Mr. Roma:

Kanadába jöttem (1.)

Többedmagammal már régóta fontolgattuk, hogy elhagyjuk szülőföldünket Magyarországot. Nehezen szántuk el rá magunkat, de úgy gondoltuk, hogy Magyarország már élhetetlenné vált számunkra cigányokra.
Amikor azt mondom, hogy élhetetlen, akkor nem arra gondolok, hogy maga az ország települései élhetetlenek, mert kevés olyan szép városa van ma a világnak, mint Budapest. Gondjaink elsősorban a magyar emberek temperamentumával volt. Azzal, hogy több száz helyre küldhettük el mi önéletrajzainkat, ha már a nevünk alapján sem hívtak vissza egy személyes állásinterjúra. Ha egyedül álltam a buszmegállóban, akkor volt olyan, hogy a busz sem állt meg. Ha véletlenül volt is legális munkahelyem, akkor természetesen az én nevem is az elsők között szerepelt a kirúgásra várok névsorán, hogy miért azt én pontosan nem tudhatom, de azt biztosan állítom, hogy nem a munkámmal lehetett a baj. A gyerekkori sérelmeket, ha nem is részletesen felsorolva, de azért megemlítek egy párat. Valamikor a 80-as évek elején, amikor első osztályos lehettem egy hagyományos osztályfényképezésen vettem részt, ahol a cigánygyerekeket a terem legtávolabbi pontjára ültették, hogy a fényképen kevésbé legyenek kiemelt helyen. Középiskolában az egyik tanárom nyíltan cigányozott le többször is az osztálytársaim előtt. Szkinhedek már 14 évesen lábon szúrtak egy bajonettel, de most be is fejezem ezzel a sérelmeimet, a tásaim sérelmeiről, most nem szólok.
Hol is tartottam? Egy kicsit elkalandoztam. Szóval nagy döntés előtt álltunk, hogy mit is kezdjünk magunkkal. Arra a döntésre jutottunk, hogy elhagyjuk az országot véglegesen, mert nem akartunk tovább ebben az országban maradni. Terveink között szerepelt Ausztrália, Anglia és Kanada. Sajnos Ausztráliáról nem sokat tudunk, Angliáról nem sok jót hallottunk, Kanadáról meg sok mindent, de semmilyen tényt nem ismertünk.  Az emberek sok mindent mondanak Kanadáról, de az egyik ember mondandója üti a másikét, így elhatároztuk, hogy magunk járunk utána menekültként.
Egy utazási irodában megvettük a repülőjegyeket Kanadába, azon belül Calgaryba. Utólag bevallom rossz választás volt, mert számos kellemetlenség ért bennünket. A repülőjegyet 190 000 forintért vásároltuk fejenként, amit nem volt könnyű összerakni, de sikerült. Maga az út körülbelül 14 óra volt amsterdami átszállással, ahol még 4 órát várakoztunk a gépünkre. Nagyon sokan Torontót tűzik ki úti célnak, mert ott már rutinosabbak a határőrök, és olajozottabban mennek arra a dolgok.
Érkezés Calgaryba
Ahogy azt már több újság is megírta, a jelszó a belépésnél tényleg a „refudzsi” (refugee/menekült). Ezzel a kifejezéssel közöljük, hogy mi ide menekültként érkeztünk, nem turistaként. A turistáknak itt nem sok joguk van azon kívül, hogy elköltsék a pénzüket. A menekülteknek azonban jár orvosi ellátás, és a lakhatást és az étkezést fedező pénzösszeg. Ez fejenként olyan 500 dollár felnőtteknek, és 200 dollár a gyermekeknek havonta, amiből az albérletet (650-1000 dollár között) is fedezni kell. Természetesen a gyerekeknek és a felnőtteknek is kötelező iskola van előírva. A gyerekek a koruknak megfelelő iskolában, a felnőttek angol nyelvet oktató iskolákban töltik napjaikat. Ha ezt a szabályt nem tartják meg, akkor automatikusan elveszik tőlük a „segélyt”, amit itt csak jólétnek (welfare) hívnak.
Calgaryban így mi is azt mondtuk, hogy refugees vagyunk, így egy igen komoly procedúrának vetettük alá magunkat. Természetesen Amsterdami átszállásunkon, amikor megkérdezték tőlünk, hogy mi járatba utazunk Kanadába, akkor még azt mondtuk, hogy visitors, azaz látogatóba megyünk. Ha nem ezt mondtuk volna, akkor könnyen vége lehetett volna az utunknak már Amsterdamban. Calgaryban kihallgattak minket, újlenyomatott vettek tőlünk és átvizsgálták a bőröndjeinket. Körülbelül 4-5 órát tartózkodtunk étlen-szomjan a reptéri bevándorlási irodában,ahol közölték velünk, hogy másnap vissza kell mennünk egy újbóli kihallgatásra.
Kemény menet
Kihallgatás után Calgary repterén találtuk magunkat, a semmi közepén. Kevéske angol tudásunknak és kevéske pénzünknek köszönhetően, 24 óra tortúra után sikerült egy „olcsó” (110 dollár/éjszaka) szállodát találnunk, ahol kipihenhettük fáradalmainkat.  Bevallom férfiasan, hogy bevoltunk szarva, mert nem erre számítottunk. Kijelenthetem, ha ez a minimális nyelvismeretünk nincs meg, akkor ma most a kanadai hajléktalanok táborát erősítjük. A reptéri emigrációs irodától semmilyen információt nem kaptunk, hogy hol szállhatunk meg addig, amíg nem rendeződnek ügyeink. Hol kaphatunk segítséget, mint bevándorlók, menekültek. Természetesen helyismerettel sem rendelkeztünk, így a taxi (cab) szolgáltatást is igénybe kellett vennünk (30 dollár), úgy, hogy sosem tudhatjuk, hogy mennyire csapnak be bennünket. Szerencsére a kanadai taxisokra nem a magyar hozzáállás jellemző, amikor csak a pénzt látják a külföldi utasokban, és egy utason akarnak meggazdagodni. Találkoztunk olyan taxissal is, aki leállította az óráját, amikor viccelve sokalltam a tarifáját. Szerencsére sok és kedves kanadaival találkoztunk a reptéren is, akik a segítségünkre siettek, amikor elmondtuk nekik, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Ők önzetlenül kerestek nekünk „olcsó” szállást a városban.
Újabb kihallgatás
Másnap visszamentünk a reptérre, a részletesebb meghallgatásunkra. Most már tolmácsunk is volt, aki sokat segített nekünk. Szóval a második menetben már részletesebben meghallgattak bennünket. El kellett mesélnünk a minket ért sérelmeinket, amik Magyarországon értek. Majd megkaptuk az engedélyt arra, hogy az országban maradhassunk. Kaptunk egy dokumentumot, amit itt csak ID-nak neveznek. Ezzel a dokumentummal igazolhatjuk magunkat is vehessük igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat. Sajnos az útlevelünkről nem kaptunk egy hivatalos másolatot, aminek most nyögjük az árát, mert nem nyithatunk Kanadában bankszámlaszámot, amire itt igen nagy szükség van, hogy biztonságba tudhassuk welfarunkat. Bankszámla nélkül így ezt csekken és postán kapjuk meg.
Újabb döntés
Második napja vagyunk Calgaryban és a pénzünk nagy részét feléltük, így újabb döntést kellett meghoznunk. Ez a mindössze 3000 km távolság a maradék tartalékunkat és felemésztheti, de döntenünk kellett a között, hogy feléljük az összes tartalékunkat Calgaryba és könnyen hajléktalanná válunk, vagy a már jól bejáratott Hamiltonba utazunk, ahol már léteznek azok az intézmények, amik segítségünkre lehetnek, és van egy ritka BARÁT, akire számíthattunk vészhelyzet esetén.
Döntöttünk.
Folyt. köv.
*B.K-T.L.