesítése egyre erôteljesebbé válik. ... 1994-ben kormányra kerülve az MSZP a »koraszülött«jóléti állam lebontásának feladatával találkozott, amit kilenc hónapnyi habozás után, a nemzetközi pénzügyi szervezetek erôteljes nyomását is érzékelve 1995 márciusától egyértelmûen felvállalt. Ismét kormányra kerülve 2003–2004-ben, majd még inkább 2006-tól a gyors ütemben növekvô költségvetési hiány, illetôleg a gyarapodó államadósság hatására a korábbi irányvonalát folytatta. Ebben az Európai Unió is meghatározó szerepet játszott, mely (meghosszabbított) határidôkkel a maastrichti kritériumok betartását követelte.”
Sajnáljuk, hogy ilyen hosszan igénybe kellett venni Olvasóink türelmét, de nagyon tanulságos Wiener György történelmi elemzése, amivel bemutatja a nemzetközi nagytôke politikai nyomulását Európában, amelynek pusztító útjában a fasisztának elátkozott nemzeti irányzatok eltakarítása után sorra jöttek a baloldali pártok és mozgalmak is. És ennek a globális nyomulásnak a során világszerte (Ausztrliában is) elsorvadtak a munkásvédelmi szervezetek, és a szocializmust nevükben hordozó politikai pártok csak úgy élhetnek tovább, ha beállnak a politikai nagytôke szolgálatába. Ez vonatkozik természetesen a Gyurcsány-pártra is, hiszen az egész népidemokratikus párturalom személyi állománya lehorgonyzott a baloldali pártokban, szervezetekben, intézményekben, így ôk hûséggel viszonozzák privatizációs meggazdagodásukat az országba nyomuló „globalizált liberálkapitalizmus”-nak. Annak ellenére, hogy Wiener György megállapítja:
„Ily módon lényegében eltûnt a liberális, s jórészt passzivitásba vonult (kisebb mértékben a Fideszhez és a Jobbikhoz áramlott át) a baloldali szavazótábor, miközben a jobboldal bázisa valamelyest gyarapodott, s robbanásszerûen nôtt a nemzeti radikalizmus híveinek száma. A felzárkózás kudarca tehát aktiválta a második rendszerváltást követelô, a tradicionális államisághoz kötôdô társadalmi csoportokat, melyek nemzeti alapon a globalizált liberálkapitalizmus világával is szemben állnak.”
A baloldali logika itt fejtetôre állt, kétszáz éven át gyûlölték és döntötték a tôkét, most pedig azt nehezményezik, hogy a tradicionális államisághoz kötôdô társadalmi csoportok szemben állnak nemzeti alapon a globalizált liberálkapitalizmus világával. Hát ennek okán kell ônekik szembeállni a néppel, amely a Fideszhez és a Jobbikhoz áramlott át. Úgy látszik az internacionalizmus a legerôsebb eleme a baloldaliságnak, és ez köti oda a kommunistákat a nemzetközi tôkésekhez, s ennek alapján gyûlölnek mindenkit, akit nacionalistaként lehet megnevezni.
*
Még csak két felszólalást idézünk, amelyek elhangzottak többek között 1992. november 21-én az MSZP Közép- és Kelet-európai Tagozatának tanácskozásán:
Krausz Tamás történész szerint:
„Itt, Kelet-Európában nyilvánvaló, hogy nekünk nem a monetarizmus folytatására van szükségünk. Nekünk a monetarizmussal szembeni kritikába sokkal bátrabban kellene belefogni. ... A kapitalizmust persze nem kell szeretni, hiszen egy baloldali pártnak éppen a kapitalizmustól kell megvédeni a lakosságot (nem megdönteni, mert erre nincs mód). Kelet-Európában pedig meghatározott történelmi elôfeltételek hiánya miatt nem is lehet nyugat-európai kapitalizmus. A kelet-európait most akarják nemzetközi »segítséggel« »fölülrôl« bevezetni.”
Ágh Attila egyetemi tanár:
„Nekünk arra az átalakuló rétegre kell a stratégiánkat építeni, amelyik létrejövôben van! A szociális minimumról, mint kemény politikai feltételrôl persze nem mondunk le, de nem szabad elfogadnunk azt a pozíciót, hogy mi a vesztesek pártja vagyunk a ’90-es évek nagy modernizációs átalakulásában. Mi modernizációs párt vagyunk, tehát a kialakuló, új tömegbázis pártja kell legyünk. Nekünk van idônk arra, hogy ehhez felnôjünk, hiszen 1994-ben nem gyôznünk kell. Ha már 20%-ot érnénk el, az nagyon jó lenne, sôt túl jó. Én egyáltalán nem vagyok meggyôzôdve arról, hogy nekünk már az elsô lehetôséget meg kell ragadnunk, hogy részt vegyünk az új kormányban.”
Mindkét felszólalásból kicsendül az ideológiai alap, az a valamikor megfogalmazott, mindig hangoztatott, de soha be nem tartott elkötelezettség a társadalom aljára szorított réteg és általában a kapitalizmusban kizsákmányolt munkásság iránt. (Éppen ez leplezôdött le 2010-ben, de emlékezzünk, az idézettek 1992-ben hangzottak el – figyelmeztetésül.) Az MSZP politikusai viszont nem hallgattak az ideológusokra, az átalakítás történelmi feladatára teljesen felkészületlen és képtelen Antall-kormány idején beindult privatizációt a Horn-kor-mány folytatta azután, hogy indokolatlanul befogadta az SZDSZ-t a kormányába. Attól kezdve az MSZP–SZDSZ együttes a korlátlan harácsolás elvét hirdetô és megvalósító kapitalizmus szálláscsinálója, kiszolgálója lett, elárulva a szocializmus elveit is, meg az országot, amelynek kormányzására megbízatást adott részére a külföldi kézre került média által félrevezetett magyar nép. Akkor még lehetett volna létrehozni a parlamenti demokrácia szabályait elsajátító–tanulgató országban egy valódi munkáspártot, amely a fent idézett szocialista teoretikusok intelmének megfelelôen védelmezhették volna a magyar munkásosztályt a nemzetközi tôke kizsákmányolásától.
A 2010-ben megtartott országgyûlési választásoknak egyértelmû üzenete volt: a privatizációs kifosztásban bûnös pártokat a magyar nép megbüntette. Az SZDSZ eltûnt a süllyesztôben, az MSZP-t is csak az egykori pártállami kötelékekhez hálás ragaszkodók számszerû sokaságának szavazata tartotta meg a parlamentben. Ezek száma apad, a hûtlenség bére nekik is kijár.
------------------------------
Csapó Endre:
Neoliberalizmus a marxizmus nyomvonalán
(Megjelent a Magyar Élet 2013. április 25-i számában)
Aki emigrációs újságban arra vállalkozik, hogy a valóságnak megfelelô tájékoztatást adjon az élet sokféle ágazatában éppen elôforduló eseményekrôl, fejleményekrôl, kénytelen – szakképzett munkatársak hiányában – másutt már megjelent írásokból idézni. Most a közgazdaságban uralkodó neoliberális irányzat lényegét ismertetô írásunkban olyan forrásokból idézünk, amelyek rámutatnak az irányzat történelemalakító szerepére, következményeire. Merészségnek tûnhet arról szólni, hogy a neoliberalizmus hazánkat érô ártalmai túltesznek az úgynevezett szocializmus ártalmain – pedig érdemes lenne ezt is feltárni.
— A „reformközgazdászoknak” nevezett generáció a hetvenes-nyolcvanas években megtagadva fiatalkori radikálisan balos önmagát, elkezdte a neoliberalizmus klasszikusait, Hayeket, Misest, Kornait és Friedmant olvasni, és élvezettel fedezte fel bennük a szocialista rendszer saját bôrén megtapasztalt visszásságainak ideológiai kritikáját. Ezek az írások magas tudományos színvonalúak és relevánsak voltak. Mindent megtanultak arról, hogy miért nem mûködik a szocializmus. Ez a tudás azonban késôbb kevésnek bizonyult ahhoz, hogy azt is tudják, hogyan mûködik a kapitalizmus. Fôleg a peremvidékeken. Az akkor uralkodó neoliberális forradalom (Thatcher, Reagan) és a szocializmus összeomlásának idôszakában érthetô, hogy ez a generáció miért szívta ôszinte hittel magába egy életre az állam utálatát. — (PogiBlog, Pogátsa Zoltán, Mi a neoliberalizmus? Mi a jobb és mi a bal?)
A fenti idézet mutatja, hogy a magyar közgazdászok a megismert szocialista gazdaságból egy olyan tulajdonságokkal felszerelt kapitalizmusba vágytak, amiben minden átélt rossznak az ellenkezôje lesz jelen. Ez érthetô. Fülünket hegyezzük azonban két név említése okán. Ronald Reagan US-elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök neve szorosan kötôdik a neoliberális közgazdaság nevéhez. Természetesen nem ôk voltak ennek a közgazdasági irányzatnak a megalkotói, de az ôk szereplésük idején történt annak alkalmazása, így nevük gyakran elkövetôként jelenik meg. Egy dolgot leszögezhetünk: a kapitalizmusban a politikai irányzatokat nem a politikusok alkotják meg, foglalkozásuk során csak alkalmazottként járják a kijelölt utat.
A neoliberalizmus az 1970-es években jutott érvényre, hamarosan olyan következménnyel járt, hogy megállt a gazdasági növekedés, ugyanakkor elszabadult az infláció (stagfláció). Ebbe bukott bele Callaghan munkáspárti brit miniszterelnök, és a demokratapárti Carterelnök az Egyesült Államokban. Valójában gazdaságpolitikájuk bukott meg, az a monetarista recept, amiért Milton Friedman 1976-ban Nobel-díjat kapott. Jegyezzük meg jól, ez már a most uralkodó neoliberalizmus volt. Most jön a bukfenc:
A lierális pártok bukása után Angolszásziában konzervatív gyôzelem született Margaret Thatcher illetve Ronald Reagan kormányzásával. Hogyhogynem, az ôk feladatuk lett a neoliberális gazdasági rend politikai megerôsítése. (Szokás emiatt ezt „neokonzervatív”néven is emlegetni.)
Óriási irodalma van a neoliberalizmusnak. Egy ilyen könyvrôl szóló ismertetést közlünk eredeti angol alakjában. A könyv címe: Masters of the Universe: Hayek, Friedman, and the Birth of Neoliberal Politics – Daniel Stedman Jones.
„How did American and British policymakers become so enamored with free markets, deregulation, and limited government? This book – the first comprehensive transatlantic history of the rise of neoliberal politics – presents a surprising answer. Based on archival research and interviews with leading participants in the movement, Masters of the Universe traces the ascendancy of neoliberalism from the academy of interwar Europe to supremacy under Reagan and Thatcher and in the decades since. Daniel Stedman Jones argues that there was nothing inevitable about the victory of free-market politics. Far from being the story of the simple triumph of right-wing ideas, the neoliberal breakthrough was contingent on the economic crises of the 1970s and the acceptance of the need for new policies by the political left.
Masters of the Universe describes neoliberalism’s road to power, beginning in interwar Europe but shifting its center of gravity after 1945 to the United States, especially to Chicago and Virginia, where it acquired a simple clarity that was developed into an uncompromising political message. Neoliberalism was communicated through a transatlantic network of think tanks, businessmen, politicians, and journalists that was held together by Friedrich Hayek and Milton Friedman. After the collapse of Bretton Woods in 1971, and the “stagflation” that followed, their ideas finally began to take hold as Keynesianism appeared to self-destruct. Later, after the elections of Reagan and Thatcher, a guileless faith in free markets came to dominate politics.
Fascinating, important, and timely, this is a book for anyone who wants to understand the history behind the Anglo-American love affair with the free market, as well as the origins of the current economic crisis.”
Megtudjuk tehát, hogy a neoliberalizmus elmélete a két nagy európai háború közötti idôben európai egyetemeken fogant meg. Onnét került el az Egyesült Államokba, ahol gyôzelemre alkalmassá fejlesztették és futtatták üzleti és politikai körökben, tudományként, fôleg a sajtóban Friedrich Hayek és Milton Friedman által. Reagan és Thatcher idejére a szabadpiac teória kétségbevonhatatlan dogmaként uralkodott a politikában. Nem a jobboldal vitte diadalra, hanem a szükség az 1970-es évek gazdasági válsága idején, tehát a baloldal fogadta el azzal, hogy új politikára van szükség. A könyvbôl megismerhetô az angol-amerikaiak szabad piac iráni szerelme, csakúgy a mai gazdasági válság eredete.
(Zárójelben: ha Magyarországon a politikusok odafigyelnének a nyugati világ fejlôdéstörténetére, annak hazánkra is kiható következményeire, nem jöhetne szóba szobrot állítani Budapesten e két politikus emlékére, akik – elárulva a konzervatív eszmeiséget – a nemzetközi baloldal ideológiáját érvényesítve valójában létrehozták egy rossz gazdasági-politikai ideológia egyeduralmát, amiben gyakorlatilag megvalósult országaikban a kormány-ellenzéki egypárturalom.)
Nézzük csak, mit kap az emberiség ettôl a politikai hittantól – ismét Pogátsa Zoltántidézve:
— A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlôtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínûleg megdöbbentôen kevesen hallottak még a Gramm–Leach–Bliley törvényrôl, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvû dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitelderivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csôdjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezônél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára. A sort folytathatnánk, és a nyugati gazdaságpolitikai közbeszéd folytatja is. —
Mi tehát a neoliberalizmus?
Sokszáz magyarázat közül idézzük a kiváló politikai tájékoztató Kaslik Péter kanadai emigráns honfitársunkat, aki alapos ismerôje az amerikai eredetû (odaát neokonzervatívnak is nevezett) neoliberalizmusnak. Egy jelentôs amerikai politikus személyén keresztül érzékelteti, hogy a neoliberalista gazdasági tan a marxista gazdasági tanokból jött létre:
— Irving Kristol, az ifjú amerikai marxisták Trotsky nézeteivel azonosuló csoportjának tagjaként kezdte újságírói, és politikai pályafutását. Trotsky nézeteirôl ezen a helyen csak annyit, hogy Trotsky az ortodox marxizmus híve volt, és a világforradalom, illetve az egész világra kiterjedô azonos uralmi rendszer megvalósítását szorgalmazta. Az amerikai marxisták kis, de harcias csoportja késôbb a New York-i Értelmiségiek néven folytatta tevékenységét. Amikor mindinkább nyilvánvalóbbá vált, hogy a Marx tanaira épülô szovjet gazdaságpolitika nem mûködik, a kapitalista országokban a világforradalom pedig nem következik be, akkor az amerikai marxisták a magántulajdon és a piac mindenhatóságát helyezték hitvallásuk központjába. A neoliberálisok ma az amerikai hadsereg haderejére, a dollár globális fizetôeszközként való hatalmára, és az Amerikai Egyesült Államok államilag támogatott mezôgazdasága kizárólagos jogának a támogatására építik hatalmukat.
— Az ortodox marxizmus, és a neoliberalizmus között, azok végleges célkitûzései alapján nincs sem elméleti, sem gyakorlati ellentét. Az ortodox marxizmus, és a neoliberalizmus végsô célkitûzései azonosak. A marxizmus alapvetô célkitûzéseinek alapján megállapítható, hogy Marx tanainak lényege nem a termelôeszközökhöz való viszony mibenléte, vagy az általános jólét megvalósítása, hanem az egész földkerekségre kiterjesztett azonos uralmi rendszer megvalósítása, és annak keretein belül a „tan” legtudatosabb tagjainak a vezetô szerepe. A fenti célok a marxizmus szerint csak a folyamatos forradalom által valósíthatók meg. Trotsky különösen Marxnak a folyamatos forradalomra (internacionalizmus) vonatkozó nézeteivel azonosult A „folyamatos forradalom” a neoliberális politika keretei között a „gonosz tengelye” elleni veszély ébren tartása, és a „terror elleni háború” keretei között valósul meg. A „folyamatos forradalom” velejárója az „éberség.”
— Magyar közegben a „folyamatos forradalom” az „éberség” illetve a „terror elleni háború” sajátosan a „
További érdekes olvasmányt találunk ahungary.indymedia.org internet lapon, ott olvasható az alábbi néhány megállapítás „A neoliberalizmus marxi és keynesi kritikája” címû tájékoztató írásban:
— Most Alfredo Saad-Filho, az újmarxista társadalomtudósok nemzedékéhez tartozó közgazdász szerint a neoliberalizmus elsôsorban nem egy ideológia, vagy egy „hibás” politika, ami most „kudarcot vallott”, és ezért elveszti létjogosultságát és megsemmisül, mint „rossz” elmélet. Nem: itt egy tényleges hatalomgyakorlási módszerrôl, a kapitalista (és csatolt) érdekek egy kézzelfogható érvényesítési módjáról van szó, amely a társadalom minden területén érvényesül, ezért a gazdasági válság miatt önmagában nem kell, hogy „megbukjon” és nem is lehet egyszerûen „leváltani” – erôvel csak erôt lehet szembeállítani, méghozzá lehetôleg elegendô mennyiségût. ... A „második” Bush alatti korrupciós botrányok lerántották a maszkot a neoliberális projekt regresszív természetérôl, és az amerikai imperializmushoz fûzôdô szerves kapcsolatáról. ... A neoliberalizmus a tôkefelhalmozás egy ellenálló, szívós rendszere, amely nem fog spontán módon összeomlani, és elmozdítása nem lehetséges pusztán a választási rendszeren keresztül.
— A neoliberális reformok célja nem a növekedés biztosítása, az infláció csökkentése, vagy akár az, hogy bôvítsék a pénzügyi intézmények portfolió-választási lehetôségeit. A neoliberális reformok célja az egyes országok munkásosztályának és a belföldi felhalmozás folyamatának alávetése [subordination] a nemzetközileg uralkodó igényeknek, elômozdítani a tôke áramköreinek mikroökonómiai szintû összekapcsolódását a pénzügyi szektor közvetítésével, és kiterjeszteni a pénzügyi rendszer által gyakorolt kontrollt a gazdaság három fô tôkeforrása fölé: az államháztartás forrásai, a belföldi megtakarítások összessége, illetve a belföldi és külföldi tôke kapcsolatai fölé. Azzal, hogy a felhalmozás folyamatának irányítása jórészt a nemzetközi tôkehálózatok szintjére került át, a szorosan összekapcsolt, amerikai vezetésû pénzügyi intézmények [JP Morgan, Goldman Sachs, Citigroup stb.] közvetítésével és az USA által uralt nemzetközi pénzügyi intézmények [IMF, WTO, World Bank, BIS] szabályozásával, megszilárdultak a neoliberalizmus anyagi alapjai világszerte. ... Mivel a neoliberalizmus kialakította saját tényleges materiális alapjait, nem lehet pusztán választások útján megszabadulni tôle ... a neoliberalizmus meghaladása nehéz és súlyos árral járó dolog. Eggyel mélyebb szinten pedig azt is megmutatták, hogy a neoliberalizmustól való elszakadás (vagy az azon való túllépés) nem elsôsorban annak a szubjektív problémája, hogy kiválasszuk a „helyes” ipari, pénzügyi vagy monetáris politikát. A neoliberalizmus meghaladása magában fog foglalni valamilyen mértékû gazdasági és politikai átalakulást is.
Kínai vélemény
A kellô hangulat érdekében álljon itt egy idézet:
„Whatever the price of the Chinese Revolution, it has obviously succeeded not only in producing more efficient and dedicated administration, but also in fostering high morale and community of purpose. The social experiment in China under Chairman Mao’s leadership is one of the most important and successful in human history.”– David Rockefeller.
A Kínai Kommunista Párt (KKP) hivatalos szócsövének tekintett ideológiai folyóirat, a Csiusi (Qiushi) online kiadásában „A nyugati piaci fundamentalizmus végnapjai” címen közzétett cikk arra utal, hogy Kína egyáltalán nem tervezi a nyugati kapitalista rendszer adoptálását. A Chinascope Kína-figyelô hírportál által idézett cikk szerint az amerikai kormány neoliberális politikával próbálta megszilárdítani hegemóniáját a világ többi része felett, de a globális pénzügyi válság miatt elvesztette erejének nagy részét. A Lehman-válság és az azt követô globális pénzügyi válság miatt a munkanélküliség világszerte hatalmas méretet öltött, a szegények és a gazdagok közötti szakadék pedig szélesedett.
— Az IMF vezetô közgazdásza, Kenneth Rogoff a modern kapitalizmus számos problémáját sorolta fel és megállapította, hogy a kapitalizmus lényegében egy átmeneti jellegû képzôdmény. A világot uraló brit–amerikai modellt más modellek fogják felváltani – idézi a KKP szócsövének tekintett kínai lap cikkét a Chinascope.
— A világgazdasági krízis a neoliberalizmus romlását hozta magával és ideológiai válságot idézett elô a nyugati világban. Ebben a környezetben a Nyugat már sokkal nagyobb figyelmet szentel a marxista eszmék tanulmányozásának, mint azt korábban a fagyos politikai légkörben tette. Mostanra egy valóságos ‘marxista láz’ söpört végig a világon, amit a Nyugat egyszerûen már nem hagyhat figyelmen kívül. Teljesen nyilvánvalóvá vált a neoliberalizmus hanyatlása és a marx-izmus népszerûsége közötti kontraszt. Mára a marxizmus a nyugati politikai élet fô vonulatává vált – állítja a cikk.
— A ‘marxista láz’ szervezetlenül, teljesen spontán módon ütötte fel a fejét. Ha nem került volna sor a válságra, ha a neoliberalizmus nem indult volna romlásnak, akkor a marxista láz sem terjedt volna olyan elsöprô erôvel a Nyugaton, mint ahogy azt tette. A marxista gondolat reneszánsza a világtörténelmi fejlôdés elkerülhetetlen irányát jelöli ki. A marxizmus reneszánsza azonban nem jelenti azt, hogy a neoliberális és más kapitalista elméletek és azok vezetô szószólói egykönnyen feladnák állásaikat. Hosszú és nehéz küzdelem elôtt állunk számos buktatóval – írja a kínai lap. —
*
Le kell szokni róla, hogy hihetetlennek hangzó feltételezéseket vizsgálat nélkül elutasítunk. Például ha felvetôdik, hogy két évszázad meglepetésekkel teli tapasztalata után lehet-e olyan fordulat, amivel a virágzó, fejlett, mindenre kihívásra képes nyugati civilizáció gazdasági és pénzügyi rendjét szándékosan válságba viszik, aminek (mint a két világháborúnak) kataklizmája nyomán a világ új hatalmi struktúrát kap?
/Forrás azerző 2013.04.27-i levele/*B.Kiss-Tóth László
------------------------------
Bakos István életrajza Csapó Endréről
(From CoWiki)
A Vas megyében, Répcelakon 1921. november 11-én született Csapó Endre ifjúkorában tíz évig – 1941-ig – Veszprémben élt ott végezte felsőkereskedelmi iskolát. Könyvelőként dolgozott, hamarosan jött a katonai szolgálat. Budapest ostrománál szovjet fogságba esett. 1945 nyári szabadulása után iparművészként és vendéglősként igyekezett önálló jövőt alapítani, de az egyre kilátástalanabb helyzetben, feleségével és pólyáskorú fiával együtt 1948-ban elmenekült Magyarországról, 1949 végén kivándorolt Ausztráliába. Először fizikai munkából élt, miközben gépészeti tanulmányt folytatott, rövidesen egy nádcukorgyár korszerűsítésén rajzolói munkát kapott. 1954-től 1978-ig Sydneyben egy országos vállalatnál üzemtervező rajzoló és csoportvezető volt. Élete ekkor újabb fordulatot vett, amelyről Sisa István: Őrtállás Nyugaton c. könyvében így vall: „Ausztráliában a hetvenes években ötvenezer főre becsült magyar emigráció megérdemelte, hogy hetilapja legyen. Ehhez nekem kellett meghozni az áldozatot, műszaki tisztviselői állásomból korai nyugdíjba vonulással elvállaltam egy országos terjesztésű hetilap főszerkesztői feladatát.” Csapó Endre tudta, hogy mit vállal, hiszen 1964 óta alapító-szerkesztője, tulajdonosa volt a Sydneyben, az Ausztráliai Magyarság néven megjelenő havilapnak. Ezt az Ady János által 1976-ban megvásárolt, akkor 18 éves Magyar Élet c. melbourne-i hetilappal egyesítve, 1978-ban nemzeti elkötelezettségű hetilapot hoztak létre, megteremtve az ausztráliai magyarok országos terjesztésű fórumát. Csapó Endrének része volt az 1955-ben, három nagyváros egyesületeiből alakult országos szövetség létrehozásában, amelynek főtitkári feladatait több alkalommal elvállalta. A föderáció valamennyi tagállamának magyar szervezeteit összefogó Ausztráliai Magyar Szövetség, kiterjedt feladataihoz, országos terjesztésű fórumot kívánt. A Magyar Élet 1978-tól e szerepet is betölti, főleg a helyi szervezetek munkáját a KRÓNIKA oldalakon megjelenítő beszámolók által. Az elmúlt három évtized során 30-szor 50 újságot, azaz 1500 lapszámot írtak, szedtek, szerkesztettek, csomagoltak és küldtek szét a lap egyre gyarapodó, mintegy négyezer előfizetőjének, illetve több mint tízezer olvasójának, akiket a kontinens egészéről nyertek meg a lap számára.
Ahogy akkori bevezetőjében a főszerkesztő írta: „Az igazság mellett a valóságot is meg kell írni. A kettő nem ugyanaz, mert például Trianon problémakörében elmondott igazságaink mellett azt is meg kell írni, hogy senki azt meg nem hallgatja, mert a valóság az, hogy a nagypolitika érdekei nem esnek egybe a magyar érdekekkel…Feladataink szétágazóak: azon kívül, hogy olvasnivalót adunk, itteni életünk tükre kell hogy legyünk….. De ez csak úgy sikerülhet, ha az Olvasó is hozzásegít. Az újságszerkesztő nem lehet ott mindenütt. A hírnek a szerkesztőig el kell jutni, mielőtt szétfut mindenkihez. Különösen szeretnénk híreket kapni az eredményekről, példamutató magatartásról. A szétszórtságban csak így válhatunk élő társadalommá. Hűség is kötelez bennünket. Állam-polgári hűségünk Ausztráliához köt, de szellemi hűségünk a magyar népé, amely ezer esztendőn keresztül építette, csiszolta azt a sajátos ízű, színű műveltséget, ami különös szép nyelvünkön oly egyénien fejeződik ki. Hűségünk nem pártoké, vagy csoportoké… Mennyezetünk az a magyar égbolt, amely mindazokat betakarja, akiknek szívét-lelkét még melegíti a magyar érzés. Újságunk ehhez kíván lenni szellemi fűtőanyag. Hűségesek kívánunk lenni a magyar égbolt világló csillagaihoz is, szellemi életünk, irodalmunk nagyságaihoz."(Bemutatkozás, 1978)
Csapó Endre ilyen gondolatokkal indult neki a hetilap-szerkesztésnek, s nemzetmentő munkáját 1983-ban a régi kollégából lett új laptulajdonossal folytatta tovább. Az ötvenedik évfordulóra írt Mérföldköveink c. vezércikkében így szól róla: „ Márffy Attila - elfogadva az Ady János idején megfogalmazott és meghonosodott nemzeti értékekre és feladatokra épült szellemiséget – szívós akaraterővel és szorgalommal alakította ki az újság végleges karakterét, a hetilapot a fejlődés útjára tette. Melbourneben, Sydneyben egyaránt mintegy félszáz eladóhelyen lehetett már kapni a Magyar Életet, a 16 oldalból 20, 24, 28 lett, alkalmanként 32 oldalon, egy alkalommal 40 oldalon jelentünk meg. Családi erőfeszítés volt ez a Márffy-család részéről, Márffy Ágnes szép életét fogyasztotta el a betűszedéssel, Ceskel Gabriella szorgalma, irodalmi műveltsége is belefolyt a betűtengerbe, Malonyay Éva emigrációs hősi küzdelmeit a Magyar Élet belső munkatársaként vívta, Ruttkay Arnold művészetét, a németországi Kiss Zoltán kifogyhatatlan humorát a Magyar Élet közvetítette. Józsa Erika mindmáig erősségünk Sydneyben. Bagin Lívia szorgalmasan végzi az újságírás nehéz műfaját, az interjúkészítést. Kroyherr Frigyes heti tárca műfajában remekel..”
A magyar hetilap a maga 50 évével Ausztrália 237 éves történelméből 21 százalékot élt meg idáig. Illeszkedik teljesítménye ahhoz az elismeréshez, amit 2001-ben, Ausztrália önálló államisága százéves évfordulóján Sydneyben, a NSW-i Parlamentben tartott Hungarian Presentation Day rendezvényen a fél évszázados emigrációról bemutattak: „Ausztrália az elmúlt ötven évben a világ legdinamikusabban fejlődő országa volt. Lakossága 7 millióról 19 millióra majdnem háromszorosára növekedett, és az életszínvonal is háromszorosára emelkedett. A fejlődés indexe tehát kilenc. Statisztikusok azt is megállapították, hogy a bevándorolt magyarság, számarányához viszonyítva tízszer annyival járult hozzá e fejlődéshez, mint az ausztrál átlag. Ilyen teljesítmény egyszerűen példa nélküli..”
A tengeren túli, távoli szórványokban különleges szerepe, mondhatnánk küldetése van a magyar újságoknak, különösen azóta, hogy megszűnt a Szabad Európa Rádió, a BBC és az Amerika Hangja magyar adása. A szovjet-kommunizmus összeomlásával a nemzetközi politikában átértékelődött az e térségből származó emigráció szerepe, csökkent lehetőségük és befolyásuk. Ennek hatása megmutatkozott az adott nemzeti közösségek szerepzavaraiban, országokon belüli súlyuk, támogatásuk visszaesésében, melynek következtében számos magyar intézmény és szervezet (legutóbb a Kastli Magyar Gimnázium veszett el), ment tönkre a rendszerváltás óta a nyugati világban is. Ilyen fejlemények során a Kárpát-medencén kívüli többszázezres magyar szórványok közül ma már csak az Egyesült Államokban és Kanadában jelenik meg magyarnyelvű hetilap. Ennek ismeretében, majdnem csodának kell tekinteni, hogy Ausztráliában működik a legjobb hetilapunk… Kellett hozzá és továbbra is kell tehetség, kitartás, megszállottság, energia, találékonyság, szívósság, élő egyesületi közösség és mindenek felett rengeteg, munkában eltöltött számolatlan óra, mivel: „Egyértelművé vált.., hogy nem csak a kihaló emigrációs nemzedék kapcsolattartásáról van szó, hanem az utódnemzedékek bekapcsolásáról. … a cél több annál, hogy a magyar nyelv utódainkban itt fennmaradjon, ami idealizmusunk hő vágya, de .. összmagyar nemzeti érdek is fűződik a jövő nemzedékek magyarországi kapcsolataihoz. Teljes felelősséggel mondhatjuk, hogy Magyarország jelenlegi állapotában nem engedheti meg magának azt, hogy a külföldi magyar százezrek szolidaritását ne termelje ki és ne kapcsolja be felemelkedéséért folytatott munkájába. Visszájáról nézve, bűnös mulasztást követ el minden olyan magyar kormányzat, amely nem hoz meg minden áldozatot ennek az országmentő lehetőségnek a megvalósításáért, működőképessé tételéért.”- (2007 nov. 22-i Ország és emigráció c. vcikk)
A Magyar Élet és főszerkesztője Csapó Endre cselekvő létével, hetente megjelenő nívós lapszámaival, írásaival fontos nemzetmegtartó szerepet vállal a diaszpórában. Erről mindenki meggyőződhet, aki rendszeres olvasója a Magyar Életnek, vagy a HUNSOR – honlapnak, illetve megismerkedik a főszerkesztő „ILYEN A VILÁG” című, 1961 óta írott kitűnő vezércikkeit tartalmazó, eddig megjelent három kötetével, azokat elolvassa. Tanúsíthatja, hogy Csapó Endre, aki 1948–1991 között nem járt szülőhazájában, jobban érzékeli és elemzi helyzetünket, mint itthoni kollégáinak zöme, mert hű maradt önmagához, vállalt küldetéséhez, közösségéhez. Nemcsak írásaiban, életében is. A Teleki Pál Érdeméremmel 2006-ban kitüntetett Csapó Endre – az Ausztráliai Magyar Szent Korona Társaság egyik alapítója és vezetője, az „Egy a nemzet” szellemi mozgalom elindítója – az ötödik kontinensen rendkívül népszerű. Őszinte, mértéktartó, humánus gondolkodású és szerény közéleti ember. Nélküle és lapja nélkül nem találnánk igazi önmagunkra, nemzetünkre, de nem lenne olyan minőségű az ausztráliai magyar diaszpóra sem, mint amilyennek alkalmunk volt megismerni és több ízben méltatni. ISTEN ÉLTESSE A MAGYAR ÖRÖKSÉG DÍJJAL KITÜNTETETT MAGYAR ÉLETET ÉS FŐSZERKESZTŐJÉT, CSAPÓ ENDRÉT, HOGY AZ ÖTÖDIK KONTINENS MAGYARSÁGA,AZ EGÉSZ NEMZET JAVÁRA MUNKÁLKODJANAK MÉG SOKÁIG!
Bakos István*B.Kiss-Tóth László 2013.04.28.
