Csapó Endre:
(Megjelent a Magyar Élet 2011. március 10-i számában)
Akinek csak egykönyvû mese a történelem, és ha az illetô szocialista, annak a magyar történelem 1945-ben kezdôdött, ami elôtte volt, az sötét feudalizmus, fasizmussal átszôve. Az átlag polgár emlékezete számontartja a történelmi táj hegycsúcsait (honfoglalás, Szent István, tatárjárás, Mátyás király, Mohács, Rákóczi) majd színre lép az egykori március 15-ike mesés jeleneteivel, legendás alakjaival, akik egy csodálatos szép napot varázsoltak elô, hogy legyen ami lelkesíti a jövô nemzedékeket.
Talán nem is gondolunk rá, hogy nem a nap szüli a forradalmat, hogy a nagy nap hosszadalmas küzdelmek terméke, amikor már szétveti a feszültség a türelem kazánját. Március 15-ike és október 23-ika minden évben elôfordul, rendszerint nyom nélkül el is múlik, de 1848-ban és 1956-ban ezek a napok egyszerre jelentették valami rendkívülinek a beteljesedését és a kezdetét.
Európai történelmünkben, de nagy valószínûséggel a korábbiban is, a szabadságharcok jelentik a korszakok mérföldköveit, de azokat a köztes idôszakok küzdelmei érlelték meg.
Ötvenhat forradalma talán egészen másképpen zajlott volna le Negyvennyolc minden magyarban máig élô kollektív nemzeti élménye nélkül. A trikolór, a kokárda, a Mit kiván a magyar nemzet 12 pontja, a gyülekezés Bem apó szobránál, a Nemzeti dal Petôfi szobránál, ezek mind a nemzeti lélekparancs olyan példaképei, amikben nincs többé elôrelátó mérlegelés, megindul az ár: „Aki magyar, velünk tart!” De ezek nélkül is megtörtént volna, aminek meg kellett történnie, esetleg körültekintôbben – ki tudja... A történelmi kép tehát meghatározó eleme volt a történteknek. Ettôl kezdve már két történelmi kép áll a magyar nép szeme elôtt.
Negyvennyolcnak is volt példaképe – Rákóczi szabadságharca. Mindhárom szabadságharcnak közös vonása volt a vágyakozás, megszabadulni a jelenlegi helyzetbôl, és eljutni az állami életnek és a polgári életnek olyan fokára, amiben a tôlünk nyugatabbra élô nemzetek élnek. Azok a boldogabb országok mindig szimpatizáltak a magyarok küzdelmeivel, de nisi verba, amikor tettleges segítségre volt szükség, megismétlôdött a mohácsi cserbenhagyás esete. Rákóczit lóvátette a francia császár, Kossuthot diadalmenetben vitték körül hôsként Londonban és az Egyesült Államokban a szabadkômûvesek, mint eszméik nagy hôsét, azután hogy az orosz cár eltaposta a szabadságharcot. Folytassuk?
*
Most Negyvennyolcra emlékezünk. Gondolati elkalandozásunk elôtt arról volt szó, hogy a nagy nap, március 15-ike, nem volt elôzmények nélkül való. Csúnya, esôs, szeles idô volt egyébként is. De ha megérik a helyzet, nem akadály az idôjárás.
Felgyorsultak az események a francia forradalom nyomán az osztrák birodalomban is. A porosz uralkodó, II. Frigyes Vilmos és Habsburg II. Lipót 1791. augusztus 27-én közös nyilatkozatban fenyegette meg a franciákat arra az esetre, ha a XVI. Lajosnak baja esne. A királyt akkor már sodorták az események, kényszerûen girondi kormányt nevezett ki. Ez a kormány 1792. április 20-án üzent hadat a Habsburg Birodalomnak, amelynek tartományai megérezték a változás lehetôségeit.
1792. júl. 5-én megválasztják II. Ferencet a Német-római Birodalom császárának, öt évig tartó háborúskodás után francia gyözelemmel kötöttek békét, amiben Ausztria Velence, Isztria, Dalmácia és Salzburg ellenében lemond Belgiumról és Lombardiáról. Nagy események zajlottak tehát, országok cseréltek gazdát egy-egy háború kimenetelétôl függôen, mely háborúkat az döntötte el, melyik oldalon tudtak több pénzt szerezni fegyverre, katonára.
A Habsburg Birodalom részt vett a francia forradalom és a Napóleon ellen szervezett valamennyi koalícióban. Közel egymillió magyarországi katona harcolt ezekben a háborúkban, s tízezrek estek el az európai harctereken. Majd Napoleon hadai benyomultak Magyarországra is, kivédésére nemesi felkeléssel válaszoltunk. A magyarok nem bíztak a napoleoni gyôzelemre alapított függetlenségben a vesztes gyôri csata elôtt sem. Ki gondolta volna akkor, hogy négy évtized múlva az ország élet-halál harcát vívja megvédett uralkodója ellenében.
Ez a négy évtized száz évre való változást hozott a magyar társadalomban. A háborúk nyomán nehéz gazdasági helyzet alakult ki, ami felfokozta a társadalom szerkezetének egyenetlenségeit. Az ország népe fôleg mezôgazdaságból élt, a szegénység ebben a rétegben szélesedett. A hivatalok, tisztségek a nemesség területe. Az értelmiségi réteg a legalsóbb társadalmi rétegbôl termelôdik ki. Anyagilag nem ellátottak. A módosabb réteget a jobb családból származók alkotják. A reformok és a polgárosodás legelszántabb hívei az értelmiségiek körébôl kerültek ki.
A farncia forradalom eszméi feszítették a Birodalmat. Kegyetlen megtorlás járt azok terjesztéséért. 1795-ben a Martinovics-összeesküvés leleplezésekor 18 embert halálra ítéltek, a vezetôkön végre is hajtották, az írók (Kazinczy, Verseghy, Batsányi) ítéletét azonban várbörtönre enyhítették. Így kerültek a kufsteini börtönbe. Kazinczy Ferenc (6 év börtön) késôbb a nyelvújítás vezére lett, Fogságom naplója címen megírta börtön-emlékeit. Verseghy Ferenc (8 év börtön) a Marseillaise-t fordította, Batsányi János (1 év) költô, a királyok vérét követeli verseiben, késôbb Napóleon schönbrunni kiáltványának fordítója.
Az ország minden rangú társadalmát eszmélésre és tettre sarkallta ebben az idôben a mozgalmas, eseménydús európai helyzet.
A fôurak közül kiemelkedô Széchényi Ferenc, aki sokat tett az országért. Létrehozta a Nemzeti Múzeumot és a Széchényi könyvtárat. Anyja a Festetich-családból származott. Ô is a haladó gondolkodásúak közé tartozik. Fia, Széchenyi István lett a reformkor elindítója. 1825-ben az országgyûlésen felajánlja egyéves jövedelmét arra, hogy létrejöjjön a Magyar Tudományos Akadémia. Ezen az országgyûlésen sok más probléma is felvetôdik, Felsôbüki Nagy Pál veti fel a jobbágykérdést. Ez óriási felzúdulást vált ki. A nemesek elsô reakciója, hogy elzárkóznak a gondolattól. Még 23 év kell a nemzeti önzetlenség csodálatosan emelt szintjéhez, hogy a nemesség önként mondjon le kiváltságairól, hogy a jobbágyságot és minden egyéb szegényt és elmaradottat felkarolva létrehozza a magyar polgári társadalmat.
A gazdasági elmaradottságnak Széchenyi István üzen hadat, elôbb szinte egymagában. Követeli az ôsiségi törvény eltörlését, ami miatt a birtok nem eladható, nem adományozható, hanem csak örökölni lehet. Nem lehet felvenni hitelt, ami szükséges a fejlesztésre, mert a kölcsönzô bankok nem látnak fedezetet a visszafizetésre. Könyveivel kezdeményez. A kor éretten fogadóképes gondolataira: a törvény elôtti egyenlôség, a nemesek adóztatása, vízek, utak rendezése, monopókiumok és belsô vámok eltörlése, árak hatósági szabályozása stb.
A reformkor gyögyörû vívmányai Széchenyi nevét hirdetik: a Duna és a Tisza szabályozása, a pest–budai lánc híd megépítése, gôzhajó a Balatonon, lóverseny meghonosítása, hengermalom építése, vasútépítés.
Kossuth Lajossal az 1832–36-os országgyûlésen találkozunk elôször. Korábban kézzel írott, majd nyomtatásos újságát, az Országgyûlési Tudósításokat kézrôl-kézre adták, ami közvéleményt alakított. A reakciót maró gúnnyal, a reformeszméket tisztelettel és lelkesedéssel kommentálta. Tehetsége már ekkor sok hívet teremtett a reformok ügyének. I. Ferenc halála után a hatalom Metternich kezében összpontosult, aki az erôszak, a megfélemlítés eszközét alkalmazta. Az országgyûlési ifjak után Kossuth következett. Betiltották új lapját, a Törvényhatósági Tudósításokat, melyben az országgyûlés feloszlása után a megyei ellenállást élesztette. Ellenszegült, ezért „hûtlenség” vádja alapján börtönbe hurcolták. A börtönben nemzetgazdaságtant és angol nyelvet tanult. 1841 januárjától Kossuth fôszerkesztôje a Pesti Hírlapnak, ezt a lehetôséget azért kapta, mert a kormánykörök úgy vélték, hogy a cenzúra és az anyagi érdekeltség majd megnyirbálja ellenzékiségét.
Kossuth a szó mestere volt, politikai vezércikkeivel új mûfajt alkotott. Megismertette a gazdaság és a politika valamint a társadalom égetô problémáit, azokra megoldást is javasolt. A független nemzeti állam híve volt, elképzelte a Habsburg Birodalmon belüli önálló gazdasági és politikai Magyarországot. Hirdette, hogy a nemesség nem birkózhat meg az új haza és új társadalom teremtésének feladatával az egész nép támogatása nélkül.
A korszak liberális nemeseinek és közöttük Kossuthnak a reformkori nemzetiségi nézetei egy új, jogegyenlôségen alapuló „politikai nemzet” (állampolgári nemzet) megteremtésén alapultak. A jogkiterjesztés, a jobbágy-felszabadítás nemzetiségi megkülönböztetés nélkül kiterjed mindenkire. A szabadság érzetén alapuló állampolgári közösség jön majd létre, amely háttérbe szorítja a nemzetiségi konfliktusokat. Hiszen a jövendôbeli modern Magyarországon mindenki szabadabban, jobban él majd, ebbôl következôen lojális lesz szabad hazája iránt, sôt lojálisabb, mint a határon túl élô nyelvi rokonai iránt.
Ebben akkor még lehetett reménykedni, de a feltörekvô magyar nemzeti ébredéssel párhuzamosan, bár attól idôben lemaradva, az ország nemzetiségei körében írók, költôk léptek politikai térre annak érdekében, hogy a sok nyelvjárásból egységes nyelvet alkossanak, mert ettôl várták az eszményi nemzetállam létrehozásának alapozását.
A nemzetiségi kérdés ma is heves vita tárgya, és a magyar szabadságharc idején kibontakozó helyzetrôl nagyon jó összefoglalót találunk az interneten (Éretlenek – Online Érettségi Portál), ebbôl idézünk:
*
Nemzeti ébredés
A szlovák nemzetébresztôk felhasználták Herder nevezetes koncepcióját annak igazolására, hogy a IX–X. század fordulóján a magyar honfoglalás egy hatalmas jelentôségû, a keresztény középkor sorsának meghatározására képes szláv birodalom létrejöttét akadályozta meg. A román nemzeti eredetmítosz azt állítja, hogy a románok Decebál dákjainak leszármazottai, akik elôbb voltak honosak a késôbb Magyarországhoz tartozó erdélyi területen, mint a magyarok.
A politikai eszközökkel létrehozott nemzettudatnak elkerülhetetlenül szükséges része az ellenségkép. Egy – még csak programként létezô – nemzet csak valamely másik nemzethez viszonyítva tételezheti magát nemzetnek.
A múlt század elsô felében poroszok, szászok, bajorok, svábok, osztrákok a franciákhoz képest voltak németek. A szlovákoknak és az erdélyi románoknak a magyarok jelentették a nemzeti indentitást fixáló ellenségképet. A századok óta szilárd államkeretben élô magyaroknak nem volt szükségük ilyen ellenségképre. Mindazonáltal a reformkori magyarok is a Bécs uralta németekhez képest voltak magyarok.
A magyarországi népcsoportok azt is sérelmezték, hogy a magyar rendi társadalomban nem voltak rendi jogaik. A románok nem kerültek Erdély kiváltságos nemzetei sorába a magyarok, székelyek és szászok mellé. A székely és a kun szabad parasztok rendi szervezettel bírtak, de a románok és a szlovákok nem. Valóban. Ez a két hegylakó agrár elem nem termelt ki partnerképes vezetôréteget, amely kiharcolhatta volna a rendi státust. A nemzeti ébredés ezt a történelmi helyzetet egyfajta összeesküvés-elmélet atmoszférájában kezeli, miszerint a magyarok megakadályozták a szlovák nemzet kialakulását, és gátolták a román nemzeti öntudatosodást.
Mindez 1848–49-ben drámaian mutatkozott meg. A szabadságharc idején a hazai nemzetiségek mind szembefordultak a demokratikus magyar rezsimmel, és demokratikus mentalitású vezetô köreik (Ludevit Stur, Avram Iancu) is Bécs szövetségesei lettek. 1849-ben a Szegedre menekült országgyûlés ugyan még megalkotta a világ elsô demokratikus nemzetiségi törvényét, ez azonban a vereség árnyékában és annak impressziója alatt történt. A címzettek legalábbis így fogták fel. Hatása nem volt, késôbb sem tudott hagyománnyá válni.
A reformkor érdekegyesítési gondolata elvileg kiterjedt a nemzetiségi érdekek egyeztetésére is, az érdekegyesítô nemzetiségi politika realizálása azonban – mint 1848 bizonyítja – nem sikerült. Az európai és a magyar liberalizmus közös deficitje ez. Az egyéni szabadságjogokat a nemzet-állami léttel pragmatikusan egybekapcsoló klasszikus liberalizmus nem talált, mert nem találhatott valaminô »megoldást« a nemzetiségi kérdésre, a kisebbségi jogok ügyére, s ezt nem is lehet történelmietlen módon számon kérnünk. Inkább azt kell látnunk, hogy éppen az etnikai-kisebbségi jogok iránt bizonyos mértékig közömbös liberális jogállami viszonyok teremtik meg a legkedvezôbb feltételeket a nemzetiségi jogok érvényesítésére. Nem lehet azt állítani, hogy a latin nyelvû nemesi-rendi állam felváltása a magyar – polgári jogegyenlôségen alapuló – nemzetállammal, amely a magyar nemesi liberálisok törekvése volt, valaminô kudarc, »zsákutca« lett volna a nemzetiségek számára. Ellenkezôleg, a megnyíló politikai szabadságjogok a nemzetiségi törekvéseknek nyitottak szabadabb teret.
Nemzetiségi kérdés a szabadságharc idején
A magyarországi parasztság sok-nemzetiségû volt, ezért a forradalom alatti nemzetiségi mozgalmak elôször paraszti követelésekkel indultak, melyre a jobbágyfelszabadítás hiányosságai (zsellérek föld nélkül maradása, irtásföldek visszavétele stb.) adtak okot. A nemzetiségek aránya a XIX. században megközelítette az 50%-ot. A nemzetiségi vezetôréteg igyekezett megszerezni a nemzetiségi parasztság támogatását. Ott ahol ez a jobbágykérdés bevonásával történt, sikerrel járt (Erdély, Délvidék, Horvátország). A nemzetiségi vezetôk kollektív jogokat követeltek. A Batthyány-kormány ellenben az »egy politikai nemzet« álláspontjára helyezkedett, így nemzetiségiek csak mint egyének, és nem mint közösség, kaphattak jogokat. A nemzetiségiek sérelmei végül oda vezettek, hogy áprilisban és májusban már autonómiát követeltek.
A nemzetiségi problémák rendezetlenségét az udvar fegyverként tudta kijátszani a magyar forradalom ellen. A Délvidéken, Erdélyben véres nemzetiségi felkelésre került sor. A magyar országgyûlés csak nagyon késôn (1849 júniusában) szánta rá magát egy haladóbb szellemû nemzetiségi határozat meghozatalára, de annak végrehajtására már nem maradt idô, tartalma pedig nem elégítette ki a nemzetiségi vezetôket.” (Idézet vége.)
*
A szerbek június elején fegyvert fogtak, a szerb fôodbor hadba szólított minden szerb férfit a Magyar Királyság ellen. Ennek elôzménye, hogy az orosz cár már májusban felajánlotta készségét fegyveres segítséget nyújtani a Habsburgoknak, ennek a szándéknak megfelelôen érkezett négymillió rubel a belgrádi orosz követ kezébôl Karlócára, a szerb lázadás központja részére.
Nem követjük tovább a világra szóló hôsiesség jelenetein át a véres bukásig a szép márciusi nap következményeit, aminek nem feltétlenül kellett volna katasztrófában végzôdnie. Nagy árat fizettünk, de hitünk szerint szívós nemzetté ötvözôdtünk, és március 15-e a szabadság ünnepe lett minden magyar számára, végtelen idôre.
A magyar nacionalizmus a francia vihar hátszelével, forradalmi trikolór kibontásával követelte a korszellem reformjait az uralkodótól. Az ország nemzetiségi nacionalistái a korszellem reformjait elutasító uralkodótól kértek és kaptak támogatást a magyarok ellen. Késôbb a nemzetiségi nacionalista igényeket a nyugati hatalmak elégítették ki magyar területekbôl – elfeledve a magyarok legendás forradalmát és véráldozatát az emberi haladásért.
Európa, létrejötte óta, keresi élhetô életformáját. Soknépû területének rendjét sokáig a szakrális hatalom eszmerendjében élte. Majd a papok és királyok, urak és szolgák rendjét leváltva sokféle küzdelmes útkeresés után – megjárva a kollektivizmus poklát is –, most kellene rátalálnia az emberiség békés életének és fejlôdésének útjára.
Mindig gyanakodva és vonakodva fogadtuk a ránkszabadult „eszméket”, amiket a francia forradalom véres mocskából gerjesztettek nyugati politikai mûhelyekben, tetszetôs elnevezéssel, mint liberalizmus, szocializmus, kommunizmus. Félô hogy az újra divatbajött liberalizmus útján újra veszélyes pályára kerülünk.
/Forrás: Csapó Endre 2011.03.27-i levele/*B.K-T.L.
