Ferencz Gyárfás hadp. őrmester, (Honvéd haditudósító század):
Aknamezőre hajszolt orosz gyermekek
(Lapszemle 1942. november 7.)
Az utóbbi időben egyre nehezebb és veszedelmesebb a vörösök dolga vonalaink előtt. Ugró, érintő és taposó aknazárak keresztezik a támadók útját. Napokon át tapogatóztak, kísérleteztek: hol tudnának átjutni a műszaki záróvonalunkon. Egymás után robbantak fel kisebb, nagyobb csoportban.
Újabban – egészen egyedülálló, kegyetlen módon – változtattak a helyzeten: gyermekeket, asszonyokat, nyomorékokat, a „község szempontjából használhatatlan embereket” kergetnek, kényszerítenek azaknazárra, hogy vényt nyissanak a vállalkozó vörös katonának… Így pusztítja, nagy csoportokban a kommunizmus az orosz faj gyermekeit. Egy-egy csoportból sértetlenül is kerülnek vonalaink elé asszonyok, gyermekek és férfiak. Kétségbeesetten könyörögnek az életükért és kenyérért…
Most éppen két gyermeket hoz egyik járőrünk. Ágrólszakadt verebek. Remegnek, mint a nyárfalevél. Négy asszonyt és egy férfit téptek szét előttük az aknák. Ők menekültek. Szemükben rémület lángol. Ökölbe szorított kézzel fenyegetik a túlsó parton lévő bunkereket, állásokat, ahonnan éjfél tájban útra kényszerítették őket.
– Mindent zsidók irányítanak odaát és a mérges kommunisták – mondja magából kikelve Csenoják Andrej Filipovics 15 éves fiú. – Nincs ott senkinek már nyugta. Minket is valami zsidó politikai biztos parancsára szedtek össze. Géppisztolyok elé vettek s olyan katonák közé kísértek, akik szót sem tudnak oroszul. Szibériába valók. Egymással sem igen tudnak beszélni. Mutogatnak, rabolnak, fosztogatnak és kegyetlenkednek velünk. Röhögve kergettek az aknazárnak. Persze mi tapogatózva, félve jöttünk. Édesanyám, szegény, egészen kicsi koromban, titokban imádkozni tanított. Hát most nagyon imádkoztam… Társammal leghátul másztunk, kúsztunk, óvatosan igyekeztünk előre, nehogy drótba akadjunk.
Kortyint egyet a katonakávéval kínált kulacsból s utána nagy lélegzettel folytatja:
– Négy akna robbant az előttünk menő asszonyok meg emberek alatt. Az így támadt résen kúsztunk át. Hogy hol? Szívesen megmutatjuk, akár most, akár este. Minden fűszálat megjegyeztünk, hisz az életünk függött tőle. Sohase fogom elfelejteni ezt a rettenetes éjszakát!
– Nincsenek szüleid? Hol dolgoztál? – tesszük fel a kérdést.
– Nincsenek... – hangzik a válasz s rongyos, szakadozott csupa mocsok ruhája felett összébb húzza darabokban lógó csőköpenyét
– Édesapám 1930-ban, édesanyám rá kilenc évre halt meg. Engem munkára fogtak a vörösök. Másfél évig egy vasúti töltésen dolgoztam, azóta fűtőháznál vagyok. Most az utcán fogtak nyakon és hurcoltak a halál torkába. Éppen annyit kerestem, hogy éhen nem pusztultam. Egyetlen tisztességes inget nem tudtam szerezni még magamnak.
Érdeklődünk a túloldali dolgokról. Termésről.
– A termés? Jó. A kicsépelt termést azonban nyomban elharácsolták a komiszárok és valahová hátra irányították. Úgy elhordták a gabonát, burgonyát, kölest, árpát, búzát, káposztát és minden más terményt, hogy az emberek már most éheznek. Az üzletekben nem lehet semmit kapni. A kenyeret adagolják. Szitálatlan, korpás lisztből készül a félig sült kenyér. A kiszabott adagnál többet senki sem kap, sőt az is elmarad sokszor hetekig. Egy paradicsom tíz rubel.
Hirtelen átszámítjuk: egy és fél pengő.
Hitetlenkedve rázzuk a fejünket:
– Nem lehet az! Tévedsz fiam! – magyarázzuk.
– Én nem, uram! – hangzik a félreérthetetlen válasz. – Saját bőrömön tapasztaltam. Azt mondják a vezetők, hogy a paradicsomi fényűzési cikk az élelmezés terén, nélküle meg lehet élni! Hiszen ha volna egyéb! A még meglevő és rejtegetve tartott egyéb élelmet azonban elviszik a házról házra fosztogató szibériai katonák, akiket vállalkozások előtt leitatnak s úgy küldik a magyar állásoknak…
Ezek után Malnisó Leonid Vaszilievics tizennégy éves fiút kérdezgetjük ki.
– Én is árva vagyok... – hangoztatja és sírásra gördül a szája. – Félig árva.Négy évvel ezelőtt halt meg az apám. A vasútnál dolgozott. Enni kell. Innen a hatodik faluban lakó édesanyám engem állított a helyébe. Sokat dolgoztam, sok keserű kenyeret ettem ezen a vasúti töltésen. A vörös visszavonuláskor, ezelőtt négy hónappal, engem is magukkal hurcoltak. Megszökni nem lehetett. Azokat az árkokat és bunkereket ott a túlsó parton, mind mi készítettük. Azután újból a vasúthoz kerültem. Most egyszerre fogtak el a társammal és kergettek az aknamezőkre. Amikor könyörögtem, hogy ne hurcoljanak el az anyámtól, a testvéreimtől, szájba rúgtak. Nézze meg itt ezt a hasadást. Ferde szemű, csúnya arcú katona volt.
Arról érdeklődünk, miért igyekeznek újabban annyian át ide a mi oldalunkra.
– Miért jönnek át az emberek? Éheznek. Jön a tél. Nincs semmi. A vörös hadsereggel odamenekült kommunisták és zsidók, meg a katonaság mindent felemésztenek. A társam igazat mondott: már fosztogatnak, rabolnak a katonák. Röhögve veszik ki az ember kezéből az utolsó falatját. Mit tegyenek hát? Ha ott marad a nép, egész bizonyosan elpusztul a télen. Se ruhája, se ennivalója, se fűtőanyagja nincs. Azt mondják, egyszer úgyis meg kell halni. Hát nekiindulnak a Donnak. Ha aztán véletlenül nem lövik le őket a vörösök, akkor úgy gondolják: hátha jobb dolguk lesz ideát. Mert rosszabb sorsa sehol sem lehet az embernek, mint a Don bal partján!
– Szóról szóra igazat mondanak – mondja a védőkörletet tartó század parancsnoka. – Tegnap két asszony, azelőtt hat férfi, köztük két magát állatorvosnak mondó ember állította ugyanezeket s ami a legfontosabb, a mi vállalkozó szellemű embereink a túlsó oldalra jelentős mélységben behatolva ugyanezeket állapították meg. Természetesen a túlról jötteket szigorú felügyelet és ellenőrzés alatt tartjuk.
(Forrás: Kuruc.info 2011.11.07.)*B.K-T.L.
