Hát, itt tartunk elvtársak!Visszatértek az aljas fasiszták, visszatértek az úri bitangok, hogy a magyar népet ismét szolgasorba, cselédsorba taszítsák. Amikor 100 esztendővel ezelőtt megszülettem nem így állt a világ. Miénk volt az utca és miénk volt a jövő. Anyám nagy hassal járt Fiumében, amikor oda is elért a vérvörös csütörtök szörnyűségének a híre. Proletárok vére áztatta sokadik alkalommal a pesti utcákat, Tisza István a kenyeret sajnálta tőlünk, de a golyót azt nem. Félelmetes volt akkor az az erő, amit meg tudtunk mutatni. A német, francia, angol munkások mellett, mi magyarok is megszerveztük magunkat és küzdöttünk keservesen azért, hogy legyen szavazati jogunk, legyen egészségügyi ellátásunk és öreg korunkban vagy megrokkanva kapjunk valami pénzt és ne kelljen megvénülve koldusbotra jussunk.
Aztán
elzavarták apáinkat egy nagy háborúba, ahol a munkások együtt küzdöttek,
de egymás ellen. Mire észhez tértek, már késő volt. Megszerezték ugyan a
hatalmat, de voltak akik elárulták a kommunisták honvédő háborúját.
Éppen azok a nagypofájú urak például, akik aztán negyedszázadon át nem
tudtak másról szónokolni, csak arról, hogy szörnyűséges dolog a Trianoni
béke. Szerintem is az volt, József Attila szépen meg is írta, de kérdem
én, hogy ők akkor mi a fészkes fenének írták alá azt a békét? Nekik nem
száradt le a kezük? Miért nem álltak Kun Béla mellé? Megmondom
elvtársak, hát azért, mert őket nem Erdély érdekelte, hanem az, hogy
legyen elég cselédjük, legyen aki eltartja azt a here formájukat. Ezer
évig ültek a nyakunkon, mi leráztuk őket, de hát ti ezt is elszúrtátok,
de erről később.
Szóval nem akarok hosszúra nyúlni, de van mit mondani. Főleg erről a Horthyról. Az is csak akkor volt bátor, amikor fegyvertelen embereket kellett gyilkolni. Bátor magyar kommunistákat, akik hittek egy boldogabb jövőben. Ti már a nevüket se tudjátok, mert kitörölték azokat a neveket a történelemkönyvekből. Mond az a név nektek valamit, hogy Latinka Sándor? Dehogy mond, lassan már rólam is csak annyit tudtok, hogy valami kéjenc gyilkos voltam.
Jaj elvtársak, megint elkalandoztam, a korral jár, nézzétek el nekem. Száz év sok idő. Szóval a Horthy-korszakban munkás lettem, írógépszerelő. Ez volt számomra a karrier csúcsa. Én még csuhásnak sem mehettem el apám végett, de nem is igazán akartam. Jól éreztem én magam a hozzám hasonlók között. Aztán kommunista lettem. Mi lettem volna más? Abban volt benne a megváltás ígérete. Aki a Horthy rendszerben nem lett kommunista, az nem is akart mást. Mi mást akartunk. Elegünk volt az egész rohadt rendszerből. Kevesen voltunk, üldöztek minket, minden lépésünket figyelték, mégis tettük a dolgunkat. Van ma ilyen? Megszervezitek magatokat? Hát, nem kell mellébeszélni. A válasz az, hogy nem. Járatjátok a pofátokat, bölcselkedtek, tüntetgettek, aztán elmentek haza. Ez még nem ellenállás elvtársak, nagyon nem. Mi az életünket kockáztattuk. Szegény Sallait és Fürstöt ki is végezték, mert megvádolták őket azzal, hogy ők robbantották fel a viaduktot Biatorbágynál. Aztán kiderült, hogy nem ők voltak. Hát, nem kértek tőlünk bocsánatot, egészen mást kaptunk, ha a kezük közé kerültünk. Egyszer még hibáztam is, mert elkaptak, addig vertek, amíg el nem mondtam pár információt. Később erre hivatkozva támadtak Rákosiék, de az még arrébb van.
Nem voltunk erősek, kevesen voltunk. Minket üldöztek, a nyilasokat megtűrték. Akárcsak most. El is csavarták a munkások fejét. Eleinte röhögtünk azokon a villamosvezetőkön és kalauzokon, akik a hungarizmusra hivatkozva arról papoltak, hogy magasabb rendű nép vagyunk meg hasonlók. Később nem nevettünk, hanem jól megvertük őket. Szegény Ságvári, jaj de tudta csépelni őket. Ha nincs Horthy csendőrsége, az életben nem bújnak elő a föld alól.
Aztán eljött a világháború. No, láttuk az elején, hogy annak jó vége nem lehet. Csíkszeredáért harcolni Ukrajnában? Vicc, de nekünk nem volt kedvünk röhögni. Mi szórólapoztunk, jelszavakat festettünk. A szocdemek, ennek a Schiffernek a dédapja, a Szakasits mondta is, hogy ne csináljuk, de csináltuk. Aztán őket vagy elvitték vagy agyonverték úgy, hogy egész életükben fenenagy demokraták voltak. Szegény Koltói Anna és Mónus Illés meg is kapták a jutalmukat a ti rendszeretekben, szépen a két róluk elnevezett egérpiszoknyi közterületet is átnevezték.
Sok szenvedés után eljött a felszabadulás. Hogy is nevezitek mostanában? Megszállás? Hát, ti tudjátok. Én azt tudom,hogy a németek kirabolták és lerombolták az országot, az összes hidat felrobbantották, a Margit-hidat emberekkel, villamossal együtt, mégis őket kellene szeretni? Hát, nekem nem megy. Nekem az a szovjet kiskatona, amelyiket először megláttam, felszabadító marad. Már csak azért is, mert elhozta a békét. Négy évnyi háború után, ezer évnyi elnyomás után. Amikor előjöttünk a romok alól, nem keseregtünk, pedig minden tizedik magyar odaveszett Horthy hazárdjátékában. Nem volt időnk keseregni. Sírtak a gyerekek, étel kellett, lakások kellettek. Mi, kommunisták galád módon megszerveztük az újjáépítést. Megfogtuk a lapátot és dolgoztunk ameddig el nem dőltünk a fáradtságtól. Jöttek a fiatalok, parasztok és munkások is mehettek egyetemre. Igen, ez is egy nagy bűnünk volt. Ti nem mentek már egyetemre, de azt se nagyon tudjátok, hogy melyik végén kell megfogni egy lapátot.
Aztán hibáztunk is. Rákosiék, akik Moszkvából jöttek haza semmit sem tudtak arról, hogy mi van itthon. Azt gondolták, hogy a kinti recept majd itthon is működni fog. Hát, ott sem működött. Sajnos be kell ismernem, hogy amikor Rajkot elítélték, abban nekem is benne volt a kezem. Túl sok volt az ügyben, ami valószínűnek tűnt, ami pedig nem, azzal nem akartam foglalkozni, mert hittem abban, hogy az igazságot tárták elénk. Gondolom engem azért is tettek bele abba az ügybe, hogy lejárassanak. De maga Rajk is elbizonytalanodott, hiszen kiderült, hogy rendőrspiclikkel kvaterkázott éveken át.
A börtönbe, ahova nem sokkal később betettek, volt időm gondolkozni. Például azon, hogy abban az országban, ahol nyolcszázezer nyilas párttag volt, a kommunisták uralma alatt miért csak kommunisták voltak szinte a börtönökben? A moszkvai enyhülés engem is kivitt a szabadba, már ha fogalmazhatok így. Odakint forrongott a levegő. Az idealisták azt gondolták, hogy a többség a szocialista úton akar maradni, de nem ez volt az igazság. A többségnek azon járt az esze, hogy milyen agyafúrt csavarral tudunk kibújni a ruszki gyámság alól és hogyan lehet megszabadulni a sztálinistáktól. Jelentem én megoldottam, de ezt senki el nem ismerte, de mindegy is. Legyen úgy, ahogy a mostani történészeitek mondják.
Szóval eljött ötvenhat. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgoknak köze nincs a szocializmushoz. Angyal Pista volt az egyetlen, aki a forradalmárok közül kommunizmusról beszélt, de amikor Mező Imrét meggyilkolták és forgatták ki a beleket a Köztársaság téren, akkor látható volt, hogy merre mennek a dolgok. Nekem szimpatikus volt eleinte a mozgolódás, de hát elvtársak, az ellenforradalom volt. Minden visszarendeződés ellenforradalom, márpedig ott visszarendeződés volt. Nem véletlenül mondta Mindszenthy, hogy bosszú is kell. A kiirtásunkat vették napirendre. Tűrtük volna? Mező oda állt a géppuskások elé, le is lőtték, mint egy kutyát.
Amikor az oroszokhoz vittek, akkor döntenem kellett. Hát, én október végéig a lázadók mellett voltam. Ha nemet mondtam volna nekik, akkor könnyen kerülhettem volna az asztal másik végére. No meg aztán adtam volna át a terepet a sztálinistáknak? Ha nem vállaltam volna, akkor jött volna Münnich. Ő aztán rendezett volna vérfürdőt. Egyébként ezen nincs mit magyarázni. Ott voltam, megtettem. Mondhatjátok, hogy bűnös vagyok. Igen, mondjátok. Ki nem volt az? Ferenc Jóska? Tisza? Vagy Horthy? Felénk ez így megy, én se voltam kivétel. Éppen ezért nem kell engem annyira tisztelni. Teszek én az egész utókorra, írjanak a történészek, amit akarnak. Én amikor éltem és a kezemben voltak a dolgok, tettem azért, hogy a többség sorsa jobb legyen. Érdekes, hogy ezt a bűnömet nem vetik a szememre. Építettünk félmillió lakást, Európa egyik legkorszerűbb mezőgazdasága volt a hazai, iparunk világviszonylatban is megállta a helyét. Még ma is azokkal villamosokkal, buszokkal, vonatokkal jártok elvtársak, amelyeket mi tettünk útra vagy sínre. Azért ha nem gond, ezt nem szégyellem. Mint ahogy azt sem szégyellem, hogy kilencmillió elégedett ember országa voltunk. Lehetett boldogulni, haladni, gyarapodni. Volt egy kisebbség, akik többet akartak. Ők utazni akartak, jó szivarokat szívni, megvenni a világ minden könyvét. Hiányzott nekik az a polgári miliő, ami a szocializmusban tényleg nem volt elérhető. Nálunk minden konfekció volt. Egy kaptafára készült egymillió trabant és egymillió öltöny a Vörös Október ruhagyárban. Tényleg lehangoló egy értelmiséginek az ilyen dolog, de hát mindennek ára van. Ugyebár most is. A többségük, akik akkor lázongtak, hogy szürke és lábszagú a szocializmus, ma a villanyszámlát sem tudják kifizetni, finom öltönyökről, szivarokról és jó borokról meg már álmodni sem mernek.
Szóval meg voltatok pistulva. Nektek nem kellett a szocializmus. Azt gondoltátok, hogy a maszek világ mindenkinek jó világot hoz majd. Ott toporzékoltatok az osztrák határon és vártátok, kértétek, követeltétek, hogy az évtizedek alatt összekuporgatott forintocskáitokat elszórhassátok. Egy szikrával sem voltatok jobbak, mint az afrikai bennszülöttek, akik mázsaszám hordták az aranyat a csillogó üveggyöngyökért. Én ekkor mentem el. Jöttek a nagyon bátrak, a kiabálós fiatalok, akik korábban a talpunk nyalták volna, ha hagyjuk. Elmentem csendben. Az utolsó utamra százezrek kísértek el, még egyszer, utoljára megmutattátok félelmetes erőtöket némán menetelve utánam.
Elvtársak, én bíztam bennetek. Bíztam abban, hogy valamit talán megőriztek, de ti mindent, az utolsó fillérig mindent elvertetek. A Gyula egy darabig próbált valamit másként csinálni, de azért ő tudta pontosan, hogy Washington nem Moszkva. Mi még ugráltunk, de nektek már ez a lehetőség nem maradt meg. Szépen szét kellett verni a mezőgazdaságot, lerombolni az ipart és megzabálni a moslékot, amit a kapitalista világ elétek öntött. Aztán fizetni a számlát.
Hogy belegebedtek? Hogy éhen döglötök? Hogy az én időmben még a parizer is jobb volt? Hát, most erre mit mondjak nektek? Drága dolog a gazdagokat eltartani, drága dolog a külföldi tőkéseknek hasznot termelni. Hát persze, hogy a megélhetésre kevés marad.
És kedves elvtársak van egy rossz hírem. Ennél csak szarabb lesz, ha fogalmazhatok ilyen nyersen. Nem akarok itt Marxra hivatkozni, mert ha ötven év alatt nem értettétek meg, akkor most sem fogjátok. Legyen elég annyi, hogy osztályharc volt van és lesz. Ameddig elhiszitek azt a butaságot, hogy nincs és nincsenek osztályok, maximum az iskolában, addig ti lesztek a dolgok rosszabbik végén.
Mert a vagyonosok, akiknek ez az Orbán gyerek a szószólója, belőletek élnek. Ti termelitek meg a létükhöz, a luxushoz szükséges profitot. Korábban is megvolt ez a profit, de mi abból építettünk lakásokat, vasutat, hidakat. Mostanság ezt belepakolják nemzetiszínű talicskákba és viszik ki az országból. Ez van, kedves elvtársak.
Hogy merre menjetek? Hát természetes módon előre. Szerveződjetek meg és vegyétek kezetekbe a társadalmi javak elosztását. Aki megint a zsebét kezdi tömni a bőség kosarából, annak koppintsatok rá az orrára és billentsétek fenékbe. Ha nem ezt teszitek, akkor lassú és fájdalmas vegetálásra, szenvedésre vagytok ítélve. Itt már nincsenek felélhető tartalékok, nincs betétkönyv a vánkos alatt, csak egy harc van a sárga csekkekkel, az adókkal, a hitelekkel. Valahogy ebből a reménytelenségből kiutat kell találjatok, de ennek már nélkülem kell mennie. Ahogy eltűnnek az utakról az Ikarusz buszok, ahogy kiselejtezett nyugati villamosok váltják a Ganz villamosokat, ahogy a Malév után lassan a MÁV is széthullik, úgy tűnök el én is lassan az életetekből. Én már történelem vagyok, ne a rólam szóló vitákba bonyolódjatok, hanem menjetek tovább előre, rendületlenül vagy kiterített vadak lesztek.
Szóval nem akarok hosszúra nyúlni, de van mit mondani. Főleg erről a Horthyról. Az is csak akkor volt bátor, amikor fegyvertelen embereket kellett gyilkolni. Bátor magyar kommunistákat, akik hittek egy boldogabb jövőben. Ti már a nevüket se tudjátok, mert kitörölték azokat a neveket a történelemkönyvekből. Mond az a név nektek valamit, hogy Latinka Sándor? Dehogy mond, lassan már rólam is csak annyit tudtok, hogy valami kéjenc gyilkos voltam.
Jaj elvtársak, megint elkalandoztam, a korral jár, nézzétek el nekem. Száz év sok idő. Szóval a Horthy-korszakban munkás lettem, írógépszerelő. Ez volt számomra a karrier csúcsa. Én még csuhásnak sem mehettem el apám végett, de nem is igazán akartam. Jól éreztem én magam a hozzám hasonlók között. Aztán kommunista lettem. Mi lettem volna más? Abban volt benne a megváltás ígérete. Aki a Horthy rendszerben nem lett kommunista, az nem is akart mást. Mi mást akartunk. Elegünk volt az egész rohadt rendszerből. Kevesen voltunk, üldöztek minket, minden lépésünket figyelték, mégis tettük a dolgunkat. Van ma ilyen? Megszervezitek magatokat? Hát, nem kell mellébeszélni. A válasz az, hogy nem. Járatjátok a pofátokat, bölcselkedtek, tüntetgettek, aztán elmentek haza. Ez még nem ellenállás elvtársak, nagyon nem. Mi az életünket kockáztattuk. Szegény Sallait és Fürstöt ki is végezték, mert megvádolták őket azzal, hogy ők robbantották fel a viaduktot Biatorbágynál. Aztán kiderült, hogy nem ők voltak. Hát, nem kértek tőlünk bocsánatot, egészen mást kaptunk, ha a kezük közé kerültünk. Egyszer még hibáztam is, mert elkaptak, addig vertek, amíg el nem mondtam pár információt. Később erre hivatkozva támadtak Rákosiék, de az még arrébb van.
Nem voltunk erősek, kevesen voltunk. Minket üldöztek, a nyilasokat megtűrték. Akárcsak most. El is csavarták a munkások fejét. Eleinte röhögtünk azokon a villamosvezetőkön és kalauzokon, akik a hungarizmusra hivatkozva arról papoltak, hogy magasabb rendű nép vagyunk meg hasonlók. Később nem nevettünk, hanem jól megvertük őket. Szegény Ságvári, jaj de tudta csépelni őket. Ha nincs Horthy csendőrsége, az életben nem bújnak elő a föld alól.
Aztán eljött a világháború. No, láttuk az elején, hogy annak jó vége nem lehet. Csíkszeredáért harcolni Ukrajnában? Vicc, de nekünk nem volt kedvünk röhögni. Mi szórólapoztunk, jelszavakat festettünk. A szocdemek, ennek a Schiffernek a dédapja, a Szakasits mondta is, hogy ne csináljuk, de csináltuk. Aztán őket vagy elvitték vagy agyonverték úgy, hogy egész életükben fenenagy demokraták voltak. Szegény Koltói Anna és Mónus Illés meg is kapták a jutalmukat a ti rendszeretekben, szépen a két róluk elnevezett egérpiszoknyi közterületet is átnevezték.
Sok szenvedés után eljött a felszabadulás. Hogy is nevezitek mostanában? Megszállás? Hát, ti tudjátok. Én azt tudom,hogy a németek kirabolták és lerombolták az országot, az összes hidat felrobbantották, a Margit-hidat emberekkel, villamossal együtt, mégis őket kellene szeretni? Hát, nekem nem megy. Nekem az a szovjet kiskatona, amelyiket először megláttam, felszabadító marad. Már csak azért is, mert elhozta a békét. Négy évnyi háború után, ezer évnyi elnyomás után. Amikor előjöttünk a romok alól, nem keseregtünk, pedig minden tizedik magyar odaveszett Horthy hazárdjátékában. Nem volt időnk keseregni. Sírtak a gyerekek, étel kellett, lakások kellettek. Mi, kommunisták galád módon megszerveztük az újjáépítést. Megfogtuk a lapátot és dolgoztunk ameddig el nem dőltünk a fáradtságtól. Jöttek a fiatalok, parasztok és munkások is mehettek egyetemre. Igen, ez is egy nagy bűnünk volt. Ti nem mentek már egyetemre, de azt se nagyon tudjátok, hogy melyik végén kell megfogni egy lapátot.
Aztán hibáztunk is. Rákosiék, akik Moszkvából jöttek haza semmit sem tudtak arról, hogy mi van itthon. Azt gondolták, hogy a kinti recept majd itthon is működni fog. Hát, ott sem működött. Sajnos be kell ismernem, hogy amikor Rajkot elítélték, abban nekem is benne volt a kezem. Túl sok volt az ügyben, ami valószínűnek tűnt, ami pedig nem, azzal nem akartam foglalkozni, mert hittem abban, hogy az igazságot tárták elénk. Gondolom engem azért is tettek bele abba az ügybe, hogy lejárassanak. De maga Rajk is elbizonytalanodott, hiszen kiderült, hogy rendőrspiclikkel kvaterkázott éveken át.
A börtönbe, ahova nem sokkal később betettek, volt időm gondolkozni. Például azon, hogy abban az országban, ahol nyolcszázezer nyilas párttag volt, a kommunisták uralma alatt miért csak kommunisták voltak szinte a börtönökben? A moszkvai enyhülés engem is kivitt a szabadba, már ha fogalmazhatok így. Odakint forrongott a levegő. Az idealisták azt gondolták, hogy a többség a szocialista úton akar maradni, de nem ez volt az igazság. A többségnek azon járt az esze, hogy milyen agyafúrt csavarral tudunk kibújni a ruszki gyámság alól és hogyan lehet megszabadulni a sztálinistáktól. Jelentem én megoldottam, de ezt senki el nem ismerte, de mindegy is. Legyen úgy, ahogy a mostani történészeitek mondják.
Szóval eljött ötvenhat. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgoknak köze nincs a szocializmushoz. Angyal Pista volt az egyetlen, aki a forradalmárok közül kommunizmusról beszélt, de amikor Mező Imrét meggyilkolták és forgatták ki a beleket a Köztársaság téren, akkor látható volt, hogy merre mennek a dolgok. Nekem szimpatikus volt eleinte a mozgolódás, de hát elvtársak, az ellenforradalom volt. Minden visszarendeződés ellenforradalom, márpedig ott visszarendeződés volt. Nem véletlenül mondta Mindszenthy, hogy bosszú is kell. A kiirtásunkat vették napirendre. Tűrtük volna? Mező oda állt a géppuskások elé, le is lőtték, mint egy kutyát.
Amikor az oroszokhoz vittek, akkor döntenem kellett. Hát, én október végéig a lázadók mellett voltam. Ha nemet mondtam volna nekik, akkor könnyen kerülhettem volna az asztal másik végére. No meg aztán adtam volna át a terepet a sztálinistáknak? Ha nem vállaltam volna, akkor jött volna Münnich. Ő aztán rendezett volna vérfürdőt. Egyébként ezen nincs mit magyarázni. Ott voltam, megtettem. Mondhatjátok, hogy bűnös vagyok. Igen, mondjátok. Ki nem volt az? Ferenc Jóska? Tisza? Vagy Horthy? Felénk ez így megy, én se voltam kivétel. Éppen ezért nem kell engem annyira tisztelni. Teszek én az egész utókorra, írjanak a történészek, amit akarnak. Én amikor éltem és a kezemben voltak a dolgok, tettem azért, hogy a többség sorsa jobb legyen. Érdekes, hogy ezt a bűnömet nem vetik a szememre. Építettünk félmillió lakást, Európa egyik legkorszerűbb mezőgazdasága volt a hazai, iparunk világviszonylatban is megállta a helyét. Még ma is azokkal villamosokkal, buszokkal, vonatokkal jártok elvtársak, amelyeket mi tettünk útra vagy sínre. Azért ha nem gond, ezt nem szégyellem. Mint ahogy azt sem szégyellem, hogy kilencmillió elégedett ember országa voltunk. Lehetett boldogulni, haladni, gyarapodni. Volt egy kisebbség, akik többet akartak. Ők utazni akartak, jó szivarokat szívni, megvenni a világ minden könyvét. Hiányzott nekik az a polgári miliő, ami a szocializmusban tényleg nem volt elérhető. Nálunk minden konfekció volt. Egy kaptafára készült egymillió trabant és egymillió öltöny a Vörös Október ruhagyárban. Tényleg lehangoló egy értelmiséginek az ilyen dolog, de hát mindennek ára van. Ugyebár most is. A többségük, akik akkor lázongtak, hogy szürke és lábszagú a szocializmus, ma a villanyszámlát sem tudják kifizetni, finom öltönyökről, szivarokról és jó borokról meg már álmodni sem mernek.
Szóval meg voltatok pistulva. Nektek nem kellett a szocializmus. Azt gondoltátok, hogy a maszek világ mindenkinek jó világot hoz majd. Ott toporzékoltatok az osztrák határon és vártátok, kértétek, követeltétek, hogy az évtizedek alatt összekuporgatott forintocskáitokat elszórhassátok. Egy szikrával sem voltatok jobbak, mint az afrikai bennszülöttek, akik mázsaszám hordták az aranyat a csillogó üveggyöngyökért. Én ekkor mentem el. Jöttek a nagyon bátrak, a kiabálós fiatalok, akik korábban a talpunk nyalták volna, ha hagyjuk. Elmentem csendben. Az utolsó utamra százezrek kísértek el, még egyszer, utoljára megmutattátok félelmetes erőtöket némán menetelve utánam.
Elvtársak, én bíztam bennetek. Bíztam abban, hogy valamit talán megőriztek, de ti mindent, az utolsó fillérig mindent elvertetek. A Gyula egy darabig próbált valamit másként csinálni, de azért ő tudta pontosan, hogy Washington nem Moszkva. Mi még ugráltunk, de nektek már ez a lehetőség nem maradt meg. Szépen szét kellett verni a mezőgazdaságot, lerombolni az ipart és megzabálni a moslékot, amit a kapitalista világ elétek öntött. Aztán fizetni a számlát.
Hogy belegebedtek? Hogy éhen döglötök? Hogy az én időmben még a parizer is jobb volt? Hát, most erre mit mondjak nektek? Drága dolog a gazdagokat eltartani, drága dolog a külföldi tőkéseknek hasznot termelni. Hát persze, hogy a megélhetésre kevés marad.
És kedves elvtársak van egy rossz hírem. Ennél csak szarabb lesz, ha fogalmazhatok ilyen nyersen. Nem akarok itt Marxra hivatkozni, mert ha ötven év alatt nem értettétek meg, akkor most sem fogjátok. Legyen elég annyi, hogy osztályharc volt van és lesz. Ameddig elhiszitek azt a butaságot, hogy nincs és nincsenek osztályok, maximum az iskolában, addig ti lesztek a dolgok rosszabbik végén.
Mert a vagyonosok, akiknek ez az Orbán gyerek a szószólója, belőletek élnek. Ti termelitek meg a létükhöz, a luxushoz szükséges profitot. Korábban is megvolt ez a profit, de mi abból építettünk lakásokat, vasutat, hidakat. Mostanság ezt belepakolják nemzetiszínű talicskákba és viszik ki az országból. Ez van, kedves elvtársak.
Hogy merre menjetek? Hát természetes módon előre. Szerveződjetek meg és vegyétek kezetekbe a társadalmi javak elosztását. Aki megint a zsebét kezdi tömni a bőség kosarából, annak koppintsatok rá az orrára és billentsétek fenékbe. Ha nem ezt teszitek, akkor lassú és fájdalmas vegetálásra, szenvedésre vagytok ítélve. Itt már nincsenek felélhető tartalékok, nincs betétkönyv a vánkos alatt, csak egy harc van a sárga csekkekkel, az adókkal, a hitelekkel. Valahogy ebből a reménytelenségből kiutat kell találjatok, de ennek már nélkülem kell mennie. Ahogy eltűnnek az utakról az Ikarusz buszok, ahogy kiselejtezett nyugati villamosok váltják a Ganz villamosokat, ahogy a Malév után lassan a MÁV is széthullik, úgy tűnök el én is lassan az életetekből. Én már történelem vagyok, ne a rólam szóló vitákba bonyolódjatok, hanem menjetek tovább előre, rendületlenül vagy kiterített vadak lesztek.
Bejegyezte:Szabó Piroska
