Legmodernebb antropológiai kutatások is megerősítik a klasszikus felfogást, hogy az ember született „teoretikus” (elméleti) lény, aki az érzékelhető igazi valóságot a lényegben látja.
Lényegében arról van szó, hogy túl vagyunk az átmeneti időszakon, jogilag és politikailag is. „A jó kérdésfelvetés már félmegoldás”, udvarias de nem kielégítő egyfajta magyarázat ideje és hitele lejárt. Ezen időszak történéseiről hivatott számot adni a tárgyra nézve, az a társadalmi kritika, - a filozófusi szemlélet elfogadásával,- aki szerint, „a világ visszatekintve megérthető, de csak előre tekintve változtazható meg”, hogy a gyökereinkhez nyúlva, nemzet stratégiájának irányt szabjon, mely visszaállítja Szent István Intelmein alapuló Kárpát-medence jellegzetes arculatát. A befejezetlen múlt időben (imperfectum!) gondolataink átalakítását, átformálását a rendszerváltozás huzamos időszakában az eszmélődés „mibenlétét”a lényeg állandó értelmében négyféle képpen szemlélteti: 1. oknak mondjuk a lényeget
Utójáték, a tulajdoképpeni cselekményhez nem szorosan tartozó, rendszerint az átértékelés feladatát ellátó tevékenység, mozzanat a kialakult eredmény szakmai felmérése. Annak a folyamatnak kezdete, ahol az eszmei gondolatot képviselő erő magához tér; saját énjére eszmél és tudatosan fogja fel a világ dolgait, gazdasági, társadalmi és politikai téren. Arisztotelészi okfejtéssel az lesz ok, amivel a „miért?” kérdésre felelünk. Mivel azonban minden oknál újabb „miért?”vethető fel, igy az lesz az első, az abszolút ok, melynél már nem lehet tovább kérdezősködnünk egy másik, megelőző ok felől. (Metaphüszika I,3:983a.24) Ez pedig kiváltképpen való része annak az elvárásnak, amelyet a felnőtté vált társadalom az eszményi képet is felvállalni tartozó közéleti személyiségektől jogosan elvár. Elképzelhető a legjobb, legnemesebb, legtökéletesebb... Szeretnénk eszményi képet alkotni, rajongó, méltó tisztelettel körülvenni vezetőinket „napfogyatkozó tévedések”dacára. Eszmei, igazi gyöngyök birtokosai ahhoz, a nemzeti múlthoz méltóan járjanak a magyarok, de a többi szomszédos nemzetek előtt is.A dölyfösség, - mégha a sajátunk is, - de nem erényünk! Ez áttörés lesz – mert már volt egy szusszanásnyi időnk...
Csak mi sem voltunk elég bátrak! Én azt gondolom, hogy a továbblépést az jelentené ha eddigi kulturális, közművelődési Kárpát-medencei kisebbségiek civil öntevékeny kezdeményezéseit és közösségi erőit a rendelkezésére álló szellemi és anyagi bázissal még hatékonyabbá tenni, a nemzeti öntudat és keresztény erkölcs érvényesitésével, az ifjúság fokozottabb bevonásával.
Igenis fontos dolog az eszmélődés. Nem is tűr halsztást. Különben mi is úgy járunk, mint a tanulságos Ébredj fel, aki alszol című kistörténet hőse.
A városvégi vámházban éldegélt egy öreg vámszedő. Éjszakára leeresztette a sorompót és nyugalomra hajtotta fejét. Egy éjjel utas jött s zörgetett az ablakon. „Mindjárt jövök” – kiáltott az öreg. Az utas várt egy darabig, és újra bezörgetett. „Mindjárt jövök” – volt ismét a válasz. De újra nem jött senki. Kétszer-háromszor még megismételte s mindannyiszor csak annyi volt a válasz: „Mindjárt jövök.” Végre elfogyott az utas türelme, belökte az ajtót s bekiáltott: „Micsoda dolog ez? Már félórája kiabálja, hogy jövök és mégsem jön?” Az öreg vámszedő alig tudott magához térni a mély álomból s azt mondta: „Már bocsásson meg az úr, de úgy hozzászoktam a zörgetéshez, hogy álmomban is azt mondom: mindjárt jövök.”
A szöveg megállapítását végezte:
Pásztori Tibor Endre
