Siklósi András: Csurka István kendőzetlen arcképe




Gondoltam, várok még pár hetet vagy hónapot, s nem ragadok tollat közvetlenül a 78 évet megért Csurka István halála után, hogy megírjam róla tárgyilagos, az igazságnak megfelelő értékelésemet. Tudom, hogy maradék hívei közül sokan letorkolnak majd, netán kegyeletsértésnek is bélyegzik megszólalásomat. Azonban elolvasva néhány rémesen egyoldalú (átkozódó, avagy hozsannázó) nekrológot, úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, semmiképpen sem hallgathatok. Sem azt nem tűrhetem, hogy a liberális, cionista gyűlöletkeltők (pl.Tamás Gáspár Miklós, Tamás Tibor stb.) haló poraiban is mocskolják, sem pedig azt, hogy a nemzeti oldalon valamiféle érdemeit meghaladó bálványt faragjanak belőle.
Jól ismertem őt személyesen is
– bár sohasem álltunk közel egymáshoz –, s a kezdetektől végig figyelemmel kísértem életét és írói, politikusi pályafutását. Keresztény magánemberként sajnálom Csurkát (nyilván az állandó nyomás s az oktalan támadások is siettették elhunytát), s részvétemet nyilvánítom hozzátartozóinak, barátainak, tisztelőinek, viszont a közélettel s a magyarság ügyeivel évtizedek óta aktívan foglalkozó hazafiként nem hunyhatok szemet hibái, gyengeségei fölött sem. Távol maradjon tőlem a kíméletlen szigorúság (hiszen mindnyájan többé-kevésbé esendők vagyunk), nem kívánom a mércét túl magasra srófolni, de tapasztalataim arra sarkallnak, hogy az ellenkező végletbe se essek, amikor arcélét megrajzolom.
Kezdjük mindjárt egy tabudöntéssel, mely szerint kiemelkedően nagy művész lett volna, pláne korának tündöklő írófejedelme. (Ezt még halálos ellenségei, a rá csimpaszkodó, bokáját harapdáló törpe senkik is szorgalmasan terjesztik, hogy politikusként annál inkább elmarasztalhassák, s kifent késükkel orvul ledöfhessék, ami most már egyenlő a hullagyalázással.) Novellistaként, dráma- és forgatókönyvíróként, mennyiségben s minőségben is átlagon felülit produkált, viszont egyetlen olyan alkotása sincs, ami elérné a Parnasszus ormait. Ezért objektív szemüvegen át nézve tehetséges kismesternek, derék iparosnak nevezném, aki nem hordozta magán a zsenialitás jegyeit.
Szépirodalmi prózája élvezetes, világos, könnyen olvasható és érthető, általában derűs, helyenként humoros, gúnnyal átitatott, egyszóval szórakoztató. Akad benne laza bírálat, csavaros fricska, felszínes tanulság, ügyesen megkomponált szerkezet, dramaturgiai stílusbravúr, s még számtalan dicséretre méltó eszköz. Ami számomra a legvonzóbb, hogyírásaiban érzékeny lélek tükröződik, ami napjaink tartalmatlan, sivár, zavaros, avantgárd „szövegirodalmában”, papírízű színműveiben, kabarészerű vígjátékaiban nyomokban se lelhető fel. Ám munkáiból hiányzik a mélyen szántó jellemábrázolás, az egeket ostromló, páratlan gondolatiság s a magával ragadó, vagy földhöz szögező érzelmi lávaömlés. Nyelve sallangmentes, egyszerű, viszont távolról sem költőien árnyalt, ill. katartikus erejű. Aligha tévedek, hanemzeti szempontból leghasznosabbnak, legmarkánsabbnak politikai vezércikkeit, tárcáit, pamfletjeit és oknyomozó esszéit, tanulmányait ítélem, melyek zömmel a Magyar Fórumban jelentek meg először. Ezekben virágzott ki igazán egyénisége, elemző, felvilágosító és mozgósító képessége. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy pontos diagnózisait ritkán követi a helyes terápiák fölvetése, s következtetései, megoldási javaslatai gyakran kifogásolhatók, mert félrecsúsznak, torzóban maradnak; azaz rendszerintnem meri, nem akarja kimondani a nyilvánvaló végső igazságot, noha ez szinte ordít publicisztikáiból, főként a vájt fülűek számára. (Itt most nem hánytorgatom fel az eleve fals, rágalmazó, sértettségből eredő, elfogult és szándékosan tévutakra vivő agyszüleményeit –, noha ilyenek is bőven terhelik számláját.)
Önmagában az, hogy valaki népi író-e, vagy sem, nem jelent megbízható értékítéletet, hiszen ezen a kategórián belül éppúgy találhatunk remekírókat, középszerűeket és selejteseket, mint kívüle. Lehetne polemizálni rajta, hogy a népiek közé sorolható-e Csurka is. Bár vannak paraszti gyökerei, szerintem inkább kispolgárinak, városi(as)nak (semmiképpen se urbánusnak!) tartható, téma-, karakter- és környezetválasztásából kifolyólag. Ő maga sokszor hivatkozik Szabó Dezsőre, mint előfutárjára s talán példaképére (fizetett talpnyalói egyenesen a robusztus írózseni jogos utódjának, folytatójának kiáltották ki!), de tőle oly messze van alkatát, adottságait, nyelvi gazdagságát, teremtő erejét és szókimondását tekintve, mint az a bizonyos Makó vitéz Jeruzsálemtől, kivéve talán túlfejlett egoizmusát és gőgjét. Ha mindenképpen muszáj valakihez hasonlítanom, akkor a szintén közepes tehetségű (hamisan fölmagasztalt), „fényes szellős”, gyenge jellemű (kollaboráns,Rákosiról dicshimnuszt zengő), a nálánál különbekre irigy és féltékeny, cselekedni gyáva Csoóri Sándorral rokonítanám; noha sok szempontból nem vehetők egy kalap alá. Valljuk meg nyíltan, ha Csurka csak szépíró lett volna, és semmilyen közéleti tevékenységet nem végez, akkor bizony néhány évtized múlva úgy beolvad a homályba, hogy a legtájékozottabbak is elvétve idéznék meg szellemét és műveit. Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem az ő lebecsülése, hanem a magyar irodalom világszínvonal(úság)ának, kivételes eredményeinek és tömérdek óriásának büszke elismerése.
Csurka egészséges, szerves nemzetszeretete, hungarus megalapozottsága
összes vargabetűje, sasszézása ellenére is kétségtelen. AzonbanJózsef Attilával szólva: szívére vette mások gondját, vállára venni nem (volt) bolond. Úgy is fogalmazhatnék, hogy inkább a magyarságból élt(nem is akárhogyan, hanem főúri módon!), mint érette. Az 1956-os forradalom után internálták, bebörtönözték, azonban gyanús gyorsasággal szabadult, míg a vele nagyjából egyívású, azonos súlyú megtorlást elszenvedő bajtársai (pl.Dénes János) tovább raboskodtak. Az írók, művészek színe-java ekkoriban le volt csukva, vagy minimum némaságra kárhoztatták őket; kizárólag a zsidó-kommunisták, ill. Kádárék legmegbízhatóbb csahos kutyái és lakájai szólalhattak meg, tetőtől-talpig cenzúrázva és szájkosarazva. Igen különös, hogy Csurka írói szárnyalása pont ezekben a zord esztendőkben kezdődött.Pályája akadálytalanul ívelt fölfelé, s előfordult, hogy egyszerre 3-4 színházban is játszották darabjait,annyira sztárolták. Sosem volt vitás előttem, hogy ezt a karriert nem ajándékba kapta, hanem igencsak megfizette az árát, tehát rendesenlepaktált a zsarnoki rezsimmel, s annak hűséges szekértolójává vált („fölesküdött a szocializmus és a dolgozó nép szolgálatára!”), mindvégig betartva a szigorú követelményeket és szabályokat. III/III-as – Raszkolnyikovfedőnéven történt – ügynöki beszervezése (1957 augusztusában) persze csak jóval később (1993-ban) derült ki, amit ímmel-ámmal bevallott ugyan, de tényleges besúgásait, kapcsolattartását keményen tagadta, noha utóbb ezek bizonyítékaira is fény derült (lásdhttp://kuruc.info/r/26/91423/). Kíváncsian várjuk, hogy az archívumból eltüntetett iratai (ill. a 2060-ig titkosított mágnesszalagok) szerint kikről és miket jelentgetett őkelme. (A fáma szerint agyba-főbe verték szegényt, sikeres beszippantásának mégsem ez lehetett a döntő oka; valószínűbb, hogy nem tudott ellenállni az elvtársi „elit” csábításainak)
Nem állítható, hogy aszkéta életet élt, sőt inkább úgy viselkedett, mint egy Mikszáth-, vagy Krúdy-regényből előbújó, múlt századi dzsentri, aki bohém léhaságában fenekére ver az atyai örökségnek. Élvezte az evés-ivást, mulatozást, gyakran kártyázott, lóversenyezett (állítólag a szebbik nemet se vetette meg), és egyéb földi örömöknek is hódolt, ezzel is kiválva az elnyomott, szürke tömegből, a „vasöklű prolik” seregéből. Mivel számolatlanul szórta a pénzt, kiadásait nyilván nem fedezték leközölt írásainak honoráriumai. Kedvenc szórakozóhelye a hírhedt Fészek Klub volt (én csak zsidó fészeknek hívom!), ahol „megrögzött antiszemitizmusa” dacára igen „kitűnő pedigréjű” elvtársakkal haverkodott össze. Ha nem is itt, de bensőséges kapcsolatokat ápolt olyan alvilági figurákkal, mint Kardos György(ávós pribék, a Magvető Kiadó igazgatója, Csurka atyai pártfogója, akiről később gyomorforgatóan behízelgő nekrológot is írt), vagyAczél György, a magyar kultúra cerberusa és véres kezű sírásója (akit úton-útfélen ledorongolt, mikor már veszélytelenné, fogatlanná vénült). A ’90-es években a családját is faképnél hagyta (miközben a „keresztyén erkölcsiségről” prédikált), hogy összeálljon a „fejvadász”Papolczyné Balla Gizellával, akit megfigyelőként az NBH sózott rá, s ő naivan bekapta a „szerelmi horgot”. Mindezt persze nem azért mondtam el, hogy egy jámbor halott magánéletében vájkáljak, hanem azért, hogy a megvezetett ábrándozók előtt kőbe véssem, hogyegy szigorú átvilágítás és takarítás után Csurkának semmilyen komoly szerepe nem lehetett volna egy átfogó nemzetmentésben, sőt annak is örülhetett volna, ha viselt dolgait ép bőrrel megússza.
Csak egy ilyen sötét, aljas korban, egy ennyire agymosott, elkorcsosult népség körében növekedhetett ő ünnepelt „nemzeti hőssé” (óh, micsoda idők, s miféle emberek!); no meg azért is, mert a magunkfajtákat változatlanul kinyírják, tönkreteszik, vagy száműzik minden olyan helyről (sajtó, politika, gazdaság, művészet stb.), ahol érdemi változásokat lehetne kiharcolni. Úgy vélem, Csurka korábbiakat meghaladó, valódi ügynöki megbízatása (a feszültségleeresztő szelep működtetése) a gengszterváltás után kezdődött. Mivel évtizedek óta lekenyerezett, szoros gyeplőn rángatott „nagyvad” volt, arra szemelték ki, hogy maga köré gyűjtse a jóhiszemű, a magyarság boldogulásáért tenni vágyó honfitársait, s egyben meggátolja, hogy a MIÉP-en kívül más szervezet is labdába rúghasson. Ezértmegengedték neki a propagandisztikus „szalonzsidózást” s a fölösleges vagdalkozást (ám a mesterkélt vádak és hazug támadások ellenére sem volt zsigeri antiszemita, se rasszista, pláne fasiszta és egyéb „ista”, legföljebb Pista); de célravezetően sohasem kérdőjelezhette meg a jól kifundált, ördögi, globalista rendszert, s a széltében-hosszában rothadó „parlamentáris démonkrácia jogálomiságát”.
Számomra egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy – sokakkal szemben – eltiportságunkért, szolgaságba döntésünkért nem az egyszerű, tehetetlen milliókat szapulta, hanem sátáni megrontóinkat. Érezte, hogy a magyarság nem oka, hanem csak elviselője annak a szenvedhetetlen igának és szervezett pusztításnak, amit jelenkori barbár megszállóink, „új honfoglalóink” különös kegyetlenséggel mértek ránk. Csurka kivette részét az 1985-ös monori s az 1987-es lakiteleki találkozón, továbbá az 1988-asCeausescu-féle falurombolás elleni nagy Erdély-tüntetésben; valamintabban is jelentős érdemei vannak, hogy márciusi, júniusi, augusztusi és októberimegemlékezéseinken éveken át tízezrek, százezrek gyülekeztek össze, hogy meghallgassák „igehirdetését”. Jó volt ezeken részt venni, s megmártózni egymás építő vágyaiban, sugárzó szeretetében és elszántságában, s ez még akkor is így van, ha rútul visszaéltek bizalmunkkal, s a programok lezajlása után rendre hazaküldtek bennünket, mindig dolgavégezetlenül. Persze ilyen fatális véletlenek nincsenek;egyszer-kétszer be lehet csapni bárkit, de sorozatosan nem megy; szépen lassan el is fogyott Csurka regimentje. (Mondom is olykor barátaimnak, hogy csak egyszer adná meg az Isten, hogy ennyi honfitársam sorakozzon körém, én bizony nem engedném szétoszlani őket, amíg be nem fejezzük elbitorolt javaink és hazánk visszaszerzését, s ki nem vívjuk teljes szabadságunkat! Aki pedig botorul ránk támad, ekkora tömeggel simán elsöpörjük, akár puszta kézzel is. Bizonyára nem csak egyedül gondolom ezt így. Más népek ennyi gaztettnek már a töredékéért is az utcákra tódulnának, és széttépnék korrupt vezetőiket, nekünk meg marad az üres reménykedés s a bamba csodavárás. Eb ura fakó, Orbán nékünk nem királyunk, az EU-hoz, a bibsikhez és a cigókhoz pedig semmi közünk!)
Nem vet jó fényt Csurkára az sem, ahogy a Pannon Rádiót s a MIÉP-et szétzilálta, leépítette, legrátermettebb tagtársait sorraleügynöközte (bagoly mondja verébnek…!) és kitúrta a pártból, ha bármiben ellenkeztek vele, s végül az egész romhalmazt lazán fölajánlotta (átlapátolta?) a Fidesznek. A pártpénzeket, állami támogatásokat saját hitbizományaként kezelte, s „Gizike a gőzeke szagértői közreműködésével”lenyúlta, elsikkasztotta. (Vajon miből épültek a Csurka család palotái?) Az Országházban is siralmasan muzsikált a MIÉP-frakció, egyáltalán nem felelt meg türelmetlen várakozásainknak. Az az ámokfutás, amit egykori koalíciós partnere, a Jobbik ellen elkövetettutolsó éveiben (beleértve az alaptalan rágalmazásokat, megdöbbentő gyalázkodásokat),megbocsáthatatlan árulás; hasonlóképpen értelmezhetetlen annak a Fidesznek és Orbánnak az eszelős, egyoldalú támogatása, akiktől soha egy baráti gesztust sem kapott, ám elhatárolódást, bántást és acsarkodást annál többet. (Álláspontom szerint bárkinek szíve joga egyes pártokat kedvelni, vagy elutasítani, azonban a sportszerűség s az igazság határait nem illik átlépni a bírálatok során sem; fokozottan vonatkozik ez a deklaráltan azonos térfélen működő szervezetekre, melyek elvileg egymás szövetségesei, legföljebb vetélytársai, de semmiképp se szétverendő ellenségei.) Ezekkel a cselekedeteivel Csurka kiradírozta magát a nemzeti radikálisok közül, s visszavonhatatlanul lenullázta saját hajdani mítoszát (imázsát). Szánalmas volt látni a meghibbant aggastyán vergődését, mikor már rég vissza kellett volna vonulnia mindenhonnan, s átadni a fiataloknak a váltóbotot. Így talán még megóvhatta volna sokak rokonszenvét, s amit jól-rosszul létrehozott, nem forgácsolta volna semmivé. (Búcsúztatómba bevehettem volna még ezt-azt, de szükségtelen tovább színezni a portrévázlatot, mert a fő vonalak így is a helyükre kerültek. Következzen tehát a zárszó.)
Csurka István literátusi és politikusi nagyságát (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről), privilegizált státusát annak köszönheti, hogyjókor volt jó helyen, és különösebb skrupulusok nélkül megoldotta a rá testált feladatokat; s hajlandó volt odaadóan szolgálni „a szocializmus szent ügyét”, majd végigasszisztálni a módszerváltást. Mozgalmas, pálfordulásokban dús pályafutásának esszenciális tragédiája abban rejlett, hogy szavai és tettei nem fedték egymást. Írásaiban viszonylag következetes és bátor volt, cselekedeteiben azonban félszeg, sőt gyáva, mert sohasem merte levetkőzni jellembeli fogyatékosságait, ill. áthágni a saját emberi és az aktuális rendszerek korlátait. Nem volt elég őszinte, nem gyakorolt elmélyült bűnbánatot hívei előtt (legföljebb féligazságokkal dobálózott); túl sokat képzelt magáról, s a látszatokon felül meg se próbált valódi áldozatokat hozni a magyarságért. Múltjából fakadóan nem volt tiszta, zsarolhatatlan, befolyásolhatatlan „világító fáklya”, s váteszhez nem illő gyengeségeit, bűneit ellenfelei és háttérmozgatói alaposan ki is használták; nem ritkán olyan dolgokra kényszerítve őt, amiket csupán az elszámoltatástól, „lebuktatástól” való félelmében, jobb lelkiismerete dacára teljesített; egyúttal roppant károkat okozva nemzetünknek, kiváltképp a radikális jobboldalnak. Látnunk kell azt, hogy hiteles eszméket csak hatékony fegyverekkel és makulátlan katonákkal lehet diadalra juttatni; s a legnagyobb népszerűség is hamar elolvad, ha a „vezér” folyamatosan csalódásokat okozkövetőinek. (Ez a csillaghullás vár rövidesen Viktor Viktorra is, aki persze semmilyen tekintetben sem mérhető a tőle lényegesen különb Csurkához.) Mindent összevetve:őrizzük meg Csurka értékeit emlékezetünkben, s adjuk meg neki a végtisztességet. Temessük el méltóképpen testét, háborgó lelkét pedig bízzuk a Mindenhatóra. De ne emeljünk neki szobrot, amikor még számos nálánál nemesebb, kimagaslóbb elődjének és kortársának sincsen!
Siklósi András
Forrás: Siklósi András 2012.03.07-i levelének melléklete/
/Megjegyzésem: a szerzőnek sok mindenben igaza van, bár néhány dolgot én nem így látok. Ez azonban legyen az én bajom. Most is azt mondom, hogy tetszi-nem tetszik, de egyetlen érdemét Csurkától elvitatni semmiképpen nem lehet: Ő volt a nagyobb tömegeket is megmozgósító, magyar nemzeti radikalizmus szülőatyja!

*B.Kiss-Tóth László