Lenin elvtárs életéről, személyiségéről egy kicsit másképpen



Szende Péter:
Vladimir Iljics Lenin (i)gaz emberi vonásai


A száz évvel ezelőtti Oroszország egyre vészjóslóbban fortyogó politikai üstjébe egy életveszélyesen kalandor politikai emigráns keverte bele saját robbanóanyagát. Egy minden gátlás nélküli figura, akinek az olyan fogalmak, mint család, lelkiismeret, emberélet az égvilágon semmi tartalmat nem hordoztak. Mindent gyűlölt, ami emberi, hagyományos vagy polgári volt. Egy lelkileg súlyosan deformált - gyilkos hajlamokat is hordozó - megszállott, akinek az emberiség balsorsa megadta az esélyt arra, hogy megvalósítsa sötét terveit. A balszerencse beteljesedett, az üst felrobbant, a világot elárasztotta a bolsevik szenny. A következményeket a mai napig hordozza az emberiség…

A „létező szocializmus” időszakának elemi iskolai olvasókönyveiben gyakori volt egy történet, amely arról szólt, hogy Lenin elvtárs, lábadozása idején, amikor tudomást szerzett arról, hogy a kórházban nagyon kevés a párna, végtelen önzetlenségében elküldte a magáét egy szenvedőnek, pedig ő is nagyon rossz bőrben volt. Eddig az aranyos, együgyű történet, amin aztán 2-3 tanórán át kellett rugózniuk a peches nebulóknak. El kell fogadjuk azt a hipotézist, miszerint a polgárháború korának orosz közkórházaiban valóban nem a párnacsaták jelentették a legnagyobb veszélyt a betegekre, hanem az éhség, a tífusz és a kolera. De a történelmi igazság kedvéért azonnal meg kell jegyeznünk, hogy Iljics ezen nagylelkű gesztusai nemigen valósulhattak meg ily módon, ugyanis a közelében sem járt ilyen intézményeknek. Ő ugyanis hatalomra kerülése után már csak a Kreml, a főúri paloták és a hatalmas gorkiji dácsája helyszínein morzsolgatta dolgos hétköznapjait.
Vlagyimir Iljics vagyonos, a cárhoz a végletekig lojális köztisztviselői családban született Szimbirszkben, 1870-ben. Örök rejtély marad, hogy egy ilyen nagypolgári környezet miképpen hozhatta létre bátyjában és benne azt a megszállottan lázadó, anarchista attitűdöt, ami bátyja halálához, benne pedig a bosszú örök és őrült tébolyához vezetett. Diákévei az állandó baloldali radikalizálódás és a lázadozások hosszú sorozatából állnak. Jó tanuló, de mégis szinte mindenhonnan kicsapják, végül magánúton mégis befejezi tanulmányait. Örök bajkeverő, aki már fiatalon megéli első száműzetését, amit aztán a '17-es bolsevik puccsig tartó folytonos bolyongás követ.
A személyiségében rejlő, ellentmondást nem tűrő brutalitás és megszállottság a magánéletére is rányomta bélyegét. Szűnni nem akaróan hajtotta a női nemet, és sikeres hódítás esetén meglehetősen egyoldalú kapcsolatba kényszerítette partnereit. Állandó szoknyabolondságát egészen az irracionalitás szintjéig el tudta fogadtatni partnereivel. „Szerelmi” pályafutása sokakat megbotránkoztatott akkoriban, de később az egészet agyonhallgatták. Életében két nő játszott kiemelkedő szerepet (a sok közül) Nagyezsda Krupszkaja, egy katonacsaládból származó szocialista aktivista, és egy francia származású őrült világforradalmár, Inessa Armand.
Nagyezsda – számomra az egyetlen elfogadható alakja a történetnek – a nyugalom, türelem és a teljes tolerancia megtestesítője Lenin életében.
1898-ban veszi feleségül - még a száműzetése közben -, miután először egy másik aktivista, Apollinarija Jakubova kezét kérte meg, tőle azonban kosarat kapott. Nagyezsda azonban a súlyosan megalázó bánásmód ellenére a sírig, sőt azon jóval túl is hűséges férjéhez. Kiáll a becsületéért, szellemiségéért még jóval férje halála után is, sőt ez okozza később vesztét is, mivel Sztálinnal is konfrontálódik eközben. Az őrült grúz végül 1939-ben megmérgezteti, majd hősként eltemetteti. Az utókor állandó gúnyolódással illette, mivel nagyon puritán módon öltözködött, és mélyen megvetett mindenféle fényűzést.

Kigúnyolták csúnyaságát és teljes aszexualitását. Ez utóbbi különösen igaz volt, de ennek oka a súlyos Basedow-kórban keresendő, ami miatt az ilyen jellegű kapcsolata férjével minimális lehetett (olyannyira, hogy ő nem is kapta el tőle a végzetes vérbajt).
A jelcini érában előkerült iratok között megtalálták a Kreml akkori gondnokainak feljegyzését, amiben az szerepelt, hogy - amíg a Kremlben volt - édeshármasban laktak egy lakosztályban. A külső helységben Nagyezsda, a belsőben Iljics és Inessa. A forradalom hős vezére tehát cselédként használta feleségét a maga és szeretője kiszolgálására! Természetesen a baloldali történetírás – amely először tudomást sem akart venni Inessáról – mindössze annyit ismer el, hogy lakása volt a Kreml szomszédságában, és plátói módon leveleztek.
Inessa Armand egy egészen más típusú asszony volt. Megszállott forradalmár, aki sorban tölti börtönbüntetéseit, miközben férjének, egy nagykereskedőnek 4 gyermeket szül. Majd elválik férjétől, és annak öccsével kezd viszonyt, akinek szintén szül gyermeket. Ez még ma is elég kalandosan hangzik, de el lehet képzelni, milyen visszhangokat váltott mindez ki az akkori idők erkölcsei között. De második férjét is elhagyja, és ekkor már Lenin következett, és vele a nagy szerelem. És egy őrült forradalmi szervezési hajsza egész Európán át.
Időnként az őrült szenvedély pislákolássá változott, ami annak tudható be, hogy a lánglelkű Iljics bizony mindenhol és mindenkor a kuplerájok lelkes látogatója volt. Ez abban az időben is meglehetősen költséges dolognak számított, amihez az anyagiakat főhősünk bizony a pártkasszából biztosította. És ezek során a nyilvánosházi kalandjai során szerezte szifiliszét, amellyel megfertőzte szerelmét, Inessát, és amely a későbbiekben végzett is mindkettőjükkel. Sorozatos agyvérzések közepette megtébolyult, majd 1924 januárjában visszalehelte lelkét a sátánnak, akitől azt majd 54 évvel azelőtt vételezte. Ezeket a tényeket a rajongói és a propaganda alaposan elferdítették, és a mai napig is mentegetik a dolgokat, mintha az „agyvérzés és szélütés” felmentené a politikai és erkölcsi rémtettek felelőssége alól.
Inessának „vonatútja közben szerzett kolerája” (amiben fél nap alatt meghalt) is igen gyanús, mivel előtte már évekig hordozta a vérbaj tüneteit. Az ő temetésén látták először az őszinte bánat „tüneteit” a bolsevizmus apostolán.

A Lenin ellen elkövetett merényletek sem járultak hozzá ahhoz, hogy hosszú életű legyen. Nyilván nem tartozott az Eszer párt welness szolgáltatásai közé, hogy félig vak és őrülten idealista leányuk, Fanny Kaplan háromszor is belelőtt a bolsevik rémbe 1918 augusztusában. (Távol álljon tőlünk a fekete cinizmus, de ha inkább egy süketet küldtek volna, az lehet, hogy rendesen eltalálja 4 lépésről, és másképp alakul a világ sorsa.) Főhősünk azonban egészen golyóállónak bizonyult, mivel ezen kívül még két másik merényletet is túlélt. Valószínűleg romlottak azért némileg a laboreredményei a fenti merényletek hatására, de mint megállapítottuk, a végzetét nem ez okozta.
Ideológusi tevékenységét, politikai, gazdasági írásait a maga korában szuperlatívuszokkal méltatták. Mai szemmel nézve ezek az írások meglehetős együgyűségek, de természetesen nem vetíthetjük vissza az utókor „éleslátását” az akkori idők lehetőségeire és mércéjére. Elemzéseinek mélysége messze elmaradt a „klasszikusok”, de főleg Marx rabbinikus mélységeitől. Antikapitalizmusa vulgáris és egysíkú, következtetései nem bizonyultak időtállónak. Amiben nem vitathatjuk tehetségét, az a néptribunusi tevékenysége, propagandista és szervező készsége. Megvolt az a képessége, hogy bonyolultabb információkat egyszerűen adjon tovább a hallgatóságnak vagy az apparátusnak.

Azt, hogy ezekben az években milyen megnyilvánulások származtak tőle, és mi az, amit csak utólag aggattak rá (például az öröklési legenda, amikor nem javasolja utódjának Sztálint), azt már nagyon nehéz kihámozni a hazugságok tengeréből. Utódja, Sztálin elvtárs elég sokat tett azért, hogy a Szovjetunió ne népesedjen túl, bár ehhez a maga szerény módján Vlagyimir Iljicsünk is tett hozzá valamicskét. Az általa levert több tucat parasztfelkelésben lemészároltak százezrei valószínűleg sokat mélyítettek a munkás-paraszt testvériségen, és a cári család, valamint az arisztokrácia halomra gyilkolása is a kommunista humanizmus általános jó hírét keltették szerte a világon. A megtorlásokat elrendelő parancsokon, repressziókon bőven megtalálhatók Lenin kézjegyei, sőt a legtöbbször részletes végrehajtási instrukciókkal is kiegészíti ezeket. Hemzsegnek ezekben az utasításokban a „megsemmisíteni”, „kiirtani”, „mindenkit agyonlőni”, „kegyetlenül elfojtani” kifejezések. Hogy a forró szívű csekistái hány millió embert küldtek a forradalmi túlvilágra, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Meglehetősen szórakoztató dolog felidézni, hogy Lenin „mélyen demokratikus” természete a parlamenti szájtépést egy egész napig sem bírta idegileg elviselni. A nemzetgyűlést 1918 januárjában már megalakulása napján feloszlatta, és megjegyezte, hogy ennyi idiótát még nem látott egy rakáson.

Az első világháború idején a német titkosszolgálat felismerte, hogy a bolsevista agitátorok hasznos segítségére lehetnek a keleti óriás gyengítésében. A hírszerzés egy Moltke nevű századosa (csak névrokona a nagy hadvezérnek) kapta a tippet a zürichi rendőrségbe beépített emberétől, hogy a zürichi nyilvánosházak világában egy új, karizmatikusnak tűnő orosz anarchista forgolódik. A tipp felkarolása, majd a kellő környezetbe helyezése és elindítása a wilhelmiánus német katonai hírszerzés fantáziáját és alaposságát dicséri. A svájci emigrációban élő Lenint ők segítették vissza Oroszországba, éppen a kellő időben. A lepecsételt vagon történetét utólag találta ki a kommunista propaganda azért, hogy demonstrálják, miszerint Iljics semmilyen módon nem került kapcsolatba az imperialistákkal. (Az, hogy előtte számtalanszor került meghitt kapcsolatba különböző imperialista kuplerájokkal, az átutazás szempontjából nem bírt relevanciával.) Az alkuját megkötötte a német hadvezetéssel, anyagilag is támogatták, azonban véleményem szerint semmiképpen sem tekinthető német ügynöknek, mivel egy pillanatig sem ténykedett az ő érdekükben. Mindent magáért és a bolsevikokért csinált, és az eredmény valóban néha egybeesett a német érdekekkel. A fantáziadús német titkosszolgálat, ha tudta volna, hogy milyen gyilkos mételyt szabadít rá a világra, valószínűleg inkább még 100 évig fizette volna a kupleráj számláit, mintsem, hogy egyszer is a német határok közelébe engedje.
Halála utáni első „viszontagságai” az 1941-es német támadás után következtek be. '41 novemberében – bár Moszkva légvédelme kiváló volt – az ő „kuckóját” mégis telibe találták. A mauzóleumot a németek állítólag többször is lebombázták – amit érthető okokból szintén elhallgattak – sőt később a brezsnyevi érában öngyilkos robbantók is romba döntötték a mauzóleumot. Így valószínűleg a jelenleg ott fekvő pufók, babaarcú kispajtásnak semmi köze sincs a bolsevizmus nagy mágusához. No, nem mintha ennek lenne jelentősége. (A Wehrmacht nem volt tekintettel a forradalom többi ereklyéire sem, mert az Auróra cirkálót is szilánkokra bombázták '41 szeptemberében.)
… És az Iljics által továbbfejlesztett ideológia zökkenőmentesen járta embermilliók tetemeivel kikövezett útját, egészen a dicstelen összeomlásig. Addig, amíg kiderült, hogy az egész hiábavaló volt, amíg nyilvánvaló lett, hogy a több generációt kitöltő százmilliók keserves nyomorúságán és pusztulásán épült birodalom egy kardcsapás nélkül kimúlt. A hidrogénbombák ezreiben dúskáló szuperhatalom polgárait a kilátástalanság, a depresszió és az alkoholizmus tizedelte – lelküket a falanszter ideológia megnyomorította. Nem tudták már lerázni a részben maguk által is gyártott béklyókat. És úgy múlt el az egész befejezetlenül, hogy ki lehet rá mondani a legcsüggesztőbb következtetést: felesleges volt a tengernyi szenvedés, nem vezetett sehová a sikeres belső és külső agresszió, nem hozhatott megnyugvást és harmóniát senkinek a birodalomban.
A kommunizmus „kísértetének” elszabadításában Lenin a 20. század kulcsfigurája. Nemcsak ő a felelős, nélküle is létrejött volna a jelenség. De talán nem lett volna belőle a század nagy drámája.
Vlagyimir Iljics Uljanov, evilági ítéletedet nagyrészt kimondta már a történelem, másvilági bűnhődésed nem a mi kompetenciánk. Irgalmazzon neked az Úr minden borzalomért, és óvjon meg minket követőidtől.
Reméljük, nem lesznek már túl sokan…
Szende Péter
 
/Forrás: Kuruc.info 2013.11.14./*B.Kiss-Tóth László