(Kobold Tamás tanulmánya I. - X. részben -vitéz Pintér Kornélnak,
Prohászka Ottokár,
a nemzet apostola I.
(1858 – 1927) (Fotó webhelye: www.magyartudat.com)
A kortársak emlékezete
Nekünk keresztény magyaroknak erősíteni kell hitünket. Nekünk keresztény magyaroknak egy szívvel – lélekkel kell Krisztus ügye mellé állnunk. Nekünk keresztény magyaroknak Krisztus követő módon kell élnünk, ha hitelesek akarunk lenni a társadalom számára. A kételyt és a mételyt távoztatni kell szívünkből, lelkünkből. A hit pajzsával, az igazság kardjával és a szeretet vértezetével felszerelkezve kell legyőznünk Krisztus ellenségeit. Ehhez a küzdelemhez adnak muníciót az olyan emberek, mint Prohászka Ottokár. Ő Isten kegyelmében megmártózott ember, ő igazi iránytű, aki a krisztusi béke partjaihoz vezet bennünket. A Krisztus-tagadók számára ezért félelmetes és eszmeiségét ma is gyűlölet övezi.
Prohászka Ottokár életművét, szellemiségét sok katolikus testvérem, de mondhatom, a katolikusuk jelentős többsége sem ismeri, a más felekezetekhez tartozó keresztény testvéreimről már nem is beszélek. Nem véletlen ez, hiszen a mögöttünk levő évtizedek lelki – szellemi terrorja tiltólistára tette műveit, száműzte gondolatait a magyar egyházi- és közéletből. Vélhetően ennek a máig ható megfélemlítésnek is köszönhető, hogy budapesti testvéreink először lemondtak a Károlyi-kertről, mint a szoborállítás helyszínéről, majd elálltak magától a szoborállítástól is. Vagy talán attól is tartottak, hogy Prohászka személye viták középpontjába kerülne, vagy megosztó konfliktus forrását képezné és a boldoggá avatási eljárás során ez nem jól venné ki magát ? Nem tudom.
Minden esetre Prohászka egy hasonló helyzetben nem hátrált volna meg, vállalta volna a konfrontációt. Miért ? Erre a választ Máté evangéliumában találjuk:
„Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége.
Aki apját, vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” (Máté 10. 34 -39.)
Igen, Prohászka püspök Krisztus melletti állásfoglalásra késztette kora eléggé lezüllött, elkallódott keresztényeit, a magát kereszténynek nevező magyar társadalmat, de bennünket ma élő magyarokat is.
A szellem fegyvereivel soha ki nem heverhető sebeket ejtett az Istentől, embertől elidegenedett liberális, ateista eszmerendszeren.
Ahhoz, hogy Prohászkát ismerjük, megértsük, lelki – szellemi testvérünknek érezzük, azonosuljunk vele, tudnunk kell hogyan hatott kortársaira, meg kell ismerni és érteni életművét, szellemiségében és lelkiségében fel kell fedeznünk azt az egyetemességet, mely hozzájárulhat a válságban lévő magyar katolicizmus és társadalom megújulásához. Ehhez hívom segítségül a kortársak emlékezetét, a nagy püspök műveit, a tudós magyar társadalom ítéletét.
A kortársak emlékezete I. - paptársak
Részlet Glattfelder Gyula csanádi püspök gyászbeszédéből, amit a budapesti egyetemi templomban mondott el Prohászka ravatala felett:
„Krisztus dalnoka elzengte minden énekét s tele merítette szent örömmel az ő népének lelkét.” – kezdte a beszédet.
„Ami az Apostolnak egyetlen dicsekvése volt, az elköltözött mesterünknek, ennek a nagy papnak is tulajdonképpeni nagysága. A hitet megtartottam, ez volt Szent Pálnak az elmúlás küszöbén öröme és büszkesége. A hitet megtartotta, szétárasztotta és elmélyítette, ez Prohászka Ottokár történelmi hivatása. Oly korban, amelyben az emberek nagyoknak vélték magukat, mert kicsinyesen tagadni és gúnyolódni tudtak, az ősi katolikus hitnek becsületet szerző, Krisztus igazának minden idők változatain túl erejét igazoló, a modern pogányságot hódolatra kényszerítő hithirdető volt ő. Aki látta azt a félénkséget, amellyel fiaink és férfiaink a templomot 30 év előtt keresték, vagy még inkább kerülték, s évek óta egész a múlt hétig tanúja volt annak a kegyeletes és komoly önmegadásnak, amellyel művelt férfiak ezrei a nagy lélek szárnyalásait követték, s az Isten titkait gyermeki hittel nézték s aki ma a férfiak ezreinek szemében könnyet lát csillogni azért, mert a nagyok hitoktatója kidőlt, az igazat ad annak a szerzetesnek, aki már évek előtt megállapította, hogy Prohászka egymaga annyit használt az egyháznak Magyarországon, mint egész szerzetesrendek. S ha van Magyarországon ma, - amint hogy van – jogosultsága annak, hogy a katolicizmus reneszánszáról beszélünk, ebben ugyan a gondolat és akarat számos kiválóságának van része, kiket elismerés illet, de a legdíszesebb babér őt illeti, ki a lelkek elzárt kapuját felpattantotta. S ha mások fáradtak, építettek, írtak és kereteket teremtettek, a kövekbe szellemet, a paragrafusokba életet, a betűkbe kegyelmet az ő szelleme öntött, mely minden emberi sikernek feltételét, a hitet megalapozta…………………
A verebek azt hiszik, hogy problémát fejtenek meg, amikor az elhagyott sasfészek avult hulladékai között kotorásznak és csipognak, amikor a levegő királya a magasban úszik s az Úr teremtő erejét és nagyságát példázza szédítő lendülettel. S ha a magasságok művésze egyszer hibásan lendíti szárnyait, a törpék ne örvendezzenek, hanem okuljanak, látva, hogy a gondolat királya nemcsak az ellenséges áramlatok, hanem saját gyöngesége fölé is emelkedik. S mikor a hitnek bajnokát hódolatunk kíséri utolsó útjára, tisztelettel valljuk, hogy legnagyobb akkor volt, amikor nemcsak szóval és írásban, nemcsak vallomásban és vitában, hanem engedelmességben ragyogtatván hitét, szerezte meg nekünk Krisztus igazsága abszolút érvényességének vigasztaló érzetét. (Ebben a részben Glattfelder püspök arra a feltétlen példamutató engedelmességre utal, melyet Prohászka tanúsított akkor, amikor egyes műveit az egyházi hatóság indexre tette. Saját megjegyzésem.)…………………………………………
A jóság az emberekkel szemben, mely a nagy püspöki erények egyik legragyogóbb ékessége. Az a jóság, mely az Üdvözítő példája szerint Mindeneknek mindene. Mely eltalált a fejedelmi palotába és el a koldus viskójába, mely megihlette rajongó követők lelkét a szociális jótékonyság ezerféle missziós gyakorlatára, de felkeltette ebben a szolidaritáshiányban szenvedő magyar társadalomban a segítés készségét is olya arányban, melyet azelőtt remélni sem mertünk……………….A hű lelkek, kiket a szociális jótékonyság keresztes hadseregévé tömörített, őt siratják, mint atyjukat, de az ő szellemére támaszkodnak, mint a jótékonyság Magna Chartájára.”
Részlet Schütz Antal egyetemi tanárnak, a kegyes (piarista) tanítórend tagjának szentbeszédéből, amit Székesfehérvárott a székesegyházban mondott el Prohászka ravatalánál:
„Mi volt ő itt Magyarországon a vitézkedő katolikus egyháznak, mi nyugodott itt az ő vállán, mi merített életet az ő szavából, azt ma még nem tudjuk felérteni. De azt már ma meg tudjuk mondani, meg kell mondani, hogy az ő nagyságának forrása az, hogy lelkének minden rostjával bele nőtt a nagy, szent katolikumba. Mondták reá, hogy őskeresztény jelenség. Igen, őskeresztény hegyeket mozgató hit, őskeresztény heroikus áldozatkészség, vértanúság, őskeresztény szegénység, igénytelenség és az apostoli misszionálásnak remeklése, leleményességben, nagyvonalúságban, fáradhatatlanságban…………….
Az ő magyar lelke nem tudott belenyugodni Csonkamagyarországba és lelkének minden rostja megborzadt volna a csonka evangéliumtól. Erről a helyről teljes felelősséggel és illetékességgel kell tanúsítani, hogy elejétől végig a niceai, a tridenti, a vatikáni atyák hitét vallotta, fenntartás nélkül élt a katolikus hitből……….
Prohászka Ottokárban vívódott a magyar élet és a magyar sors. Mint látó, ő fogta fel először a magyar történelem és élet nagy feladatait és válságait és mindig oda állt, mint Arnold von Winkelried, a svájci szabadsághős, a csatasor elé és magára egyesítette az ellenséges lándzsákat és nagy lelkének kohójában átformálta orvosságokká. Prohászka nemzetszeretete azonban nem volt a hazafiságos vallás. Akkor is, mikor a magyar nemzetnek a legnagyobb fiai közé nőtt, akkor is apostolként járta a magyar tájakat. Ő mondotta:”Nem lehet hazám az a föld, amely fölött nem domborul kék ég és nem ragyognak a csillagok.” Ő járt tovább, tanított,vívódott, küzdött, vígasztalt, szeretett csak azért, hogy a magyar föld fölött ismét a derűs ég domborodjék és tiszta csillag ragyogjon.”
Bangha Béla S.J.(jezsuita szerzetes) egyházi szónok és író:
„A mikor Prohászka Ottokár mint Rómából csak nemrég hazatért fiatal esztergomi tanár szónokolni kezdett, Magyarországon korlátlan úr volt a jozefinista-liberális vallástalanság. A templomba csak az egyszerű nép járt, az értelmiség lelkületét mint a hínár ellepte a magát felvilágosodottságnak nevező világnézeti határozatlanság. A nyugatról beszüremkedő destrukció (züllesztés) divatos hóbortjával nem volt, aki diadalmasan szembe állott volna. Prohászka ércszava eleinte a fájdalmas elégiák hangján kiáltotta ki ezen való kesergését a magyar pusztaságba. Szavára azonban visszhang támadt s egyre többen értették meg a nagy keltegető szózatát. Növekvő hírneve s csodálatosan varázsos egyénisége hova-hamar arra a dobogóra állította, ahonnan aztán mind többen hallották s végül egész Magyarország hallgatta életre riasztó szavát. A tudás és a szellem páratlan fölénye, amely előtt kénytelen-kelletlen meg kellett hódolniuk még a liberális zászlóvivőknek is, hatalmas hasogatással tépte szét azt a balhiedelmet, hogy a vallás csak a tudatlanoknak s együgyűknek való. Prohászka úgy mutatta be a krédót, hogy mindig hegymagasságban szárnyalt a divatos, de múló divatú szellemirányok fölött. A magyar értelmiség általa kapott észbe s tért vissza a könnyelműen elhagyott, ellenséges szirénszavakkal megtagadott oltárokhoz. S ha ma nem „szégyen” többé imádkozni, ha ezrek és ezrek, férfiak, vezető intellektusok, politikusok és kutatók büszkén vallják és gyakorolják hitüket, ebben a főérdem a „diadalmas világnézet” nagy hírnökéé, Prohászka Ottokáré.
Ő vette észre elsőnek a vallás és hazafiasság nagyszerű belső kapcsolatait is. Ő kongatta legerősebben a vészharangot, amikor a keresztényellenes áramlatok egymásután kezdték aláásni a nemzet lelki – s mint kiderült, politikai integritásának is alap pilléreit. Nem lehet hazafi, aki nem vallásos és nem lehet vallásos, aki nem önzetlen hazafi – ez az axióma csendült ki százszorosan Prohászka szavaiból, írásaiból, cselekedeteiből.
S ezzel a kettős igehirdetéssel Prohászka iskolát csinált. Az újabb papi és hitszónoki generáció, de a közélet keresztény vezéreié is, sőt közvetve a katolikusságon kívül álló értékek képviselői is nagy mértékben Prohászka tanítványai.”
Lepold Antal dr. esztergomi prelátus kanonok:
„Itt Esztergomban imádkozott csodálatosan látnoki lelke s kitermelte az örökszép elmélkedéseket, amelyeket az egész világ álmélkodva olvas ! Itt a papnevelde spirituálisi szobájában készültek a beszédek, amelyek egy alélt országot fölráztak és vitték a magasságok fölé. Innen indultak útjukra a „Magyar Sion” és az „Esztergom” lapjain azok a kinyilatkoztatásszerű írások, amelyek a diadalmas világnézet gyönyörűséges titkait fölfödték s Magyarországon vallási, politikai és társadalmi újjászületést készítettek elő. Papi nemzedékek nevelődtek titáni szelleme tűzlángjánál s szertevitték a szikrákat, hogy velök a szeretetet meggyújtsák. Esztergom szép panorámája ihlette meg a költő Prohászkát s kölcsönözte neki a ragyogó képeket, a melyekbe a mélységekből hozott gondolatait felöltöztette……………………………………………
Papi szíve hajtotta szenttamási és szentgyörgymezői útjain a legszegényebb viskókba, ahol vigasztalást és alamizsnát osztott.
Esztergomban vetette le a saját kabátját és adta oda a szegénynek, mert egyéb kincsei kifogytak a Szent Vince-i körúton. „
Csernoch János esztergomi érsek, bíboros, hercegprímás:
„Prohászka Ottokárt kénytelen voltam idegen földön megsiratni. Betegségem miatt San Remo-ban tartózkodtam, mikor nagy püspöktársam váratlan haláláról értesültem. Mélyen sajnálom, hogy a halottól el sem búcsúzhattam s a temetést nem én végezhettem….. Én Prohászka Ottokárt 1882 óta ismerem. S ismeretségünk első pillanatától haláláig a legőszintébb tisztelettel, nagyrabecsüléssel és csodálattal vettem őt körül. Igaz barátságunk soha meg nem lazult, hanem folyton csak szorosabbá vált. Egyházi, politikai és társadalmi téren mindig együtt és teljes egyetértéssel dolgoztunk. Esztergomban 22 évig közösen tervezgettünk, közösen harcoltunk, osztoztunk bánatban és örömben.
19 évig voltunk püspöktársak. Mélységes hálával vettem az ő megbecsülhetetlen segítségét, amelyet egyházmegyém s különösen Budapesten nyújtott, s lángeszének értékes tanácsait az egyházi és egyéb kérdésekben. Valóban megható volt az a szerénység és fáradhatatlan szolgálatkészség, amellyel a világhíres Prohászka Ottokár a hercegprímásnak és püspöktársainak szolgálatára állt……………………………………………………………………
Prohászka a magyar papság örök mintaképe marad az alázatosságban, az Isten dicsőségéért és a lelkek üdvéért végzett önzetlen buzgóságban. Soha kitüntetésért nem vágyott, sőt azt elhárította. Mint egyszerű presbyter lépett a püspöki trónra, amikor az Apostoli Szentszék kegyelme, a király bizalma és a magyar nemzet egységes lelkesedése tőle azt az áldozatot elvárta, hogy püspökséget vállaljon. Mint püspök is megőrizte igénytelen szerénységét. A törtetést, irigységet, támadást és az éles kritikát nem ismerte. Fölényes szelleme nyugodtan trónolt a magasságban és onnan örülni tudott mindenki sikerének. Sértések és fájó kritikák nem értek fel hozzá.
Életének egyetlen célja volt az Isten dicsősége és az emberek üdve. Szerette a lelkeket s értük tanult, elmélkedett, írt és beszélt. Őseredeti egyéniségének tehetségei érintkezésbe léptek a modern ember lelki világával. S ebből a szellemi viszonyból születtek megy nagy szellemi alkotásai. Új utakon járt, friss problémákat elemzett, kísérleti munkát végzett. Nem a föltünés, ragyogás volt a vágya, hanem a lelkek megnyerése. Sokan szemére vetették, hogy csillogó költészetével, varázslatos retorikájával csak gyönyörködtet, de nem nyújt komoly táplálékot és nem hajlítja az akaratot. Ez a szemrehányás igazságtalan volt. Prohászka öntudatosan cselekedett. Maga mondta nekem: „Tudom, hogy minden hallgatóm meg nem ért. De ha bárki is avval a benyomással távozik beszédem után, hogy szép volt, azt már beigazítottam az Istenhez vezető útra.” Prohászka példás élete volt beszédeinek és írásainak legjobb magyarázata. Imádságos papi élete bizonyította, hogy nem vizenyős poézist, hanem praktikus katolikus hitéletet hirdet. Eredeti, félremagyarázható szavait és mondatait az ő életének kommentárjában kell megvizsgálni. S ha tévedett, a jó ügyért tévedett. A hivatalos egyház intését gyermeki alázatossággal fogadta………………………………………
Boldog és büszke voltam, hogy az Isten íly csodás lángészt adott nehéz időkben a magyar egyháznak. S szinte féltem, hogy nem is tudjuk eléggé, mekkora Isten-ajándéka Prohászka Ottokár………………………Prohászka előkészítette az úr útjait.”
Gróf Zichy Gyula dr., kalocsai érsek:
„…..mi volt benne az a különleges, mondhatnám misztikus, csodálatos varázs, mely a nagy püspököt, mint igehirdetőt és mint lelki vezért olyan rendkívüli , olyan mélyreható s olyan általános lelki sikerekre, olyan maradandó lelki hatásokra képesítette, úgyszólván mindenütt, ahol csak megfordult ?
Nagy része volt ebben annak az átfogó, folyton szélesedő, hatalmas tudásnak, melyet – bármily nagy volt már akkor is, mikor az egyetemi tanári székéből a püspöki trónra kellett átlépnie – soha meg nem szűnő hévvel és munkával tágított, bővített az utolsó percig. Hozzájárult az a különleges, tüzet sziporkázó, markáns egyéniség, mely az embereket akkor is meglepte, ha őt nem ismerték. Érthetővé tette az a bámulatos szónoki képesség, mellyel a hallgatók eszét, szívét, figyelmét nemcsak lekötötte, hanem egyszerűen magával ragadta. Magyarázza az a nyelvezet is, melynek ezerféle kincse, fordulata, szokatlan szépsége mindenkit elbűvölt. Indokolta az a kedves, nemes egyszerűség, mely lényéből – minden magas klasszicitás mellett – mindenkire áradt s melynek révén kicsit, nagyot, tudóst és tudatlant, hatalmast és gyengét egyszeriben megnyert.
Ámde a tartósabb lelki hatásokhoz mindez nem volt elég. Varázsának kulcsát mindezeken kívül kettőben találom. Először is abban, hogy mindenkor úgy élt, ahogyan prédikált. Másodszor meg abban, hogy az élet minden fordulata, öröme, bánata és keresztje között alázatos maradt.
Soha olyat nem kívánt senkitől, amit maga előbb nem gyakorolt. Munkát, szeretetet, áldozatkészséget hirdetett és kívánt, de mindebben – hivalkodás nélkül – ragyogó példával mindnyájunk előtt járt.
S ami még meghatóbb: alázatosságát soha semmi nem befolyásolta. Egyszerű volt mint szegény paptanár. Az maradt akkor is, mikor az egyetem katedráján a hír s a dicsőség szárnyaikra vették, majd mikor a Szentszék kegye és a király szava főpásztori trónra kívánták emelni.
Az sem érintette, mikor a tömegek akár otthon, akár kőrutain, akár az országos katolikus nagygyűlések alatt körül rajongták őt elmés, gyújtó, magával ragadó beszédei miatt. Az sem törte le őt, amikor egyik művét Róma cenzúrázta. Alázatos lelke meghajolt a törvényes tekintély parancsszava előtt és a nehéz próba súlyos perceiben Istennél keresett és Nála talált erőt és vigasztalást. Az sem bántotta őt, mikor a vad kommunisták kiűzték őt a saját házából s idegenben a földet művelte, míg példája reményt, erőt, lelkesedést keltett a csüggedt szívekben.”
Ravasz László református püspök :
„Nem beszélek arról, hogy Prohászka Ottokár ki volt egyházára és a magyar katolicizmusra nézve. Erre mások illetékesek. Én csak arról beszélhetek, hogy mi volt Prohászka Ottokár minden magyar embernek. A nagy embereket éppúgy nem lehet elvonatkozni tőlük, mint a lomnici csúcsot.
A Mont Blanc Franciaországban van, de azért Svájcból is látszik és aki látja, bírja róla és általa a fenség képét és hatását. Ha a svájci ember a genfi tó partjáról nézi, még nem foglalta le magának; gyönyörködnie benne szabad, mert ez a Mont Blanc-nak nem árt, magának pedig használ.
Prohászka Ottokár filozófus volt, bár rendszert sohasem adott. Nagy, kollektív gondolkozó volt, akinek szellemében egybe olvadott az emberi gondolkodásnak minden ága. Úgy ölelte a keblére az emberiség örök gondolatait, bárhonnét jöttek, mint a ptriarcha unokáit. Nem nézte milyen a vendég hangja és keze; sátorában helyet adott nekik és megáldotta őket. Ezért filozófiája nagy synthezisekből áll. Gondolataiban mindenki ráismer önön világnézetének egyik darabjára. Ezért van köze Prohászkához mindenkinek, akiben az emberi gondolkozás örök ideálizmusának egyik darabja él. Ezért benne ki lehet békülni és kezet lehet szorítani ellenkező irányból érkező, egymásra nézve idegen vándoroknak is.
Prohászka művész volt. Különösen vizuális művész, látó ember és formát teremtő ember. Akármennyire otthon volt az abstrakciók világában, szeretett leszállni azokba a mélységekbe, ahol a gondolatok szemléletekké válnak és tesbe öltözködnek; mint Gabriel arkangyal a Tasso szeme láttára. Megtörténhetik, hogy valaki nem hisz bennük, de nem lehet, hogy mindenki ne gyönyörködjék bennük. Művében annyi az erő, hogy stylust teremtett, nyelvet formált és egy korszakra nyomta reá bélyegét. Minden művészet az emberi életnek kitágulása és meggyarapodása, a dicsőségbe vont örök egyetemes élet. Ezért az ő művészetében mindenki saját életének darabjára ismer rá és megköszöni neki, hogy általa gazdagabb lett. Mindenkinek hitelezett, aki hozzáfordult, tehát mindenki adósa. Szellemét valami hatalmas prófétai pathosz hevítette át és az örökkévalóság szenvedélye lüktetett benne. Nem volt hideg csillag, merengő pásztortűz, enyhe holdvilág; égő, izzó protuberantia volt: egy láthatatlan lelki nap tüze csapott fel benne, világította meg az éjszakát, hevítette át az életet.
Nemcsak a nagy hit embere volt, hanem a nagy cselekvések embere is. Életét áldozatul az oltárra tette és igehirdetésének harangzúgásán kívül örökre beszélni fog róla a megszegett kenyér, a letörölt könny és a meggyógyított seb néma bizonyságtétele.
Műve egy óriás igehirdetés, melyben egyik legnagyobb magyar lélek vált gondolattá és erővé.”
A paptársak emlékezéseinek kulcsszavai:
A hitet megtartotta, szétárasztotta, elmélyítette; apostol; a magyar katolikus megújulás szellemi vezére; szolidaritás a szegényekkel; a jóság gyakorlása, szociális jótékonyság; hűség, engedelmesség; bizonyságot tett az Isten kegyelmének evangéliumáról; alázat és szerénység; őskeresztény hegyeket mozgató hit; heroikus áldozatkészség; őskeresztény szegénység; nemzet- és hazaszeretet; a nagy igehirdető; vigasztaló;
a „diadalmas világnézet” nagy hírnöke; a tudás és a szellem páratlan fölénye; nem lehet hazafi, aki nem vallásos és nem lehet vallásos, aki nem önzetlen hazafi; apostoli egyszerűség; fáradhatatlan szolgálatkészség; mocsoktalan, fedhetetlen, aszketikus; a magyar papság örök mintaképe;
életének egyetlen célja volt Isten dicsősége és a lelkek üdvössége; Isten ajándéka; úgy élt, ahogyan prédikált; életszentség; stílust teremtett, nyelvet formált; nemcsak a nagy hit embere volt, hanem a nagy cselekvések embere is; életét áldozatul az oltárra tette.
Prohászkát és az előttünk járó kiváló magyarok sokaságát követve tudatosítsuk magunkban, mi mai magyarok, hogy élők és holtak lélekben összetartozunk. Az évezredek alatt gyűlt tudás, tapasztalat, a halottainkkal eggyé forrasztó lelki kötelék és nem utolsó sorban Isten kegyelme tesz képessé arra bennünket, hogy megtaláljuk, újra felépítsük az évezredek során bűneink miatt többször elvesztett magyar jövőt.
Az egymástól elfordulás, gyűlölet és irigység ősi átka helyett történelmünkben végre egyszer az egymás felé fordulást, a cselekvő – szolidáris szeretetet válasszuk. Ez a szeretet nem lehet majomszeretet, mert azt önzésnek nevezik. Az igaz szeretet okos, együtt érző és nevelő. Isten kegyelme és egymás felé fordulás nélkül sok sebből vérző, bűnös mesterkedéseknek kiszolgáltatott ország maradunk. Éppen ezért Prohászka nyomdokain is járva esdekeljük ki Isten kegyelmét és tegyünk is érte. Teremtsünk olyan közállapotot, melyben a társadalom minden egyes tagja tiszteli a rendet, mert a rend nem más, mint a béke nyugalma. Ezen a békén pedig már lehet szeretetben építkezni.
Miskolc, 2012. július 7.
*
Prohászka Ottokár a nemzet apostola II.
A nagy püspök életrajza
Prohászka Ottokár 1858. október 10-én látta meg a napvilágot Nyitrán. Édesapja: Prohászka Domokos, aki vadásztisztként szolgált, hivatását később felcserélte a pénzügyőri biztossággal. Édesanyja tősgyökeres nyitrai volt és a neves Filberger családból származott. Prohászka Domokos annak ellenére, hogy Nyitrán köztiszteletnek örvendett 1860-ban Rózsahegyre költözött. Prohászka az elemi ismereteket itt szerezte meg. A negyedik elemibe, mivel édesapját áthelyezték, már Losoncon járt. Ugyancsak Losoncon került gimnáziumba. Mint harmadikos gimnazista visszakerült Nyitrára. A sors azonban tovább vitte és elkerült a kalocsai jézustársasági konviktusba. Itt már több ízben nyilvános elismerésekben is része volt. Tanárai többször is hangoztatták: jó, kiváló pap válik belőle. Mint hetedikes gimnazista az esztergomi érseki papnevelőben folytatta tanulmányait. Már gimnáziumi tanulmányai alatt megvillantotta tehetségét, kiválóságát. Ez volt az oka annak, hogy az érettségi vizsga után a római magyar – német kollégiumba küldték, ahol hét éven keresztül gazdagította tudását és csiszolta elméjét. A hosszú időt teológiai és filozófiai tanulmányokkal töltötte. Belemerült a legrégebbi filozófiai művek tanulmányozásába s tökéletesen kiképezte magát, és kettős doktorátust szerzett. Kétségtelen életére és későbbi működésére nagy hatást gyakorolt Róma. Egy alkalommal a magyar Császka püspök XIII. Leó pápánál tette tiszteletét, aki e szavakkal fordult hozzá: „Itt a Német – Magyar Kollégiumban van egy nagyon tehetséges növendéketek.” És jövőbe találó ráhibázással így folytatta, olaszra ferdítve Prohászka nevét: „Borascának hívják” (burrasca = szélvihar). Ottokár püspök valóban tisztító vihar, felkavaró pünkösd, mindent mozgásba hozó erő volt a XIX. – XX. Századforduló magyar egyházában. De meggyőződésem, hogy eszmeisége, gondolatai napjainkban is aktuálisak.
1881. év fontos esemény Prohászka Ottokár életében. Akkor szentelték fel áldozó papnak. A fiatal áldozó papot Simor János hercegprímás segédlelkésznek nevezte ki az Esztergom – belvárosi plébániára.
Prohászka az esztergomi szeminárium (papnövelde) tanára, spirituálisa
Új hivatalában azonban nem működött hosszasan, alig két hónap múlva a főpásztor az érseki papnevelő intézetbe küldte, ahol a latin és görög nyelvet, majd később a lelkipásztorkodást és ágazatos hittant tanította. 22 évig tanított Prohászka az esztergomi szemináriumban. Tanítása egyéni volt; a hallgató lelkét és értelmét ragadta meg, minden egyes tanítványával önállóan foglalkozott. Arra törekedett, hogy az igék élő valóságot öltsenek. Az állandó tűz, ami Prohászka szívében lobogott, új, kiváló alkotásokra ösztönözte. A szónoklat mellett a tollat adta a kezébe; a szó múló ereje mellett a betű állandó fegyverét is ütközetbe vitte. A szelíd Prohászka, aki teljes lélekkel, egész egyéniségével a szeretet embere volt, harcolt, küzdött, ha hitéről volt szó.
Igazi apostol volt, aki mesterien vázolta fel az ember valódi feladatát. Igazi pap volt, akinek élete összhangban állt a hirdetett eszmékkel. Schütz Antal életének tanulmányozója és műveinek sajtó alá rendezője írta Prohászkáról: „….az elmélkedés embere volt. A mélységes lelki csendnek és az Istenben való elmerülésnek medencéibe gyülemlettek meg nap – nap után a kegyelemnek és buzgóságnak ama forrásvizei , melyekkel annyi lelket és a magyar életnek annyi területét folyton megtermékenyítette és üdeségben tartotta.„Tizenkét évig mint a szeminárium spirituálisa (lelki vezetője) fáradhatatlan tanítója volt az elmélkedésnek. Egy alkalommal egy fiatal papnak, aki elmélkedési könyvet kért tőle azt mondta:” Az elmélkedés művészet; azt nem lehet megtanulni, abba bele kell találni.”
Spirituális korszakából fennmaradtak olyan előkészületi jegyzetek, amelyekből aztán megszületett az „Elmélkedések az evangéliumról. Igaz, a kötetet már a Püspök tette közzé Fehérváron 1908 –ban, hiszen már számíthatott a szerzetesek, papok, világi hívek olvasótáborára is. Előszóból idézek annak érzékeltetésére, milyen szándék és élmény vezette Prohászkát közzétételükkor.
„Midőn e könyvet a világ útjaira bocsátom, Jézus szándékait osztom, aki mondotta: „ azért jöttem, hogy életük legyen, és bővebben legyen.”; én is azért jövök, hogy a lelkeket a krisztusi élet kifejlesztésében segítsem.”
„Krisztus maga az Isten emberi alakban, s nekem imádnom élveznem kell őt, őt és fölséges szépségét, lelkének mélységét, pszichéjének eredetiségét, szellemének őserejét, jellemének bűbáját, s a belőle kiáradó életet. Ajkán függ lelkem, ő az én orákulumom. Benne mint kertben magát Istent látom, kezei közé hajtom le fejemet, s neki adom át szívemet. Ő lévén orgánuma az Istennek, ő majd stilizál s harmonizál engem. E hitre biztatok és e tettre sürgetek mindenkit. Ne kutassuk mindenfelé a jobb s nemesebb élet forrásait, ne boncolgassuk a lét szimbólumait, hanem forduljunk Krisztushoz s nézzük, szemléljük őt alázattal s szeretettel, s belénk szövődik majd képe s szelleme. Aki őt nézi, az megismeri Istent. E szemlélet ellenállhatatlanul vonz………Életet adni jött; ereje volt hozzá.
Shvoj Lajos, volt szeminaristája, majd utódja a püspöki székben a következő emléket örökítette meg visszaemlékezéseiben: Egyszer én is felkerestem valami kérdéssel. Álló íróasztalánál, a híres pulpitusnál állt és elmélyedve olvasott. Végig hallgatta problémámat, s aztán egy jót kacagott, és ezt mondta: „Barátocskám ez nem probléma. Tudja mi a nagy probléma ? Az, amit most olvasok. Most olvasom Marx Das Kapital-ját. A tőke, a munka, a bér…ez valóban probléma! A magáéval ne törődjék.” És elkezdett magyarázni arról, amit olvasott. S én tényleg elfelejtettem a magam kis problémáját. Aztán megveregette a vállamat és elbocsátott.” Prohászka akkoriban alaposan tanulmányozta Marx műveit, tanulmányokat írt a Magyar Sionban Marx értékelméletéről és a szociális kérdésről, amely már római évei alatt is foglalkoztatta.
Leopold Antal Prohászka Ottokár Esztergomban című visszaemlékezésében írja: „Kollégái szórakozásaiban részt vett különösen boldogan élvezte a szabad természetet. Esztergom gyönyörű vidékének nem volt nála fáradhatatlanabb túristája. Gyakran egészen Szobig, Márianosztráig és Kóspallagig gyalogolt. Tanítványai rajongtak érte. Lelkes előadásai, költői lendülete, megható életszentsége, egyszerűsége és közvetlensége megbűvölte növendékeit.
Ő volt a szeminárium lelki vezére s szelleme lassanként átjárta az egész főegyházmegye papságát. Új korszakot jelentett.
Tanítványai fölolvadtak benne s utánozták őt még az élet legaprólékosabb részleteiben is. Utána vágyódtak, miután a papnöveldét elhagyták. Nyáron eljöttek, nála lelkigyakorlatot tartani. Budapesten………..Prohászka szellemében társaságba verődtek a Philippinum, majd Regnum Marianum neve alatt s Prohászkát vallották szellemi vezérüknek, akit sűrűn hívtak maguk közé.”
E fejezet végén részlet Shvoy Lajos vallomásából:
„Ez az időszak volt életem legboldogabb szakasza. Előadásai magával ragadtak, elbűvöltek. Épp akkor írta az „Ég és Föld” (helyesen Föld és ég) című könyvét, magyarázatai de Deo et Trino (Az Istenről és a Szentháromságról) olyan érdekesek voltak, hogy elfelejtettünk jegyezni, csak ittuk a nagyszerű gondolatokat és eszméket. Punktái pedig – amelyeket esténként adott – és vasárnapi exhortációi (buzdító beszédei) – amiket tartott - oly gyönyörűek voltak, hogy nem egyszer álmélkodva hallgattuk a szellemóriásnak csodálatos szavait és előadásait. Senki sem akart elmenni Pestre a Centráléba (Központi Szeminárium), vagy Bécsbe a Pazmaneumba…… Ez a leki kapcsolat a szentelés után is fennmaradt. Én hamarosan a Regnum Marianumba kerültem, ahova ő is sokszor bejött, velünk ebédelt és sziporkázott. Nagyon szerette a szellemes vicceket és tréfákat. Ezután felkértük, hogy tartson konferencia-beszédeket nekünk, végzett növendékeinek, amit szívesen tartott. Ebből lettek a férfiak konferencia-beszédei az egyetemi templomban. Mikor a Regnum Marianum Egyesület 1903-ban megalakult, egy pár atya fölment hozzá Esztergomba és fölkérte, hogy legyen a főnök, jöjjön le Pestre, és álljon a papság élére. Tréfára fogta a dolgot: - Mi? Ebrii sunt et musto pleni! (Engem? Megittasodtak és elteltek édes borral! – vö. Csel. 2,13) – mondta nagy kacagva. Múltak az évek (hittudományi működésének elismeréseként) kinevezték egyetemi tanárnak, s most ő jött lakást keresni. A Regnum Marianum házfőnöke lett és maradt egyetemi tanársága alatt 1904 – 1905-ig.”
Munkái országos hírt és elismerést szereztek Prohászka Ottokárnak. Akik elolvassák műveit, megtelnek új hittel és hívő lelkük a magasság, az igazi tiszta élet felé fordul. Munkái közül mindenképpen kiemelten említésre méltónak tartom:
Isten és a világ (1891), A föld és ég (1902), A diadalmas világnézet (1903), Modern katolicizmus (1907), Elmélkedések az evangéliumról I – II. (1908), Korunk lelke (1896 – 1916 közötti tanulmányok), Kultúra és terror (1893 – 1918 közötti tanulmányok), Hit és ész (1883 – 1904 közötti értekezések), Az elme útjain (1884 – 1927 bölcseleti dolgozatok), Élő vizek forrása (1926), Élet kenyere (1929).
Prohászka Ottokár alkotó, teremtő egyéniség volt. Felismerve az idők jelét, tudta és rögtön átérezte, hogy csak intézményesen lehet az egyéneket az igaz vallásosság útján megtartani. Olyan intézményeket, egyesületeket alkotott, amelynek tagjai kötelességüknek tartották az egyház által számukra előírt követelmények betartását.
Prohászka, a szociális apostol
Prohászka szociális érzékenysége, érdeklődése és szociális – közéleti elkötelezettsége átíveli egész életpályáját. Mindvégig XIII. Leó Rerum novarum - a szellemében működik (Rerum novarum /Újítás vágya/ kezdetű pápai körlevél a munkások helyzetéről, 1891. - az Egyház modern szociális tanításának megalapozása). Három és fél évtizeden át azokat a szociális eszméket terjeszti, és igyekszik a gyakorlatba is átvinni, amelyeket a pápák kifejtenek a Rerum novarum-tól a Centesimus annus-ig (II. János Pál „Századik év” kezdetű enciklikája/körlevele/ a Rerum novarum kezdetű enciklika kibocsátásának századik évfordulója alkalmából).
Már a fiatal Prohászka rámutat arra, hogy a munkástömegeket az igazságtalan helyzettel szembeni lázadás mozgatja; hogy igenis van Magyarországon szociális kérdés; hogy tengernyi a baj; hogy kétségbeejtő a paraszt, a kisiparos meg a kisgazda sorsa, és hogy a szociáldemokrácia hódítja meg a szegény tömegeket. „Mit akar hát voltaképp a szociáldemokrácia ? Száz szónak is egy a vége: új világot akar. Jól teszi mondom én rá; huncut, aki mást akar. Éljen ! Ezt mi is mondjuk ! Új világot akarunk; a bajokat orvosolni kívánjuk, csak az a kérdés, hogy hogyan. Az eszközökben van különbség; a szociáldemokrácia oly világot akar, mely soha sehol nem létezett, de veri a mellét, hogy neki sikerül azt megteremteni. Álmodik szegényke….”
Ezután a liberalizmusról rántja le a leplet: „A liberalizmus nem tud egyebet, mint azt,hogy szabadságról dudál. Teljes szabadság, féktelen konkurencia, ez az ő jeligéje; ez pedig annyit jelent, hogy aki bírja, az marja. S ki az, aki bírja ? Hát akinek pénze van. Tehát aki győzi pénzzel, tőkével, annak van szabadsága; az marja, s ki marja a gyöngét; annak hódol minden, s a munkásnép olyan lesz, mint a futóhomok; védelem nélkül, szervezkedés nélkül kóborol; keres munkát, eladja magát; a nagytőke meg féktelen versenyben csak a nagyobb nyereségre néz….”
„Hol az igazi gyógyszer ? – Megmondom egy szóval: a keresztény szocializmusban.” S Prohászka megmagyarázza, mit jelent a szocializmus és a „keresztény” jelző: „Azért kell szocializmus, vagyis társas szövetkezés, mert az egyes ember meg nem állhat, s elfújja őt a gazdasági verseny; de azért is, mert az embert társadalomba teremtette az Isten, hogy ne legyen porszem, hanem hatalmas épület, hogy ne legyen széltől söpört, földönfutó levél, hanem törzsökös tölgyfa. Az emberiség egy nagy test; az emberi társadalom nagy szervezet, következőleg a gazdasági téren is szervezettnek, összefüggő testületnek kell lenni; s ezt a szövetkezés által érjük el.” És mit jelent a „keresztény” ? „Jelenti a keresztény igazságokat: a vallást, az erkölcsöt; név szerint a szeretetet, mértékletességet, igazságosságot, türelmet és türelmességet, melynek a kereszténység egyedüli biztos alapja, s melyek nélkül társadalmat, összetartást, egyetértést, szövetkezést teremteni nem lehet.” Prohászka tehát elsősorban a szövetkezést sürgeti, valamint a munkást védő, emelő, művelő törvényhozást.
Marx tanítását megrostáló, elmélyült tanulmányait Szabó Ferenc SJ nyomán a következő részben ismertetem. Most csak arra hívom fel figyelmeteket, hogy ezek az írások „a tudományos tisztesség és tárgyilagosság dokumentumai”.
Fehérvár püspöke – a főrendiház tagja
1905-ben a király Róma hozzájárulásával Székesfehérvár megyéspüspökévé nevezte ki. A püspökszentelés Rómában a Sixtus kápolnában történt 1905. december 24-én. Prohászka naplóiból egyértelműen kitűnik, hogy soha nem kívánta a püspöki rangot, nem vágyott a főpapi stallumra. Amikor azt mégis elfogadta, nagyon nyomasztotta ez a felelősség, s a méltóságával járó kötöttségek, reprezentálás és külsőségek. December 14-én a következőt írja naplójában: „konszekrációm (fölszentelésem) újabb köteléket fűz közém s Krisztus közé…. Megérteni őt, s hasonulni hozzá. Ez a fő, ez minden: Jézust bírni és élni! ….Kimondhatatlanul méltatlannak tartom magam e díszes tisztre; protestálok……”
„Ma tartom az adorációmat (hódolatomat)…….mint hivatalból első adorátora (hódolója)….itt az Eucharisztiának, megbízva szeretetével, dicsőítésével, őrzésével….. Egészen különös, mert titokzatos s misztikus összeköttetésbe léptem Jézussal.”
Prohászka Ottokár mint püspök is egyszerű, igazi papja maradt egyházának. Tovább is éppen olyan szeretettel intézte a szegény emberek ügyét, baját; egyszerűsége, szerénysége püspökkorában is jellemző egyéni sajátossága volt.
Az 1906. január 21-i ünnepélyes beiktatásakor azt kérte híveitől, hogy fogadják úgy, ahogy jött: Istentől jár követségben, lelkében hittel és szeretettel. A fehérvári székesegyház első padsoraiban három Zichy gróf, egy Cziráky, egy Széchenyi és egy Esterházy gróf ült, de előttük is kimerte mondani: „Magyarországnak a munka társadalmára, a nép üdvén dolgozó papságra van szüksége……..Dolgozni jöttem. Dolgozni akarok a züllésnek indult magyar nép megmentésének nagy napszámában, a kor bágyadtságától beteg lelkeknek meggyógyításán, a szenvedélyek lázától elgyötört bűnösök megtéréséért. Mindezt Jézus nevében, Jézus erejével.” Prohászka Ottokár azt tette, amit mondott. Székfoglaló beszédében mintegy egyházpolitikai programjaként fogalmazta meg: „Az ecclesia militans, a harcoló egyház nekem nem rokonszenves gondolat, ez egy középkori jelző; nekem ecclesia laborans et orans kell.” A dolgozó és imádkozó egyháznak Prohászka a „Dum spiro, spero” (Amíg élek, remélek) jelmondatával lett szolgáló püspöke.
A korabeli Magyarországon a legismertebb és legnépszerűbb katolikus egyházfő a fehérvári püspök volt, aki a legkisebb és az egyik legszegényebb egyházmegye élén állt. A székesfehérvári püspökség alapítását tekintve fiatal volt és gyengén javadalmazott. Szent István annak idején Fehérváron nem alapított püspökséget, de koronázó székvárosában nagyszerű bazilikát építtetett, s ennek gondozását a fehérvári prépostra bízta. A prépostság és a helybéli káptalan volt az őrzője a székesegyházban a koronának és a királyok nyughelyének. A fehérvári prépostság közvetlenül az Apostoli Szentszék alá rendelt kiváltságos prépostság volt. A törökök elpusztították, de a város felszabadítása után a király helyreállította a prépostságot. Ezt azután Mária Terézia javaslatára VI. Pius pápa 1777. június 16-án kelt bullájával püspökséggé emelte.
Prohászka attól kezdve, hogy püspök lett, szorgalmasan és lelkiismeretesen részt vett a magyar katolikus püspöki kar konferenciáin. Teológiatanár korában nem alakított ki szoros kapcsolatokat a püspökökkel. A literátus püspököt idegenkedéssel fogadták, s elszigetelt volt e testületben. Ennek voltak politikai okai is. A püspöki kar egésze a Monarchia, a Habsburgok iránti hűség reprezentálója volt. Ettől eltérően Prohászka 1906. szeptemberében részt vett az un. Tulipán-mozgalomban, mely a a függetlenségi pártiak kezdeményezése volt a magyar ipar támogatása érdekében. (A tulipán a magyar munka jelképe lett.) Ferenc József ezért Prohászkát csak Tulpenbischofnak (tulipános püspöknek) nevezte. A püspöki karból a legközelebb álltak hozzá Mailáth Gusztáv Károly, Csernoch János és Fischer Colbrie Ágost. Az igaz barátnak számító gróf Mailáth Gusztáv Károly (1864 – 1940) az esztergomi papnöveldében mint prefektus (tanulmányi felügyelő) volt Prohászka munkatársa. 1897 – 1938 között erdélyi püspök, aki Gyulafehérvárott maradt híveivel a határok változtatása után is. (Ő javasolta Prohászkát a püspöki székbe, de ő javasolta utódjának a legendás hírű Márton Áront is.)
Prohászka maga jellemezte egyházkormányzati módszerét: „Én az adminisztrációt nem becsülöm sokra. Tudom, hogy kell, s megteszem; de én azt hiszem, hogy aki tanít vagy gyóntat s szolgál személyesen szegényt, s javít s jó tanácsokat ad igazi lelki készséggel s érdeklődéssel, az többet tesz, mintha firkál aktákat. Én tényleg idegenül járok mint püspök az utcákon…… Azt is gondolom, hogy én jobban tisztelem a papságot, mint az engem…..minden papnak lábát megcsókolnám.”
Prohászka a következőképpen foglalta össze véleményét a béke utolsó napjaiban egy letűnni készülő korszakról és egyházáról:
„Végre is kimondhatom, hogy ami engem idegenül érint mindenben, püspöki mivoltomban, főrendiségemben s viszonyimban is, az a nagy világiasság s a történelmi fejlődés által túlságosan visszaszorított krisztusi élet hiánya.” Felfogásához sokkal közelebb állt a szerzetesi eszmény, elsősorban a jezsuita szellemiség és élet.
Prohászka hivatalánál fogva tagja lett az országgyűlés főrendiházának. A főrendiházban „szűzbeszédét” 1907. február elején mondta el, mégpedig a kultuszminiszteri tárca költségvetési vitájában, aminek során felhasználta az alkalmat a katolikus érdekeket sértő kérdések előadására. A főrendek számára bizonyára idegen lehetett az a hang, amellyel Prohászka, a fiatal püspök felhívta a figyelmüket a súlyos társadalmi ellentétekre. „Nagy baja van Magyarországnak most, méltóságos főrendek, nagyobb baja, mint Mohácsnál. Mert nem az a vérvesztés teremti le a nemzetet, amely a csatatéren folyik, de az erőknek forrásait otthon érintetlenül hagyja, és nem az a földrengés és égzengés képez veszedelmet egy nép számára, amely annak tűzhelyeit felforgatja, hanem az a vérveszteség alkot veszedelmet, amely kétmillió munkáskéztől foszt meg minket és az a földrengés okoz veszedelmet, amely meghagyja ugyan a házat, de becsukja annak ajtaját, mert földönfutóvá teszi a népet. A magyar népnek lelkületében a magyar népnek erkölcsi, hazafias, vallási ideáljai borultak el, a magyar nemzeti érzés van meghasadva.
Mintha két külön zónának gyermekei volnánk, úgy néz az alsó népréteg a felső osztályokra.” A főrendiház tagjaként Prohászka püspök négy komoly témában igyekezte befolyását felhasználni:
1/ A katolikus autonómia. Szerinte a katolikus autonómia az ésszerű nemzeti fejlődésnek soha nem áll útjába, sőt „nagy nemzeti missziót is teljesít, mert a nemzetiségek, főleg a tót nép fel fogja karolni, közelebb fogja hozzánk hozni” őket. Az autonómia ügye a gyakorlatban a főpapság ellenkezésén bukott el.
2/ A katolikus alsópapság anyagi helyzetének javítása. Prohászka sürgette a katolikus papság kongruája (legalacsonyabb papi fizetése) körüli évtizedes viták lezárását és számukra szilárd megélhetés biztosítását. „A katolikus papság sok alamizsna után reá szolgált, hogy jogai is legyenek, jogai egy tisztes eltartáshoz.”
3/ A lelkészkedő papság mellett a nevelés másik pillére a tanítóság volt. Ezért Prohászka a kultuszkormányzat felé a népiskolák és tanítók sorsát emelte ki. Fenntartásuk, fizetésük jelentős javítását követelte. Külön hangsúlyt fektetett az egyházi iskolák tanítóinak és kántortanítóinak megélhetési feltételeinek javítására. Prohászka 27.000-re becsülte a katolikus népiskolák pedagógusainak számát. Fizetésük emelésére azonban az iskolafenntartók – községek és az egyházak – már nrm voltak képesek, ezért követelte, hogy az állami adókból könnyítsenek az iskolafenntartók terhein.
4/ Prohászka erélyesen fellépett az Apponyi-féle iskolatörvények nemzetiségellenes tendenciáival szemben. Ezek a törvények a magyarítást akarták elősegíteni. Így a tanítók fizetését a nem állami iskoláknál a fenntartókra hárították. A nemzetiségi iskolák többsége egyházi kézben volt, vagy a község tartotta fenn őket. Ezek azonban további anyagi áldozatokra, éppen a híveik szegénysége miatt, nem voltak képesek. Fokozott állami segélyt pedig csak a magyar iskolák vagy a magyarul tanítók kaphattak. A magyar nyelv kötelezővé tétele az állami iskolákban a hit- és erkölcstan tanításával kapcsolatban nagy ellenszenvet váltott ki a nemzetiségi katolikus tanítók és alsópapság között.
A katolikus történész Szekfű Gyula – 1945 után – igencsak önkritikusan vonta meg a 20. század első felének katolikus közéleti mérlegét. Ebben azonban kiemelkedően nagyra értékelte azt a Prohászkát, akinek politikai demokráciája és szociális érzéke messze túlmutatott a korabeli magyar egyház véleményén. Szekfű szerint „mind többen akadtak jó katolikusok, akik nem hittek többé a barokk egyházfő eszményében, és nem tartották sem szükségesnek, sem a vallásos életre hasznosnak, ha a püspök a „püspökvárban” elzárkózva csak régi szertartások betartásával engedte magához híveit, és székhelye utcáin kétlovas batárban űlve, de soha gyalog nem mutatkozott. A fiatal Prohászka, aki egyedül, gyalogosan, esernyővel kezében vonult be a század elején székvárosába, ezzel a cselekedetével nem csinált iskolát.”
Forrásmunkák: Gergely Jenő: Prohászka Ottokár „a napba öltözött ember”, Gondolat 1994. ; Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár élete és műve (1858-1927); Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus, válogatás Prohászka műveiből, szerkesztette Koncz Lajos, Szt. István kiadó 1990. ; Prohászka Ottokár emlékének, szerkesztette: ifj. dr. Toldy László egyetemi tanár , „Mercedes”1927.
Miskolc, 2012. július 14.
*
Prohászka Ottokár – a nemzet apostola III.
Indexre tétele
Naplójából: „ 1911. június – Keserves hónap; 11-én kézhez vettem egy kis nyomtatványt; nem tudom ki küldte; alighanem a nuncius (Valfré di Bonzo bécsi apostoli nunciusról van szó). Kinyitom, hát mintha tiszta kék égből a villám csapott volna belém, olvasom, hogy indexre kerültem.”
Az Index vázlatos története, a Kongregáció működése
A kutatások egyértelműsítik, hogy az első formális index (tiltott művek jegyzéke – K.T.) előtt már például a leuveni (1540) és a párizsi egyetem (1544) is adott ki jegyzéket a tiltott könyvekről, amelyek hit és erkölcs dolgában a hivatalos egyházi tanítástól eltérő tanokat terjesztettek, vagy legalábbis félreérthetőek és ezért nem ajánlatosak. Az első formális indexet IV. Pál pápa adta ki 1559-ben. Meghatározó a trentói zsinat rendelkezése lett: a 22 zsinati atya által kidolgozott szabályokat a Dominici gregis custodiae kezdetű bulla rendelkezése 1564. március 24-én erősítette meg. Az új jegyzék elkészítését IV. Pius rendelte el 1562-ben.
A Tridentinum (trentói zsinat rendelkezése – K.T.) szerint az az írás kerül indexre, 1./ amelyben tévedések vannak; 2./ amely, ha nem is tartalmaz ugyan kifejezetten
Ami konkrétan az indextilalmat illeti, az nem egy személy ellen irányul általában, hanem konkrét mű konkrét állítására, részletére, pontosan megjelölt passzusaira.
Az Index Kongregációt V. Pius pápa 1591-ben hívta életre. VIII. Kelemen pápa adta ki utoljára az indexet úgy, hogy egyes szerzők minden művét tiltotta. XIII. Leó 1900-ban eltörölte a korábbit, és újra szabályozta az indexre tételt. XV. Benedek 1917. március 25-én föloszlatta az Index Kongregációt, feladatkörét átruházta a Szent Officiumra (Szent Hivatalra – K.T.), amelynek külön részlege a pápa által adott szabályok szerint vett föl műveket az indexre. Az utolsó hivatalos kiadás 1948-ban jelent meg az indexre tétel szabályaival, a Szent Officium rendelkezéseivel és az 1600-as évek óta kifejezetten betiltott, közel 4000 mű címjegyzékével. Az Index Kongregáció szerepe a Hittani Kongregáció 1966. VI. 14-i közleményével érvényét veszítette. Az Indexet, a tiltott könyvek jegyzékét VI. Pál pápa törölte el, a II. Vatikáni Zsinat által kívánt nagy kúriareformmal. A Zsinat – bár néhány bíboros ellenezte – határozottan kérte az index megszüntetését. Ezzel kapcsolatban döntő volt Josef Frings bíboros, kölni érsek beszéde 1963. november 8-án, amelyben erőteljesen sürgette a Római Kúria gyökeres reformját. Frings bíboros kemény kritikáját zsinati szaktanácsadója Josef Ratzinger, a mai XVI. Benedek pápa sugallta.
VI. Pál pápa 1965. december 7-én kelt Integrae servandae kezdetű rendelkezésével szüntette meg az Index librorum prohibitorum-ot, a tiltott könyvek jegyzékét, és ezzel véget vetett egy négyszáz éves szabályzatnak.
Prohászka index-ügyének jobb megértéséhez még néhány adalék a magyar egyházi állapotokról. Adriányi Gábor: „A magyar katolikus egyház az 1867-es kiegyezés után egy negyed századon át viszonylagos nyugalmat élvezett: megtartotta intézményeit,vagyonát, társadalmi befolyását. Ezt elsősorban Simor János (1813 – 1891) hercegprímásnak és Haynald Lajos (1816 – 1891) kalocsai érseknek, 1878-tól bíborosnak köszönhette, akik a szabadelvű (Deák-)- párttal hallgatólagos megállapodást kötöttek. A kormánypárt eltűrte az egyházat, de az egyház is a kormánypártot, mert Tisza Kálmán hosszú minisztersége alatt is (1875 – 1890) a katolikus egyházzal szemben lojálisan viselkedett. Ennek a Simor – Haynald féle egyházpolitikának azonban az volt az ára, hogy az egyezkedés gúzsba kötötte a belső reform, a szükséges egyházi megújulás felé tartó erőket. „
„A magyar főpapokat a német diplomáciai jelentések, mint arisztokratákat jellemezték. Tény, hogy inkább egyházfejedelmek voltak, mint főpásztorok. Egyházmegyéiket alig látogatták, a bérmálásokat és főleg az apostoli vizitációkat elhanyagolták, az alsópapsággal nem törődtek. Samassa úgy fogadta papi látogatóit, hogy azoknak előtte térden állva kellett beszélniük.”
Prohászka 1911. július 29-én jegyezte be naplójába: „Hát én nem vagyok politikus, de ezt a köntörfalazást élvezem, amely a püspöki kar egyezkedéseiben, a pártokhoz való ide s tova elhajlásaiban, néhány ellenzékinek és azután a mungó-többségnek dörgölőzésében folyt……. Mennyire tiszteletre méltóbb, aki a követ veri szét az országúton, vagy az utolsó bérmunkás is! (……) Én a politikához nem értek, a házba néha napján megyek, politikai körökbe napot lopni nem járok: így azután csak egyet érdemeltem s velem sokan, hogy a Főrendiházból kidobjanak. Cseppet se bánnám; sőt örülnék neki.”
Ilyen volt tehát az egyházi helyzet, a magyar főpapság „arisztokráciája és politikai hintázása”; e környezetben a szerény, cafrangoktól idegenkedő, forradalmi nézeteket hirdető Prohászka elítélendő „modernista” lett.
Prohászka indexre tételét az Acta Apostolicae Sedis 1911. évi 8. száma publikálta. Ebben közölték Francisco della Volpe bíboros, az Index kongregáció prefektusának a pápa által szentesített dekrétumát (határozatát), amely 1911. június 5-én kelt. Prohászka neves német és francia szerzők társaságában került indexre. Indexre tett művei:
Az itellektualizmus túlhajtásai, Hittudományi Folyóirat 1910. évi II. füzet; Több békességet, Egyházi Közlöny, 1910. december; Modern katolicizmus, Budapest, 1907.
A modernista nézetek elítélése után Róma előírta, hogy a püspöki hivatalokban állítsanak fel vigilancia (szemmel tartási, éberségi – K.T.) bizottságokat a hit tisztántartására.
A prímási levéltár iratai egyértelműsítik, hogy Esztergomból szabályszerű feljelentést küldtek Rómába, s ennek nyomán indult meg a szabály szerinti eljárás.
Az esztergomi Vigilancia-bizottság előszőr 1910. október 13-án Rajner Lajos segédpüspök , érseki helynök, a Vigilancia elnöke esztergomi lakásán ült össze. Andor György latinul összefoglalta a modernista tanításokat, hogy azt összevessék Prohászka: „Az intellektualismus túlhajtásai” című értekezésével.
A 11 tagból álló bizottságban volt – többek között – Prohászka egykori tanítványai vagy munkatársai közül Andor György és Rott Nándor (későbbi veszprémi püspök), valamint Mihályfi Ákos egyetemi tanár és Tomcsányi Lajos jezsuita. Egyértelműen ellenségesen kezelte Prohászka írását az elnöklő Rajner, viszont Rott Nándor inkább védelmezte. Mindkét szakvéleményt az ülésről készült aktához csatolták. Vaszary Kolos prímás az esztergomi Vigilancia-bizottság ítéletét felterjesztette Rómába.
1911. február 9-én újra összeült a Vigilancia-bizottság, amely Prohászka: „Több békességet” című 1910-es karácsonyi cikkével foglalkozott. Rott Nándor különösen két pontban kifogásolta a cikket: az egyházi vagyonnal kapcsolatos megjegyzését, valamint azt a kitételt, hogy az orosz egyház is „a szentség karizmájával bír”. Rott még két másik cikkét is bírálta: a protestáns Kaas Ivor temetésén mondott beszédét, illetve azt, hogy a más vallásúakkal szemben több szeretet kell tanúsítani. Mihályfi Ákos viszont védelmébe vette Prohászkát. A ülés jegyzőkönyvét Vaszary prímás 1911. április 11-én küldte el Rómába. Ez a korábban felterjesztett „Az intellektualismus túlhajtásai” társaságába került.
„A modern katolicizmusról” nem készült feljegyzés, tehát Prohászka ezen művével kapcsolatban az esztergomi Vigilancia-bizottság nem foglalt állást, így Vaszary prímás fel sem terjeszthette Rómába. Akkor mégis hogy kerülhetett az Index Kongregació elé? „A modern katolicizmus” esetében minden bizonnyal megelégedtek Szabó Szádok hosszú latin összefoglalójával.
Ki volt Szabó Szádok? – akinek döntő szerepe volt Prohászka indexre tételében.
Szabó Szádok (1869 – 1956) magyar domonkos, az Angelicum (a római domonkos egyetem) neves teológusa figyelte Prohászka működését, olvasta a püspök írásait, hallott a kritikus véleményekről. Mivel a két esztergomi szakvélemény nem volt azonos – az egyik negatív, a másik pozitívabb - , a domonkos Th. Esser, az Index Kongregáció titkára az ugyancsak domonkos Szabó Szádoktól kért véleményt, akivel kapcsolatot tartott. Szabó Szádok tehát felkérésre véleményezte az esztergomi Vigilancia bizottság által tárgyalt Prohászka írásokat, ugyanakkor „önszorgalomból” írt bírálatot „A modern katolicizmusról” is. „Neki köszönhető”, hogy az 1907-ben írt könyvecske is indexre került.
Az Index Kongregáció a gyakorlat szerint nem közölte az indexre tétel okát, Prohászka azonban végiggondolta, hogy milyen kifogások érhették betiltott műveit? „Mik azok a szellemi törekvések, melyeket kidolgoztam magamban, legalább törekedtem, s melyeknek itt kifejezést igyekeztem adni e kis művekben? Én az egyház hű fia vagyok, s nem csak passzív lelkületű, hanem aktív természetű híve is akartam lenni. Komolyan vettem azt, hogy az egyháznak minden korban van hivatása a lelkek vezetésére, s hogy minden időben az „ad maiorem Dei gloriam” elvet főleg a lelkeknek Krisztushoz való vezetésében, a hit s szeretet uralma alá hajtásukban kell érvényesíteni.
Ezt a 20. században is meg kell tenni; a szellemi áramlatok, az uralkodó eszmék, a nézetek úgy változnak és váltogatják egymást, mint a kalendárium lapjai;
ezeket az áramlatokat megérteni, ezekből tanulni, a világ igazsági tartalmát a történet föltárt lapjairól leolvasni, igényeit úgy az igazság beállítására, mint a helyes methodusra nézve, melyen vezessük, megismerni: ez a mi feladatunk.”
„Meg kell tehát érteni a szellemet, irányát, pszichológiáját, orientációját, hogy azután azt, ami téves vagy egyoldalú , vagy rosszul orientált, kijavíthassuk s kipótolhassuk. Így akartam én is megismerni, fölérteni és megérteni azt, ami elfogadhatatlan a korszellemnek a kereszténységből s főleg megismerni és megérteni azt az utat……, hogy mi az oka a mai kor vallástalanságának s főleg az egyháztalanságának? Úgy láttam ugyanis, hogy a mai nemzedéket kiválóan jellemzi a vallásos érzés hanyatlása, s a vallásos élet csődje. Mi hát ennek az oka?”
Prohászka a bajokozót továbbra is az intellektualizmusban jelölte meg. „Az intellektualizmus egészségtelen állapota abban nyilatkozik, hogy az emberi értelem megzavarodik a szuverén és isteni igazság iránt, s maga egy általános tohuwabohuba (zűrzavarba – K.T.) kerül bele.” Prohászka szerint az ész önmagában véve csak „orgánum”, eszköz. Ki kell józanítani – szerinte – a modern emberiséget; lássa be, hogy az ész, a gondolat mellett az ember szem, szív, kedély és akarat is. Ezt a dekadenciába hajló intellektualizmust nem elméleti úton lehet legyőzni, hanem az életnek a valósággal való összekapcsolódása révén.
Prohászka 1910-es évek elején tett fordulata már kifejezésre juttatta azt az újkonzervatív változást, mely a racionalizmuson lapuló liberalizmus csődjéről beszélt, az ész „mindenhatóságában” való hit megrendüléséből indult ki, és új irracionalizmus (az a felfogás, mely szerint a valóság csupán észokokkal nem ismerhető meg – K.T.) és spiritualizmus (a világ szellemi őselvét való felfogás – K.T.) felé fordult.
„Világosan látom, hogy az intellektualizmus az európai szellemi dekadenciának (hanyatlásnak – K.T.) fő oka – írta a betiltás ellenére Prohászka a naplójába. – Azért ellene fordult figyelmem mindenképpen, s választottam akadémiai székfoglalóul e témát. Elismerem s beismerem, hogy van abban a füzetben sok egyoldalú megjegyzés; több mondat, melyet kár volt oly élesen kifejezni, s kellett is volna félreértések elkerülése végett másképp fogalmazni……Szent Ágoston Aranyszájú Szent Jánosról való szava szerint, félni nem tudtam.; eszem ágába sem jött, hogy baj lehet; de hát lett. – Én megtettem, amit kellett tennem, alávetettem magamat.”
Prohászka híven önmagához, habozás nélkül alávetette magát az ítéletnek,
Schütz Antal, mint a dogmatika professzora egyértelműsítette, hogy Ottokár püspök „fönntartás, elmagyarázás nélkül és hiánytalanul vallotta a katolikus álláspontot”. Mint műveinek kiadója, tüzetesen átvizsgálta ilyen szempontból a szövegeket, és egyetlen tévedést sem talált.
Prohászka az indexre tételt követő napokban – hetekben csak a vele legbizalmasabb v
[A levél megkurtítva] Egész levél megtekintése
