Csapó Endre:
Angolul is magyar
(Megjelent a Magyar Élet 2011. április 28-i számában.)
Letették az elsô állampolgári esküt március 12-én azok a magyarok, akik már a januártól érvényes, egyszerûsített honosítás keretében kérték a magyar állampolgárságot. Horvátországból érkeztek Mohácsra, összesen tizenketten. Ezzel kezdôzött el a kormány nemzetépítési programja.
Letették az esküt az egyszerûsített honosítás elsô erdélyi kérelmezôi március 14-én Csíkszeredában és Kolozsváron. A Magyar Köztársaság csíkszeredai fôkonzulátusán tizenkét személy ünnepélyes keretek közt vehette át a honosítási okiratot.
Rendkívül nagy jelentôségû az, ami ebben a két eseményben megtette kezdô lépéseit. Kilencven évvel ezelôtt jött létre nagyhatalmi döntéssel az az állapot, amelyben az ország feldarabolása által másik országok fennhatósága alá kényszerített magyar állampolgárok megfoszttattak magyar állampolgárságuktól. Minden magyar törekvés, ami ennek a helyzetnek a megváltoztatására irányult, külhatalmi tilalmat és büntetést váltott ki, és a szláv hódoltság idején országon belül is bûncselekménnyé tették a kérdéssel való foglalkozást is. E döntést követô negyed században a nemzeti kormány hivatalos törekvése a magyar többségû területek békés visszaszerzése volt. A szláv-bolsevista megszállás 45 éve alatt szólni sem lehetett errôl a kollektív igazságtalanságról. Csak az emigrációban folytathattunk szellemi küzdelmet a trianoni állapotok folyamatos kártételei ellen.
A trianoni szemlélet értelmében csak az lehet magyar, aki Magyarország állampolgára. Ebben a szemléletben nincs szerepe a nemzetnek, mint kulturális egységnek, pedig az emberi társadalom képletében a nemzet a természetes alanyi tényezô, az állam csak az adott hatalom szerkezeti kerete. A magyar nemzet részére ez a szerkezeti keret szûk, ebbôl kitörni természetadta joga van. Trianon óta a nemzeti lét alapkereteként a kultúrát jelöljük meg. És mivel az államhatárok a magyar kultúra közlekedését is akadályozták, és mivel a hadizsákmány-magyarokat magyarságuk miatt üldözték, és mivel az utódállamok magyarüldözésének célja az asszimiláció, tehát a magyar etnikum felszámolása volt, és mivel idônként az utódállamokban a magyarokat börtön, elüldözés, tömegmészárlás sújtotta, és mivel a szándék a változó körülmények között sem változott, legfeljebb csak enyhült az etnikai tisztogatás, mindezek értelmében az államiság keretében élô magyar nemzetrésznek, illetve a magyar államnak erkölcsi kötelessége összmagyar nemzetvédelmi álláspontot elfoglalni, és ennek alkotmányos alapozást adni.
Ilyen alapon szorgalmaztuk innét, Ausztráliából az Ausztráliai Magyar Szent Korona Társaság nevében az alábbi két követelés népszerûsítését:
„Fel kell emelni a nemzet fogalmát olyan köztudati, közjogi és alkotmányjogi szintre, mint amivel felszerelte a polgári liberális államfelfogás az állampolgár fogalmát!
Azt akarjuk elérni, hogy hozzon a magyar országgyûlés olyan törvényeket, amik törvényes és jogi keretet adnak az egész magyar nemzetnek az államhatároktól függetlenül!”
Végre, a polgári rendszer húszadik évében, ha nem is tételesen, de lényegében megvalósult az egész magyar nemzetre érvényes hatállyal az új törvényes és jogi keret, a kettôs állampolgárságról szóló törvény által.
Ezért volt rendkívüli esemény az ami Mohácson, Csíkszeredában és Kolozsváron történt március közepén.
És a tengeren túl is, hiszen a nemzet nemcsak szétszakíttatott, de szét is áramlott, nagyobbrészt ugyancsak tragikus történelmi események következtében.
A kanadai Torontóban április 10-én esküdtek föl (sajnos még nem a Szent Korona, hanem) a magyar állam hûségére. A ceremóniát végzô Dr. Pordány László Ottawa-i magyar nagykövet az új magyar kormány, személy szerint Orbán Viktor miniszterelnök, valamint a saját nevében köszöntötte az új állampolgárokat, majd ismertette a magyar kormány terveit és törekvéseit. A magyar nemzetrôl szólva: a nemzet nem azonos a haza fogalmával. Hangsúlyozta, hogy a szórványban élô magyarság, bárhol a világon, épp oly tagja a nemzet egészének, mint az anyaországban élô honfitársaink. Ebbôl a felismerésbôl kiindulva az Orbán-kormány javaslatára a magyar Parlament megalkotta a nemzeti összetartozás törvényét.
New Yorkban április 13-án volt a csoportos magyar állampolgársági eskütétel. „Reméljük, hogy még nagyon sok eskütétel fog következni, hiszen egyre többen kérik az állam-polgárságot” – jelentette ki az MTI-nek New York-ban Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelôs helyettes államtitkára, aki jelen volt a ceremónián. „Most szeretnénk kinyitni egy ablakot feléjük is, és szeretnénk ha ôk is éreznék, hogy Magyarország odafigyel rájuk, és hogy a közös jövônket közös együttmûködéssel tudjuk alakítani” – mondta a helyettes államtitkár.
New York-ban tizenöten vették fel egyszerre a magyar állampolgárságot. „Leginkább szimbólikus jelentôsége van. Nagyon sokan így élik meg a magyarsághoz való tartozásukat, és ezáltal élhetjük meg mindannyian, hogy a magyar nemzet összetartozik” – mondta Répás Zsuzsanna.
„A következô hónapokban több ilyen esketést is tartunk majd, valószínûleg egy egész sorozatot, mert az Egyesült Államokban másfél millió magyar származású ember él. A kihelyezett konzuli napok mintájára kihelyezett esketés is lesz, például Chicagóban” – közölte Dán Károly fôkonzul.
Bencsik Zita konzul az MTI-nek elmondta: az egyszerûsített honosításról nyújtott tájékoztatás pozitív mellékhatása, hogy az amerikai magyarság intézményesen is elkezdett foglalkozni a saját magyarságával. Példaként említette, hogy a második és harmadik generációs bevándoroltak körében megerôsödött a magyar nyelv tanulása iránti érdeklôdés.
Amig a határon túli magyaroknak óriási élmény, lélekemelô érzés a magyar állampolgárság felvétele, addig a nyugatra távozottak között csak az elszakított területekrôl kivándoroltak osztoznak ebben az élményben. Akik Magyarországról vándoroltak el, valamint nem Magyarországon született családtagjaik, minden további nélkül megkapják, eddig is megkapták az útlevelet, mint eredetileg is magyar állampolgárok. Így most mindenkinek nyitott az út, akikben érdeklôdés kel Magyarország, a magyar kultúra, üzleti vagy egyéb kapcsolat iránt. Az érdeklôdés felkeltése, például turisztikai érdekbôl, külön feladata lehet a magyar államnak. Ennek nem kevés jelentôsége van.
Ezen túlmenôen nagy figyelemmel várunk jelzéseket arról az izgalmas kérdésrôl, hogy tartalmilag mit jelent 2011-ben Orbán Viktor „Nemzetegyesítés” szóval megjelölt elgondolása, amit Tusnádfürdôn mondott 2005. július 29-én?: „A mai kordivat, korszellem leginkább úgy jellemezhetô, hogy lebomló államhatárok, szabad mozgás, szakképzettség, szorgalom, a jakobinus bürokrata állam korszakának végrángásai — ahogy Martonyi János mondta tegnap. Egy területi, regionális közösségekre épülô új világ, decentralizáció, tettrekészség és vállalkozó kedv — errôl szól ma az európai kontinens története, jelene, élete, és errôl szól maga az Európai Unió is. Nyilvánvaló, hogy ez a magyarság számára is merôben új lehetôségeket kínál, a tízmilliós Magyarország és a négy-ötmillió, a világban szétszóródott, illetve a határok mellett tömbben élô magyarság egykori istencsapásszerû szétszóratásának hátrányai valójában mára elônnyé változtathatók. Föltéve, hogyha ezt a szétszóródott és szétszabdalt Magyarországot az új világ, a kor divatának és a kor szellemének megfelelôen képesek vagyunk egyetlen jól mûködô gazdasági övezetté és hálózattá szervezni. Egyetlen dologra van csak szükség ehhez: szemléletváltásra, elsôsorban az anyaországban, amely a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást nem segélyezésnek gondolja el, nem támogatásként gondol rá, nem hátrányt és nem tehertételt lát benne, hanem befektetést, közös hasznot, lehetôséget és gazdasági erôforrást. Vagyis az egész Kárpát-medencében — különösképpen a belmagyarok körében, a magyarországi Magyarországon — egy olyan szemléletváltásra van szükség, ami a határon túli magyarok támogatása helyett a nemzetegyesítést jelöli meg fô célként. Az elsô tézis tehát, hogy Magyarország jövôje nem a tízmilliós Magyarországban, hanem a tizenötmilliós magyar nemzetben van.”
Mit jelent ez nekünk, külföldi (a történelmi Magyarországon, ha úgy tetszik a Kárpát-medencén kívül élô) magyaroknak? A kulcsmondat: „Föltéve, hogyha ezt a szétszóródott és szétszabdalt Magyarországot az új világ, a kor divatának és a kor szellemének megfelelôen képesek vagyunk egyetlen jól mûködô gazdasági övezetté és hálózattá szervezni.” A, fôleg a fejlettebb, sikeresebb nyugati országokban a gazdasági, pénzügyi, tudományos, mûszaki, mûvészi pályákon sikeres magyarok kapcsolatot, beépítkezést, társulásokat elôsegítô képessége ma még töredékre sincs kihasználva, így az erre való készségnek a felkeltése Magyarország elsôrendû érdeke. Erre méretezett koncepció még megfogalmazásban sem jelentkezett a magyar kormányzat részérôl.
*
A témához kapcsolható levelezés alakult ki egy amerikai magyar értelmiségi internet levelezési körben. (Neveket nem említünk, nem kértünk közlési engedélyt.) Íme néhány kiragadott vélemény:
– Ti sokszor arra hivatkoztok, hogy meg akarjátok nyerni a „magyar ügynek” azokat a magyar származásúakat, akik nem tudnak magyarul. Hogyan, miként gondoljátok megvalósítani? Mivel gyôzitek meg az ilyeneket, hogy hozzánk közeledjenek?
– Vannak köztünk politikus lelkek akik abban hisznek, hogy a magyarság összes baját megoldhatjuk, ha összefogunk. Alig esik azonban szó náluk arról, hogy tulajdonképpen mi az, amiben össze kellene fognunk. Szerintünk nem elég a sebtapasz-politika: amerikai segítséggel orvosolni az itt-ott felbukkanó problémákat. Elôször tudni kellene, mi az, amire elkötelezzük magunkat. Mit jelent magyarnak lenni? Csupán a származás absztrakciója nem elég. Mi az, amivel angol nyelven megnyernétek a magyarul nem tudó, a magyarsághoz érzelmi és kulturális szálakkal nem kötôdô, a magyarságot esetleg amerikai felsôbbrendû gôggel lenézô embereket a „magyar ügynek”? Egyébként mi az a „magyar ügy”?
– Nekem könnyû válaszolni: Magyar az aki annak vallja magát! A fontos, praktikus kérdések azok hogy mi a magyar ügy, és a magyarok mit tesznek a magyar ügyben? Annyi közös gondunk van, de kevés az együttmûködés.
– Teljesen igaz lehet, hogy sokkal többet és mélyebben kellene foglalkozni a külhoni magyar élet problémáival és kihívásaival. Ezt a feladatot helyettetek (helyettünk, mint hazatelepült mondom) más nem végzi el.
*
A kiragadott mondatok a külföldi magyarok hiányos nyelvismeretére hívják fel a figyelmet, mint olyan tényre, amit tudomásul kell venni, és amihez igazítani kell a feladatokat. Ennek megértéséhez kívánunk rövid elemzéssel hozzájárulni.
Legmélyebb tisztelettel szólva azok iránt, akik a külföldi magyarság körében vagy érdekében a magyar nyelv fenntartásán, annak elôsegítésén dolgoznak – szembe kell néznünk az élet tényeivel.
Kezdjük avval, hogy külföldön nem élünk magyar környezetben, vagyis az iskola és az utca nyelve nem magyar. A versenyben a magyar nyelv marad le. Lemaradásának aránya növekszik iskolázottságunk szintjének emelkedésével. A még otthon iskolázottak, ha törôdnek vele, gyermekeiket megtanítják magyarul különbözô szinten, jó esetben annyira, hogy mindent megértenek és meg tudnak mondani, kielégítôen a családi élet társalgásában. Ez nagyon ritkán elég írás–olvasás elsajátítására is. Még ritkábban irodalmi mûvek vagy tudományos értekezések írására illetve megértésére. Ne gondoljuk, hogy ez magas léc. Iskolázott ifjaink nyelvismereti szintje határozza meg, hogy milyen társaságot, milyen élettársat választ magának. Ez a szórványléti asszimiláció legfôbb elôidézôje, mert egyetlen emberöltô életében önmûködôen lefejti az adott társadalom iskolázott rétegét. Elvándoroltak esetében ez nem olyan fájdalmas, mint megszállt országrészeken.
Amerikában (és mindenütt, ahol már évszázados a magyar bevándorlás) számos generációváltással a magyar származásúak túlnyomó hányada nem beszéli ôsei nyelvét. Ezzel a jelenséggel az ausztráliai magyar emigráció is már megismerkedett. Amikor 15 millió magyarról szólnak, abban 2–3 millió elvándorolttal számolnak, természetesen a ma élô utódokkal kiegészítve az elhaltakat. Vagyis minden létezô magyar származású egyénrôl szólunk, arra való tekintet nélkül, hogy tud-e egyáltalán magyarul. Tehát, nem mondunk le a magyar nyelvet nem gyakorló túlnyomó többségrôl, amikor magyarokat keresünk árvaságunkban.
A fentebb idézett mondatok kifejezik az amerikai értelmiségiek arról szóló panaszait, hogy kommunikációs gátak vannak a nyelvismereti kettôsségen, azok akik az angol nyelv tökéletes birtokában képviselhetnék a „magyar ügyeket”, nincsenek felszerelve azok kellô ismeretével.
A megoldás – bevonni az angolnyelvû magyarokat a „magyar munkába”– az ismeretanyag angolnyelvû rendelkezésre állításában van. Ehhez kellene a magyar állam segítsége is, és talán nem kell színezni a nyilvánvaló elônyeit, ha nem csak az 5 százalékot igyekszik a nemzet szolgálatába állítani, hanem a 95-öt is.
Egészen biztosan nem mi magyarok lépünk elsôként – ha lépünk – erre az útra, tehát érdemes lenne tanulmányozni az amerikai nemzeti lobbyk mûködését. Az írek sem vesztek még el, angolra váltva is ápolják nemzeti egyediségüket, honn és szórtságban egyaránt.
A magyar állam mindeddig nem foglalkozott intézményesen elvándoroltjainak a nemzeti feladatok körébe való bevonásával. Ha lehet úgy értelmezni a nemzetegyesítés meghirdetett programját, hogy ennek értelmében intézményesül a közös érdekvédelem, akkor nagyon itt az ideje, hogy annak mikéntjérôl is halljunk valamit.
/Forrás: Csapó Endre 2011.05.12-i levele/*B.K-T.L.
